×

Reflexiók egy kismonográfiához

Németh György: A József Attila Kör története

Vasy Géza

2014 // 04
Németh György egy évtizede a Mozgó Világ történetéről szóló igényes kismonográfiájával tette ismertté a nevét. Új könyve, A József Attila Kör története a JAK füzetek 176. köteteként jelent meg. Alcíme: FIJAK/JAK, 1973–1981–1989–2009. A szerző kijelentette, hogy „nem krónikát írok”, hanem a Kör „történetének csomópontjai köré rendeződő fejleményeket szeretném elemezni”. E célkitűzés szellemében csak egészen vázlatosan foglalkozott a Kör 1990 utáni történetével, s a középpontba az 1979–1989 közötti évtizedet állította. Igen alapos forráskutatásokat végzett, s a Kör régebbi és jelenlegi tagsága büszke lehet arra, hogy ez a tanulmány megszületett.

Egy ilyen munka, hiszen az egypártrendszer diktatúrájának korszakába vezeti el az olvasót, szükségszerűen eggyé olvasztja a történettudomány és az irodalomtörténet-írás szempontjait. Mivel egy irodalmi szervezet története a tárgya, amúgy is elkerülhetetlen a korszak ideológiai-politikai bemutatása, azonban a „létező szocializmusban” teljesen központosították a szellemi-ideológiai-kulturális életet, elkerülhetetlen tehát a társadalom működésének bemutatása.

A történeti háttér rajzának minden lényeges elemével egyetértek, a hangsúlyokat azonban olykor másként látom, s ez elsősorban a munka értékelő alaptézisével kapcsolatos. Németh György az 1973-mal kezdődő időszakot következetesen „alvó éveknek” látja, s szembeállítja vele az 1979 utáni évtizedet, amely a „civil szerveződés” bátor kísérlete. Joga van ehhez a felfogáshoz, ám talán feltételezhető, hogy ebben jószándékú nemzedéki elfogultság is szerepet játszhatott: hozzá sokkal közelebb áll a JAK, s a nyolcvanas évek is a hetveneseknél és a FIJAK-nál. Nem akarom túlzásba vinni a nemzedéki szemléletet, de bizonyos mértékig elkerülhetetlen ennek hangsúlyozása. 1973-ban ugyanis egy akkor már harmincadik éve körül járó csapat lett a Kör tagja, 1980-ra viszont egy újabb nemzedék lépett színre. A Kör tagságában és vezetőségében öt-tíz évenként hullámzott át a nemzedékcsere, hiszen tagjai lehettek néhányan már húszévesen, s harmincöt év volt a tagság felső korhatára. Így a tagság soha nem volt egyetlen nemzedéknek tekinthető.

Ismeretes talán, hogy 1968–69-ben szinte robbanásszerűen nyílt mód arra, hogy egy új nemzedék jelentkezzen. Ennek tagjai zömmel a világháborús években, tehát 1939–1945 között születtek. Megszenvedték a Rákosi-kort, átélték 1956 forradalmát, majd a megtorlásokat is. A hatvanas évek, ha ébresztettek is reményeket bennük, 1968 lelohasztotta azokat, s be kellett látniuk, hogy igen korlátozottak a cselekvési lehetőségek. Bizonyos vagyok abban, hogy a kulturális politika elsősorban nem azért kezdett el 1969-ben kampányszerűen foglalkozni a pályakezdő írókkal, művészekkel, mert azok egyre hangosabban dörömböltek a bezárt kapukon, hanem azért, mert megijedtek 1968 világtörténelmi eseményeitől. Ám hamarosan Moszkva fejcsóválásait, majd dörgedelmeit is megkapták, visszafogták a gazdasági-társadalmi reformokat. Egy szigorúbb korlátok közé szorított helyzetben a legkisebb pozitív döntések is segíthették a társadalmat s azon belül az irodalmat.

1969-ben a fiatal írók lillafüredi tanácskozásán ugyan megígérték a fiatal írók körének létrehozását, érdemlegesen azonban nem történt semmi. A monográfia többször is idézi azt a Darvas Józsefnek tulajdonított mondatot, mely szerint: azért hoztuk létre a Kört, hogy ne történjen semmi. Ha elhangzott is egyszer ez a mondat, valószínű, hogy inkább 1970 táján. Ha pedig később, akkor inkább a vezető pártszervek megnyugtatását célozhatta, nem pedig Darvas álláspontját fejezte ki. Hiszen 1969-ben neki volt köszönhető, hogy megjelenhetett a Kilencek antológiája, az Elérhetetlen föld. Darvas József ugyan 1956-ig kifejezetten rákosista volt, ám utána megváltozott. Nemzedékem egyik képviselőjeként én 1971-ben ismertem meg őt személyesen, s tanúsíthatom, hogy rokonszenvezett velünk, segítségünkre volt, egészen 1973. decemberi haláláig. Az Írószövetség vezetésében Darvas volt a népfrontos, s Dobozy Imre, a főtitkár a vonalasan pártos. Darvas halála után Dobozy megváltozott: ő is egyre inkább népfrontossá vált, persze „pártszerű” módon.

A monográfia okkal tárgyalja az 1969-cel kezdődő előtörténetet, de talán érdemes megemlíteni azt is, hogy az 1945-ben alapított Magyar Írószövetség történetében 1949 óta jelen volt a fiatal írók kérdésköre. A fordulat évének lezárásaként a kommunista párt az Írószövetséggel is foglalkozni kezdett. 1949 szeptemberében radikális tagrevíziót hajtottak végre, majd fölvettek számos fiatal és idősebb írót, dilettánsokat is, az osztályszempontokat figyelembe véve. Létrehozták a Fiatal Írók Munkaközösségét, illetve a nevelési osztályt is. A fiatalok részére három hónapos ideológiai és szakmai tanfolyamot szerveztek. Felszólították az idősebb írókat, hogy patronáljanak egy-egy fiatalt. Illyés Gyula így választotta ki jó érzékkel Csoóri Sándort a tanítványának. 1951 tavaszán, az Írószövetség négynapos I. kongresszusán, amely természetesen táviratban üdvözölte Rákosit, a hosszadalmas beszámolók után elsők között kapott szót egy pályakezdő húszéves ifjú, aki számon kérte Illyés Gyulán, hogy miért nem áll közéjük, miért nem küzd velük az osztályharcban. Biztos vagyok benne, hogy felkészítették erre a szerepre, hogy fontosnak tartották. (Kövesi Endre 1956-ban emigrált, későbbi írói tevékenységéről nem tudok.)

Az 1957 tavaszán feloszlatott Írószövetség 1959. szeptemberi újjászervezésekor erősen korlátozták az induló taglétszámot, így az idősebbek is csak fokozatosan válhattak taggá. A fiatalok közül azok voltak előnyben, akik 1957-től kezdődően szerepet vállaltak 1956 elítélésében, akik harcos szocialista írásokat publikáltak. Az 1945 utáni években még viszonylag normálisan tudtak jelentkezni a pályakezdők. 1949, majd 1957 után viszont radikálisan beleszólt a bolsevik irodalompolitika az irodalmi életbe, s ezt a „polgárinak”, sőt „ellenségnek” becsmérelt írók mellett leginkább a fiatalok sínylették meg. A szörnyűséges ötvenes éveknek is következménye, hogy a hatvanas évek irodalma inkább a nagy visszatérésekről és a beérkezésekről nevezetes, s nem az újabb nemzedékek indulásáról. Mindazonáltal téves az a felfogás, hogy a párt az évtized végéig nem foglalkozott a fiatal írókkal. 1958-ban az osztályharcos Tűztánc antológiával és annak nagy reklámjával, második kiadásával próbáltak kommunista költőket felsorakoztatni. Majd belátva, hogy milyen kevés az esztétikai érték, kiválasztottak két tehetséges költőt, tudatosan egy népit és egy urbánust: Váci Mihályt és Garai Gábort, és őket sztárolták Pilinszky, Nagy László, Juhász Ferenc helyett még a hetvenes években is. A náluk is jóval fiatalabbakra kevéssé figyeltek, s ez volt a jellemző sokáig az 1961 januárjában indított Új Írásra is, pedig annak éppen ez lett volna a fő célja. A lap évekig megelégedett a 1930-as években születettekkel. Így lettek 1970 táján a harmincévesek a pályakezdők.

Már az Írószövetség 1962-es közgyűlésén is sokan beszéltek a fiatalok gondjairól. Ezért az illetékes pártszervek felszólították az Írószövetség vezetését és pártszervezetét, hogy hatékonyan foglalkozzon a fiatalokkal, nevelésükkel. Ám ők később se számolhattak be sok eredményről. A tények, illetve azok hiánya azt tanúsítja, hogy 1968-ig alig történt valami. S az évtized végi felbuzdulás is hamar megváltozott, a politikai félelem érzékelhetően igyekezett lecsendesíteni a fiatalok aktivitását. A monográfus Németh György nyilván ezért nem találhatott érdemi dokumentumokat 1970 és 1972 között. Egy valamit azonban érdemes, sőt szükséges lett volna figyelembe venni, s ez az Írószövetség KISZ-szervezete. Tudomásom szerint ez is sóhivatalként töltötte el ál-létezésének esztendeit a túlkoros Gáll István irányításával, majd felügyeletével. 1971 őszén azonban radikális változás történt. Gáll visszavonult, s az Írószövetség Szentmihályi Szabó Pétert bízta meg az újjászervezéssel.

Az irodalomtörténész ezen a ponton válik résztvevővé és szemtanúvá. Péterrel évfolyamtársak voltunk a pesti bölcsészkaron, együtt szerveztük az alkotókört, az irodalmi folyóiratot Mózsi (Sánta) Ferenccel és másokkal. Említenem kell még valamit. Az 1957 tavaszán alakult ifjúsági szervezetnek előbb-utóbb szinte mindenki tagja lett még a gimnáziumban, én például 1959-ben. Az egyetemi felvételihez e szervezet ajánlólevele is kellett, s a felvételi bizottságban mindig ott ült egy KISZ-es diák is. A KISZ sokáig kizárólag politikai szervezetként működött. A hatvanas évek közepén kezdődött el a változás: a szakmai munka is számított már. Így például az egyetemi diákkörök, az alkotókör munkájában való részvétel. Én 1969-ben végeztem, a pályakezdéssel, első, majd második gyermekünk születésével, a megélhetéssel voltam elfoglalva, s az egyetemen nem is keresett meg senki, nem is tudtam, hogy létezik-e oktatói KISZ-szervezet.

Így telt el két év, amikor egy délután véletlenül találkoztam Péterrel az Astoriánál, s kérdezte, hogy ráérek-e délután, mert most választ vezetőséget az Írószövetség KISZ-szervezete. Menjek el, én is vezetőségi tag lehetek. Elmentem, megválasztottak. Péter lett az elnök, Kovács István, Mózsi Ferenc, Varga Csaba és én a tagok. Egy év múlva a kerületi vezetéstől Péter fegyelmit kapott, és leváltották. Az ok: a Forrás című folyóiratban közölt egy esszét, amelyben beszámolt arról, hogy egy unitárius közösség meghívására tartott egy előadás Dávid Ferencről, majd beszélgettek, s ő még soha nem érezte ilyen jól magát. Egy KISZ-titkárhoz ez nem méltó, mondták a hivatalos cenzor-olvasók, s nyilván szóltak a kerületi vezetésnek, amelyik szabadkozott ugyan, de nem tehetett mást. Új titkárt kellett választani. Természetesen az Írószövetség pártszervezetének irányításával. Nem tudom, milyen tárgyalások folytak, végül engem kerestek meg, s a tagság meg is választott. Utólag úgy gondoltam, hogy talán azért engem, mert Király István tanszékén voltam tanársegéd, s bizonyára úgy vélték, hogy megbízható káder vagyok, s ha mégsem, akkor majd Király megfegyelmez. Ennek ellenére visszahallottam egy-két évvel később, hogy a KISZ KB irodalommal foglalkozó munkatársa politikailag megbízhatatlannak nevezett engem. Ezt érzékelhettem is, hiszen a Mozgó Világ folyóirattá szervezése kapcsán szóba se került szerkesztőként a nevem. Amikor 1977-ben a kuratórium megítélte számomra a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, a minisztérium kihúzta a nevemet, s Czakó Gáborét is. Igaz, egy fél évvel később csöndben mégis megkaptuk. Talán két évvel később pedig, amikor viszont a Kulturális Minisztérium tárgyalt velem, hogy legyek az Irodalmi osztály munkatársa, s közben tovább dolgozhatok az egyetemen is, az utolsó pillanatban azért visszakoztak, mert Aczél György nem értett egyet ezzel.

Miért kell mindezt leírnom? Azért, mert a FIJAK legközvetlenebb előzménye az Írószövetség KISZ-szervezetének 1971 őszétől végzett munkája. A húszegynéhány tagból álló szervezet nem tartozott bele a megszokott hierarchiába. Egyrészt közvetlenül a kerületi vezetés, másrészt a Központi Bizottság illetékes osztálya, olykor a pártközpont foglalkozott velünk. A korhatár sem huszonhat, hanem harmincöt év volt, így lehettem én titkár 1977 tavaszáig, amikor harmincöt évesen a kérés ellenére sem vállaltam újabb évre a megbízást. Utódom Mózsi Ferenc lett.

Szervezetünk tehát különleges, kivételezett helyzetben létezhetett. Úgynevezett közvetlen politikai tevékenységet nem folytattunk, a szakmaiságot állítottuk a középpontba. Programjaink később magától értetődően illeszkedtek be az 1973 tavaszán megalakuló FIJAK működésébe. Első helyen az olvasótábori mozgalmat kell említeni. Mózsi Ferenc elképzelését Varga Csaba és a hatvani könyvtárat vezető Kocsis István karolta fel. Az első tábor 1972 nyarán Felsőtárkányban jött létre a Hazafias Népfront Olvasó Népért mozgalmának, Darvas Józsefnek és az írószövetségi titkár Fábián Zoltánnak a segítségével. Az említettek mellett Ratkó József, Kovács István és én magam voltunk a kiscsoportvezetők. Az első tábor mintát adott, néhány év múlva országos szinten mintegy száz tábor működött, egyenként 10-12 napos időtartamban. A cél az olvasóvá nevelés volt a szó legnemesebb értelmében: vagyis gondolkodásra, értelmezésre tanítottuk a táborlakókat. Nemcsak szépirodalomról, sőt elsősorban nem is arról volt szó, hanem a világ megismeréséről, a lehetséges cselekvésekről, a magyarságról, az életkori sajátosságoknak megfelelően. A mozgalom a fiatal írókra támaszkodott elsősorban, de más művészeti ágak s a tudományok képviselői is vendégek voltak. Szakmai felkészítő táborokat szerveztünk, módszertani füzeteket adtunk ki, s olyanok váltak a mozgalom fő szervezőivé, mint Ratkó József, Varga Csaba, Kamarás István és mások. Hasonló volt a célja a különböző ifjúsági klubokkal, középiskolákkal való kapcsolatunknak, a rendhagyó magyaróráknak, az egyéni hangú klubfoglalkozásoknak.

Az Írószövetség javaslatára megszerveztük a ma már rossz nevű Marxista-Leninista Esti Egyetem esztétikai szakosítójának kihelyezett képzését, de ez is egyedien különleges módon történt. A hároméves, de gyorsított tanfolyamon többen lemorzsolódtak, talán azért, mert azért vizsgázni is kellett, végül talán kilencen végeztük el. A tanárunk a nemzetközi hírű Tőkei Ferenc volt, aki többször elhívta Zoltai Dénest is. Barátságos eszmecserét folytattunk Arisztotelész, majd Lukács György esztétikájából kiindulva, s egyúttal elkönyvelhettük, hogy ideológiai továbbképzésen veszünk részt.

1972. szeptember 16-án került sor Hatvan városában az Írószövetségnek és KISZ-szervezetének szervezésében a fiatal írók és az irodalmi színpadok találkozójára, amelyen körülbelül hatvanan vettünk részt. Jelen voltak színházi és közművelődési szakemberek is. Darvas József jelenléte adott biztonságot, mert érezhető volt, hogy a tanácskozás iránt nem csak a meghívottak érdeklődtek. Magyarán: a titkosszolgálat már korábban s ezután is figyelt nemzedékünkre. A tanácskozáson a téma az új nemzedék és a közéleti cselekvés lehetőségeinek vizsgálata volt. Nyitó előadásában Darvas a közéleti cselekvés szükségességéről, ugyanakkor a maradandó művek megírásának nélkülözhetetlenségéről beszélt. Többen szorgalmazták a különböző szakmák képviselőinek kapcsolatkeresését, a Mozgó Világ megerősítését, a nemzedék egzisztenciális gondjainak segítését. Ratkó József nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az olvasótábor a nemzeti önismeretre nevelés fontos fóruma lehet. Lényegében azt igényelte a nemzedék, hogy ne féljenek se tőle, se kritikus magatartásától, engedjék őket dolgozni.

Illyés Gyulát hetvenedik születésnapja alkalmából nyílt levélben köszöntöttük, amely megjelent a Magyar Ifjúságban, és újraközölte a Látóhatár is. Írói eszményképünknek neveztük őt, s ez nyílt eszmei állásfoglalás volt a részünkről. Az ötágú síp később híressé vált metaforájának szellemében törekedtünk arra, hogy jobban megismerjük a szomszédos országokba szakadt magyarságot, de egyúttal a Kárpát-medence és a tágabb régió népeit is. Ennek szellemében készítette el Kiss Gy. Csaba és Varga Csaba a Keleti Golf-áram című, irodalmi útirajzokat tartalmazó kötetet (1976). S ugyanezért szervezte meg Mózsi Ferenc KISZ-titkárként 1977-től egy-egy autóbusznyi íróval az utakat Vajdaságba, Pozsonyba, Erdélybe.

1972–73 fordulóján találta a politikai vezetés érettnek a helyzetet arra, hogy végre meg lehessen szervezni a Fiatal Írók Körét. A szervezésbe bevonták a KISZ-szervezet vezetőségét is. Egyeztetések folytak az alapító tagság összetételéről. Ebben fontos szerepünk lehetett, hiszen mi ismertük a legjobban saját nemzedékünket, amelynek jelentős része még nem rendelkezett önálló kötettel, csak folyóiratokban, antológiákban jelent meg. Elfogultság nélkül merem feltételezni, hogy a politikai döntésben, annak időzítésében szerepe volt a KISZ-szervezet érdemi működésének s a hatvani találkozónak is. Darvas komolyan aggódott, hogy az új nemzedék, s különösen a prózaírók elfordulnak a Móricz-féle, a népi írókat követő valóságábrázolástól, a közéleti szerepvállalástól. Talán azért is rokonszenvezett a Kilencekkel, majd az olvasótáborok szervezőivel, mert úgy érezte, hogy mégis vannak számára rokonszenves példák.

A Fiatal Írók Köre 1973. március 30-án tartotta alakuló ülését. A vezetőség elnöke Marosi Gyula lett, s a tervezett alapszabály szerint tag a mindenkori KISZ-titkár. Én voltam az, aki talán már akkor javasoltam, hogy a kör vegye fel József Attila nevét. Egyrészt ez a vállalható legcsodálatosabb örökségek egyike, másrészt nevünk rövidítése FIK, azaz a közismert Fővárosi Ingatlankezelő Vállalatra való utalás helyett FIJAK lenne, s ez szinte értelmes betűszó. (Így tehát a JAK névadója, keresztapja is én volnék.) Javaslatomat elfogadták, s abban is megállapodtunk, hogy névadónk emlékére konferenciát szervezünk. Az egyik nagy baj, miként erről Németh György beszámolt, ebből következett. A szervezőbizottság ugyanis, amelynek egyébként én nem voltam tagja, nyitott konferenciát képzelt el, például meg akart hívni néhány csepeli munkásfiatalt. Hirtelen nagyon nagy lett az aggodalom, azért is, mert közben érzékelték a ránk vigyázók, hogy olyanok is törekednek a kör tagságára, akiket ők ellenzékinek tartanak. Elsősorban Haraszti Miklósról van szó. Ezt a konfliktust részletesen leírja a monográfia. Arról azonban nem tudhat, hogy a november 15-i FIJAK-taggyűlés túlságosan hosszúra nyúlt szünetében voltaképpen a kör létéről vagy felfüggesztéséről, azaz megszüntetéséről volt szó. A titkárság vezetője telefonon a pártközponttal s a minisztériummal egyeztetett, mert nyilván ellenforradalmi veszélytől tartott, s ragaszkodtak hozzá, hogy azok, akik nem tagjai a FIJAK-nak, hagyják el a taggyűlést. Ez az igény formálisan aligha volt vitatható, a közhangulat mégis a demokratizmus megcsorbítását látta ebben. A vezetőségnek azzal kellett szembesülnie, hogy vagy távozásra szólítják fel a hívatlan vendégeket, vagy az Írószövetség feloszlatja a taggyűlést. Így került sor a barátságos kérésre, s lehetett folytatni a tanácskozást. Nem emlékszem, hogy ezután vagy már korábban mondott le a konferencia szervezőbizottsága. Helyette újabb alakult, s 1974 januárjában egy utólag elismerést kiváltó József Attila-konferenciára került sor, amely aztán könyvformában is megjelenhetett. Juhász Ferenc nyitotta meg a tanácskozást, Tamás Attila tartotta a fő előadást, Szabolcsi Miklós és Németh Géza elnökölt a kétnapos tanácskozáson: József Etelka is részt vett rajta, s meg is szólalt. A FIJAK-nak ez volt az egyetlen, a klasszikusokkal foglalkozó, s valamivel a szakirodalmat is gazdagító konferenciája. Mindenesetre érdekes, hogy a Kádár-rendszer előzetesen a munkásfiataloktól féltette az írókat. E konfliktusok hatására Marosi Gyula is lemondott, utóda Rózsa Endre lett. Közben 1973. december 3-án váratlanul elhunyt Darvas József, s valamennyire ez is módosíthatta volna a FIJAK helyzetét. A legfontosabb azonban az volt, hogy a József Attila-ülésszak egyértelmű sikere a politika számára elfogadhatóvá tette a FIJAK-ot.

„Alvó évek” következtek volna? Nem érthetek ezzel egyet. Először is: huszonöt év után ez volt az első „fiatal” szervezet a szövetségen belül, amely életképesnek bizonyult, s a JAK-ot is figyelembe véve lassan negyven éve létezik. S csakugyan csak 1979-ben kezdődtek volna a „civil” kezdeményezések? Lépjünk csak vissza a hatvanas évekbe. Az évtized közepén szerveződött meg az ELTE Bölcsészkarán előbb a Tiszta Szívvel gárdája, majd a Kilencek költőcsoportja. Az előbbi még a KISZ égisze alatt, mégis botrányt váltva ki, a másik azonban annyira „civil” volt, hogy az irodalmi élet hivatalai évekig csak elzárkózni tudtak antológiatervüktől, amely végül „az Írószövetség KISZ-szervezetének” egyetlen kiadványaként jelenhetett meg. A Kilenceknek és baráti körének Kísérlet című folyóiratát megyei szinten engedélyezték, ám az első számokat a rendőrség a nyomdában foglalta le, majd semmisítette meg. 1969-ben Horgas Béla kiadói szerződés alapján szervezte az Eszmélet című időszakos kiadványt, mégis rendőrségi figyelmeztetést kapott, s a terv nem valósulhatott meg. Mindezeket azonban a szélesebb irodalmi nyilvánosság előtt is elfedte az, hogy számukra az irodalmi élet konszolidáltnak mutatkozott. Megkezdődött Déry, Illyés, Németh László életműsorozata. Ezekben az években kapott József Attila-díjat Csoóri Sándor, Jékely Zoltán, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Kossuth-díjat Weöres Sándor, nagyszerű új művek jelentek meg, ám a mélyben sokasodtak a gondok. Az 1973 előtti évekre tekintettel, azokhoz viszonyítva kell megítélnünk a FIJAK megalakulását és korai történetét. Ha létrejötte után néhány hónappal „elaltatták” volna ezt a szervezetet, akkor nagyon sok minden nem történhetett volna meg, akkor 1979-ben egy legális szervezet nélküli állapot holtpontjáról kellett volna az új nemzedéknek megkezdenie a maga radikálisabban civil reformtörekvéseit.

A jelenkor is elfogadhatná azt a tényt, hogy az olvasótáborok a korban igen hatékony civil fórumok voltak, amelyek ráadásul nem az elit értelmiséget, hanem a serdülő ifjúságot szólították meg. Neveltek, és a táborok tanárai maguk is nevelődtek. A Kör kezdeményezése volt a József Attila-ülésszak, s az a reprezentatív antológia is, amely Add tovább címmel jelenhetett meg a Kozmosz könyvek kiadványai között (1976). Mi kezdeményeztük a szocialista országok fiatal íróinak első nemzetközi tanácskozását, amelyre 1976-ban Kőszegen került sor. Moszkva persze nem engedte át az elsőséget, s a következő évben ott megtartott konferenciát ugyancsak elsőnek minősítették.

Nem becsülném le azokat a hivatalos lépéseket sem, amelyek a mindenkori új nemzedékek szakmai és egzisztenciális helyzetén igyekeztek javítani. Ezekre az intézkedésekre nyilván csak évekkel később kerülhetett volna sor, ha felszámolják a FIJAK-ot. Első helyen a Mozgó Világ folyóirattá alakítása említendő. Ezzel sokéves kívánság teljesült, szépséghibája mindössze annyi volt, hogy a szerkesztők azt a feladatot kapták, hogy a saját nemzedékük, az alapító FIJAK-tagok helyett a még fiatalabbakat közöljék elsősorban. Így a Kilencek és társaik az Új Írásból azért maradtak ki, mert oda „túl fiatalok” voltak, a Mozgó Világ számára pedig „túl idősek”. Én például soha nem jelentem meg egyik folyóiratban sem. Másodikként a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kell említeni, amelyet egy-egy évre tíz író kaphatott meg, s akkor a havi háromezer forint tisztességes fizetésnek számított.

Jelentős előrelépés történt az érdekérvényesítésben is. A FIJAK elnöke és a KISZ-titkár állandó meghívott volt az Írószövetség választmányi ülésein. Az Írószövetség a külföldre utazó delegációkba, a műfordítói utakra rendszeresen küldött fiatalokat. Következetesen vett fel tagjai közé fiatalabbakat, s a következő közgyűlésen már a választmányba is bekerültek néhányan. József Attila-díjat kapott 1973-ban Veress Miklós, majd sorra a hetvenes években: Ördögh Szilveszter, Simonffy András, Czakó Gábor, Kiss Anna, Dobai Péter, Sárándi József, Apáti Miklós, Utassy József, Kiss Benedek, Rózsa Endre. A Művészeti Alap Irodalmi Szakosztálya vezetőségének tagja lett egy fiatal, s a szakosztály létrehozta az elsőkötetesek díját. Az Alap többféle módon tudta támogatni a pályakezdőket: ösztöndíjjal, segéllyel, kamatmentes kölcsönnel, alkotóházi beutalóval. A kor politikája kitalálta az ifjúsági parlamentek intézményét, s megvalósult az írók ifjúsági parlamentje is, amelynek ülése ugyancsak alkalmas volt a gondok és a törekvések bemutatására. S bár az állami és pártirányítás igényelte s olykor helyeselte is a közéleti tevékenységet, gyakran hangoztatták, hogy szép, szép, de most már jöjjenek a művek. Azaz: inkább maradjunk otthon, az íróasztalnál, ne élőszóval akarjunk hatni. S gondolták közben: úgyis ők döntik majd el, mint eddig is, hogy mely írásokat fogják közölni.

Én nem nevezném alvó éveknek azt a korszakot, amely a hatvanas évek második felének politikailag meggátolt törekvéseit a korlátozottabb lehetőségek között maximálisan törekedett folytatni. A KISZ-szervezet, majd a FIJAK megteremtette a formális kereteket, s azokat olyan tartalommal töltötte meg, amelyekről egy újabb nemzedék egy gazdasági és politikai szempontból is újabb korszakban tovább tudott lépni. Ne feledjük, hogy a hetvenes éveket inkább a Moszkva által vezényelt bolsevik-szocialista neokonzervativizmus jellemezte, míg az évtized fordulóján valamivel szabadabb szellemiség mutatkozhatott meg. Ezzel együtt nemhogy 1980 táján, de még 1987-ben se gondolták komolyan se Keleten, se Nyugaton, hogy a szocialista világtábor villámgyorsan össze fog omlani.

Erre a FIJAK-ot JAK-ká alakítók se gondoltak. A névmódosítást elsősorban én is az önállósodási törekvés kifejezésének gondolom, miként a monográfia. Nem tartanám azonban „generációs gettónak” a FIJAK hetvenes évekbeli történetét. Hiszen a szervezet tagja automatikusan szinte „tagjelöltje” lett a szövetségnek. A hetvenes években elvétve lehetett csak olyan pályakezdő, aki ne kívánt volna minél előbb az Írószövetség és a Művészeti Alap tagjává válni. Az előbbihez elvileg két megjelent könyv kellett, az utóbbihoz egy is elég volt. A FIJAK- és az Alap-tagok egyébként arcképes igazolványt kaptak, s ez rendőrségi szempontból azt jelentette, hogy nem „közveszélyes” munkakerülők. A már említett Add tovább! antológiában ötvenöt szerző jelent meg, s közülük mindössze négy-öt tűnt el az irodalmi életből, s rajtuk kívül majdnem mindenki az Írószövetség tagjává vált. Azóta egyébként idáig heten kaptak Kossuth-, kilencen Babérkoszorú-, harmincöten József Attila-díjat. Vagyis elég jó csapat volt ez. Ami pedig a „fiatal” jelzőt illeti: felnőtt életét mindenki fiatalként kezdi. S mennyivel szebben hangzik ez, mint az, hogy „pályakezdő”. Tudom, a hetvenes években is többen sérelmezték, ha őket „fiatal írónak” nevezték, mert úgy érezték, hogy ez esztétikai leminősítést is jelent. Volt erről is vita a Kortárs lapjain. Én inkább a rendre fellépő új nemzedékek összefoglaló és értéksemleges elnevezésének gondoltam. A megkülönböztető elnevezések később szoktak megszületni, s azok se mindig. Nyugatosok, Kassák-kör, népi írók mozgalma, újholdasok, Kilencek – ilyen jól használható fogalmak ritkán adódnak, s ilyenek keletkezésére a szocializmus évtizedeiben volt a legkevésbé lehetőség. Ám például 1908-ig a nagy Nyugat-nemzedék tagjai is „fiatal” írók voltak. Nem tudta elkerülni ezt a fogalmat a JAK sem, legfeljebb idézőjelbe tenni. 1982-ben könyvsorozatuk legelső kötete kapta ezt a címet: Fasírt, avagy viták a „fiatal irodalomról”. (JAK–PRAE.HU, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben