×

Vigasztalás

Csabai László

2014 // 04
– Korrrvák! Korrrvák! – kiáltják a felvégesi asszonyok az alvégesi lányokra, mikor azok vasárnap egymást átkarolva nem istentiszteletre, hanem a gépállomás kultúrszobájába vonulnak. A kultúrszobába, ahol az ördög meg az antikrisztus, vagyis a Bajszos meg a Kopasz képe függ a falon. Istentagadók és latrok imádják őket. Vagyis a somoskúti DISZ alapszervezet tagjai.

– Varrrnyak! Varrrnyak! – kiáltják vissza a DISZ-es lányok a károgó népnek, és a fenekükre csapva mutatják, milyen szívességet tehetnek nekik. S amikor a szépen dagadó kuláklista eszükbe jut, kacagva futni kezdenek.

A kultúrszobában aztán énekelnek, szembekötősdik, zálogosdit játszanak, gramofonra táncolnak. A Bajszossal meg a Kopasszal nem törődnek.

A zeneszolgáltatás Simon Márti feladata.

Az oroszok bejövetele után a falu lakói (felvégesiek és alvégesiek együtt) kopárra kifosztották, majd téglákként elhordták a grófi kastélyt. A szellemi javakat sem kímélték. A kódexek lapjait cigarettapapírnak vágták föl, majd, kiderülvén, hogy a dohánynál gyorsabban ég, gyújtósnak kezdték használni. Az évszázados könyvek bőrkötése cipőtalpként vált be. A gramofonlemezeket is elvitték, de mivel gramofon csak Barna gazdának jutott, felhajították őket a padlásra, a többi lom közé. Mikor aztán a néphatalom és a szabadság már igen magasra hágott, Márti összegyűjtötte őket. A lejátszót Barna gazdától a DISZ-re és a Pártra hivatkozva kölcsönbe kérte, de az gondolatban keresztet vetett rá, mikor a lánynak átadta.

Ha ropni kell, akkor is Márti viszi a prímet. Legyen az csárdás, valcer vagy puputevetánc. Ez a szenvedélye még a háború előttről való. Más öröme nem volt az alvégesieknek, mint hogy énekelve, dúdolva (cigánybandára nem tellett) utánozták a felvég farsangi báljain forgó gazdacsemetéket.

Simon Márti az első keresztre feszítését egy gazdafiúnak, Pók Palinak köszönhette. Összekommentálták őket. Pali sárga fogától, bőrétől, egész hullaszerű lényétől már elemista korában is irtózott. A fiúnak ráadásul valami emésztési baja is volt, mert folyton csuklott meg böfögött. És szégyenében vagy talán (Márti legalábbis sokszor így érezte) a másokban keltett undor fölötti élvezetében ilyenkor felpiroslott a szeme. Palinak nem volt mestersége, sem jó híre mint paraszti munkás. De volt kilátása másfél kishold szántóra! (Majd ha az apja, talán évtizedek múlva, meghal. Mert a somoskúti gazdák, még a törpegazdák is, jobban ragaszkodtak a földjükhöz, mint a megváltás ígéretéhez. Míg éltek, nem szívesen jussoltattak abból még a vérüknek sem.) Márti szülei pulykát adtak a kommendáló asszonynak, aztán együtt könyörögtek Pali szüleinél. Mikor Márti megtudta, hogy a parti áll, elájult.

Pók Pali naponta járt. Sósborszeszes cukorkát, viaszos almát, nyalókát hozott mátkájának. Márti kendő alá tette tenyerét, úgy vette el tőle az ajándékokat. (Amiket a fiú távozta után elásott.) A kézfogó előtt teleette magát nyers kenyértésztával, hogy a kelő tészta szakítsa szét a gyomrát, s a gyűrű felhúzása előtt vért okádva, vérben fetrengve pusztuljon el. A kézfogó mégis incidens nélkül megtörtént. Az esküvő nem. Mert Pók Palit kivitték a frontra, ahol egy golyó a szemén keresztül átfúrta a fejét. Pók Pali szülei ordítottak fájdalmukban, Márti szülei ordítottak balszerencséjükben, Márti bebújt a szalmakazalba, ott sírt boldogságában. Áldotta a gyilkos orosz szoldátot.

Márti a második keresztre feszítését egy nagygazda fiának, Varga Antinak köszönhette. Márti szülei nem hittek a fülüknek, mikor a kommendálóasszony közölte, hogy Vargáék nem elleneznék a dolgot. Anti nem volt rossz forma. Igaz, különösebben csinos sem. Csak olyan átlagos. Mindig ünnepi ruhában, berózsavizezve állított be. Köszönt, elvette a kalácsot, és figyelmesen hallgatott. Nem sokat beszélt. Tulajdonképpen meg sem mukkant. Ha a lányt hazakísérte a templomból, vagy segített neki vizet hozni a jó kútról, akkor sem szólt értelmes szót. A kérdésekre hümmögött, vigyorgott, tördelte az útjukba eső orgonabokrok ágait, rugdosta a kórókat. Márti úgy érezte, elevenen lesz eltemetve, ha hozzámegy a fiúhoz.

A nászéjszakán is ezt érezte. Anti az ingével szöszmötölt. Ki-be gombolgatta. A menyasszony rékliben, bugyogó nélkül feküdt az ágyon. Az újdonsült férj fütyölni kezdett, majd a kakukkos órát babrálta. – Ide figyelj! – mondta Márti, és a „csak legyünk már túl rajta” elszántságával nyakáig felrántotta réklijét. Anti eltátotta a száját. Az ágyhoz lopakodott. Megbámulta felesége ágyékát. Meghúzogatta, megszagolta a szőrpamacsot. Megnyomkodta a szeméremdombot. Fintorgott. – Uccekáj! Meddig várjak még! – kiáltott Márti, és széthúzta szeméremajkait. Antit annyira megrémítette a látvány, hogy talpra ugrott, és átszaladt a pitvarba. Ott, a dikón töltötte az éjszakát. Másnap reggel arra ébredt Márti, hogy férje már megint a kakukkos órával bíbelődik. Anti ezután is a pitvarban aludt. Nappal pedig tett-vett, vigyorgott.

Mártiból meg szolgálót faragott az anyósa. Nem éheztette, nem ütötte úgy, mint a fogadott cselédeket, de akkor is dolgoztatta, mikor a többiek már elheverhettek a pajtában. Az egész falu Mártin röhögött.

Vargáéktól a Kopasz szabadította meg Mártit, mert mikor a Kopasz pártja megkaparintotta a rendőrséget, hirtelen minden leventekiképzőnek (Anti apja is az volt) forró lett a talaj a lába alatt. Vargáék Nyugatra szöktek.

Márti maradt megemészthetetlen szerencséjével és szabadságával. És a szabad emberek, úgy látszik, megtalálják egymás társaságát. Ennek a társaságnak Somoskúti DISZ Alapszervezett lett a neve. Márti azt gondolta: „Igen, eljött hát végre az én időm!”

Márti ott ül, ahol az Új-Túrból kiszakad az Öreg-Túr. (Gyermekből a szülő, így megzavarta a viszonyokat a szabályozás.) A Kisbukónál. Elsőnek kelt föl. A töb­biek még csak épp visszafordulnak, hogy a hosszú álmot egy kis ráadás félálommal megédesítsék, Ezt jelzik a meg-megremegő sátorfalak. A somos­kúti DISZ a búza betakarítását sátras kirándulással ünnepli. Ilyet sem látott még a község. „Kirándulás? Olyat csak az urak csinálnak, akiknek semmi dolguk!” Pedig Mártiék igazán nem mentek messzire, a Kisbukó három kőhajításra van a falutól.

A fűszálak bólogatnak, ahogy a gyöngysorként rajtuk csüngő harmatcseppeket elhullajtják, a gyíkok lassan kúsznak a zsilipre, hogy megszívják magukat napfénnyel, a csigák bugyborékolva párzanak, a folyókban apró halak vetik föl magukat, rövid időre olyan nyomot hagyva a vízfelszínen, mint amilyenek a levesben a görcstészták. A Tisza felől kolompszó érkezik, ritmustalan, mintha félne megzavarni azt a csodás órát, amelynek örökké kellene tartani.

Márti pedig úgy érzi, meg fog bolondulni. Vagy megöli magát. Vagy nem tudja, mi fog történni.

A fővárosi színészek lobogó zászlókkal ékesített teherautókon érkeztek Somoskútra, és a libalegelőn előadták Szokolovtól a Vörös búzamezőket. Ezzel kezdte a Párt a kollektivizálást. Aztán szónokolt egy professzor, akinek beszédéből semmit nem értettek a falusiak, de jót derültek a raccsolásán. Végül a járási párttitkár és a TSZCS elnöke sorra járta a házakat. Néhol alázatosan, csöndes szóval, másutt kutyával fogadták őket. De ők nem adták fel. Mártírsorsukat vállalva folytatták a térítést. Amíg Domján gazda vasvillát nem szúrt a párttitkár lábába. A párttitkár lábát bekötötték, Domján gazdát megkötözték a rendőrök, aztán forró vizet öntöttek rá, és a trágyadombra vetették. Leleményesek voltak a többi lázadó letörésében is.

Az eredmény az lett, hogy a megyei tízzel szemben Somoskúton a lakosság harminc százaléka írta alá a csatlakozási nyilatkozatot.

Mindenki belépett a TSZCS-be, akinek nem volt földje.

Az Öreg-Túrban sok cserepcsép (rudak közé szorított kenderköteg) billeg. Áztatás ideje van. Még egy hét kell, hogy a rostok meglazuljanak, és kezdődhessen a törés, tisztítás, gerebenezés. Aztán majd kötelet sodornak a kenderszálakból, legyen mivel elverni a gyereket, fonalat fonnak, legyen miből terítőt készíteni, s így legyen min a család elé rakni az ételt, és zsákot, legyen mibe szedni a krumplit, meg elrejteni a disznónak lopizott tengericsöveket.

Az egyik sátorból négykézláb, farral előre kimászik Hopka Ilony. Megcsapkodja kezeslábasát (ilyenben járnak a DISZ-esek, a felvégesiek úgy nevezik: „kódusfrakk”), törzskörzéseket végez, és elindul a Bukó felé.

– Nem tudtál aludni? – kérdi mosakodás közben Mártitól.

– Jó itt megvárni a reggelt. Jó hűvös volt.

– Na, én nem vágyom a hűvösre. Jön az úgyis magától. Maholnap szeptember.

Márti fűszálat harapdál. Ezzel nyeli le a kényszert, hogy beszéljen.

Ilony kifújja orrát a folyóba. Aztán szív a vízből, öblöget, krákog.

– Te, Márti! Csak nem Feri miatt vagy úgy oda?

Mazák Feri említésére Márti megrázkódik és elfordul.

– A’ lesz a’! A’ hát. Az a bibi. De hát ezt már megbeszéltük a gyűlésen!

Az ideológiai előadásokat Feri tartja. Ostorozza a polgári kettős morált, a falusi feudális erkölcsi csökevényeket. A hallgatók pedig sorra hozzák föl, milyen tragédiákba fulladtak az erőszakkal összekommendált házasságok. Márti ilyenkor epedő csodálattal figyeli Ferit, és gondolatban már dobja is le ruháit.

– Mit beszéltünk meg? – kérdi hevesen Ilonytól. – Azt, hogy gazember, hogy gazember módjára…

– Azt, hogy a nőktől az afféle tisztaságot a férfiizé, férfisovizmus követeli. És hogy a nő legfőbb értéke a munkabírás! És joga van örömet lelni a házasságban! És mással ne is kelljen egybe, csak akivel jó neki az. Egyébként neked főleg nem kéne úgy mellre szívni azt a dolgot Ferivel. Hisz te már akkor asszony voltál.

– Tévedsz! – kiált Márti. Majd halkabban: – Nekem Feri volt az első. Az egyetlen! Érted? – és futni kezd az Öreg Túr töltésén.

Ilony a fejét csóválva néz utána. „Hát ez a Varga Anti még arra sem volt képes?!”

Az első Sztalinyec rézfúvós kísérettel érkezett a faluba. A fúvósbandának nem volt könnyű dolga, folyton ugrálnia kellett, mert a gigantikus traktor karmos fémkereke kátyúkat vágott a makadámútba.

A libalegelőn a TSZCS elnöke beszédet tartott a szovjet agrártechnika fantasztikus fejlődéséről, a hatvannapos búzáról, s hogy a Szovjetunió támogatása nélkül nem tudnának talpra állni a népi demokráciák.

A tanácselnök nemzeti színű szalaggal kötötte át a gép törzsét, majd egy méretes szabászollóval elvágta azt a szalagot. Aztán a nép felé fordult:

– Javaslom, hogy ezt a csodás szerkezetet a szovjet nép nagyszerű fiáról, a világ proletariátusának vezéréről nevezzük el!

Az alvégesiek éljeneztek, a felvégesiek morogtak, a traktornak pedig Sztálin Sztalinyec lett a neve.

Mazák Feri a nagykállói járművezető-képző iskolában szerezte meg papírját. Ott napi hat órában ideológiai, két órában műszaki ismereteket tanítottak. A Kállay-uradalomból elkonfiskált régi, tekerve indítós Hoffer volt az oktatótraktor.

De a naményi gépállomáson a Sztalinyec megszelídítése várt rá.

A kormány alatt a karok és kapcsolók hasonlítottak arra, amit a Hofferen látott, de az ismeretlen betűs feliratokat nem tudta elolvasni. A gyújtáskapcsolót azért meglelte. A monstrum lassan lódult neki, Feri rájött, hogy nyilván kettesbe tette. De ment a gép, s mire megérkeztek Somoskútra, már nagyjából kiismerte magát rajta. Egy kar rendeltetését nem próbálta még ki. A libalegelőn annak is eljött az ideje.

Meghúzza a kart, s a Sztalinyecre kapcsolt nagyfejes eke engedelmesen leereszkedik. Immár rögtön megtalálja az első sebességet, s a traktor fölényes magabiztossággal indul meg. Az elmúlt rendszerben Mazák Feriék napszámban szántották egy nagygazda birtokát, aki nem adott nekik lovat. Feriéknek a saját gebéjükhöz kellett betársulniuk, együtt küszködtek vele úgy, hogy estére a kötéltől vastag hurkák nőttek a hátukon. És most úgy szántja Feri a TSZCS földjét (csak száznegyven holdja van a TSZCS-nek, amennyit az állami tartalékföldből kapott, mert a tagok nem vittek be egy köblöst sem), hogy csak trónol, és elvezi a reá szegezett csodálkozó vagy irigykedő pillantásokat. „Most egy fordulót!” – gondolja Feri, s a libalegelő népe kétségbeesve menekül előle. „Most még egyet!” S az ököritatóhoz vezető utat árkozzák föl a hatalmas vastárcsák. „Most pedig…” És Feri már nem tudja fékezni örömét és indulatát: folyosót vág a bozótosba, a szérűskertbe, a csemetésbe, és a kálváriaszobrokat meg a temető fakeresztjeit letarolva jut vissza a szántóra.

Az évszázados vadkörtefa alá telepednek a kirándulók. Most nincs irányelvek, párthatározatok ismertetése. Fék Juli kulturális előadást tart, ami annyiból áll, hogy a frissen megjelent Albán költészeti antológiából olvas föl verseket. Közben hadonászik.

A vackor még érett állapotban is inkább zöld, mint sárga, de a tomboló nyár pirosra perzselte az idei termést. Kövér potrohú darazsak szállnak a gyümölcsre, s ahol belemélyesztik szívókájukat, barna pötty marad utánuk. Így néz ki Juli is, piros arcában alattomosan pattognak barna szemgolyói. Ha Mártira néz, különösen. Juli lett Mazák Feri új választottja. Persze a dolgot megbeszélték a DISZ gyűlésen. Hogy a legfontosabb a mindenki felé irányuló elvtársi szeretet és megbecsülés. És ezt nem károsíthatják magánügyek. Megbeszélték.

Fék Juli végre összecsapja a könyvet, Feri bólint, és a DISZ-esek már rohannak is a Kisbukó felé. Útközben dobálják le ruháikat, rúgják le cipőjüket. A fiúk fecskében, a lányok bugyogóban és (új módi ez!) melltartóban ugranak a vízbe. A töltésen a szénagyűjtésre érkező kaszás férfiak figyelik őket. Nem korváznak. Meg sem szólalnak. Szájukban összefut a nyál.

Aki bátrabb, az Új-Túrban fürdik. A folyónak érezni a sodrását, vigyázni kell, nehogy az éles kövekkel borított betonzubogóra kerüljön az ember. A félősebbek, a lányok az alig moccanó Öreg-Túrban lubickolnak. Megkapaszkodnak egy cserepcsépben, úgy buknak a víz alá. Két kendertartót összehúzva napozóágyat csinálnak. Polyák Mari hasra fordul ezen, és lehúzza a melltartóját. A töltésen álló gazdák kezéből kiesik a kasza.

– Ide! Ide! – ordítja Juli. – Nézzétek, mit találtam!

A lányok lassan úsznak mellé. Megbökdösik a hosszú, fehér szörnyeteget. Mikor megmoccan, szétrebbennek. Feri így hozzáférhet. De a közelében ő is elbátortalanodik. Óvatosan nyomja meg a rugalmas bőrt. Aztán, félelmét leplezendő, annál harsányabban kiált:

– Mit vagytok beszarva? Segítsetek kivinni!

„Hát itt fog megtörténni…” – nézett szét Márti a magtárban. Mert nem lehet tovább húzni ezt a dolgot Mazák Ferivel, azt érezte.

A TSZCS elnöke küldte ide a seprűkötőgépet beleltározni. Az elnök nem tudta, miféle szerkezet az, még sosem volt vele dolga. Mártinak sem. Csak nézelődött. Akkor lépett be Feri.

– Lesz elég vetőmag? Mit gondolsz? – kérdezte.

Az elnök tavaly szeptemberben megkapta a központtól a vetési tervet, s utána úgy állították össze a kuláklistát, hogy megfelelő számban legyenek, akiktől zabot, árpát, búzát, kölest lehet majd rekvirálni. Feri kérdése tehát felesleges, és Márti amúgy sem ismeri ki magát vetésügyben.

– Igen – bólintott mégis Márti, mert a valódi kérdést megértette, és vetkőzni kezdett. Egy apró állat abbahagyta a motozást a sarokban. A magtár poros, száraz, de jó szagú levegője megsűrűsödött, érezni lehetett a súlyát.

Márti már teljesen meztelen. Ferihez megy. Átkarolja a nyakát, és úgy szorítja azt magához, mint anya a lázas gyermekét.

– Na, megfulladok, te bolond! – és a férfi letolja nadrágját. A búzahegyre dőlnek. Ahogy Feri egyre közelebb kerül Mártihoz, ahogy annak lábai egyre magasabbra emelkednek, ahogy a lökések egyre gyorsulnak, úgy merülnek bele a gabonába. Márti éleset sikolt, és Feri csodálkozva kapja föl fejét: megérezte a másik vérének serkenését. Aztán még egy perc birkózás, s a nő immár egy egészen másféle sikolyt hallat.

Feri már fuldokol, a szorító fogás mellett még a rájuk zúduló termés is elzárja a levegőt. Utat kapar a felszínre, hátra fordul, de Mártit is húznia kell magával, az nem hajlandó elengedni.

– Jól vagy, csillagom? Nem fájt?

– Nagyon szeretlek! – mondja Márti.

Feri elégedetten megvakarja a köldökét.

Négy férfi ereje kell, hogy a kétméteres óriást kihúzzák a vízből. A füvön a hátáról a hasára fordítják.

– Folyami harcsa – mondja a gátőr. – Megnő ekkorára. A vadkacsát is elkapja, a saját szememmel láttam. És azt mondják, volt egy régen, amelyik egy fürdőző purdét is elnyelt.

A hallgatóság megborzong. A lányok a fiúk mögé állnak. A szerencsétlen hal lassan tátog. Kifejezéstelen halszeme most mintha mégis valami mély bánatot sugározna.

– Vén már nagyon? Azért fordult a hátára? – kérdi Feri a gátőrtől.

– Vagy az, vagy hogy elkábult az ázó kendertől. A zsilip most alig van felhúzva, kevés friss víz jön a másik mederből, meg nem is tudott átúszni oda. Itt rekedt. Itt rekedt, és elkábult.

Szlávik Jani kezében fényképezőgép kattan. Felsorakoznak a hal körül az emberek, és Jani különböző szögből képeket készít. Jó lesz a kultúrszoba faliújságjára, de talán még a DISZ központi lapja, a Szabad Ifjúság is leközli őket.

– Fogjad! Most rólam kell egy fotó – adja át a masinát Mazák Ferinek, maga pedig letérdel a harcsa elé, széthúzza a száját, s mint az idomár az oroszlánnak, ő a halóriásnak a pofájába teszi bele a fejét. A közönség dermedten figyeli. Majd felharsan a nevetés. A következő kép úgy készül, hogy lányok lovagolnak az állaton. Juli azt veteti fel, ahogy rángatja a bajuszát és csókolgatja.

Lassul, akadozik a jószág lélegzése.

Feri a gátőrhöz fordul:

– Van magánál egy méretes bogrács?

– Halászlevet akar főzni? Ebből? Felejtse el! Ez tiszta zsír. Szétfolyna a forró vízben.

– Hát akkor mi legyen vele? – kérdi már a DISZ-esektől. A fiúk a vállukat rántják, a lányok esdeklően néznek rá. – Na, jöjjön az előbbi három ember. Szépen átvisszük az Új-Túrba. Abban csak egy cserepcsép van. És a víz is gyorsabban mozog.

A hal, mintha megértette volna a kedvező ítéletet, szaporábban kezd el tátogni a kopoltyújával. A vízbe érkezve pedig nem veti hátra magát, hanem csap egyet a farkával, és eltűnik a mélyben.

Az aratás visszavitte a falut tíz évvel, nagyjából úgy zajlott le, mint egykor a gróf úr földjén. De az ideológiát nem is szabad mereven értelmezni, a gazdaság érdekei mindenek előtt, és – főleg – szükség törvényt bont. „Önkéntes segítő brigád” néven létrejött az aratóbanda (csak most nem az alvégesi szegények, hanem a módos gazdák alkották), a szövetkezet elnöke kiválasztotta az aratógazdát (a legnagyobb szájú kulákot, akin, ha gond van, el lehet verni a port), az aratók pedig beosztották, kik lesznek az egészkezes (egész részt kapó) kaszások és a félkezes marokszedők. A banda most is, mint régen, a szem tizedéért dolgozott. A gróffal ellentétben azonban (aki a tavalyról megmaradt csirás krumpliját meg zsizsikes babját adta oda) a TSZCS nem etette a munkásokat. Az ivóvízről viszont gondoskodott! A DISZ-es lányok hordták kupákkal a friss, jó kúti vizet, és felbukkanásuk azt is jelentette, hogy tíz perc szünetet lehet tartani. Ezt az időt használta ki a DISZ az ideológiai felvilágosításra és meggyőzésre. A Szabad Nép vezércikkeit olvasták föl, s a szövetkezetbe való belépésre meg az óriási nyereményekkel kecsegtető békekölcsön jegyzésre buzdítottak.

Munka után filmet vetítettek. Ha a horkolás már nagyon hangos volt, Mazák Feri megállította a mozigépet, felrázta a magukról megfeledkezett gazdákat, s folytatódhatott az élvezet.

– A holnapi filmet ki fogja elhoz… – kérdezné Márti, benyitva a góréból átalakított gépszobába. S mire a mondat végére ér, Fék Juli elkapja száját a Feriétől, és kiugrik annak öléből. Gyorsan belebújik a szoknyájába. Juli aztán megnyugszik, és büszkén kihúzza magát. Kezével Feri nyakát simogatja, mintha nem lenne már így is egyértelmű, mi történt. De Márti nem vele foglalkozik. Csak Feri szemébe néz rémülettel.

– Ez igaz? – kérdezi, de Ferinek nem kell válaszolnia, mert akkor benyit az elnök, és a helyzetet látva kaján tekintettel elkiáltja magát:

– Szabadság, elvtársak! Szabadság!

Hat legény négykézláb áll. Öten, úgyszintén négykézláb, fölmásznak rájuk. Nem csak nyomják, össze is fogják az alattuk lévőket, mert a második sor tagjai rendre a lentiek közti hézagok fölött helyezkednek el. Aztán jön négy újabb jelentkező. Majd három. Majd kettő. És a tetejére, a hatodik emeletre egy gyümölcsszedő létra segítségével Mazák Feri kapaszkodik föl. Cirkuszban látta a mutatványt. Igaz, ott mászás és egyensúlyozás közben mindegyik artista egy biliárdgolyót egyensúlyozott az orrán, de ez anélkül is igen szép teljesítmény. Feri feláll, bal kezét csípőre teszi, jobbjával vörös trikóját emeli föl, mint a propagandaplakátok élmunkás ifjai, és integetni kezd a zászlóvá átlényegült ruhadarabbal. Márti közben olyat érez, mint utoljára kislánykorában, amikor a sok tudás keltette kételyek még nem rontották meg elemi, gyermeki istenhitét, azt érzi, hogy a bor valóban átváltozott a Megváltó vérévé. A Megváltó vörös vérévé. De látja Feri öntelt vigyorgását és széles mozdulatait, melyek kínt okoznak az egyensúlyt és terhet homlokráncolós izzadtsággal megtartó DISZ-es ifjaknak, akikkel vezetőjük nem törődik, hisz ő van felül. És Márti kívánja, hogy dőljön össze a gúla, és törje össze magát a szerelme. De azon nem fog Márti rontást sugárzó szeme. Lengeti a zászlót, s már énekel is: „Egy a jelszónk, a béke…”

Undorodva elfordul tőle (bár közben belül majd megszakad), és a Bukóhoz megy.

Pokol Marci áll ott. Egy rákpáncélt vizsgál. Mielőtt Márti összejött Ferivel, Marci szeretett volna közeledni hozzá. De nem mert. Mert ez egy behemót testű, bivalyerős, de csak magában izzó fiú. Aztán Fék Juli mégis a kedvese lett, s Marci annyira beleszeretett, hogy soha nem jött ajándék nélkül a kultúrszobába. Hol egy kis epret, hol cukorkát, hol tojást hozott szerelmének.

Márti rádöbben, hogy Feri nem csak őt, de ezt a szelíd fickót is szerencsétlenné tette. És Marci régi vonzalma meg a mostani közös kín jogán is megsimogatja a másik arcát.

– Neked is nehéz, fiúcska? Ugye, hogy nehéz…

– Mi a fenéről beszélsz?! – és elhátrál a vigasztaló kéztől.

– De hiszen Julival, de hiszen ti már az esküvőt…

– Mi közöd neked ehhez?! – és Mártit félrelökve megy az embergúlához.

Tata, mama, anya az ablaknál ült. Apa és a kis Pali velük szemben. A sparhelt előtt senki, oda várták Mártit. Ez meghunyászkodás volt, mert bár soha nem mondták ki, és apa soha nem igényelte azt a helyet, mégis az számított asztalfőnek.

Mártit azonban úgy ette a méreg, hogy mit sem törődött ezzel a gesztussal.

A pap kiprédikálta a templomban. A hét főbűnről beszélt, s hogy aki a harmadikba, a bujaságba beleesik, az úgy jár, mint Simonék lánya: megszégyenül. Még nem volt vége a misének, a faluban már terjedt a hír. Márti legszívesebben baltával várta volna a hazatérőket. A plébánosra is tüzelt: „Mi köze annak a Feri meg az én dolgomhoz?! Mit szaglászik utánam?!” De a csuhásnak pár nap múlva úgyis alomars a Hortobágyra rizst ültetni. Ám hogy a családja ahelyett, hogy megsértve vagy bárhogyan is, de kisétált volna a miséről, magába roskadt, és zokogni, bólogatni kezdett, arra nincs mentség.

„Gőgös vagyok? Engedetlen? Hát talán az volt a jó, mikor szófogadóan hozzámentem egy buzeránshoz?!” – mormolta magában gyilkos mantraként Márti a sérelmét.

Nagyon megszokta már az ellentmondás, a letorkolás örömét. Hogy nem korlátozza apa szigora, a mindig rettegő tekintettel zsaroló anyai aggódás és az öregek folytonos, rosszalló fejcsóválása. Amelyek már kétszer a szakadékba taszították. A megfelelési kényszer, amit úgy adott át nemzedék a nemzedéknek, mint a szifiliszt vagy a tüdőbajt. Amikor először visszaszólt apának, amikor először nemet mondott anyának, amikor először kigúnyolta az öregek okoskodását: mind-mind fizikai kielégülést is kiváltott benne.

És most ez a kiprédikálás!

Anya szed a levesből. Hús nélküli húsleves az. (Mert a vágni való csirke már elfogyott, a disznót, borjút be kellett szolgáltatni, a húsboltban pedig csak sót és Parádi ásványvizet lehet kapni.) De eljátsszák a húslevesevést, mert nekik a vasárnap húsleves (és mise) nélkül nem vasárnap. (És valóban, még a német meg az orosz dúlás után is került a levesbe csirkeláb és fej, vagy legalább egy kis felkunkorodva megszáradt szalonnabőr.)

A leves mindenki előtt kiszedve. Vízszagú párát bocsát ki magából. Nem néznek Mártira, és jobb is, mert tudja, hogy vádlóak lennének azok a tekintetek.

Tata sóhajt. – Hát igen… – mondja, mint milliószor, és kezébe veszi a kanalat. Mama is sóhajt, s nyúl a kanálért, de előtte, észbe kapva, gyorsan keresztet vet.

Márti megdöbben erre a provokációra!

Ezt látja apa és anya, és csak azért is keresztet vetnek. Egyedül a kis Pali kezd hozzá előjáték nélkül.

Márti feláll, elgörbíti az alumíniumkanalat a kezében, vállai megemelkednek, nyaki ütőere kidagad, nyelnie kell, de ez már a tetőponton való túllendülés jele, mert képtelen annyi szidalmat kiönteni a családjára, hogy elégtételt kapjon a templomi megszégyenítésért és a provokációért is. A meggyilkolt kanalat a levesestálba vágja, és kirohan a szobából.

A cseresznyefa alatt tér magához. És azt nyöszörgi: – Feri, miért tetted ezt velem?

Hrááp, hrááp – jön az Öreg-Túr mögötti nádas felől a vadkacsa hangja.

Zúg és búg az egész környék, ahogy a tikkasztó nappal után az enyhet hozó estére felélednek az állatok. Vagy talán éltek és nyüzsögtek egész nap, csak a tevékeny ember nem figyelt oda rájuk.

A nyüzsgésből miért válik ki ez a panaszos hápogás, miért ez zörgeti Márti dobhártyáját?

Márti tudja, hogy tavasszal vadkacsacsapdákat szoktak kitenni a nádasba. Úgy néz ki a csapda, mint egy szokásosnál szélesebb szájú varsa. Az anyaállat jó fészkelőhelynek találja, oda rakja le hát tojásait. A kiskacsák kikelnek, a szülők hordják nekik a táplálékot. Aztán jönnek a pákászok, hálót dobnak a bejáratra, és elviszik háznál felnevelni a kiskacsákat. A szárnyukat megvágják, hogy ne tudjanak repülni, s idővel illatos pecsenye lesz belőlük.

De egyesek azt beszélik, néha előfordul, hogy az anyaállatnak, miközben a kicsinyei felé tart, beszorul a lába a csapda fűzvesszői közé. Vergődik, csapkod, eldugaszolva a bejáratot. Ő maga sem tud enni, s a kicsinyeit sem lehet miatta etetni. Ha az emberek időben megérkeznek, kiszabadítják az állatot. De ha késnek vagy elfelejtkeznek a csapdáról, vagy nem találják meg azt, az anyaállat elpusztul. S előtte még sorban felfalja kicsinyeit.

Márti úgy gondolja, egy ilyen, saját gyermekeit felfaló kacsa van ott valahol a nádas mélyén. Az rikolt.

Elerednek Márti könnyei.

– Nesze! Edd meg legalább ezt! – tartotta felé tata a kalácsot. Márti mérgesen nézett rá, aztán elmosolyodott, elvette az ételt, és falni kezdte. A hús nélküli húsleves után nagyon jólesett.

– A lábikódat! – mondta tata, és az ölébe véve unokája talpát, nyomkodni kezdi.

Tata furcsa szerzet. Persze utálja a pártot meg az egész új világot, de a múltban legalább annyira utálta a papok, a grófok meg a lovas tengernagy államát. „Ha a paraszt nem szar, az úr nem fal! Imádkozik, de hiába, a pap is a csöcsöket imádja!” Ilyenekkel bosszantotta az akkori hatalom iránt ájtatos tiszteletet érző mamát. Tata mindig azt szidja, aki fenn van. Márti elismeri, hogy ez bátorságot jelent. (Igaz, a jelen helyzetet tekintve mégis elsősorban butaságot, elmaradottságot.)

A tata a mama és anya lábának masszírozását napi több órában végzi.

„Más haszna sincs!” – szokta mondani mama, s valóban, mióta az öreg agyvérzése miatt csak bottal képes totyogni, nem végezhet komoly munkát.

Hogy Márti elverte éhét, arra lett figyelmes, hogy a tata már a térdénél, combjánál tart.

– Elég lesz! – mondja az öregnek, aki bólint, de közben már a csípőjét csiklandozza.

– Kuckuc a kislánynak!

– Kuckuc az eszed tokját! Vén hülye! – kiáltja Márti, feláll, belerúg a botba, és elindul a DISZ-gyűlésre.

Márti az arcát mossa. Kellemes a víz. Háta mögött a tábortűz már összeroskadt, a gajdolásnak, pálinkázásnak vége. A panaszosan hápogó kacsa is elnémult. Apró bogarak koppannak a Bukón, de folytatják a zúgást, nem történik tragédia. A szembeni oldalon egy partifűz alsó, víz fölé benyúló ágára nagy madár telepszik. Az ág meghajlik, vége pedig megvágja a vízfelszínt. Aztán elszakad tőle. Majd újra belevág. Ritmusos csobogás lesz a hajladozásból. Élvezet hallgatni és figyelni. És akkor megpillant egy valószínűtlenül hosszú és széles csíkot. Egészen közel a parthoz. Óvatosan beleereszkedik a vízbe. Derékig lepi csak el, mikor eléri a halat. Mert persze, hogy a harcsa az. Nappal nem tapogatta meg, most megérinti. Lassan mozognak az állat kopoltyúi. Megfordítja. Az állat visszabillen a hátára.

– Vénséges vén vagy, halacska. Meg fogsz halni – mondja neki. „Meg fogsz halni. Mindenki meghal. Akár szovjet, akár amerikai, akár forradalmár, akár ellenforradalmár, akár megtalálta szerelmét, akár nem. Az élet már csak ilyen. Mindenki maghal” – gondolja, s hirtelen nevetséges ostobaságnak tűnik minden, ami eddig gyötörte: szörnyű jegyessége és házassága, a teljesíthetetlen feladatok a DISZ-ben, a csodálatos jövő ígérete, a viszály otthon, Mazák Feri…

Simogatja és megcsókolja a harcsát. „Még valamit tehetünk!” Eszébe jut, hogy az Öreg-Túrban ázó kender mérges leve is árthatott neki. És itt is van egy cserepcsép.

– Gyere halacska, feljebb megyünk, jó vizet keresünk neked.

És a hatalmas folyami harcsát átkarolva, lépésről lépésre haladva elindul, szembe a folyással.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben