×

Élet és halál között – avagy mi vált meg minket életre és halálra?

Szappanos Gábor metafizikája

Tar Ildikó

2014 // 04
„Elmondhatta magáról, amit csak nagyon kevesen, hogy örök életet is nyert, meg nem is: mindig is az örök élet és a halál mezsgyéjén imbolygott, mint kósza jelzőfény a tengeren (bár néha inkább lidérc­fénynek érezte magát)”.1

„Mi az az istenhit, az ember istenhite, végül is mi az? […] Elsőnek egy szót mondanék: bizalom. Amikor a regényíró belekezd művének megírásába, ugyan miben bízik? […] Tudva, nem tudva, abban bízik, hogy erőfeszítésének alázatában találkozik azzal a realitással, mely erejét meghaladó módon segítségére siet. […] Én többek közt ezért is bízom, és bizalmamat ezért is érzem a hit egyik Istenhez vezérlő ösvényének.”2

Tanulmányom írásakor azért jártak az eszemben Pilinszky János fenti gondolatai, mert Szappanos Gábor egyszer azt mondta, az emberiség további sorsáért annyit tud tenni, hogy összegereblyézi a mítoszok maradékát, mert így a jelenben jövővé teszi a múltat, és ez fontos, mert mítosz nélkül nincs emberi létezés.

Úgy tűnik fel, hogy írói erőfeszítéseinek alázatában az írás közben segítségére siető nálánál nagyobb erőt abban a közegben lelte meg, ahonnan a mítoszok is kivirágoztak.

Ahhoz, hogy Szappanos eddig megjelent hat kötetének mitológiai-kulturális tartópilléreit tisztán láthassuk, „egyben” kell szemlélnünk az egész eddigi életművet. Eljárásunk hasonló ahhoz, mint amit Northrop Frye kanadai irodalmár ír le: „Egy nyelvi szerkezet, miután […] elégszer újraolvastuk […], mintegy »megfagy«. Olyan egységgé válik, melynek minden részlete egyszerre jelen van; […] minden kép metaforikusan összekapcsolódik minden más képpel, nem pedig csak azokkal, amelyek egymás mellett szerepelnek az elbeszélésben…”3

A fenti „egységben” látás Szappanos epikájáról a következő tartópilléreket rajzolja ki: eddigi életműve egyrészt a magyar hitvilágra, másrészt a görög-keresztény kultúrkörre, harmadrészt az olasz reneszánsz világára, negyedrészt a keleti arab-perzsa világra, ötödrészt pedig egyféle általa megalkotott „köztes létre” épül, mely utóbbi úgy külön rész, hogy közben sajátos módon magába foglalja az összes többit.

A magyar hitvilág talán a legvékonyabb szál, csak itt-ott bukkan fel a történetekben. Az egyik legszebb és legkülönösebb novella a Babódi ballada,4 mely egy – az ördögi gonoszságot végképp megutáló – boszorkány és egy magányos, öngyilkosságra készülődő férfi kétségbeesett, egymásba kapaszkodó szerelméről szól, ebbe a témakörbe tartozik:

„Csókolj meg! Csókolj meg! Nem fogod megbánni! – harsogta túl az égiháborút a boszorkány. A következő villám fényénél Boronkay József mélységes kétségbeesést látott a szemében. A csaknem éjjeli sötétségben közelebb lépett a boszorkányhoz, ösztönösen átkarolták egymást, s a férfi behunyt szemmel, száját csücsörítve előrehajolt. De mielőtt ajkával megtalálta volna a szőrszálak közt, az irdatlan orr alatt a beesett, vonalvékonnyá keskenyedett szájat, egy szerelemtől duzzadó, vágytól nedves fiatal női ajak tapadt az övére. Még akkor is mozdulatlanul álltak, amikor a vihar már elvonult, és újra hétágra sütött a nap. Amikor aztán Boronkay gyengéden eltolta magától az asszonyt, és ránézett, nem tudta, hogy az orcájáról gyöngyszerűen pergő két csepp esővíz-e vagy a kicsurranó könny.”5

A Szent Iván-éji csillagok alatt6 című elbeszélésben a helyszín, a Gellért-hegy utal a boszorkányok régi találkozóhelyére, és a férfi főhős, Szindbád látomása, vagy tán inkább álma, amiben az ördög, a vérengzés jelenik meg, és a becserkészett, kezdetben finomnak, előkelőnek érzékelt hölgy is megboszorkányosodik. A néphit szerint nagy a jelentősége azoknak az álmoknak, amiket ekkor, a legrövidebb éjszakán álmodunk.

Egy másik női alak is hasonló folyamaton megy át a Boldog Szindbád pokoljárásai című utazóregényben: „Anasztázia […] kissé sápadtan bejelentette a hajósnak, hogy eladta magát az ördögnek tíz boldog évért cserébe. Szindbádnak mint író embernek már akkor sem tetszett a patás felidézése, mert tudta, hogy a szavaknak, akárcsak a képeknek nagy-nagy erejük van, és nem szabad velük felelőtlenül játszadozni.”7

A fenti regény egy másik fejezetéből8 az is kiderül, hogy Szindbádnak felhőoszlató képessége van, mint valami antigarabonciás diáknak, és ez jó hír, mert így legalább meggazdagszik, míg művészként csak az éhenhalás várna rá. Bár egy fekete kutya kétszeri megjelenése és Szindbád nyugtalan kérdései a kutyára vonatkozóan – félig tudatosan – behoznak ide egy kis fausti szálat. Mintha a gazdagokkal tárgyalva eladná istenadta tehetségét az ördögnek. Mintha ára lenne ennek a meggazdagodásnak.

Az ókori görög világ szerepeltetése sokkal erőteljesebb Szappanos írásaiban. Úgy tűnik, az író lelke mediterrán tájakra vágyik, mint anno Janus Pannoniusé is. Egyik kedvelt főhőse, Szindbád is Szantorini szigetére utazik, miután feltámadt.9 Szindbáddal, az Ezeregyéjszaka kalandos kedvű hajósával érkezik meg a Szappanos-univerzumba a keleti arab-perzsa epikai szál. De ha már ideérkezett, kap egy kis hellén színezetet: Szindbád olykor groteszk Orpheuszként viselkedik, mintegy életre rázza a női halottakat:

„Szindbád persze nem volna Szindbád, ha nem udvarolgatna holta után is. […] Ődöngött, mint a tétova novemberi szél, be-bekukkantott más kriptákba, és kihallgatta a holtak álmait, főleg a nőkét. Ha valamelyik asszony arról álmodott, hogy mennyire szeretne újra élni, Szindbád erőt vett magán, és kiborította koporsójából a halottat. Ha szerencséje volt, az áldozat sokkot kapott a durva művelet hatására, és felriadt öröknek hitt álmából. […] másra se vágyott jobban, mint hogy egy snájdig csontváz jól megropogtassa.”10

A novellákban megelevenedő, illetve lélekkel rendelkező szobrok (Lukács György,11 Hunyadi János,12 a petrai Allat13) Pygmalion14 történetére emlékeztetnek. Továbbá arra a régi gnosztikus hitre, mely szerint egy jól sikerült szoborba beleköltözhet akár maga az ábrázolt istenség is, mintegy eggyé válhat vele. Így elevenedik meg a szépség és szerelem gyönyörű istennőjét, Allatot ábrázoló aranyszobor is Petra városában, Lukács György pedig „élő” szoborként most már valóban örökre filozofál. A feltámadó Hunyadi János viszont éppen pihenni tér meg önnön szobrába, miután „rendet tett” a mai Magyarországon.

Az Apokrif történetek című novelláskötet15 két darabja is az ókori világot idézi. Az Egy áldozat naplójában megismétlődik egy ókori tragédia a jelenben, a két idősík szinte egybemosódik, mintha az, ami a régmúltban egyszer lezajlott, képes lenne mágikusan befolyásolni a jelent. A Niszüroszi kaland ógörög tájon játszódik, és a főhős által egy tekercsre előre leírt hajótörésről, bacchanáliáról, szeretkezésről szóló történet elevenedik meg „szóról szóra”, de ez a tény csak a novella csattanójaként derül ki. Arra a régi hitre épít a novella, mely szerint a sorsunk előre meg van írva, illetve hogy ami nagyon mélyről jövő hitünk, és jó erősen el is tudjuk képzelni, az megvalósul. Ez utóbbit Szappanos egyik női alakja, Talitha, Petra városának királynője szó szerint ki is mondja majd az Apokrif történetek megírása után tizenkét évvel, amikor is Szappanos megírja A Királynő mélyén című regényét: „Lehet, hogy a mágia nem is olyan bonyolult dolog. Lehet, hogy csak szilárdan hinni kell benne, hogy minden megvalósul, amit elképzelünk…”16

Bár Talitha, a nabateusok királynőjének története nem Hellászban játszódik, hanem jóval keletebbre, Petrában, a rózsavörös sziklavárosban, mégis hasonló szerepet tölt be Kandúr Gyula (a név allúziós utalás Krúdy Gyulára, aki szintén „alkalmazta” Szindbádot a műveiben) életében, mint Kirké, a hellén varázslónő a másik nagy utazóéban, Odüsszeuszéban. Talithában és Kirkében három közös dolog is van. Az első: kötelezően együtt kell velük hálni. A második: képesek varázsolni. Talitha a gonosz mágus-férjtől leste el a varázslatokat, továbbá hallja-érti az istennő, Allat gondolatait. A harmadik: a sok szeretkezés után mindkét nő megmutatja a maga utazójának az Alvilágba vezető utat, ami egyben a megszabadulás hazafelé vezető útja is.

A Királynő mélyén-ben érdekesen felvillan, bár csak finoman – talán a másik nagy „Szindbád-alkalmazó”, Krúdy Gyula szecessziós világának hatására –, egyrészt a századforduló perdita-kultusza, a bűntelenül bűnös nő (Talitha) tisztalelkűsége, másrészt az erotika, a szerelmi aktus összecsúsztatása a halállal (Kandúr Gulát – a terv szerint – a több órás szeretkezés után hajnalban meg akarják ölni). Minden nagy szerelem az élet és a halál keskeny mezsgyéjén virágzik ki. Gondoljunk csak Mester és Margarita, Faust és Margit, Rómeó és Júlia sorsára. A mámor eksztázisa és a halál kéz a kézben járnak.

Azt, hogy az eddigi szappanosi életműben milyen közel áll egymáshoz a szerelem, szexualitás és a borzalom valamilyen formája, Alföldy Jenő is kiemeli egyik tanulmányában: „Szappanos Gábort erősen vonzza a kegyetlenségben is bővelkedő bacchanáliák megjelenítése, és ezen a téren mindig mesterien mozgatja meg a képzeletünket.”17

A Királynő mélyén zavarba ejtően különös, bátor, őszinte alkotás. Fókuszában ugyanis egy szinte végkimerülésig folytatott, több órás, élet-halál harc jellegű, nagy nyilvánosság előtt kényszerűen teljesítendő szeretkezés áll. Az író „erotikus történelmi kalandregényként” jegyzi, de talán találóbb a műfajára a pornófilozófia megnevezés. Mert egyrészt inkább pornós, mint erotikus, másrészt a szaftos jelenetek mellé kapunk egy képet arról is, hogy milyen lehet egy alapjában gondolkodó típusú férfi tudata szeretkezés közben. A hajnalig tartó maratoni aktus alatt ugyanis végig „halljuk” a férfi gondolatait, belső monológját életről, halálról, a férfiét, aki önmagára, a helyzetére ironikusan reflektál: „nincs nevetségesebb, mint az a férfiú, aki meredő férfiassággal töprenkedik az élet értelmén”.18

Szappanos regényében szépen összeölelkezik a „legalantasabb”, legösztönibb a legmagasabbal, a szellemiséggel, a reflexiók világával. Az embert ez a három dolog szokta érdekelni: a szex, a léte értelme és hogy hogyan maradjon életben addig is, amíg nem kell feltétlenül és végérvényesen meghalnia.

Ilyen könyv még talán soha nem jelent meg. Bár Lucius Apuleius – szintén a késő ókorban játszódó – Aranyszamár, más néven Metamorphoses (Átváltozások) című művére emlékeztet egy kissé a benne szereplő varázslói képességű nők és a kegyetlen, ostoba, olykor erotikus, csodás kalandok miatt. Továbbá meg kell még említenünk – A Királynő mélyén és Szappanos egyik novellája, a Niszüroszi kaland19 kapcsán is – a hellén Dionüszosz-kultusz nyomán a latinoknál felvirágzó bacchanáliákat, melyeken az eszem-iszom orgiába, majd egyes leírások szerint véres eseményekbe fordult át. Emlegetnek mély, sötét vermeket, ahová áldozataikat lökték. Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című képén is látunk egy félig emberféle lényt, amelyik embereket nyel el, majd magán átengedve kiűríti őket.

Az erotika, a szenvedély, a szexuális vágy veszélyesen kiszolgáltatja az embert a másiknak, az aktusba, a másik emberrel való kapcsolódásba akár bele is pusztulhat. A gonosz mágus, Aretasz petrai király esete viszont azt mutatja, hogy aki szexuálisan impotens, az a férfiasságát harsány erőszakba fordítja át: ő ugyan nem tud koitálni, de mindenki más számára kötelezővé teszi, és aki ellenáll, az mehet a – város fényét biztosító – süllyesztőbe. A co(g)ito ergo sum (humoros témánkhoz illően eltorzított descartes-i mondat) alapszituácója helyett a „ti közösültök/(g) »ondolkoztok«, tehát én (férfi) vagyok” életérzésével nyugtatgatja magát. Így (g)ondolkodik. Az ő gondolata viszont csak ennyire terjed ki (amit elalvása, hortyogása is jelképez), míg a főhősé, Kandúr Gyuláé mindenre, az élet értelmére is.

Szappanos e művében a létezés oly kollektív és transzcendens mélységeit érinti, ahová csak a legbátrabbak és a beavatottak merészkednek el. Aki így ír, azt a teljes élet iránti vágy hajtja. Az érzelmek, fájdalmak okozta önsebeibe is belenyúl, rejtett dimenziókban kutat, így mások szemében akár szélsőségesnek, veszélyesnek is látszhat. Regényének gyökerei az emberiség régmúltjába kapaszkodnak: a nők segítségével a menekülési lehetőséget, a hazautat, a boldogulást megtaláló, nagy élet-halál harcot vívó, pokoljáró hősök az ókortól (Kirké–Odüsszeusz) a középkoron (Beatrice–Dante) átívelő irodalmi hagyományból ismertek, ahogy a világjáró, jó ételekért és nőkért rajongó Szindbád alakja is. Ezeket a szálakat szövi tovább az író, bravúrosan, merészen felmutatva azt, hogy embernek, férfinak lenni, segítő érzelmi kapcsolatokra, szeretetre, megváltásra lelni nemcsak az ókorban, hanem a 21. században is dicsőségesen veszélyes vállalkozás. Bár művének hátteréből hatalmas – klasszikus és gnosztikus – tudásanyag sugárzása érzékelhető, mégsem száraz írás ez, hiszen a humor, az irónia és a – magas tudati szintet mutató – önirónia végig jelen van a történetben.

Szappanos legfőbb hősei – az ókori mítoszok hőseihez (Orpheusz, Prométheusz, Odüsszeusz, Gilgames, Istar) hasonlóan – megjárják az Alvilágot. Az alászállás, alámerülés, pokoljárás, túlvilágjárás a mítoszok egyik kedvelt témája. Úgy tűnik, hogy a személyiségfejlődés egy pontján a túlvilágban való megmerítkezés elkerülhetetlen. Ide jut az emberélet útjának felén eltévedve a 14. század elején Dante Alighieri és a magyar Tar Lőrinc is 1411-ben. Szappanos hőseinek azonban le sem kell menniük az Alvilágba, mert számukra a földi szenvedés a pokol maga. A dohos pincelakásban éldegélő Csőregh Márton,20 az író egyik legfontosabb alakja, a tehetséges, de eladhatatlan felhőképeket festő és emiatt csóró művész a pornófilmiparban, e földi pokolban statisztaként próbál szado-mazo szerepben gyorssegély-bevételhez jutni, de még ez sem sikerül neki, sőt majdnem belehal, amikor andráskeresztpózba meztelenül felfeszítve lezuhan vele a kerék, és mint egy groteszk-perverz Ixion pörög. A görög hagyomány Ixionban a javíthatatlan bűnös típusát látta. Zeusz arra ítélte, hogy az alvilágban örökké forgó kerékhez kötözzék.

Ha Csőregh „javíthatatlan bűnét” keressük, akkor maximum a baudelaire-i albatrosz-életérzésre találhatunk rá. De Csőreghet megvádolják lopással, pedofíliával is, és egy passiójátékban, melyben ő alakítja a kereszten Krisztust, véletlenül tényleg megölik. A mű végére, a másodszori véletlennel „sikerül” meghalnia. Bár ekkor legalább a mennyországba kerül.

Madarász Imre irodalomtörténész szerint „a műben az Isteni színjáték ihlető hatását ismerhetjük fel: egy mesterséges pokolban kezdődik (ahol »mintha valamelyik pokolkör kárhozottjai rónák céltalan köreiket az idők végeztéig«), és az igazi mennyországban ér véget (»az Úr lába zsámolyánál«)”.21

„Bárki bármit gondol rólam, sosem voltam igazán boldog, érzékeny ember lévén, mindig nagyon bántott a világ sok igazságtalansága…”22 gyónja meg Szindbád, az Ezeregyéjszakából Krúdy Gyulához, majd Szappanoshoz „átszerződött” kalandozó hajós. Boldogtalanságának legékesebb bizonyítéka, hogy már a regény elején meg akar halni, egyrészt mert megunta az életet, másrészt mert már a nőkért sem érdemes élni.

Szindbád tehát saját poklát járja, ugyanis nem hagyják békében nyugodni, mert időről időre azzal fárasztja egy-egy író, hogy feltámasztja. Továbbá bántják a nők: „Dénesffy Anasztázia […] jobb pillanataiban szerette volna feleségül vetetni magát a hajóssal, rosszabb pillanataiban pedig legszívesebben kést döfött volna a szívébe, mondván, hogy Szindbád tönkretette az életét – mert nem akarta nőül venni. (Szindbádnak az az érve, hogy ő senkit sem szándékozik feleségül venni, sekély vigasz volt a számára.)”23 Szappanos Gábor írói világában a legtöbb – kezdetben reményteljesnek látszó – nő általában eladja a lelkét az ördögnek, megzavarodik. Csak két női alak kezdi el a történetek során az erejét a férfiért használni, pedig mindkét asszony mögött ott van a fenyegető gonosz hatalom (Aretasz, illetve a Sátán), mégis megküzdenek a férfiért, a kapcsolatért: az egyik nő a Babódi ballada boszorkánya,24 a másik Talitha, Petra királynője.

Az író főhőseinél – Csőregh Mártonnál, Szindbádnál, Kandúr Gyulánál – egyaránt érezhető a „bűntelen bűnösség” József Attila-i, illetve Franz Kafka-i alapérzése. Az író által ábrázolt alakok bűntelen bűnükből fakadóan elvesztették Édenüket, és nem is nyerik vissza addig, míg meg nem járják szenvedéseiknek pokoli mélybugyrait, és e bűnhődési folyamatban meg nem tisztulnak. Olykor megvádolják őket pedofíliával, lopással, ám ezekben rendre ártatlanok, és egyetlen alapbűnük az, hogy élnek, hogy életre vannak ítélve.

Az egyik alapérzésük a szenvedés, melyben a schopenhaueri logika szerint léteznek. Eszerint ugyanis minél inkább tudatában van az ember az életnek, annál inkább felismeri, hogy az élet szenvedés, mert az akarati kielégülés csak időleges, hiszen természeténél fogva implikálja az újabb akarati kielégülésre való törekvést. A tudatosulás útján nyilvánvalóvá válik az is, hogy a szenvedés mértéke kimeríthetetlen és a tudatossággal növekszik.

Szappanos hőseinek másik alapérzése a magány. Elég csak bepillantanunk Nietzsche, Schopenhauer írásaiba vagy művészemberek, filozófusok életrajzaiba, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a tömegtől való elhúzódás, az „elremetésedés” és az ezzel összefüggő el nem köteleződés a magát valamire is tartó személyiség számára már régóta valamiféle etikai „parancs”. Ez azonban magával hozza a magányt és az elidegenedést is, továbbá, ahogy – a tiszta, éteri művészetét meghazudtolni képtelen – Csőregh Márton festőművész sorsában láttuk, a szegénységet is.

De nemcsak a főbb szappanosi alakok, Szindbád, Kandúr Gyula, Csőregh Márton szenvednek, hanem hasonlóképp senyvednek, sorvadoznak az író falusi alakjai is a képzeletbeli Szárazbabódon, mindennapi kenyerüket eszegetvén.25 A „lelkes” szobrok26 és a visszalátogató halottak szelleme egyaránt szomorú.27 Kimondhatjuk, nem boldog ezekben a novellákban se élő, se holt. Hol „válogatottan”, hol „boldogan”, hol egészen hétköznapian, de szenved ezekben az írásokban mindenki. Mitől is? Röviden: az élettől. Kissé bővebben: a művészlét anyagi, erkölcsi meg nem becsültségétől, a kiszolgáltatottságtól, az ellehetetlenülő nő–férfi kapcsolatoktól, az elidegenedettség keserű érzetétől, a megváltatlanságtól, önmaguktól, másoktól. Úgy tűnik, hogy ezekből a zsákutcákból kínál egyféle menekülési lehetőséget a Szappanos-univerzum következő nagy tartópillére: a keresztény kultúrkör.

Milbacher Róbert az európai szöveg kultúrtörténeti forrásának is a Bibliát jelöli meg: „Az európai tradíció szövegfogalma a Bibliára mint az Írás szentségére alapozódik. A Könyvet az Isten szövegben való jelenléte szenteli meg […] Az irodalommal foglalkozók szakrális szerepet öltöttek magukra, az irodalmi kultusz retorikája szerint: a szerzők istenültek, a kritikusok pedig az általuk kikiáltott istenségek papjaiként szolgálják a »Szent Ügyet«.”28

Szappanos írásairól több tanulmányíró kimutatta,29 hogy azok az élet, halál, áldozatiság, passió, feltámadás, messianisztikus sors örök témáira épülnek rá, főhősei élete pedig mintegy posztmodern Imitatio Christiként jelenik meg. De beszélhetnénk még az abszurdnak tűnő „Imitatio Mariae”-ről is, hiszen „Boldog” Szindbád, mint a Boldogságos Szűzanya, csodagyereket szül, csak éppen férfiként.30

A főhősök – Csőregh, Szindbád – szenvedéstörténete a maga stációival, pokolbugyraival azonban egyben „tisztítótűz” is, hiszen elhozza számukra a megváltást: átjutnak a mennyországba. Alföldy Jenő a Csőregh Márton válogatott szenvedéseiről – pontos meglátással – azt állítja, hogy az határozottan a dantei trilógiaszerkezetet követi: pokol (szado-mazo filmforgatás), purgatórium (kórház, mosdatás, tűz, a kötözésből fakadó múmiaállapot) és a mennyország.31

Az író, kissé Jézus Lázár-történetére emlékeztetően, egyféle megidéző mágiával, az írás, a szó, a logosz erejével feltámaszt régi halottakat, így a saját édesapját,32 továbbá Petőfi Sándort,33 Hunyadi Jánost,34 akinek katonái mint megannyi Jézus járnak a folyóvíz tetején (mire képes a szellem ereje!), és a nép pálmaágakat is leterít a lábuk elé, mint a Jeruzsálembe egykor megérkező Krisztus elé. E történetek jelzik, hogy Szappanos néhány novellája kilép az egyéni sorsok ábrázolásából, és a magyar nép történelmi determináltságával foglalkozik. Hiszen a szent forradalmak, háborúk is mind-mind megannyi elveszett Paradicsom.

A jézusi passió egyik jelenete még Petőfi történetében is megismétlődik: egyrészt kiderül, hogy Jézushoz hasonlóan fulladásos halált halt, másrészt a tömegsírban balról-jobbról szintén egy-egy élő fekszik. Az egyik szidja, a másik dicsőíti. Allúziós utalás ez a Koponyák hegyére, a kivégzőhelyre és a három ott meredő keresztre.

„Igen, jussotok van megtudni a teljes igazságot… […] élve dobtak a sírba! Élve dobták a sírba Petőfi Sándort! […] halk nyöszörgést hallottam jobb felől: »Ki vagy, bajtárs?« »Petőfi Sándor – feleltem reszelősen […] – És te?« »Orosz Ferenc honvéd. Ó, ha te is itt vagy, elhagyott bennünket az Isten, meghalt a magyar szabadság.« Aztán bal felől hallottam valami mozgást, és fejem kissé megemelkedett. […] »Te meg ki vagy?« – kérdeztem. »Az mindegy. A hozzád hasonlók miatt jutottunk ide…« »Nem szégyenled magadat, te bitang, ilyet mondani?!« – rótta meg a láthatatlan gyalázkodót Orosz. Ekkor valami mocskos lét loccsantottak ránk a gödör szélirül, és azt ordították hozzá, hogy »Trinkt, Schächer!« »Mit mond?« – suttogta Orosz. »Igyatok, latrok!« – fordítottam neki az undok vezényszót, s ekkor feketedett el örökre előttem a világ […] nemsokára megfulladtam…”35

Maga az Isten, a keresztény kultúrkör „főszereplője” leginkább a novellák szereplőinek a tudatában szólal meg. Így jelenik meg Csőregh Márton fejében is egy feddő, de kedélyes hangként, mely kedvesen az immunrendszere állapota felől tudakozódik, és a sok baj, szenvedés ellenszereként az imát ajánlja. Szárazbabód papja36 fejében szintén csak egy hang az Isten. De legbensőbb gondolatait mégsem az Istenével, hanem egy kis rákkal osztja meg nap mint nap. Amikor az állatka meghal, a pap keserű kérdése tragikomikusan csapódik elénk: „Fiam, mit tettél velem?! Itt hagytál... Már csak Isten maradt nekem […] akiről nem tudom – és ezt csak most, életem vége felé merem kimondani –, csupán bennem létezik-e, mint valami legbelső hang, vagy mint a kisgyermek a szülőjére, rábízhatom-e magamat teljesen...”37

Egyszer a borban szólal meg az Isten: „– Én vagyok az ómega és alfa... […] Én vagyok a vég és a kezdet – szólott megint a különös, telt, mély zengésű, bársonyos férfihang. Mintha a pohara felől jönne. […] Szindbád elmosolyodott a bor szózata hallatán, és nem fájt a mosoly: bőre már egészen jól viselte a gyűrődést. Óvatosan, mély tisztelettel belekóstolt…”38

Az eddigi Szappanos-életmű nagy alakjai: Csőregh, Szindbád és Kandúr teljesen magányos, senkitől sem szeretett emberként bolyonganak élet és halál között, egy ki tudja, mekkora mezsgyén, elakadva a világok között, egyféle köztes létben: se nem teljesen az életben, se nem teljesen a halálban. Az író mintha megírta volna a Bardo tö dol, a Tibeti halottaskönyv szépirodalmi változatát. „Elmondhatta magáról, amit csak nagyon kevesen, hogy örök életet is nyert, meg nem is: mindig is az örök élet és a halál mezsgyéjén imbolygott, mint kósza jelzőfény a tengeren.”39 Különös helyzetéből fakadóan ugyanis Szindbád meghalni sem tud, ezért nyugodtan jógázva csónakázgat Kháron ladikján ide-oda. Kháronnak csak két hozzá hasonló fura figura jut eszébe az egész révészi pályafutása idejéből: „Hm… Jó hétszáz esztendeje járt már erre egy különös szerzet, Danténak vagy minek hívták, no, az még élő is volt ráadásul, a római költő, Vergilius kísérte, de ők mentek tovább, le a Pokol fenekére.”40

Maga Szindbád is hasonlóvá válik az Alvilág révészéhez, amikor is a Dunán úszó halotti máglyáját használja ladikként, igaz, ő az árvízből ment meg néhány turistát, és mintegy anti-Kháronként az élet partjaira fuvarozza őket.41 Erről a különös „köztes helyről” egyszerre lehet szemlélni az életet és a halált. Ilyen köztes helyként jelenik meg a temető (itt éldegél Szindbád,42 és ide járkál egy másik novellaszereplő, mert – groteszk életelixírként – szüksége van a holttestekből kipárolgó energiára43), a kórház (itt kezelik Mártont balsikerű szado-mazo fellépése után,44 és itt hal meg a százéves Bözsi néni a Lélekvándorlás című novellában45), Kháron ladikja,46 ezen utazgat – jógázva – Szindbád, és ilyen köztes helyként funkcionálnak a szobrok és a szellemek is.

Ezek a helyek valójában metaforikus kapuk, hiszen átjárók a világok között. Ebben a köztes szférában mindenki félholt. A szárazbabódiak azért, mert szinte csak a fizikális szinteken élnek, lelkük-szellemük alig mozog. A Petőfi-verseknek a papírjai a legértékesebbek számukra, mert beléjük lehet csomagolni a zsírszalonnát.47 A szobrok azért, mert bár van lelkük, mégiscsak szobrok, a megjelenő szellemek (édesapa, Petőfi, Hunyadi János) is itt vannak ugyan az életben, de hát mégiscsak halottak… Szindbád teljesen egyértelműen halott, de mindig feltámad az életbe a nyugtalan írók révén. Csőregh félholt az éhezéstől, a szorongástól, a megaláztatásoktól. Kháron a helyzetéből következően is félholt, hiszen élet és halál két nagy partja között tartja a kapcsolatot, ráadásul még depressziós is.

Az egyik novella főhőse, Hajnal Pál48 egy felhő szélén ülve nézi saját temetését, tehát él valahogy, pedig halott. Van, aki élő létére állandóan temetőkbe mászkál, mert a halottak kipárolgására van szüksége ahhoz, hogy éljen.49 A temetőben olykor életre kel néhány nő Szindbád orpheuszi ténykedése nyomán, de aztán köddé is válnak.50

Ebben a félhalott világban, ahol iszonyú ereje van a lehúzó erőknek, hiába csendül fel kristálytisztán a jézusi útmutató a Bibliából: „Én vagyok az út, az igazság és az élet...” Ebben a világban azonban erre csak egy tompa felelet képes megszólalni: „Én meg holtfáradt vagyok.” 51 Ráadásul a holtfáradt kifejezés Szindbád esetében – gondoljunk csak bele – nem is költői túlzás, nem is metafora, hanem kontextusbeli igazság. Mégis érzünk benne valami dacosan lázadó, humoros ízt is.

Két magyar író – Krúdy Gyula és Cholnoky Viktor – alakjai bolyonganak a Szappanos által is ábrázolt szereplőkhöz hasonlóan a „köztes szférában”: „Krúdy Gyula regényei, írásai mintha magából az álmok finom, csillámló szövetéből készültek volna. Alakjai nem élnek a szokványos értelemben, inkább álmodják az életet, vagy az élet álmodja őket. Szindbád, a nagy utazó a lélektájak végtelenében, az álmok tengerén bolyong.”52 Amit pedig Cholnoky Viktorról írtak az irodalomhoz értők, azt akár Szappanosról is írhatták volna:

„…elkívánkozik a szenzációtlan köznapokból, a nyárspolgár józan, fantáziátlan világából. Novelláiban a magas szintű és széles körű műveltsége, tudása a képzelet játékainak rendelődik alá. Időben és térben a legtávolabbi világokat kalandozza be; történetei az őskorban, a bibliai időkben, a különböző ókori és középkori kultúrákban és saját kora távoli, egzotikusnak számító vidékein játszódnak. Ámde a valós környezeteket valamiféle nem evilági mázzal festi be. Az ókori mitológiák, a vallások s a világtörténelem bizarr történeteiből bontja ki a novellák cselekményét, melyekben a valószerű a valótlannal, a szépség a morbiditással keveredik. Hóbortos hősei közt, akik maguk is a fantázia és a valóság határán egyensúlyoznak, kísértet, boszorka, isten és ördög bukkan fel. A halott megelevenedik, az élő káprázattá foszlik szét. A történetek résein az irracionalitás, az abszurdum fenyegetése villan át, s felsejlik egy negyedik dinemzió: az el nem mesélhető, a csak sejthető talányok birodalma.”53

„Egy másik, Cholnoky-féle novellatípus az, amely a maga korának töprengő, tétovázó, tenni erőtlen alakjairól ad híradást. Cholnoky ezekben a dekadens urak és a dekadens polgárok krónikása. Itt általában nem cselekedetekben, hanem gondolatfolyamatok ábrázolásában mutatja be alakjait. […] Mindezek mellett Cholnoky kitűnő humorista. […] Sajátosan magányos jelenség. Kortársai közül, aki csak ismerte, szerette, de egyikükhöz sem hasonlított, és a későbbiek közül senkire sem volt jelentékeny hatással. Már életében előkelő helyet foglalt el az irodalomban; halála óta, aki olvassa, tiszteli. De sohasem volt olyan népszerű az olvasóközönség körében, mint amennyire életműve indokolná. […] nem felejtette el az irodalomtörténet, csak éppen kimaradt a közismeretből. Legfőbb ideje lenne ezt a tulajdonképpen híres írót felfedezni.”54

Mi mutatkozik meg megváltó erőként a Szappanos-univerzumban? Azaz mi vált meg bennünket életre-halálra az író szerint? Ebbe a komor, szenvedéssel teli szappanosi világba mi is félig belehalnánk, ha nem lenne még egy tartópillére: a fel-felcsillanó, bár olykor inkább kesernyés-ironikus humor, ami az életben – pontosabban az élettől – fuldoklónak odavetett szalmaszálként szinte mindig jelen van. (A szerző összetéveszthetetlen humora külön tanulmányt érdemelne.)

De ennél is fontosabbként, hangsúlyozottabbként jelenik meg Szappanos Gábor írói világában maga az alkotás mint kegyelem. A művészet segítségével mentik meg magukat az ábrázolt szereplők. Alföldy Jenő is kiemeli ezt a Csőreg Márton válogatott szenvedéseiről szóló tanulmányában: „Itt fogalmazódik meg Csőregh, a festő és Szappanos, az író ars poeticája; már sejtjük, miért forog az egész kalandos, bölcsen humoros és játékosan is igaz kisregény a megváltás körül. Sors nélkül nincs igaz művészet […] »Olyan ez, mint a kegyelem, vagy részesülsz benne, vagy nem, de úgy kell dolgoznod, mintha egyfolytában kegyelemesőben élnél«.”55

Az íróféle ember, mindig szellemi utakon járva, Hermészként, az örök Fiúként, az isteni követként, örömhírhozóként üzeneteket hoz „odaátról”, és pszichopomposzként kísér minket ezekben a – szövegek által láthatóvá tett – másvilágokban. Hermész pásztoristen is, és e szónak óriási a jelképi-szimbolikus háttere. Gondoljunk Jézusra, a másik Örök Fiúra, aki jó pásztorként ügyel a nyájára, a híveire! Szappanos ezt így fogalmazta meg egy előadásában:

„…az író is szüntelenül a lehetetlent ostromolja, mert az emberi lét olyan vidékeiről tudósít, amelyek sokszor ép ésszel nehezen fölfoghatók és átlagos érzékenységgel nehezen érzékelhetők.” Továbbá: „Rád kincset bíztak odaát, és neked azt itt kell felmutatnod. Neked itt feladatod van, küldetésed…”56 A szó erejével. A szó hatalmával. Szómágiával. Az író hasonlóképp a szó, a logosz erejével dolgozik, mint Jézus, a másik Örök Fiú. Amikor A boncasztalon című novellában a boncoló így vélekedik az író holtteste felett: „Te állítólag jókat írtál, új világokat teremtettél, de a halál felett neked sem volt hatalmad”,57 akkor ezt meghazudtalandó „egyszer csak Szindbád egész teste vakítóan felfénylett”, 58 és feltámadt.

Szappanos Gábor írói világa – sajátos, egyedi univerzumként – örök érvényű, nemzetek és századok feletti multikulturális univerzáliákból áll, így egyféle szintézisteremtő erővel rendelkezik. Polifonikus, poliszémikus is, ezáltal újabb és újabb gondolatokat szül, újabb és újabb asszociációkat villant fel, az írásain gondolkodván egyre táguló értelmezési horizontokat lehet felfedezni. Másrészt műveit olvasva érzékelni lehet egy rejtélyes tartományt, talán a gondolatiság örök jelenét, ahonnan az álmok, a művészi ihlet, a fantázia mindig is fakadt, a bergsoni durée-t, az egymásba hatoló, egymásba átfolyó előtt, most és után egyetlen belső idejét. Így teszi az író a jelenben jövővé a múltat, összegereblyézve a mítoszok maradékát, mert mítosz nélkül nincs emberi létezés.

Jegyzetek

1 Szappanos Gábor, Boldog Szindbád pokoljárásai, Taran­dus, Győr, 2012, 111.

2 Pilinszky János, A bizalomról, Új Ember, 1972. augusztus 13.

3 Northrop Frye, Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, Európa, Budapest, 1996, 123–124.

4 Szappanos, Szárazbabódi dekameron, Hungarovox, Budapest, 2002.

5 Uo., 83.

6 Boldog Szindbád… i. m.

7 Uo., 12.

8 Szindbád, a felhőoszlató = I. m.

9 Szantorinin = I. m.

10 A holdolajos képű temetői hajós = I. m., 44–45.

11 A szobrok életéből = Szappanos, Ajándéknapok a túlvilágról, Kráter, Pomáz, 2007.

12 Mátyás atyja, az igazságos = I. m.

13 Szappanos, A Királynő mélyén, Tarandus, Győr, 2011.

14 Pygmalion, ciprusi király és szobrász gyönyörű női alakot ábrázoló szobrot készített magának, amit később az istenek életre keltettek.

15 Szappanos, Apokrif történetek, Hungarovox, Budapest, 1999.

16 A Királynő… i. m., 126.

17 Alföldy Jenő, Könyv tizennyolc éven felülieknek. Szappanos Gábor: A Királynő mélyén, Hitel, 2012/4.

18 A Királynő… i. m., 77.

19 Niszüroszi kaland = Apokrif…i. m.

20 Szappanos, Csőregh Márton válogatott szenvedései, Kráter, Pomáz, 2008.

21 Madarász Imre, Márton, a megtöretett. Csőreghény

22 Az alvilágban, 2036-ban = Boldog Szindbád… i. m., 206.

23 Az árvízi hajós = Uo., 11–13.

24 Babódi ballada = Szárazbabódi…i. m.

25 Apokrif történetek; Szárazbabódi dekameron

26 Ajándéknapok a túlvilágról

27 Petőfi szelleme = Szárazbabódi…i. m.; Mátyás atyja, az igazságos; A szobrok életéből = Ajándéknapok…i. m.

28 Milbacher Róbert, D. Schedel (Toldy) Ferenc úr hagyományai, Ictus és Jate Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1995, 112.

29 Például Alföldy Jenő, Üdvözlet a vesztesnek. Szappanos Gábor: Csőregh Márton válogatott szenvedései, Kortárs, 2008/11; Hörcher Eszter, Csőregh Márton válogatott szenvedései, Szépirodalmi Figyelő, 2008/5.

30 Szindbádnak fia lesz = Boldog Szindbád… i. m.

31 Alföldy Jenő, Üdvözlet a vesztesnek…i. m.

32 Ajándéknapok a túlvilágról = Ajándéknapok…i. m.

33 Petőfi szelleme = Szárazbabódi…i. m.

34 Mátyás atyja, az igazságos = Ajándéknapok…i. m.

35 Petőfi szelleme = Szárazbabódi…i. m., 113–117.

36 A kék rák = Szárazbabódi…i. m.

37 Uo., 46.

38 Szantorinin = Boldog Szindbád… i. m., 53–54.

39 Uo., 111.

40 Az alvilágban, 2036-ban = Uo., 194.

41 Az árvízi hajós = Uo.

42 A holdolajos képű temetői hajós = Uo.

43 Egy áldozat naplója = Apokrif… i. m.

44 Tűzkeresztség = Csőregh Márton… i. m.

45 Szárazbabódi…i. m.

46 Az alvilágban, 2036-ban = Boldog Szindbád… i. m.

47 Jancsi bácsi = Szárazbabódi…i. m.

48 Hajnal Pál kettős öngyilkossága = Apokrif… i. m.

49 Egy áldozat naplója = Uo.

50 Boldog Szindbád… i. m.

51 Ajándéknapok…i. m., 95.

52 Tar Ildikó, Álmaink tükrében, Urbis, Budapest, 2007, 22.

53 Cholnoky Viktor Az álomirtó című kötetének kísérő szövege (Lazi, Szeged, 2001)

54 Hegedüs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka

55 Alföldy Jenő, Üdvözlet a vesztesnek…i. m.

56 Egy fiatal íróhoz = Ajándéknapok…i. m., 40.

57 A boncasztalon = Boldog Szindbád… i. m., 71.

58 Uo., 76.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben