×

Szigligeti istenek

Bartusz-Dobosi László

2014 // 04
A sárgára meszelt Esterházy-kastély formás épülete zárt világot takar. Hatalmas fák árnyékában bújik meg a kis, egytornyú épület szerényen, a maga nemében mégis fenségesen. A kívülről jövő nem sejtheti, hogy a sötét kapubejáró s a magas kőfal mögött miféle csodavilág rejti az alkotni vágyókat, vagy ahogy Zelk Zoltán mondja, az edzőtáborozó írókat. Csak aki bent van, az tudja, hogy templomban jár, a 20. századi magyar irodalom templomában.

Ősz volt. Az az igazi rozsdás, mélyvörös ősz, amelyre ha festményen látnánk, azt mondanánk, hogy giccses. A fák egymással versengve váltották lombruháik színét, s mint múlt századi bálozó hölgyek forogtak bordó, sárga, gesztenyebarna, avar-, és bronzszínű kartonruháikban. A futónövények rozsdásra festették az épület déli homlokzatát, amelyet a fákról lehullott levelek ropogós szőnyegtakarója szegélyezett. A halódó természet ünnepi ruhába öltözött az empire-t utánzó falak között. A Nap még utoljára megmutatta erejét, s acélpenge élességű sugarakkal metszette a tiszta levegőt.

Szomori szobájából, az 5-ösből, a parkra lehetett látni. Nem pont középről, s nem az egészre, mert bal felől egy hatalmas tiszafa nyújtózkodott be a képbe, de azért így is teljes pompájában mutatkozott meg a nagy tisztás zöldje. A félköríves virágágyás legényrózsái és büdöskéi még így, szeptemberben is kicsattanó színeikkel vonzották az ember szemét, s az örökzöld bokrok csoportjai, mint megmerevedett zöld lángjai egy hatalmas tábortűznek, az ég felé ácsingóztak. A tisztás végén csak sejteni lehetett a Tapolca patak lomha csobogását, és a kis, mesterséges tavacskát a romantikus fahídjával, mert a park százados faóriásai, a vadgesztenyék, a kocsányos tölgyek, a nyárfák, a hársak, a bükkök és a platánok uralták az egész láthatárt. Fölöttük, éppen csak egy keskeny sáv erejéig, a Keszthelyi-hegység kékes, ködös vonulata is megmutatta magát.

Megérkezése után Szomori első útja a könyvtár után mindig a kilátótoronyba vitt. A szűk, fából készült csigalépcső szédületét már szinte kívánta, s jólesett a messzire nézés pihentető s szemizmokat kinyújtóztató tornagyakorlata is. Ilyenkor mindig örömmel nyugtázta, hogy Pátzay Pál fürdőző asszonya még mindig a torony alatt szemérmetlenkedik, s bal felől a Balaton a megszokott kacérsággal csillantja meg előtte bájait. A japán akácok, a gyertyánosok, a juharok, a különféle fenyők és a mocsári ciprusok is mind ugyanott várakoztak mozdulatlanul, mint a katonai szemlére kirendelt bakák.

Évek alatt kialakított szertartásának megfelelően ezután jobb felé, a park északi része felé tekintett, ahol el lehetett látni egészen a kőoszlopos kerti filagória lila akáccal befuttatott menedékéig. Ide a kastélypark északi oldala felől, egy borostyánból nyírt kapun át, ötperces könnyű sétával lehetett eljutni a kavicsos ösvényen, a rosariumon és a levendulamezőn keresztülhaladva.

A toronyból egyenesen a park hátsó fertályában meghúzódó, Primavera nevet viselő, Borsos Miklós által készített szoborhoz ügetett, hogy a kötényében a tavasz virágaival álldogáló fiatal leány előtt hódoljon. Megbújt itt egy kis pad, amely ábrándozásainak színhelye volt már oly sokszor, s ahonnan kis nyújtózkodással akár a kastély fölött magasodó várhegyre is fel lehetett látni.

Csak ha ezen a körön túl volt, s úgy érezte, hogy minden megvan, csak akkor volt képes ténylegesen megérkezni, elhelyezkedni, írni. Most azonban, amikor a megszokott lendülettel végig akart röppenni a házon és a parkon, már az első állomásnál elakadt. A könyvtár!

A könyvtár a kastély alagsorában észak–déli irányban húzódott, nagyjából az épület középső részén, az ebédlőtől egészen az északi szárny szobáiig. Nyugati irányú ablakai a parkra és az az előtt lévő teraszra néztek, kelet felé pedig, ugyancsak üveges ajtajával, a kőgömbökkel díszített főlépcső­házra nyitott. Fehérre meszelt, boltíves teremről volt szó, kopott, zöld padlószőnyeggel, szocreál üveges könyvszekrényekkel, a ’70-es évek divatjának megfelelő félköríves, bézs színű fotelekkel, egy hatalmas fekete versenyzongorával és három darab tizenkét karú, zöld porcelángömbökkel díszített csillárral. A könyvszekrények áradatát a folyóirat-olvasó törte meg barna műbőr kanapéval és hasonló fotelekkel. A sarokban súlyos, barna íróasztal állt, a fotelek mögött állólámpák, a falon néhány ismeretlen ember képe lógott, az egyik könyvszekrény tetejére pedig egy fehér, könyv fölé könyöklő angyalka szobrát helyezték. A termet kettéválasztó üvegajtó felett diszkrét ketyegésű falióra számolta az időt, ki tudja már mióta. Ezt az üvegajtót Szomori még sohasem látta becsukva, harmonikaszerűen összecsukható jelenléte ez idáig csak jelképesnek tűnt.

Ezen a napon, szeptember 11-én, szerdán, amikor este hat óra után nem sokkal, még éppen a vacsorára hívó harangszó előtt begördült az északi barokk kapun a ház elé, szokása szerint megkezdte körútját a házban. A tükrös, dohányzóasztalos, Nagy Endre kafferbivaly trófeájával díszített előtérből lekocogott a falépcsőkön az oszlopok mögé festett fekete macska előtt, és ezzel a lendülettel beleszippantott a könyvtár oly jellegzetes puha illatába. Meggyőződése volt, hogy minden teremnek megvan a maga keltette saját illata, ami talán nem több, mint néhány anyag több évtizedes keveredéséből és összeéréséből származó illat, mindenesetre utánozhatatlan, egyedi. Ilyen volt az alkotóház könyvtárának illata is, amely negyvenéves változatlanságában, mint valami hibernárium őrizte elmúlt idők itt maradt illatait, pillanatait s alakjait.

Most azonban, amikor bedugta az orrát az ajtón, rögtön visszahőkölt. A nagy elválasztó üveges ajtó össze volt húzva, kedves, rogyadozó foteljeinek és állólámpáinak pedig hűlt helye volt. A tér összement, az óra a leválasztott részbe kerülve nem ketyegte be a teret, s a könyvek, ennek a legújabb kori irodalmi Trianonnak az elszenvedői, teljes kettészakítottságban hordozták fájdalmukat. A folyóirat-olvasó „határon túlra” került, de az íróasztalt átmenekítették a megmaradt közösségi térbe.

Az első döbbenet után gyors ütemben átlendült a könyvtár leválasztott féltekéjébe, amely még siralmasabb volt, mint a megmaradt rész: valamiféle gyenge, vidéki kisvendéglő hangulatát árasztotta az oda betett ebédlőasztalokkal és székekkel. Kétségbeesésében abba a gondolatba kapaszkodott, hogy csak valami ideiglenes dologról lehet szó, s valami rendezvény miatt kellett átalakítani a teret. Reményei azonban az új igazgatónővel való beszélgetés után hamar szertefoszlottak. A dolog visszacsinálhatatlan volt, sőt megtudta, hogy további átalakítások előtt áll a ház. Rémült ijedtség markolászta bensőjét. Úgy érezte, valamit megint elvesznek tőle, ami pedig annyira az övé volt.

Mindent szeretett a házban. Mindent így szeretett, ahogy volt. A lerobbant fürdőket, a folyosó meglazult kőlapjainak a hangját, a vaspántos, régi szobakilincsek lötyögését, a parketta csikorgását, az emeleti terasz rozsdás korlátját, mindent. S most ki tudja, mi lesz?! Lelkében vihar dúlt, egész nap nem tudott dolgozni, csak kínlódott, s alig várta az estét, hogy magányba vonulva beüljön kedves könyvtár-torzójába, és egy jót borongjon pipája felett.

Az az egy vigasztalta kicsit, hogy a nagy, amúgy többnyire kihasználatlan kiállítóteremben felfedezett három darabot a száműzött fotelek közül, s egy állólámpát szintén a régi társaságból. Azt tervezte, hogy estére kicsit visszarendezi magának a termet, hogy így vegyen végső búcsút kedves helyétől.

Nagyjából este kilencig próbált dolgozni a szobájában, s közben alaposan a fenekére nézett a délután szerzett helyi, kétliteres szürkebarátnak, hogy kicsit inspirálja magát, majd egy óvatos körbeszimatolás után megkezdte illegális visszarendező hadműveletét. Egy fotel és egy állólámpa visszaviteléig telt bátorságából, de már így is nagyon büszke volt magára. Az egyik falbemélyedés – mellékoltár, ahogy nevezte – mellé helyezte el szerzeményeit, majd gyorsan le is fényképezte telefonjával: ki tudja, lesz-e még rá lehetősége? Meg volt elégedve a művével. A könyvtár persze ettől még torzó maradt, de egy apró momentum erejéig mégis mintha visszaröppent volna az időben. Olyan volt ez a fotel, mint valami időgép. Ahogy beleült, azonnal emelkedni kezdett, s a könyvtár szédületes sebességgel forgott körülötte. Minden erejét összeszedve kellett kapaszkodnia, nehogy kirepüljön ebből a megbokrosodott jószágból, s percekig azt sem tudta, hol van. Majd egyik pillanatról a másikra a fotel hirtelen lezökkent ugyanoda, ahonnan az imént felemelkedett, de vele még percekig forgott a világ. Arra lett figyelmes, hogy az imént még félhomályba burkolódzó helyiségben most minden csillár teljes pompájában világít, erős füst terjeng a gyertya formájú égők magasságában, s zsongó-bongó társaság veszi körül az asztalokat. Néhány másodpercig azt hitte megbolondult, de aztán kezdte felismerni az arcokat. Az egyik asztalnál mintha Vas Istvánt és Szántó Piroskát vélte volna felfedezni, velük szemben pedig nagy kacagások közepette Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes borultak egymásra. „Szentistvánoztak”, semmi kétség. A szavaikból s az azt követő hatalmas kacagásokból egyértelműen kiderült a számára. Nem olyan régen olvasott róla valami szigligeti anekdotákat összegyűjtő könyvben, s bár nem értette a játék lényegét, mégis felismerte.

Az asztal fölé több fura alak is magasodott, láthatóan élvezettel figyelve a házaspárok párbaját. Közülük különösen egy nagypocakos, köntösös férfi ragadta meg a képzeletét, aki cigarettával a kezében, rengő hassal, hahotázva követte az eseményeket.

– Galsai Pongrác lenne? – kérdezte ámuldozva, csak úgy magától. Figyelmét azonban máris egy másik furcsa, madárdongájú férfi kötötte le, aki vörös csíkos, kettényíló fürdőköpenyében, mint valami kívülálló ácsorgott az ajtóban, és nagy sóhajtások közepette figyelte a többiek játékát.

– Pilinszky! – kiáltott fel hangosan Szomori, majd ijedten nézett körül, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Azok azonban tudomást sem vettek izgatottságáról, mintha ott sem lenne. Egyáltalán, olyan érzése volt, mintha nem látnák, hogy ott van közöttük. Talán csak maga a megszólított… mintha Pilinszky őt nézné kitartóan?! Kezében egy kéziratféle. Neki nyújtja?

Ekkor az ajtó kinyílt, s Berda Jóska jellegzetes alakja jelent meg a társalgóban a már tőle megszokott tiroli nadrágjában. Közönyösen vagy inkább elgondolkodva, kezében ceruzával és egy sajtpapírral baktatott át a játszadozó társaságok között. A terem közepe felé megállt egy pillanatra, vakaródzott egy alaposat, hatalmasat reccsentett, és aztán, mint aki nemcsak biológiailag, hanem szellemileg is megkönnyebbült, teljes természetességgel folytatta az útját a terasz felé, leült, és rögtön írni kezdett. Szomori követte, és papírja fölé hajolva betűzte a kacskaringós sorokat: „Vastag tréfa volt, szinte nevetett az ég, / mikor megszólalt ama dicső hasadék. / Nevettem magamban… hátul egy néni tipegett, / majd szólt: Ejnye, fiatalúr, hol tanult illemet?”

Szomoriból kirobbant a nevetés, de akárcsak korábban, a többiek most sem látták, hallották őt. Visszament hát a könyvtár társalgójába, hogy alaposabban körülnézzen. Az egyik ablakmélyedésben Somlyó György és Ottlik mély beszélgetésbe merülve füstöltek. Nem messze tőlük Telegdi Polgár és Timár Gyuri veszett sakkpartiban birkóztak egymással, s egy távoli fotelben, üres pohárral a kezében Nagy László merengett.

Szomori azt sem tudta, hová kapja a fejét nagy álmélkodásában.

– Mi történt itt? Hogy került ő ide? Egyáltalán, mi ez az egész?

Csak arra emlékezett, hogy beleült abba a fura fotelbe, aztán egyszer csak itt találta magát. Sok ideje azonban nem maradt a morfondírozásra, mert mintha némiképp elhalkult volna a társaság a teremben. Minden szempár az asztaltól felálló Nemes Nagy Ágnes felé irányult, aki huncut mosollyal olvasta fel alkalmi négysorosát, amit aztán ünnepélyes mozdulattal nyújtott át az ámuló Ottliknak. „Minden tréfli, semmi kóser, / italunk a poshadt ló-ser, / esik eső, bőven omló, / nézi Végh, Vázsonyi, Somlyó.”

– Atyaég! – gondolta Szomori. Ezt nem is olyan régen olvasta mint Ottlik hagyatékából előkerült irodalmi csemegét, most meg tessék, itt ücsörög és hallgatja, ahogy a szerző maga olvassa fel az imént papírra vetett versikét.

– Lehet, hogy tényleg megbolondultam? – villant fel benne újra a lehetőség, de nem volt ideje sokat morfondírozni a dolgon, mert váratlanul a sarokban álló zongora hangjára lett figyelmes. Lelket bizsergető, fájdalmas Chopin-etűdök tekeregtek a füstben, s ő gyönyörűségében behunyta a szemét, és úgy hallgatta a lágy dallamokat. Mintha órák teltek volna el ebben a langymeleg lebegésben, s Szomori egyre biztosabb volt benne, hogy ez nem lehet álom. Ezt tényleg hallja. Kinyitotta a szemét, és újra a társalgóban találta magát. Sötét volt, csak a „lopott” állólámpa fénye derengett fotelje mellett. Józsi, az ebédnél megismert költő fiú ült a zongoránál, és átszellemülten játszott. Amikor észrevette, hogy Szomori kinyitotta a szemét, így szólt:

– Bocs, nem akartalak felébreszteni, de túl nagy kísértés nekem ez a jószág itt – s a zongora felé bökött a fejével. Miközben beszélt, ujjai egy másodpercre sem álltak meg a billentyűkön, mintha maguktól bandukoltak volna egyik hangról a másikra.

Szomorinak nem igazán akaródzott visszatérni a valóságba. Tehát csak álmodta! Miután újra meggyújtotta időközben kialudt pipáját, kíváncsian nézegetni kezdte ezt a különös fotelt, amely álmában elröpítette őt a magyar irodalom Olümposzára.

– Tudod, olyan érzésem volt, mintha… – kezdte volna mondani Józsinak, de akkor a szeme a földön heverő könyvére tévedt, amely alól egy megsárgult papírlap kandikált elő. Érdeklődve vette kezébe az írást, és lélegzet visszafojtva olvasni kezdte: „A lábadozás ideje. Megtorpansz / a kert előtt. Nyugalmas sárga fal / kolostorcsendje háttered. Kezes / szellőcske indul a füvek közül, / s mintha szentelt olajjal kenegetnék, / érzékeid öt meggyötört sebe / enyhületet érez és gyógyulást.” Remegő szájjal olvasta: Novemberi elízium, és az aláírás: Pilinszky János. Elakadt a lélegzete.

– Mégiscsak…

– Mit akartál mondani? – kérdezte Józsi, miközben tovább zongorázott.

– Csak azt, hogy nekem kell ez a fotel!

A következő napokban nem történt semmi különös. Szomori úgy írt, mint a megszállott. Gépén folyamatosan verte a billentyűket. Nagyokat evett-ivott, mint Berda, és hatalmas, illegális füstölgéseket rendezett Józsival az éjszakai könyvtárban. Az igazgatónővel megbeszélte, hogy a leselejtezett fotelek közül egyet magával vihet emlékbe, amit aztán vasárnap, a hazatérése napján nagy kínlódva betuszkolt autójába. Otthon kényelmetlen hintaszéke helyére állította a fotelt, s ezzel egyszer s mindenkorra beköltöztek otthonába a szigligeti istenek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben