Letkiss; Möbius-tél

Letkiss

Ó, csodálatos hatvanas évek, amikor
Európa táncparkettjeit a letkiss vidám
kísértete járta be (s járta a förgeteges
táncot Szent Patrik purgatóriumától
az Uralig minden élő), én meg Európa
szovjet fertályát – jártam?, szemléztem?,
tanulmányoztam? Akkoriban ugyanis
Mitteleurópából az írókat nem Párizsba,
hanem a szovjet-kazak Aktyubinszkba
küldték tanulmányútra. Na de nekem
ez egyszer mázlim volt: a csehszlovák
éppen reformálódó írószövetség, néhány
kitűnő cseh kollégám társaságában, az
észtekhez, Tallinba küldött a szocialista
realizmusban kupálódni. A naptár 1962
Szilveszterét mutatta. A Prága melletti
Liblicén Eduard Goldstückerék már
szervezték a Franz Kafka nevű „exuláns”
író jelképes hazatértét, én meg az észtek
fővárosának egyik viszonylag elegáns
szállójában önszerveződtem egy Linda
névre hallgató szőke észt honleánnyal.
Körülöttünk zengett a dajdaj, oroszul,
csehül reménykedtünk új esztendőben,
aztán roptuk, igen, a letkisst, hosszú
sorban kígyózott velünk a reform tánca.
Hátulról egy kopasz, Hruscsov formájú
bábuska markolt belém, én meg az előttem
ficánkoló Lindám vaskos csípejét fogtam
(rémlik: a Kalevipoegban is van egy
vaskos Linda!), s mikor a sor elején a
vezértáncos egy asztal alá bukott, intve,
a sor is kövesse, én és a Kalevi Linda
a legközelebbi asztal alá hanyatlottunk.
Ó, csodálatos hatvanas évek, ott, a tallini
asztal alatt! Szusszanás után, a földig érő
asztalterítő jótékony homályában, miután
az asztalról egy üveg vodkát is sikerült
lecsempésznünk, kezdtük magunkat egyre
lakályosabban, sőt otthon érezni. Linda
elmondta, hogy a letkiss tulajdonképpen
egy finn néptánc, a Let kiss annyit jelent,
hadd csókoljalak meg (megvolt!), én meg
arról extemporáltam neki kiselőadást,
hogy az oroszok a nagy múltú finnugor
népet pontosan úgy irtották ki, akár
a spanyol konkvisztádorok az indiánokat,
s mi, a dicső észt és magyar nép töredékei,
itt, a tallini asztal alatt tulajdonképpen
egy hajdani fényes civilizáció utolsó
mohikánjai vagyunk. S ebben a pazar
narratívában még inkább összeborultunk,
ott, az elegáns tallini szálló asztala alatt,
1962 Szilveszterének éjszakáján.

Möbius-tél

Meghökkensz, hogy nyitott furgonodból
(költözködsz megint) éppen ez a régi könyved
hull ki a hóra: Művészettörténet, címlapján
Maurits Cornelis Escher Möbius Stripje.

A desperáció (több nyelven s jól olvashatóan)
bele van írva a tájba: kozmikus kilakoltatási végzés.
A kocsi ablaka az égre nyílik, fölötted egy platán
csupasz ága elhagyott szarkafészket himbál.

A szürke ég papiruszára átrajzolódó folt
nem utal semmire, makula-degenerációs homálynak
tűnik. Hirtelen a szem tükre nélkül észlelsz színről színre
egy régi tájat, holdból fakadó forrást, éjszakát s reggelt,

férfit és asszonyt, az üzekedések s a szülés
naponta lendülő lét-igéit. Az örök körforgás
s menekülés Möbius-szalagában látsz mindent,
hangyaként mászik benne az ember, körbe-körbe.