×

Vásártér

Vári Fábián László

2014 // 04
Egy derűs októberi délelőttön szekér állt meg a kapunk előtt. Felcsillant azonnal a Nagymama szép tiszta szeme, szaladt is rögtön a lánya elé. De ez alkalommal Gizi nénémen és Sanyikán kívül egy fehér pólyába bugyolált csöppség is volt a szekér utasai között. Ő volt az, akit nagyon türelmetlenül vártak már a vásártéri házban, ő volt az újszülött Jánoska.

– Nem fáradtatok el a sok zötykölődésben, jányom? – kérdezte Nagymama, de már alig ügyelt a válaszra, sokkal inkább a pólya érdekelte, már nyúlt is utána.

Biztosan jól utaztak, melegben, kényelemben a pokrócokkal letakart friss szalmán, mi gondjuk lehetett volna a szekér tágas és biztonságos derekában? Gizi néném mégis a veséje tájékát nyomkodta, amikor a hámfa vasalt laposára lépve leszállt a szekérről. Kint volt már ekkor az én anyukám, valamint Böske, szép nagylány unokatestvérünk. Volt nagy öröm, még Nagyapa is feltápászkodott a sezlonról, amikor az asztal tetején kibontották és közelebbről is megvizsgálták az újdonsült családtagot.

– Ez professzor lesz, én mondom néktek! – ujjongott Nagymama, s nekem halvány dunsztom sem volt róla, hogy miféle szerzet az a professzor, de annyira már nem érdekelt a dolog, hogy ott helyben utánajártam volna.

Aztán Gizi néni elhelyezkedett a konyha egyetlen karszékében, bontogatni kezdte inge elejét, majd óvatos mozdulatokkal előszedte szép fehér mellét. Akaratlanul is odapillantottam, s egy kicsit talán elpirultam. Nincs ezen mit csodálkozni, rég nem láttam ehhez hasonlót, ha ugyan láttam egyáltalán, de ennek tisztázására sem volt megfelelő az alkalom. Néném észrevette hirtelen jött zavaromat, kedvesen elmosolyodott, és hozzálátott, hogy enyhítse türelmetlenül sivalkodó kisfia éhét. Megéreztem, hogy nekem most nem sok keresnivalóm van a felnőttektől zsúfolt konyhában, meg aztán Sanyika is az anyja mellé húzódott ahelyett, hogy velem tartott volna. Csöndben kiosontam a házból, és gondolkodás nélkül a kert felé vettem az irányt.

Nagyot változott a kert is, mióta nem jártam benne. A nagy almafán túl pár méterre kezdődött a gazdagon termő szántó, amelyben máskor a magas, erős szárú tengeritábla elzárt minden további kilátást a gyermek szeme elől. Most azonban, mint amikor hosszas esők után kividul az ég, pont úgy nyílt meg előttem a táj: a kopárrá lett kerteken egészen a Tiszáig szárnyalhatott a szemem. Megszámlálhattam volna jobb felől a Falunak nevezett utcasor hosszan húzódó házait egészen a Téglavetőig nyúló kertjeivel, a mezsgyékben hagyott napraforgószárakkal, de leginkább azon méláztam, hogy a levágott tengeriföldeken, mintha csak csőszkalyibákat rakott volna jó kedvében valaki, jó szélesre alapozott kórékupák sorakoztak.

Elindultam én, csak úgy a magam kedve szerint a kukoricaszárak hegyesre vágott csobakjai között, s mert nem volt ott semmilyen vezérlő ösvény, hosszan kóvályogtam az egyenetlen terepen. Közben két hatalmas kórékupát is megvizsgáltam közelről, s megállapítottam, hogy a fűzvesszővel megszorított derekú kévék csak egymáshoz vannak állítva, egyik tartja a másikat. Hát ezt még én is meg tudnám tenni – gondoltam, a másodikhoz érve azonban észrevettem, hogy a lazán rakott kévék között jókora üreg sötétlik. Lehajoltam, hogy belenézzek, de nagy, barna nyúl ugrott ki belőle, s az ijedelemtől fenekemre estem, egy csobak pedig felsebezte az oldalamat. Dehogy voltam már kíváncsi a kórékupában tátongó üregre, azt kívántam csak, hogy kijussak a fenyegető tengeritövek térdemig érő erdejéből, s ahelyett, hogy visszafordultam volna, előre mentem, amerre a szemem vitt, egy szépen sárgálló almafa felé. A földre hullott alma kemény volt és savanyú. Továbbhaladva egy nagy ismeretlen udvarra jutottam, és bementem az ott álló nagy idegen ház kitárt ajtaján. Bent sötét fejkendős asszonyok szorgoskodtak egy nagy fehér holttest körül, s én megálltam az ajtóban, és néztem, ahogy törölgetik, mosdatgatják vizes vászonkendővel egyszerre ketten is. Valaki észrevett, rám szólt:

– Nahát, te gyerek, te meg hogy kerülsz ide? Eredj innen, nincs itt semmi keresnivalód! Meg is fordultam azonnal, hiszen értek én a szóból, de ekkor lehajolt hozzám egy kedves beszédű asszony, és szomorú hangon így szólt:

– Látod, meghalt szegény Piroska néni, nincs már Icukának nagymamája.

Icukát ismertem, gyakran bejárt hozzánk bábruháért, s mert Nagymama ilyenkor készségesen ellátta mindenféle színes anyagdarabkákkal, ebből gondolom, hogy olyan rokon lányka lehetett. De a nagymamáját, azt most láttam először, és amint az állapotából látszik, egyben utoljára.

– Haza akarok menni – mondtam a kedves szavú asszonynak, s az a kisajtóig kísért.

Otthon nem estek különösebben kétségbe az elkóborlásom miatt, összesen másfél órát lehettem távol, fel sem tűnt senkinek, hogy nem vagyok szem előtt.

– Hát te merre jártál? – kérdezte valaki, s én rendre elmondtam, amit jártomban megtudtam, hogy meghalt szegény Piroska néni, az Icuka nagymamája.

– Te ott jártál? – kérdezte anyukám.

– Igen, láttam, hogy mosdatják.

– Jézus Mária – kiáltott fel anyám –, ez a fiú valóban ott volt a halottas háznál! Gyere gyorsan, hadd mossam meg legalább a kezedet!

Amikor a gyári sziréna megszólalt, nagyanyám visszatolta a fűtő közepére a fazékban maradt ételt, hadd melegedjen, mire megjön apám. Jött is az hamarosan, de nem úgy, mint máskor. Lihegve, izgatottan esett be a házba, és az evés most csöppet sem érdekelte, egyenesen a rádióhoz tartott. Amíg bekapcsolta és a Kossuthra állította, odafordult értetlenül bámuló nagyapámhoz, és halkan suttogva valami forradalmat emlegetett.

Már szürkülni kezdett, amikor négy-öt felnőtt férfi állított be hozzánk. Egymásra vetett pillantásaikban kérdések, arcukon bizonytalan mosoly vagy csak annak az árnyéka, vagy nem is tudom – talán a fenntartásokkal megelőlegezett remény vert tanyát. Egyikük, Szilágyi Feri, apám unokatestvére, máskor is megfordult nálunk, de ettől a naptól kezdve jött szinte minden este. – Tudod mit, Tentás – fordult apámhoz –, vegyük le a kredenc tetejirül a rádiót, tegyük ide az asztalra. Így nem kell majd bömböltetni, és mindenki hallani fogja.

Én és Sanyika, akit Gizi néném ismét a Nagymama gondjaira hagyott, meghúztuk magunkat egy sarokban, ahol éppen találtunk egy kevés helyet. Sanyika elkókadt a napi téblábolásban, már szívesen lefeküdt volna, de én elszántan figyeltem a készülődés minden apró mozzanatára.

A rádió valami semleges muzsikát közvetített, s hiába járatták a hullámkeresőt oda-vissza, jó néhány percen át nem mondott semmi érdemlegeset. De aztán beszélt, s az emberek szinte rátapadtak az ARZ masszív kis dobozára. Szerettem volna tudni, hogy mit mond, ami annyira fontos nekik, de az elkapott mondatfoszlányok értelem nélkül lobbantak el a levegőben, s az először hallott nevek – Gerő, Dobi és Kádár János –, bár mindegyik megmaradt bennem, szintúgy nem jelentettek számomra semmit. De egyszer csak – a hangszórón is átjött – felzúgott a tömeg, s a magyarok egyre határozottabban és élesebben kiáltották az éterbe, hogy „Russzkik haza!”. Konyhánkban az emberek homályos tekintettel, ökölbe görcsölt kézzel néztek egymásra, és elszántan suttogták: de akkor innen is – minden orosz menjen haza!

S másnap vagy harmadnap Béluka már röpcédulákat gyártott. Egy csizma leszakadt gumitalpának sima fonákjába fél- vagy talán egycentis betűket vágott, hátterüket borotvapengével, ahogy tudta, kiszedte, s az így kapott klisét tintával átitatott posztóba, majd tiszta füzetlapokra nyomta. Nem sajnálta rá, boldogan szedte szét a húszkopejkás füzeteket. A Vásártéren szétszórt röplapokból a mi házunkba is került néhány. Én elsősorban az egyenetlen, dülöngélő betűk képére emlékszem, melyek az apám száján keltek életre, és az is előttem van, hogy a felnőttek tágra nyitott szemmel hajlottak egy haszontalannak mondott gyerek keze munkájára.

– Meg tudta csinálni, méghozzá tükörírással! – mondogatták, majd elolvasták újra és újra, s az esetlen betűkből összetákolt szavak fokozatosan az én értelmemben is összeálltak, jelentést kaptak, és kimondva már határozott követelésnek hangzottak, melynek végrehajtását már lehetetlen tovább odázni: „Mert ez a föld magyar haza, minden orosz menjen haza!”

Jaj, de ez a remény annyira sem volt elég, hogy magunkat rendesen beleéltük volna! Már azokban a napokban katonai szerelvények érkeztek a vasútállomásra, s azokról éjszakánként tankok tucatjai gördültek alá, majd sorakoztak szakaszok, századok és zászlóaljak szerint a kockaköves úton. Éktelen csörömpölésük, csikorgásuk felverte a Várost és a Falut, az emberek hiányos öltözékben rohantak ki a csinált úthoz, és dermedten szemlélték, hogy vonul a büntető had Tiszabecs felé. Rendetlen, fegyelmezetlen egy vonulás lehetett az! Az állomás környékén sok mindent széthagyott maga után a felbolydult hadi nép. Béluka katonai ruhadarabokkal: csillagos téli sapkával, derékszíjjal és éles töltényekkel megrakott rövid tárakkal tért haza, s azokat bőkezűen osztogatta pajtásai közt. Ezt látva apám magához intette, és erélyesen ráripakodott. – Te fiú, hát te egyáltalán nem akarsz félni? Vidd ezeket vissza oda, ahonnan hoztad, nem akarok a kezetekben ilyeneket látni! Majd előhozatta vele a röplappecsételőt, s gondolkodás nélkül az égő spórba dobta. Szép volt pedig, s lám, mi lett belőle: kellemetlen szagú fekete füst a nyitott karikán. – Erre már úgysem lesz szűkség – mondta, és atyai szeretettel simított egyet a fiú fején.

Néhány nap múlva a rádió fölé hajló emberek szemében már hiába kerestem a remény korábbi sugarait. Lehajtott fővel vették tudomásul a törvényes rend helyreállítására tett intézkedéseket, de amikor megszólalt Kádár, az áruló anyjának a kutyaistenit emlegették. Aztán Elemérről beszéltek, akit orosz katonaként vittek Budapestre, s most halálhírét hozta a távirat. Fábián Elemér szegről-végről rokonunk volt, úgy emlegette mindenki, hogy a Füsti öccse. Füstinek, a neves futballistának, aki lábai helyett a fejével művelte a kapu előtt a csodát, István volt a becsületes neve, csak sötét bőre miatt hívta őt Füstinek gyerek és felnőtt egyaránt. Ő mondta valakinek, hogy pár napja Elemérnek sikerült hazatelefonálni, s azt találta mondani az a szerencsétlen, hogy most nyugodtan leléphetne, de sajnálja magukra hagyni öreg szüleit és a családot. És tessék, most halott, s ráadásul nem is az utcai harcokban esett el. Mint később kiderült, egyik bajtársa végzett vele a katonai étkezdében egy rövid sorozattal. Hát ennyi volt egy élet, és ennyi a szabadság. És a rádió sem mond már semmi biztatót. Hogy a csapatok még harcban állnak? Tudják egyáltalán, hogy mekkora áradat indult ellenük? S az emberek csak rázták a fejüket tehetetlenül.

– Hallod, Tentás? – szakította meg Szilágyi Feri a keserves hallgatást. – Próbáljam meg felerősíteni a rövidhullámot? Mer’ ezzel a tekerccsel, ami van benne, nem fogunk semmit. Rettenetesen zavarják. Próbáljuk meg, azt mondom, a Szabad Európa hátha mond végre valami bíztatót?

– Nem bánom, csináld – bólintott apám egykedvűen.

Feri bácsi, amint hamarosan kiderült, készült erre a beavatkozásra. A táskájából forrasztópákát vett elő, hozzá kellékeket, majd körbenézett a konyhában. – Úgy látom, nincs konnektor. Nem baj, jó lesz a zsulik – mondta, s a cinező villásdugóját bedugta a plafonról lelógó villanykörte csatlakozóval kombinált foglalatába. Amíg melegedett, a táskából különböző színű kis hengereket szedett elő, apró betűs felirataikat az égő alá tartva vizsgálgatta, s egy kis zöld alkatrésznél végre megállapodott. – Ennek jónak kell lenni – állapította meg hümmögve, s a páka felmelegedett hegyével körbesimogatta a henger kis drótlábait. Aztán leszedte a rádió hátsó borítólemezét, kiszedett néhány lámpát a fészkéből, hogy a beavatkozáshoz helyet készítsen, egy csipesszel megfogta a kis hullámtekercs derekát, s elkezdődött a műtét.

– Na ugyi, hogy valamivel jobb lett? – kérdezte a mester büszkén, miután az újra bekapcsolt rádiót éles sípolások és hullámzásszerű zúgások között a kívánt rövidhullámra állította.

– Nekem egy cseppet sem tűnik úgy, hogy használt volna neki, de remélem, nem is ártott – méltatlankodott apám, ám a fülét mégis a hangforrásra irányította.

Ami a zavaráson átjött, egy csöppet sem volt vigasztaló. A kommentátor keserűséggel telve a magukat magyarnak mondó vezetők aljas és megbocsáthatatlan árulásáról beszélt. – Legyenek átkozottak! – mondta, de inkább kiáltotta indulattal. – Testüket se az ég, se a föld soha be ne fogadja!



Vasárnap van, verőfényes tavaszi reggel, talpon a család. Nagyapám derékig vetkezve a gangra kitett lavór fölé hajlik, locsolja, szappanozza és mosogatja véznára aszott testét. Nagymama az udvaron álló növendék diófa alatt egy megkötözött lábú kacsával bajlódik. Az állatot térde közé fogja, befogott csőrét, fejét már ismerős mozdulattal előre hajtva a mellére szorítja, tarkója tájékán tépni kezdi a tollat, majd kést helyez a lecsupaszított nyakra, és elszántan vágja, nyiszálja, a kés alól előbuggyanó vérét egy tányérba ereszti. A csordogáló vér sötét és titokzatos, akár az éjfél, csak a fehér tányérban elterülve jön meg valódi színe. Anyám észreveszi, hogy a látványba belesápadok, ezért kézen ragad, és bevonszol a házba. De nagyanyám utána szól: – Jányom, ha felforrt a víz a fűtőn, szalaggy már ki vele, ne botorkáljak annyit ezzel a fájós derekammal! – Anyám egy konyharuhával megfogja a fazekat, és viszi a kopasztó vizet, de korai lenne még azt a vájlingba tölteni. A kivérzett baromfi hasán, mellén, szárnyai alatt a dús pihetoll, akár a hó, bizony, kár lenne veszni hagyni. Hozza is valaki az összehúzott szájú tollas tarisznyát, és a finom párnatölteléknek való hamarosan abba kerül. Most már jöhet a forró fürdő! A vájlingból a leforrázott toll nehéz, undorító szagú gőze száll fel. Nagymama lábánál fogva megforgatja, majd néhány percig áztatja a forró vízben a tetemet, közben hideg vizet tölt a tányérban már alvadó vérre, a kés hegyével keresztet vág bele, s bár tudja, hogy irtózom tőle, kezembe adja: vigyem be, tegyem az asztalra, kutya vagy macska hozzá ne férjen. Megfogom a tányér két szélét, s óvatosan egyensúlyozva elindulok a lépcső felé. A tányér tartalma meg-meglöttyen, de szerencsére csak a víztől lesznek nedvesek ujjaim, alatta a vér már egybeállt. Beérek vele a konyhába, s ott, hál’istennek, anyám szabadít meg tőle.

Valamivel később a fűtőn kis vaslábasban kanálnyi zsír olvad, forrósodik, s néhány perc multával a piruló hagyma illatára fut össze számban a nyál. S ez még csak a kezdet: kell abba egy kis só és paprika, kevés vízzel felöntve, hadd járja át, hadd párolja – ha majd belekerül – a kacsamájat és a feldarabolt zúzát. De tudja ezt az én nagyanyám magától is. Jön kis idő múlva, megforgatja, megízleli, s úgy találja, hogy a zúza félig már megpuhult. Leönti ekkor a vizet a nyers lepénnyé alvadt vérről, kisebb adagokra vágja, és hozzáadja a lábasban tökéletesedő társaihoz. Ennek már igazán nem sok kell, lassan lehet készíteni az asztalt, jut körülötte egy szék mindenkinek. Nem nagy lakoma, nem tud vele jóllakni a család, de nem is ez most a szándék. Kenyérrel pótolva jó ízzel fogyasztjuk, és tudomásul vesszük, hogy szegény oktalan állat ennyit nyújthatott előlegbe értünk feláldozott testéből.

A reggeli után Nagyapa azzal méltatja a vasárnapot, hogy pipa helyett – Magyarországra szakadt fiai, Árpád és Kálmán jóvoltából – egy Csongor szivarra gyújt. De menyivel illatosabb, kékebb a füstje, mint annak a hitvány csibuknak! Komótosan ujjai közé fogja, elégedetten nézi, amint parázslik a vége, s ha bele-beleszippant, felemelt fejjel élvezi az enyhe bódulatot. Így ünnep­lőben ülve elidőzik még egy keveset az asztalnál, de megmozdul aztán, mert a toronyban a másodikat húzzák. Ő a ház egyetlen lakója, aki maghallja a harang hívó szavát. Nem jár templomba az én apám sem, egyelőre még nem, s ennek minden bizonnyal oka van.

A Vásártéren idősebb férfiak gyülekeznek. Van, aki a csendőrlaktanya felől érkezik, van, aki a zsidó temető irányából, de jönnek lassan a közeli házakból is. Közéjük tart kezében görbe bottal az én nagyapám is.

– Adjon Isten jó napot! – köszön a beszélgetőkre, és megemeli fején a kalapot.

– Fogadja meg az Isten! – válaszol az öreg Gacsályi valamennyiük nevében. Valaki cigarettára gyújt, s miután az elhasznált gyufaszálat a skatulya feneke alá igazítja, a bezárt gyufásdoboz ábráját a többiek elé tartja.

– Ehin van, ni. Még itt is azt írja, hogy má’ negyven éve itt vannak.

Az emberek a gyufásdoboz címkéjére figyelnek. Azon egy hadihajó sötét árnyképe látható, reflektorfényében rohamra indul a felajzott tömeg. De nem is annyira ez a fontos, hanem a két kiemelt évszám: 1917–1957.

– Nekem osztán ne beszéljen ilyen marhaságot – szólal meg a vén Gál Józsi . – Hát tud maga számolni? Miótátul vagyunk mi oroszok? Ami oda van írva, az nem miránk tartozik, hanem a Szovjetországra. Ott, igen, negyven éve, hogy hatalomhoz kerültek, de nekünk még csak tizenkét éve ülnek a nyakunkon.

– Maga erre azt mondja, hogy csak? – hördül fel hirtelen az öreg Gacsályi. – Ezek tizenkét év alatt felforgatták a fél világot, elvették mindenünköt! De nemcsak bennünköt. Ezek Amerikát is az orránál fogva vezetik, mer’ ezek olyan okosok!

– Méghogy okosok – veszi vissza a vén Gál a szót. – Na, maga nekem ilyet má’ ne beszéljen! Vótam én Oroszba’, sajnos, de én okos oroszzal éppúgy nem tanálkoztam, mint ahogy ződ lúval se! Egy pár száz lelkes faluba’ építettünk egy tehenistállót, az egész nyarat ott tőtöttük. Ott annyi liba vót, hogy fehérlett tüllük az egész határ, a talut meg a pihét csakúgy hordta a szél, de nem vót annyi eszük, hogy összeszedjék, ellenben a tyúknak leszedték a tollát, azt tömték a párnába. De még hogy a tyúkot! A kokast is megtépték, szinte rossz vót ránézni, olyan undorító vót azzal a két hosszú lábával. Hát a szerencsétlennek kukorékolni nem vót kedve, nemhogy petélni! Hát lehet ezektül jót várni? Máris több kárt csináltak, mint valamikor a tatárok, és csak a Jóisten tudná megmondani, hogy mi minden vár még ránk!

– Igazad van, Sándor – kapcsolódik be a vitába az én nagyapám. – Azt valóba’ csak az Isten tudja, hogy minek kűtte a nyakunkra, és meddig tartsa még itt űköt. Hanem, ahogy a tatár meg a török se maradt itt örökre, ezek is majd csak elmennek eccer. De annyit azér’ már most megmondhatok, hogy nem mink fogjuk űköt kiföstölni. Arra mink már nem vagyunk képesek. Egyedül csak az égbenlakó jó Atyánk igazíthassa úgy a világot, hogy mink eztet még megérjük.

Nagyapám szavaira a férfiak szapora bólogatásba fogtak, s a toronyban pont ekkor szólalt meg a harmadik. Ez pedig – ki merné kétségbe vonni? – egyértelműen a Jóisten bólintása volt.

A Nagymama vasárnapi ebédjei máig emlékezetesek, de nem a bőségük, és nem is a különlegességük miatt. Annyi sohasem jutott, hogy mindenki degeszre egye magát, azonban a hétköznapok savanykás ízű korpaciberéi és tejes meg lekváros puliszkái után minden vasárnapi ebéd fejedelminek számított. Hanem a leves után főtt húsként fogyasztott baromfiapróléknak mégiscsak volt egy aprócska hibája, mégpedig ugyanaz, mint a hagymás-paprikás vér- és zúzapörköltnek, hogy a család részére igencsak kevés volt. De ezen a gondon egy rátermett háziasszony könnyen segített. Az én nagyanyám például a különféle mártásokkal, s azokat olyan szeretettel készítette és tette az asztalra, hogy még annak sem volt szíve visszautasítani, aki egyébként nem kedvelte a habart mesterségeket. A szárnyasokhoz ribizli-, meggy- vagy almamártás dukált, s ha nagy ritkán főtt disznó- vagy borjúhús került a tányérra, azokhoz vöröshagyma-, fokhagyma- vagy tormamártás kívánkozott. Úgy bizony! Fél merőkanálnyi mártással mindjárt másképp festett a dolog! A cson­tokról leforgatott hús darabkáit bele lehetett mártogatni, s ez által az a kevéske falat egy sajátos kísérő ízt kapott. S amire ezzel az aprólékos munkával végzett a legkisebb ember, szinte már el is szállt az éhsége, a kacsa aranybarnára sült darabjaival meg hadd foglalkozzanak azok, akik igazán szeretik.

A Nagymama heti kimenője mindössze néhány óra volt, azt is a vasárnap délutánból kellett kiszakítania. Más öregasszonyokkal ellentétben nem a sort járta, s nem is a temetőbe tartott, mint oly sokan, hanem öreg édesapját és beteg testvérét, a legénykorában has- és fejtífusztól megrokkant Gézát látogatta. Ha épp olyan kedve volt, csak szólnia kellett, s én mentem vele szívesen. Ebéd után már rendszerint készülődött. Ha akadt a tál alján némi maradék – töltött káposzta, esetleg néhány fasírt –, örömmel vitt kóstolót az öregnek, bár az mindig őszinte szerénységgel hárítgatta:

– Sose fáraggy, jányom, ellátom én magunkat. Igaz, tőtött káposztát nem szoktam főzni, de egy kis rántott paszulyt, pergelt tésztát akármikor megcsinálok. Most meg éppen tört paszuly van hagymás zsírral, de nem olyan lett, ahogy én szeretem, mer’ hiába mondtam a menyemnek, a Béla feleséginek, hogy nekem fejér paszulyt hozzon, mer’ abbul az igazi. Hát asziszed, azt hozott? Vót ebbe’ mindenféle – tarka, fejér, fekete, tavalyi meg még tavalyelőtti is. Az egyik má’ szétfőtt, de a másik még kemény. Nem is csuda, hogy ez a fiú is csak nyámmogott, nem akart belőle rendesen enni. Áááá – legyintett kiábrándultan, s tudnivaló volt, hogy e beszédes mozdulattal menyét minősíti.

Dédnagyapám, vagy ahogyan én neveztem, a nagyon öreg Nagyapa házát Újlak egyik lapályos részén, a Tisza-töltéssel párhuzamosan kanyarodó Hajós utcában kellett keresni. Csak át kellett vágnunk a templom mellett a főúton, s egy rámpaszerű ereszkedőn már el is jutottunk a nagy laposba. Az utca eleje félsoros volt, mert csak egyfelé lehetett terjeszkedni. Mindössze egy szekérútra tellett a házsor és a töltés között, s csak jóval beljebb egészült ki rendes kétsoros utcává, ahol a telkek elkanyarodtak a falu irányába, így aztán lett a házakhoz udvar meg egy kis zöldségnek való föld is. S nemcsak gondolom, tudom, mert utánajártam, hogy itt volt a valaha népes Harsányi család ősi telke, itt született az én Margit nagyanyám és nyolc testvére. Néhány házzal beljebb Buda Gyuláné lakott, vagyis Ilon, a Nagymama középső nővére, az utca végén pedig, ahol vissza lehet térni a csinált útra, Róza, az idősebb nővére, férje után Szilágyi Antiné. De megtelepedett itt egy-két nagyon szegény cigány család is. Nyáron vályogot vetettek, tavasztól őszig a Tisza füzeseiből és vizéből éltek. Kosarat kötöttek, horgásztak, portékáikat igyekeztek eladni vagy élelemre cserélni. Tanúja voltam egyszer, de talán kétszer is, hogy más utcabeli gyerekek otthoni környezetük biztonságából csúfolkodva kiabáltak utánuk: „Cigányok vagytok, part alatt laktok, kutyát-macskát összeszedtek, azzal takaróztok!” Őszintén sajnáltam a tarka szoknyás Gobány Terkát és lányait, hisz senkinek sem ártottak, meg aztán már akkor sem kedveltem az ilyen bugyuta versikéket. Hát hogy lehet kutyával és macskával takarózni? Azt viszont megértettem belőle, hogy a Hajós utcát, ahol a nagyon öreg Nagyapa lakott, ezért, s talán joggal nevezik némelyek Cigány utcának. Meg aztán éltek itt bőséggel olyanok is, akik fél vagy negyedrészt ugyancsak ehhez a népcsoporthoz kötődtek, de származásukat már nem szívesen vállalták. Ők az elmarasztaló jelzőt lehagyva egyszerűen csak Uccának mondták lakhelyüket. – Ez is az Uccábul való – mutattak olykor valakire. – Az Uccába be ne tedd a lábod! – hangzott fel néha a fenyegetés.

Volt azonban ennek az utcának valamije, amivel a község egyetlen más közterülete sem bírt. Ez által az utca kitüntetett figyelmet kapott, és felnőtt lakóinak jelentős része e valami által fontos, bizalmi státuszba került. Bármily prózai, ez a többlet a Tisza-töltés túloldalán húzódó államhatár volt, amelyet megközelíteni sem volt tanácsos senki emberfiának. Azt beszélték, a sűrűn húzott szögesdrót kerítés és a szántás között hajszálvékony vezetékek feszülnek a fűben, s ha abba valami álnok határsértő belegabalyodna, jelzőrakéták röppennének a magasba, de könnyen lehet, hogy az a drót esetleg egy akna gyújtószerkezetét hozná működésbe. E szóbeszéd nyomatékául a töltés tetején naponta lóháton vagy gyalogosan fegyveres határőrök vonultak végig. Elsősorban a szántás sértetlenségét ellenőrizték, s mellette a járókelőket mustrálgatták. A kapuban ülők vagy az ablakban könyöklők számára olyan lehetett mindez, mintha csak egy mozivásznon követnék az örökkön éber zöldsapkások mozgását.

Hogy történt-e akkoriban ezen a szakaszon jelentősebb határsértés, azt nem jegyzi az emlékezet, de a felelőtlen szóbeszédben – piacon, szomszédoláskor, talán a moziban gyakran vetített szovjet kémfilmek hatására – állandó téma volt a spionok üldözése és sikeres elfogása. Most például az a nagy újság, hogy a Buda Gyula szőlőlugasán fennakadt egy amerikai ejtőernyős, akit a derék szovjet állampolgár fiai segítségével elfogott, megkötözött, és erről azonnal értesítette a zasztavát.* A mi házunkban csak nevettek ezen, hiszen Budáné hetente legalább kétszer fordul meg nálunk, s ha való lenne a hőstörténet, már csak elkottyantott volna belőle valamit!

Az viszont tiszta, szent igaz, hogy az utca felnőtt lakosait évente egy-két alkalommal egybeterelték egy kis ideológiai tréningre. Határőrök, államvédelmis tisztek és propagandisták tartottak tájékoztatót a bonyolódó nemzetközi helyzetről, figyelmeztettek a fokozott éberségre, gyanús külsejű idegenek ólálkodása esetén pedig a jelentés kötelezettségére. A megszólítottak többsége nyitott volt erre a feladatra, gondolkodás nélkül mondott igent, mert szentül hitték, hogy a szovjet társadalomnak, a felszabadítóknak köszönhetnek mindent. Ez a néphatalom adott nekik munkát, ez tette őket egyenlővé, ez emelte ki őket az előző rendszerek szociális mélységéből. Ennélfogva sommásan ugyan, de a kivételnek mindenkor kijáró tisztelettel mondom, hogy ezeknek az embereknek, bár magyarul beszéltek, gyerekeiket magyar iskolába járatták, egyáltalán nem volt magyar nemzettudatuk. De ha jobban megvizsgáljuk, nem volt nekik más sem. Ugyanakkor látványosan ragadt rájuk az orosz beszéd, bolondította őket a szovjet esztrád zene, eljártak a katonák szombati táncestjeire, s szentül hitték, hogy ezzel máris jogosultak a társadalmi rendszer támogatására. Egyszóval: épp elegendő hatalmat éreztek maguk mögött ahhoz, hogy felnyíljon rendesen a csipájuk. Fel is nyílt, abban nem lehetett hiba. Ha valaki más – bármi oknál fogva – magyarságára hivatkozott vagy kisebb konfliktusba kerülve meggondolatlanul lecigányozott közülük valakit, öntudattal szembefordultak vele, s úgy szögezték neki a kérdést: Mi az, te tán nagymagyar vagy?! S ott volt ebben a gúnyosan feltett kérdésben a ki nem mondott, de a hangsúly és a tekintet által egyértelművé tett figyelmeztetés: Vigyázz, a magyarságodra könnyen ráfizethetsz! A törvény most minket pártol!

Eljön hamarosan az idő, s én is megtanulom – ha lehet, egy életre –, hogy e társadalmi rétegnek a rend által eltűrt önkénye a kamaszok világában is pont így működik. Megsérteni, okkal vagy ok nélkül meglegyinteni senkit sem lehet, mert ezek már nem nézik el, ha közülük bárkit bántalom ér. Akár a legkisebb sérelmet a nyílt utcán, fényes nappal is megtorolják, harsányan csattannak a pofonok, s akik osztogatják, nagyon elégedettek magukkal, még inkább kivételes helyzetükkel. Egyenesen büszkék rá, hogy sok mindent következmények nélkül megtehetnek. De miért is ne, ha egyszer a bíró, jobban mondva a tanácselnök is közülük való?



Nagyapa ül a lépcsőn, ölében szakajtó, abba fejti, morzsolgatja a málét. Megpróbálnám én is, de nekem nem adja meg magát a cső, vézna kis ujjaimmal meg sem tudom bontani az acélosra érett szemek tömören beágyazódott sorait. Igyekvésem láttán nagyapám kezembe ad egy félig fejtett csövet, s azzal, ha nehezen is, de már boldogulok. Az idő eközben telik, a nap már rendesen közénk pörköl, buglyas, sötét hajam alól csorogni kezd a víz. Pedig nagyapám régebben ül ott, ráadásul pufajkanadrágban, mégsem izzad. Hát az meg hogy lehet? – kérdezem. Neki, az ő köszvényes lábainak direkt jólesik a meleg – mondja. A tavaly egész nyáron le se vetette a vatelinnel bélelt nadrágot. Most is csak a gumicsizmát rúgta le lábáról, hadd süsse a nap, hadd fújdogálja a szellő. Odapislantok, s megállapítom, hogy az ő lába legalább nem olyan fekete, mint a Szaxon bácsié, aki – már láttam – pont így napoztatja, ha kiül a háza elé. A szomszédasszonya állítólag meg is kérdezte tőle, hogy szokta-e mosni a lábát. Az öreg, hogy válaszolni tudjon, kivette szájából a pipát, köpött egyet, s miután elégedetten nyugtázta, hogy nyála ez alkalommal is nagy, szabálytalan csillagalakban terült szét a porban, röviden csak ennyit felelt:

– Én, jányom, suha.

De az én nagyapám szokta, láttam már többször is, de hagyjuk ezt az oktalan beszédet. Különben a diófán váratlanul, barátságtalan hangon megcsörrent a szarka. Erre Nagymama is reagál, kedélyesen kiszól a konyhából: Csak nem vendég jön tán? Nagyapa hallgat, mert az efféle buta kérdést rendes, református ember meg se hallja, de engem felcsigázott vele, hát faggatom. Milyen vendég? Honnan veszi Nagymama, hogy jön valaki? Nagyapa kelletlenül válaszol: Hát, csak így szokás mondani: Csereg a szarka, billeg a farka, vendég jön. Ne törődj vele, pusztaság az. Pusztaság vagy nem pusztaság, de nyiszorog a kisajtó, s lassú, kacsázó léptekkel jön Ignatisin Jóska, a postás.

– Adjon az Isten, Elek bácsi! Sürgöny érkezett.

– Fogadj’ Isten! – válaszol Nagyapa. – Oszt’ mi áll benne?

– Az, hogy jön haza a fia, Árpád.

– Hallod má’, Margit! – szól izgatott hangon be a házba – Jön haza Árpád!

A hírre Nagymama is kiszalad a konyhából, s amint kezébe kapja a táviratot, ruhája zsebét tapogatja izgatottan.

– Jaj, Istenem, hol a pápaszem, hova tettem a pápaszemet?

Visszalohol a konyhába, a Singer gép lapján meg is találja, s jön máris a fényre, hogy olvasni tudja.

– Asszongya: Szombaton, harmadikán érkezünk. Árpád. Mi is van máma, Öregem?

– Csötörtök – feleli Nagyapa, és mint aki még most sem akar hinni a fülének, fejét ingatva hozzáteszi: – Úgy látszik, mégiscsak igazat beszélt a szarka.

A Nagymama gondolatai azonban már előrébb tartanak.

– Így legalább Laci elibek tud menni Csapra, oszt segít nekik cipekedni…

Árpád bátyám annyira hasonlít apámra, hogy Tácu, a vonat elé kirendelt szekeres meg is szólítja: – Laci, ezt a két bőröndöt én már viszem a szekerre, hozzátok utánam a többit. De elcsodálkozik, amikor a peronon feltűnik a másik Laci, aki a kis Margitkának és Gitta sógornőjének a magas lépcsőről való leszállását segíti. – Juj, hát akkor te meg biztoson Árpi vagy! – hozza helyre tévedését. – Emlékszel rám? Habár nem biztos, mer tik idősebbek vagytok pár évvel. Én meg a Biri fia vagyok – próbálja tisztába tenni Tácu az ismeretség eredetét.

Nagy otthon az öröm, mert mégiscsak sok, mint majd utóbb kiszámolom, az a tizenkét év, amióta nem látták egymást. Nagyapa megtisztálkodott, megborotválkozott és kiöltözött az alkalomra – az orosz módiból átvett pufajkanadrágot könnyű cájgpantallóra cserélte, és lábára cipőt húzott, hogy Árpád fiának ne kelljen szégyenkeznie miatta előkelőbb származású felesége előtt.

Árpi bácsi valóban nagyon hasonlít az én apukámra, csak egy jó tenyérnyivel alacsonyabb, és bal arcán nem visel forradást. Hogy alacsony termetű, azt már az esküvői fényképükről is láttam. Az ügyes fotográfus egy sámedlire állította, hogy ne tűnjék túl alacsonynak hosszú, fehér ruhás menyasszonya oldalán, s a ruha visszafordított uszálya lazán át van dobva a kisszéken, hogy leplezni próbálja ezt a kis csalást. Gitta néni a valóságban is magas, erős csontozatú és tartózkodó természetű, aki nem hajol le hozzám, hogy megcsókolja az arcomat, mint más rokon asszonyok, az irántam való rokonszenvét, ha érez egyáltalán irántam valamit, egy „Te aztán vagány gyerek vagy”-gyal intézi el. De mit várhatnék tőle, amikor saját kislányát is két szemének villanásaival fegyelmezi, és úgy jár köztünk, mintha karót nyelt volna. Margitkát pedig, akit én nagyon, de talán még annál is jobban vártam, szinte azonnal kistestvéremként fogadtam el. Ő olyan komoly és jólnevelt kislány, aki kezet nyújt egy fiúnak is, amikor bemutatkozik, és olyan igaz, gyermeki szeretettel és ragaszkodással néz nagymamánkra, akit végre megismert, mintha csak attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elszakíthatják tőle. Hát tessék, ez egy újabb ok, hogy azonnal megszeressem, s miután szóba került, hogy orvos leszek, ha megnőlök, mindenáron injekciót akarok adni Margitkának a nagyapám által fából faragott fecskendővel. De nem a karjába, azt hiába tartja olyan engedelmesen, hanem a hasába, a szoknyája alá, mert engem – egyelőre – a kislányok másságában leginkább a szép fehér hasuk érdekel. S míg a jelképesen meghegyezett szúróeszközt hasára szorítom, szemét és arcát figyelem, mert gyermeki érző szívemmel a világért sem szeretnék neki fájdalmat okozni, addig szúrom csak, amíg türelemmel viseli.

De hamarosan előkerülnek az ajándékba hozott dolgok, a barack- és cseresznyepálinkás üvegek, s mivel a többire már figyelni sem érdemes, a férfiak egyiknek azonnal kitekerik a nyakát, s isznak egy kupicával a találkozás örömére. S ebben a pillanatban, hogy teljesebb legyen az öröm, Pista bátyám, a legkisebb fiú is megérkezett. Iszik egy nagyon keveset Nagymama, és isznak az asszonyok is, majd asztalra kerül a vacsorára sült friss oldalas, s az emberek az étvágy fokozása végett, vagy a cseresznyéhez való ragaszkodásuk jeleként isznak még egyet. A vacsora végén Nagyapa előveszi a Kövesditől vásárolt fehérbort, egyre inkább csillognak a szemek, kipirulnak az arcok, s egyszer csak énekelni kezdenek. Árpi bátyámnak jó hangja van. Magyar nótákat, operettrészleteket hallgatunk, apám helyenként tódítja, de aztán a bátyám abbahagyja, meghúzza a borospoharat, és indítványoz: – Akkor most az Apuka nótáját! Nagyapa pironkodva megcsóválja fejét, hogy ez meg mire való, de amint Árpád rázendít a legénykort idéző régi nótára, ő is beleerősít:

Vesz nekem édesanyám kalapot,
Fújja a szél rajta (j)a szalagot.
Ha nem fújja, magam is lobogtatom,
Ezt a kisjányt ide csalogatom.

De úgy látom, Pista bátyám nagyon szeretné, ha őt is felnőttként kezelnék, emberszámba vennék végre, hogy a figyelem egy kevéssé ráirányulna. – Amikor Dobászon vótam, egy Munkács környéki legénytől ezt tanultam – mondja lelkesen, s ő is belekezd egy nótába:

Hej (de) rézpénzt adjál, kutya zsidó, nem bankót,
Mer’ a bankó a betyárnak nem való.
Mer’ a betyár hun megázik, megfázik,
Oszt a bankó a zsebébe széjjelázik.


Apám arca erre elkomorul, szúrós szemmel Pista öccséhez fordul, és mindenki számára érthetően tiltakozik a nóta ellen:

– Ebből elég! Nem kell a zsidókat bántani. Épp elég szenvedést mért a sors rájuk így is.

– Bátyám, de hát evvel én mi rosszat mondtam? Különben is, e’ csak nóta!

– És azt már elfelejtetted, amikor a kűhíd alatt a zsidó gyereket békával etettétek?

– Az már régen vót, még a csehek alatt. És ha tudni szeretnéd, abban a gazemberségben én nem is vótam benne, csak ódalrul láttam.

Gitta néni most kezd igazán odafigyelni az éleződő párbeszédre, s férje mellé telepedve faggatni kezdi:

– Mondd csak, hogy is volt ez a békás dolog? Engem érdekel.

– Á, nem nagy ügy – feleli Árpi bátyám, én nem voltam ott, csak hallottam, hogy a Bajuszkirály, vagyis Endre, a testvére, Gyula, meg Tibi, de Szilágyi Laci is ott volt, a csinált út kőhídja alatt kártyáztak, aztán ott gibicelt mellettük az egyik zsidó gyerek, azt hiszem, a Szaporafaszú fia. Mamuka, mi is volt a rendes neve annak a zsidónak?

– Az, ha jól emlékszem, a rőfös Gelb Lajosnak az egyik bátyja vót. Azért híjták így, mert sok gyereke vót. Igen, Gelb vót az is – magyarázza Nagymama.

– Na, hát annak az egyik csenevész kölyke csak ott lábatlankodott, ezek meg azt mondták, ezen túl akkor lehet köztük, ha megtér kereszténynek. De az csak vigyorgott, és rázta a fejit. Akkor Tibi meg Laci elkapták, a két karjánál fogva a híd kőfalának szorították, és úgy próbálták belőle kicsikarni a hitvallást: – Hiszed a Krisztust, az anyád úristenit? De az csak ingatta a fejit. Ekkor Gyula kikapott a vízből egy nagy zöld békát, elő mindjárt a bicskát, oszt a kövön négyfelé vágta, s egy darabot mindjárt az orra alá tartott. Akkor oszt már ő kérdezte: – Hiszed a Krisztust? De a fiú most is azt mondta, hogy nem. – Ha nem, hát nem. Így is jó – hagyta rá Gyula. – Na de akkor nyeljed, Bumi! De a fiú összeszorította fogait, nem volt hajlandó kinyitni a száját. Gyula erre bedühödött, a kés hegyit a nyakának szegezte. Megijedt erre rendesen, csak úgy járt a két szeme, de látta, hogy ezek nem tágítanak, hát nagy nehezen csak kitátotta, az meg gyorsan belenyomta az undorító cafatot. Hanem annak esziben sem volt, hogy lenyelje, csak forgatta, de nem volt mese. Gyula a szájára szorította a tenyerit, megforgatta szeme előtt a bicskát, így oszt csak legyűrte a torkán, csak úgy düjjedt a két szeme. Na, akkor megént megkérdezte tülle: – Most már hiszed a Krisztust? – Menjetek a francba! – kiáltotta a szegény gyerek, és mindenképpen szabadulni akart a fogságból. De erre Endre már hozta is a béka következő darabját, és nyomta egyenesen a szájába. Hát erre inkább meggondolta magát a zsidó fiú, és sírva mondta, hogy hiszem, hiszem, csak ne csináljátok ezt velem, engedjetek már! Hát, ez bizony így volt.

Gitta néni még ült egy keveset maga elé meredve, majd felállt bátyám mellől, álló helyzetéből visszanézett rá, aztán sógoraira emelte szemét. Egy másodperc töredékéig nekem is sikerült elkapnom a tekintetét, és mély kiábrándultságot láttam benne. Aztán csak ennyit kérdezett:

– Mit tudtok róla, megúszta a háborút az a Bumi nevű gyerek? Árpád bátyám és öccsei lehajtott fővel hallgattak. Helyettük Nagymama válaszolt:

– Elvittek innen mindenkit, űköt is. Oda is vesztek. Az egész család. De a nagybátyja, Gelb hazajött.

– Jobb is, hogy nem kell vele találkoznotok, nem kell a szemébe néznetek. Vegyétek tudomásul, hogy a gyermek lelke, vagy ahogy mostanában nevezni szokás – a tudata pontosan rögzít minden sérelmet, minden ellene elkövetett erőszakot, és csak az emberen múlik, hogy később, ha módja is nyílik rá, hogyan válaszol: a bosszú, avagy a megbocsátás nyelvén? És tudjátok, miért? Mert a lélek örök, és nem öregszik a testtel, legfeljebb nemesedik – mondta Gitta néni, s elindult az ajtó felé, mintha egyszerűen csak friss levegőre vágyna.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben