×

Vilcsi

Szigethy Gábor

2014 // 04
Talán száz ember sem kísérte el utolsó útján, 2014. január 23-án a budaörsi Újköztemetőben a valaha körülrajongott magyar színésznőt, Ferrari Violettát, Vilcsit – ahogy ifjabb és korosabb pályatársai becézték a Nemzeti Színházban a múlt évezred utolsó századának ötvenes éveiben.

Színésznőtől búcsúztam, színésznőt búcsúztattam a budaörsi temetőben, akivel soha nem találkoztam, soha nem beszéltem, csak valamikor rettenetesen régen, majd hatvan évvel ezelőtt láttam, csodáltam a Nemzeti Színházban, a Katona József Színházban, a Budapest Varietében és a Bartók Béla úti Szabadság (korábban Szimplon, később Bartók) moziban.

Az ez idő szerinti utolsó forradalmunkat és szabadságharcunkat megelőző színházi évadban már lelkes színház- és mozijáró kamasz voltam. Kétszer is láttam a Fel a fejjel című cirkuszfilmet, háromszor a Gázolást, sokszor a 2×2 néha 5 című dalolva haladó oktatófilmet. 1955. január 28-án – még felnőtt kísérettel – Csokonai vígjátékát, Az özvegy Kárnyóné ’s az két szeleburdiak előadását. Kezdés előtt a Heti műsort olvasva (őrzöm a példányt) nagyanyámat faggattam: Ferrari Violetta színésznő, miért játssza Samut, aki fiú?

Kamaszlelkemet megrázó, kitörölhetetlen nyomot hagyó élmény volt az Ármány és szerelem előadása a Nemzeti Színházban. Először 1955. november 23-án láttam, másodszor 1956. január 10-én. A Gellért Endre rendezte előadásról nem tudtam, hogy későbbi korokban legendák fogják koszorúzni; nem tudtam, hogy a bemutatón, néhány évvel korábban, az ötvenes évek magyar valóságából tragikus hirtelenséggel elmenekült két színészóriás, Bajor Gizi és Somlay Artur játszotta a Ladyt és a Kancellárt; január 10-én nem tudtam, nem gondoltam arra, hogy a Kancellárt játszó Básti Lajos 1949-ben Ferdinánd volt – és civilben akkor még Ferrari Violetta férje.

Kamasz voltam: a színházban bámultam, álmodtam, sírtam.

Ma is őrzi emlékezetem a halálba induló Lujza-Ferrari Violetta utolsó mondatának hangszínét, lejtését, keserű dallamát: „Isten irgalmas lesz hozzám, nem tehetek mást!”

Régi újságokat lapozgatva azt csak ma tudom, hogy a kritikusok legfőképpen a színésznő (néhány év alatt számtalan sikeres magyar film főszereplője) kislányos báját csodálták: „… a kislányszerepek legkedvesebb alakítóját, Ferrari Violettát.” (Színház és Mozi, 1954. október 1.)

„Ferrari Violetta Panna szerepében tele van egy komoly kis leány-alak játékos rebbenéseivel, s szemén éppoly természetesen ül a tárgyilagos pápaszem, mint a könny és a lélek.” (Színház és Mozi, 1955. január 14.)

„Ferrari játékossága és felelősséget vállaló komolysága, asszonyos-kislányos bája éppen úgy megejti a szívünket, mint ahogy szeretni kell férfias határozottságát is.” (Színház és Mozi, 1955. október 28.)

A színésznő maga sem tiltakozik a bűbáj „szerepskatulya” ellen. A 2×2 néha 5 forgatásakor nyilatkozik új szerepéről a Színház és Mozi újságírójának: „Matematikus tanársegédnőt játszom, komoly, szigorú kis embert, aki azért lélekben kislány.” (1954. október 1.)

Emlékek, egy fiatal, magyar színésznő életének bennem élő törmelékei.

1956. január 27., Katona József Színház, Sartre: Főbelövendők klubja, az első felvonás akkor és ott színházi földrengést jelentő pillanata. A kommunista újságírónő lakásába az ablakon keresztül érkező, a rendőrök elől menekülő szélhámos magyarázni próbálja a furcsa helyzetet: Ferrari Violetta érdeklődve hallgatja Várkonyi Zoltánt, és higgadtan, okosan, a férfit meglepve, zavarba hozva válaszolgat. És akkor a szóbűvész szélhámos türelmét vesztve kifakad: „Maga egy kurva!”

1956-ban, Magyarországon egy semmirekellő szélhámos kurvának nevezi a kommunista újságírónőt. Botrány! Majdhogynem a mennyezet szakadt le a szó elhangzása után az akkor még bordó bársonnyal bélelt, ékszerdobozra emlékeztető belvárosi színházban.

A nézőtéren izgatott zsongás: mindenki mocorgott, pusmogott, sokan hangosan méltatlankodtak. Soha nem fogjuk megtudni, mire gondolt akkor magában Ferrari Violetta – nem csak szép, de okos színésznő! –, aki eldöntötte: addig nem szólal meg, amíg a nézőtér el nem csendesedik. Kinek a durva szó elhangzása sértette kényes ízlését, ki azon háborodott fel, hogy egy kommunista újságírónőt minősített a szélhámos utcalánynak… Sokan úgy gondolták: na végre kimondta valaki…

Ferrari Violetta talán fél percig is állt némán, mozdulatlanul. Gondoljon nyugodtan mindenki arra, amire akar, csak aztán válaszolt: „Mondtam már, hogy újságíró vagyok, és becsületes.”

Másodszor március 30-án láttam a darabot, a megőrzött színházjegy tanúsítja: ott voltam. Úgy emlékszem: akkor már az sem okozott földrengésszerű izgalmat a nézőtéren, hogy kurvának neveztek egy kommunistát. (Tizenkét évvel később Sartre drámáinak magyar nyelvű kiadásában egy nem létező, nyakatekerten csinálmány szóval helyettesítették az eredeti kifejezést: dűtőcafka.)

Két nap múlva, április 1-jén Vészi Endre (a kritikusok által akkor majdhogynem haladó remekműnek kikiáltott) A titkárnő című darabját néztem meg a Nemzeti Színházban. Ferrari Violetta elragadó és vonzó volt, asszonyosan kislányos, kislányosan asszonyos. A silány darab „haladó” mondanivalója nem érdekelt. Azokban a napokban az izgatott: hol van a Kulich Gyula tér? Nagyanyám szerint az a hajdani Kálvária tér, de nem értette, miért akarok én a Kálvária térre menni. A Színház és Mozi március 23-i számában olvastam: „Ferrari Violetta új oldaláról mutatkozott be a Budapest Varieté »Humor-Expressz« című új műsorában: dalokat és sanzonokat énekelt.” (Naponta két előadás, vasárnap három, hétfőn szünnap – férjével lakásra gyűjtöttek: „Kicsi, sötét és kényelmetlen az otthonunk.”)

Elzarándokoltam a Kálvária térre: láttam, hallottam 1956-ban, talán március végén, talán április elején a Budapest Varietében Ferrari Violettát énekelni. Boldog voltam.

1956. április 5-én immár harmadszor néztem meg az Ármány és szerelem Nemzeti Színház-i előadását. Őrzöm a jegyet, a műsorújság az évtizedek során eltűnt. Láttam, de nem emlékszem az előadásra. Lehet, hogy akkor már Ferrari Violetta szerepét Gordon Zsuzsa játszotta? A Heti Műsor szerint áprilisban (13-án, 15-én, 17-én) még színpadra lépett mint Veronika a Főbelövendők Klubjában; májusban (5-én és 9-én) már biztosan Gordon Zsuzsa lépett fel mint vendég a Nemzeti Színházban.

Ferrari Violetta Péter fia 1956 augusztusában született. Október 6-án a Színház és Mozi újságírója így fogalmazott: „a színpadtól fél évre visszavonuló Ferrari Violetta […] ismét fellép »A titkárnő«-ben”.

Mikor tűnt el a Nemzeti Színház színpadáról Ferrari Violetta? Mikor tért valóban vissza? Miért terjedt a városban futótűzként 1956 tavaszán az ostoba pletyka, hogy Ferrari Violetta „összekülönbözött a Nemzeti Színházzal”?

1956 őszén már nem színházba jártam. Első gimnazista voltam, és lelkesen vásároltam az újságokat, hallgattam a híreket, csavarogtam a városban. Szabad Nép, 1956. október 23. Vezércikk: Új tavaszi seregszemle; Esti Budapest: „Tavasz októberben”; Szabad Ifjúság: Miénk az utca.

Azt hittük…

Talán emlékeztem Ferrari Violetta október eleji nyilatkozatára – Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című darabjának főszerepét fogja játszani tavasszal: „Egy kis elesett kínai lányt játszom, aki a szeretett férfitől gyermeket vár…”; talán szeptemberben láttam harmadszor a Gázolás című filmet („Varázslatos ez a nő” – írta H. M. a Színház és Moziban 1955. április 29-én); talán néha eszembe jutott Ferrari Violetta, a varázslatos színésznő… Rég volt. 1956 októberében rengett a föld – arra figyeltem.

Hittük: tavasz van októberben.

Aztán nagyon besötétedett az ég.

Ferrari Violetta 1956 novemberében férjével világgá ment. Mi sokan itthon maradtunk.

És újra új időszámítás kezdődött a magyar történelemben.

Az utolsó emlékem Ferrari Violettáról: Érdekes Újság, 1957. január 4. Két fénykép: Pásztor Vera, a Magyar Állami Operaház (volt) balerinája és Ferrari Violetta, a budapesti Nemzeti Színház (volt) színésznője egy magyar vendéglőben, Bécsben, 1956 novemberében. A cigány húzza, Pásztor Vera fejét lehajtva zokog, Ferrari Violetta átöleli, vigasztalja. A fénykép mellett Pécsi Sándor színművész bölcs írása: …a forradalom előtt… Akkor még az úgynevezett kommunista főszerkesztők is tudták: 1956 októberében forradalom volt Magyarországon. Pécsi Sándor később is tudta. A hazaárulók meg hazudtak, hazudnak reggel, éjjel, este.

De 1957. január 4-én zokogtam, amikor Pécsi Sándor írását olvastam. És zokogok ma is. Siratom Ferrari Violettát, akivel soha nem találkoztam, soha nem beszéltem, csak valamikor rettenetesen régen, az ez idő tájt utolsó magyar forradalom és szabadságharc évében láttam, hallottam őt a Nemzeti Színházban, a Katona József Színházban, a Budapest Varietében és a Bartók Béla úti Szabadság (korábban Szimplon, később Bartók) moziban.

Ferrari Violetta 1956 őszén világgá ment. Német színésznő lett. Ismert, sikeres, rangos, népszerű sztár.

Mi szegényebbek lettünk, a világ gazdagabb.

Ferrari Violetta magyar színésznőt 1957. január 4-én Pécsi Sándor búcsúztatta:

„Karácsony másodnapján a rádióban a Peer Gyntöt hallgatom, Ferrari Violetta és Szabó Sándor barátom előadásában. És sírok, sírok, Szerkesztő úr, folynak a könnyeim Violetta Solvejg dalán.

Nem a dal melankóliája hat rám – hisz máskor is hallottam már –, sírok, hogy idegenbe szakadtak barátaim, drága, tehetséges kollégáim, akiket szeretek, akikért aggódom, akiket nem tudom, látunk-e valaha magyar színpadon, baráti körben – idehaza…

Vilcsi énekli: »Egyszer visszajössz majd, ugye visszajössz…« – De mikor? Milyen kálvária, milyen megpróbáltatások árán?…”

Budaörsön, 2014. január 23-án reggel borult volt az ég, esett az eső. Talán száz ember sem kísérte el utolsó útján a valaha körülrajongott magyar színésznőt, Ferrari Violettát.

Amikor a ravatal előtt a református nagytiszteletű asszony megszólalt, kisütött a nap.

Felszárította a könnyeinket.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben