×

Anyaság, természet, kert

Mátyus Aliz: Megkésett tavasz, el se jött tél

Vasy Géza

2014 // 05
Ha jól tudjuk leírni az életet, irodalommá változik, s ha jól olvassuk az irodalmat, segít életrevaló életet élni. Ezt az aforisztikus mondatot Mátyus Aliz könyveit olvasgatva gondoltam el, némi irigységgel, de sokkal több örömmel. Az embert egyre jobban öregedve is érhetik további ismeretszerzésre buzdító meglepetések. Mert bevallom, szégyenkezve, s csakis számos kötelező és ajánlott elfoglaltságomra hivatkozva, hogy eddig alig-alig olvastam valamit Mátyus Aliztól, pedig immár a tizedik prózakötete jelent meg, s talán nem véletlenül a legpoétikusabb, akár költeményhez illő címmel. Megkésett tavasz, el se jött tél – ez akár verssor is lehetne, főként akkor, ha Shelley versének híres magyarítására gondolunk: „Óh, te Szél! / késhet a tavasz, ha már itt a tél?” Shelley művében az őszi szél télbe hajlóan űzi el a nyarat. Ez a szél „a szegény év gyászdala”, de egyúttal az újabb év s a tavasz ígérete is. Mátyus Aliz könyvének címadó esszé-elbeszélése a megkésett tavasszal indít, s a nyár elmúlásával fejeződik be: „kezdődik az ősz”. Körülbelül úgy, amiként hajdanán Ady Endre megsejtette ezt Párizsban. Az ifjúkor utáni s az öregkor előtti létállapot a történetmondóé, aki Mozart Requiemjét hallgatja, de nem a télre gondol, hanem a megélt s a megélhető életre. Összeforradnak az idősíkok: a természeté s a személyiségé is. Itt van az életszámvetés ideje. S jönnek a kulcsmondatok. „Egyszer én is valaki asszonya voltam.” Mintha egy népmese kezdődne el. Majd egyértelműen bibliai rájátszás következik: „Megvéd-e valami, bármi, akármi, az éjszaka félelme ellen.” Érdekes módon a kérdés kijelentő mondatba kerül, s így mintha tagadó választ adna a kérdésre. Idővel újabb kérdés tolul elő: „Megért-e egyszer egy férfi egy nőt? Egy igazi férfi egy igazi nőt. Mert író férfi, amíg ír, megértheti.” Most Lorca következik, egyik kevéssé ismert színműve, amely a megértést példázza, a Don Perlimplin és Belisa szerelme a kertben. Végül eljutunk egy megválaszolt kérdéshez: „Miért mondja Goethe, és miért idézi Szerb Antal, hogy »A csillagokat, azokat nem akarjuk«. Akarjuk.” Bizony, még akkor is, ha késik a tavasz.

A legelső könyvtől vezethetett-e út a tizedikhez? Ez az én kérdésem, s a válasz most csakis igenlő lehet. Mert 1980-ban ugyan egy szociológus-szociográfus jelentkezett a Magyarország felfedezése könyvsorozatban, s első könyvének címére – Holnapon innen, tegnapon túl – mondhatjuk egyszerűen azt, hogy akkor természetesen ma, de ennél többről van szó már ezzel a szólásszerű címadással is. A társadalmat vizsgálva nyomatékos lesz az időélmény. A társadalom létidejéből egyetlen személyiség mindig csak korlátozott szakaszt élhet át, tapasztalhat meg. Az ő számára ez a ma nem kevés, ebbe a létidőbe zsúfolódik bele minden: önmaga mellett az elődök továbbadott tapasztalata s az utódok elképzelt sorsa is. Szociográfiai munkásságának lezárásaként Mátyus Aliz megírt egy faluszociográfiát (Pusztafalu, 1987) s vele egy időben ugyanerről a faluról egy regényt. Ez a mű, a Faluregény (1987) szervesen ötvözi egységessé a történelmi-társadalmi és a személyiségsorsot, a valódi világot, és a habzó eget a tetején. És a földmélyi vízereket is, amelyek gyökereket táplálnak, amelyekből források fakadnak. Poétikai szempontból pedig az igaz történetet, a mesét, a mondát, a hiedelemvilágot.

Ezután néhány év alkotói szünet következett, amelynek középpontjában egy fiú születése, a meghatározóvá váló anya–gyermek élmény adott íróként is nélkülözhetetlen tapasztalatot. S hamarosan elkezdődött egy második írói korszak, amelyet egyetlen kisepikai műfaj ural, most már az ötödik könyvben. Kisepikát mondtam, de említhetném a rövidpróza, az esszé, a vallomás, az önéletírás, az elbeszélés fogalmait is. Legkevésbé a novellát, legalábbis klasszikus jelentéskörében. Leggyakrabban pedig azt, hogy esszénovella. A legújabb kötet tovább árnyalja ezt a minősítést, két ciklusa ugyanis két műfaji változatot különít el. A világ tetején, fent esszénovellákat tartalmaz, a Mivégre pedig novellisztikus elemeket is magába foglaló esszéket. Nem az elkülönülés a szembeötlő tehát, hanem a szerves kapcsolat. Az első ciklus darabjai tárgyiasan lirizáló vallomások a személyes életútról s ennek kapcsán a létezésről, a második ciklusban olvasmányok, művészeti élmények, tapasztalatok elemzése kapcsán találkozik ugyanaz a személyiség önmagával és a létezéssel.

Nyilvánvaló, hogy Mátyus Aliz önéletrajzi író, méghozzá az a típus, amelyik nem is törekszik ennek álcázására. A számára oly fontos Szerb Antalra és az ő Goethe- és Tolsztoj-értelmezésére utalva jelenti ki, hogy „mert nekem, köpenyéből kibújva, múlhatna az aggályom. Hogy élettörténet-írás vezethet jóra.” Majd bölcsen hozzáteszi: „Sokszor magam sem tudom, hogy az a történet az én személyes történetem-e vagy sem. […] Kimondom: a személyes történet nem más, mint egy vég nélküli variációkban mondható mese. És itt a lényeg.” Az önjellemzés pontos, Mátyus Aliz könyvei ezt igazolják. Még egy hasonló, ars poetica érvényű vallomást szükséges idézni, amely a 20. század első évtizedeinek magyar festői kapcsán fogalmazódik meg: „A valóságot átpergették az emlékezés szűrőjén, mondhatom, íróként én is éppen azt teszem. Pergetem a jelen időt az emlékezésen át. S nemcsak íróként.”

Kölcsönvéve Temesi Ferenc Bartók-regényének szellemes kifejezését, Mátyus Aliz is önéletrajzoló. Mindez persze csak úgy lehet érvényes, ha egyúttal életrajzoló is, tehát a szülők, a testvérek, a szerelmek, a gyermek, a barátok, a barátnők ugyancsak nyomatékosan jelen vannak az írói világban.

A vallomásos önéletrajziság olykor rokonságba kerül a költészettel, lírai jelleget hív életre. Itt ez általános sajátosság. Az esszénovellák alaphelyzete nemegyszer kifejezetten lírai. „A világ tetején ült fent, lába alatt, a hegy lábánál pipacsmező, repcetábla.” Így kezdődik a könyv, s gondoljunk József Attila vagy Nagy László versindításaira, az itt ülök, az itt állok léthelyzeteire. Máskor versidézet indítja el a szöveget, illetve olyan alig rejtett rájátszásokkal találkozhatunk, mint a könyvnek címet adó írás esetében. Ehhez hasonlít az első ciklust lezáró mű: Mint gyík, sütkérezve a fán. Nem közismert Szabó Lőrincnek az a vallomása, amelyben azt válaszolta az újságírói kérdésre, mivé változna, ha nem lehetne ember: gyík egy napsütötte kövön.

A lírai jelleget tematikusan leginkább az anyaság, a természet, a kert motívumai érzékeltetik. Az írásmód szempontjából pedig az a realista tudatáram-technika, mely az emlékezés rétegeit és idősíkjait úgy rendezi el, hogy azok szervesen illeszkedjenek egymáshoz. A most már ötkötetnyi esszénovella ugyanis nem csupán a megélt életet öleli fel, hanem a szerző születése előtti családtörténetet is, amelyet nem kis részben ő maga is visszaemlékezésekből ismerhetett meg. A következő nagy időszelet a személyes életúté, végül pedig a jelen következik, amely elsősorban a megírás napjaira utal, de magába foglalhatja a közelmúltat is. Ez a csaknem százévnyi idő azonban nem hullik darabokra, maga az emlékezés egymáshoz csiszolja őket. A szülők idővel meghalnak, az ifjú lány idővel babát dajkál, még később felnőtt fiára lehet büszke, az időfolyam mégis egyetlen élet áramlását mutatja fel. Bármennyire meghatározóak is a társadalom történései, a középpontban a hétköznapok, a mindennapi élet áll, a személyiségtörténet nézőpontjából.

A líraiság nyelvi szempontból is következetesen megnyilvánul. A legszebb példa alighanem az Ikon. Versprózának is lehetne nevezni. Íme, egy részlet:

„Szerette a keze munkája nyomát. A megszabadított, feléledő növényeket, és a hajnalokat, amikor a hegy mögött már ott a nap. S az alkonyokat, a hegyek ölelte völggyel.

Egy napon a hegyek és a völgy hátterével maga mögött, képpé kellett válnia, álarcot arca elé tartva, amit meg kellett csókolnia. Kattant a fényképezőgép, megnézte a negatívot, az előhívott képet, s a rét közepén ülve délutánonként arra várt, abból a gomolyfelhőből, amiből kellene, s minden képi hagyomány szerint lehetne, jelenjen meg az Isten. Tudta, oda várható. Oda kívánkozik. Nem jelent meg.”

A személyiség létértelmezésében három alapérték jelenik meg, következetes egyértelműséggel. Az első a megélhető élet, amelynek döntő terepe a család. A második a természet, amely egyrészt biztosítja az ember nélkülözhetetlen életfeltételeit, másrészt a családhoz hasonlóan léte­zésünk megértéséhez vezethet el mindannyiunkat. A harmadik pedig az alkotómunka: a művészet, a tudomány. Ennek a hármasságnak e kötetben meghatározó tematikus motívumai: az anyaság, a kert és az írás. Művészi vagy tudósi képességgel persze viszonylag kevesen rendelkeznek, ám az önszemlélet nem a kiválasztottságról szól, hanem arról, hogy minden embernek lehetősége van arra, bármennyi kudarc éri is, hogy értelmes életet élhessen. Az esszénovellák ötkötetnyi sorozatának tényanyagát nagyobbrészt valóságos életrajznak fogadva el az olvasó könnyen elképzelheti, hogy ugyanezt az életutat egészen más szemlélettel is meg lehetne írni. Akkor a kései anyaság sem volna varázslatos csoda, akkor a kert is gyötrelem lehetne, a leégett tanya nem épülne újra, akkor a mindmáig árnyékban maradó írói pálya, a „híresség” hiánya gyötrő kudarc lehetne. Mátyus Aliz írásainak elbeszélője persze nem tartozik a könnyen lelkesedők közé. Megírja a való igazat egy modern női sorsban, s elfogadja, a maga javára fordítja annak történéseit: „Ami eddig fontos volt, sikerült. Aminek meg kellett történnie, megtörtént. Ez a sok történés, ez az élet. Egy élet áll mögöttem. Mert azt akarom, egy szerethető élet. S van előttem is. Itt a múlt, kicsi, jó helyzetekkel.” S kimondja „a köszönetet a jóért”. Ez a szerethető élet azonban nemcsak történéseiben, hanem a vallomástevő létértelmezésében sem konfliktusmentes. Hangsúlyos helyen, az Elöljáró szavak A férjem történetéhez befejezésében idéződik fel mint „a diadalról, a győzelemről való lemondani akarás” klasszikus kifejezése, Rilke híres ars poetica-versének gondolata: „Győzést ki említ? Minden csak kitartás.” Ez a húszévesen öngyilkossá lett költő-tanoncot elsirató Rekviem inkább csak lehetőségként hangsúlyozza a kitartást, magyarul, Jékely Zoltán fordításában viszont a zárósor, főként szállóigeként, a helytállást nyomatékosítja. Mátyus Aliz írói személyiségéhez viszont így illik. Tőle egyébként távol áll a nagy konfliktus, amelyet Rilke igazán sohasem tudott feloldani, nevezetesen az, hogy az élet vagy a művészet a fontosabb. A költő az utóbbi mellett döntött, s végül a magányba menekült, Mátyus Aliz viszont kereste, és a maga lehetőségei között meg is találta a lehetséges összhangot. Nemcsak megírni képes az életet, hanem megélni is.

A második ciklus írásai közel állnak a sokarcúságában is hagyományos esszé műfajához. Az esszénovellák mellett ezeket játékosan esszé-esszéknek lehetne nevezni. Közülük a legelső barokkos címe pontosan megnevezi témáját: Anyai igazgyöngy fülbevaló és az Eszterházy-kastély Pápán, mint a művészettel való találkozás, ha akarom, első rekvizitumai. A családi környezet, a kiválóan éneklő, a nagy hagyományú városban színházat szervező édesapa és természetesen az örökölt tehetség növesztette fel a művészet iránti érzékenységet a gyermekben, aki aztán törvényszerűen vált bölcsészhallgatóvá, színházrendezői álmokat dédelgetve. Így találkozott Ruszt Józseffel, akinek évekig a felesége is volt. Az írói vallomás szerint a rendező miatt „kapott gellert az élete”, de „valószínűleg ennek köszönhetem, hogy író lett belőlem” (Geller).

A legszabályosabb esszé a Fiatalok a múlt századelőn – Ferenczi Sándor, Ady és Bartók. A kiindulópont Ferenczi fiatalkori írásainak gyűjteménye, s az az állítás, hogy „annak is oka kell legyen, hogy zsenik jellemeznek egy korszakot”. Ezeket az okokat, azt hiszem, igazából sohasem fogjuk megtalálni, egyértelmű válaszok nincsenek, Mátyus Alizéi sem azok. Szerinte a századelő társadalma magabiztossá teszi az embert, s ebben segít a család kulturális értékrendje, az idősebbek támogatása, a kortársaké, valamint a különböző szervezetek és csoportosulások. Ha általánosítom ezt a leírást, akkor a normális polgári társadalom képének feleltethető meg, s a 19. századi haladáseszményt, a pozitivista gondolkodást fejezi ki. Ám a valóság Nyugat-Európában, a Kárpát-medencében pedig még annál is jobban eltér az ideálistól. Nagyon fontos annak a képzete, s még ledönthetetlen eszmény a tudomány, a művészet, az erkölcs, a család, ám ezek sorra kérdésessé válnak, s így a valóság és annak képe nem felelnek meg egymásnak. Szerintem a kor társadalma egy hamis magabiztosságot és egyértelműséget próbált a felnövekvő értelmiségbe nevelni, s éppen ez az, ami ellen például az új írónemzedék fellázad. Ady, Móricz akkor váltak naggyá, amikor szakítottak a Petőfi-epigon népnemzeti normával, a családi hagyománnyal, amikor felismerték, hogy csak azt szabad megírni, ami nagyon fáj, amikor rádöbbentek, hogy „minden Egész eltörött”. Lényegében ugyanezt megírja Ady kapcsán Mátyus Aliz is, ám Ady nem a társadalom által, hanem annak ellenére vált magabiztossá, s nem másban, csupán abban, hogy felismerése és tehetsége kötelezi az igazság művészi kimondására. Ez a kimondás Ady életében korántsem nyerte el a társadalom egészének elismerését. Vitatható tehát az a máshol olvasható állítás, hogy Ady „hatott és imádták”. Mert nagyon sokan utálták, nagyon sokan nem értették. A megértés ideje a világháborús vereség és Trianon után következett be. (Ebben az esszében Bartók kapcsán kétszer is előfordul egy filológiai tévedés, mely szerint Bartók Nagyváradról levelezett Pozsonyban élő édesanyjával.)

Vitára érdemes a József Attilával foglalkozó esszé alaptétele is: „József Attila olyan ember volt, akinek az intenzitása – ha az életet nem csak langyos vízként élve lehet, szabad élni, mert aki így él, az hosszú életűvé lesz a földön – irigylésre méltó volt. És akit – éppen ezért – nincs miért sajnálni.” Az esszé gondolatmenete teljesen elválasztja egymástól az alkotót és a mindennapjait élő embert. Így aki nagy művész, azt irigyeljük még akkor is, ha életútja szerencsétlen, tragédiára predesztinált. Rilkével ellentétben József Attila nem óhajtotta a művészet oltárán feláldozni az életét, idővel mégis erre kényszerült. Az esszé szerint „ha valaki az életet épp a megélt boldogság-pillanatokban méri, ugye elcsodálkozna, ha kitudódna, hogy abban esetleg József Attila győz?” Bárcsak így lehetne, ám ez most a képzelet játéka, ami bizonyos, az a szenvedés-zuhatag. Aligha hihető, hogy az Óda megalkotása az ember szerelemigényét is kielégítette volna. Az esszé viszont azt állítja, hogy „a költő soha nincs olyan rossz állapotban, mint amilyenben a versbe sűrített képekből látszik. Másodszor pedig, a vers megírása egyben a terápia.” Hol helytálló ez a két tétel, hol pedig nem. József Attila egyébként a nyelv- és a képhasználat szempontjából különlegesen realista szemléletű alkotó volt, tehát ha neki valami nagyon fájt, akkor az úgy lehetett igaz a versen kívül is.

Szerencsés alkatú az az író, akinek műveiben is meghatározóak a boldogságpillanatok. Mátyus Aliz a világ tetején, fent a hegyen, lent az Alföldön, a tanyán, Pápán, Pesten, Budán s még annyi más helyen és helyzetben törekszik arra, hogy otthon érezhesse magát az egyetlen életben. (Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben