×

Embert ültettél a nyakunkra – Kitelepítve Mikófalvára

Sárközi Mátyás

2014 // 04
Kelemen Károly, Mikófalva polgármestere mondja: „Soha többé nem tehetik meg azt, amit 1951 és 1953 között megtettek. Sokáig úgy tudtuk, hogy csak Hortobágy meg Recsk és Kistarcsa volt. Nem tudtuk, mennyi települést büntettek a kitelepítéssel, mennyi családot a vidékre kényszerítéssel.”

Mikófalva kis falu a Bükk lábánál, Egertől 23 kilométerre. Csendes, nyugodt hely, istenfélő katolikusok lakják. Az 1920-as években nevezetes volt a népi passiójáték-előadásairól. A mikófalvi szorgalmas gazdák tehetősebbjeit az 1950-es években kulákká, osztályellenséggé nyilvánították, s hogy büntessék őket, 1951-ben beköltöztettek hozzájuk Budapestről hatóságilag elűzött, a proletárdiktatúra által szintén büntetendőnek nyilvánított nagypolgári családokat. A falura deportáltakat kemény mezőgazdasági és útépítő munkára fogták. Azt remélték, hogy a falusiak és a városi jövevények meggyűlölik egymást, pokollá teszik egymás életét. Ehelyett felebaráti sorsközösségben igyekeztek megbékélni a kényszerállapottal.

1951. május 21-én kezdődött a népellenséggé besorolt személyek és családjaik erőszakos kitelepítése Budapestről – ez mintegy 13 670 főt érintett. Mi volt a cél? Nem csak megfélemlítés. Pártkáderek számára utalták ki az elűzöttek lakásait. Az év kora tavaszán a házmesterekkel végeztettek lakás-adatfelvételt, amihez azután az államvédelem megbízottai fűztek megjegyzéseket a kitelepítendők társadalmi helyzetéről, indokolva deportálásuk szükségességét. A listára vett családok az elszállításuk előtt huszonnégy órával kaptak értesítést, a befogadásukra kötelezettek egy-két nappal korábban. Fellebbezésnek nem volt helye. A kitelepítettek magukkal vihettek néhány ingóságot, a többit a lakással együtt elkobozták. A nyugdíjukat megvonták.

Az elszállítás lemeszelt ablakú vagonokban történt, kínos lassúsággal. A kitelepítettek közül sokan átélték már ezt a megaláztatást, hat-hét évvel korábban a nácik hurcolták el őket zsidókként, most pedig a kommunisták a nagypolgári múltjuk miatt. A könyvben családtörténetével szereplő Rudas Pál apja 1945 nyarán a mauthauseni koncentrációs táborból tért vissza, de szabad élete nem tartott sokáig a felszabadult Magyarországon.

Sztálin halála után, amikor Nagy Imre került a magyar kormány élére, a kitelepítést feloldotta, de a meghurcoltak sem ingatlanukat, sem ingóságaikat, de még a nyugdíjukat sem kapták vissza, kártérítésben sem részesültek. A hatóságok igyekeztek meggátolni visszatelepülésüket a fővárosba.

A mikófalvi kitelepítettek névsora áll a könyv élén. Egy VIII. kerületi vendéglős család és egy X. kerületi házaspár kivételével a Rózsadombról, a Pasarétről, a Virányosról, Buda legszebb vidékeiről kényszerültek a falusi tömegnyomorba. A közös ház­tartásban élőket együtt telepítették ki, a nyolcvanéves nagymamát és az újszülötteket egyaránt. A hetvenöt éves Grünbaum házaspárt elkísérte a száműzetésbe a házvezetőnőjük, aki a faluban varrónőként dolgozott. Az idős volt nagykereskedő és a felesége 1952 telén bejutott a nyíregyházi zsidó sze­retetotthonba.

Mikófalvára nem kerültek arisztokraták, a csoport a régi rendőrség tisztjeiből, egy egyetemi tanárként ismert táblabíróból, egy hajdani országgyűlési képviselőből, katonatiszt-özvegyekből, bankigazgatókból és másokból tevődött össze.

Uterman Emil, a Singer Varrógép Rt. hetvenhárom éves nyugalmazott vezérigazgatója Pasarétről nem ért el Mikófalváig. A vele együtt elhurcolt, akkor tízéves unokája írta a kötet egyik legmegrázóbb beszámolóját: „Első konkrét kilakoltatási élményem az volt, hogy egy vadidegen nő állt a kamránkban, és zavartalanul pakolta szatyrába a kompótokat, lekvárokat. – Ezt már úgysem vihetik magukkal – magyarázta. Igaza volt.”

Az utasok napokig ültek a lassan vánszorgó vonaton, irgalmatlan hőségben. Uterman nagypapa egyre izgatottabb lett: „Jegyet kell váltani, vagy le kell szállni” – hajtogatta. Kiáltozni kezdett, hogy jegy hiányában ő leszáll. Elfehéredett, rosszul lett. Egerben leszedték a vonatról, a mentők az ottani irgalmas kórház idegosztályára vitték, ahol hamarosan meghalt. Vasárnap csak nyolcvan éves felesége, gimnáziumi tanárnő leánya és az unoka érkezett a „kulák” Kovács bali József portájára.

Az unoka így emlékszik az első mikófalvi ka­rácsonyra: „Rozi néni férje hozott egy kis borókát. A nagymamám lila selyemszalaggal – hogy mi nem volt az ő varrókosarában! – seprűnyélhez erősítette, hogy kicsit fenyőmódra álljon. Néhány kockacukor valami selyempapírban, cérnán függött. Az egyetlen gyertya az asztalon égett. Nagyapám helye most fájdalmasan üres volt. Nem tudom, hogyan szólt a Mennyből az angyal.”

Az emlékező B. Thúry Zsuzsa Göröngyök az úton címmel írta meg memoárjait, és ő tartotta a beszédet, amikor Mikófalván a hajdani kitelepítettek vagy a leszármazottaik emlékoszlopot állítottak. Mint említette, a falu nem utolsósorban a vallásossága miatt kapta a magas beszolgáltatási kvóta mellé, a villany bevezetése helyett a kitelepített családok befogadási kötelezettségét. Ám az történt, amit a hatóságok nem sejtettek: a megbüntetettek véd- és dacszövetségre léptek, lehetőség szerint egymást segítve élték át a bizonytalanság éveit.

A hajdani befogadók szeretettel gondolnak vissza sanyargatott kényszerlakóikra, valóban sors­közösség volt közöttük. Az Uterman-Thúry családot és a Kubinyi család három nemzedékét Kovács bali Joachimné apósának házába telepítették. Dr. Thúry Istvánné gimnáziumi nyelvtanárnő az útépítőknél vízhordóként, máskor építkezési téglaadogatóként dolgozott, a munkába belerokkant. A helybéliek sora sem volt sokkal jobb. Attól a paraszttól, aki egy életen át dolgozott, hogy egy kis földet szerezzen és a családja megéljen, elvették a kisbirtokot.

B. Thúry Zsuzsánál két évvel volt fiatalabb 1951-ben Dárdai Zoltán, akit ügyvéd apjával, anyjával és a hetvennégy éves nagymamával telepítettek Törökvészi úti villájukból (ami megtetszett egy ávós ezredesnek) egy mikófalvi ház melléképületébe, s hogy szűkösebben legyenek, beköltöztették oda dr. Ruber József táblabíró, egyetemi tanárt is. A kisfiúnak a nagybátyja rendszeresen küldött könyveket, azzal a jelszóval, hogy a test kifáradhat, de a szellem nem. Dárdai Zoltánból idős korára filozofáló hajlamú értelmiségi lett, aki nyereségnek tartja, hogy gyerekfejjel megismerhette a falu mindennapi életét, hogy a természet ölén cseperedett fel. De szavai sejtetik, hogy a megpróbáltatás sok keserűséget hagyott benne.

Haidekker Andrea is ügyvéd gyermekeként került nyolcévesen a „kulák faluba”. A svájci és német ősöktől származó magyarországi Haidekkerek nemcsak a filozófus Martin Heidegger rokonságát említhetik, a főváros zöld negyedeiben mindenki ismerte e nevet, mert a kertek sodronykerítését általában a Heidekker és Tsa. szállította, s ez tenyérnyi táblán ott díszelgett a sodrony szélén. A kitelepítési értesítés kézhezvétele után a kislány feladata volt szétvinni a hírt a rokoni és ismerősi körben, jöjjenek, és igyekezzenek megmenteni valamit Haidek­kerék ingóságaiból. A nagy szmirna szőnyeget feldarabolták, egyik fele jó szolgálatot tett a földpadlós mikófalvi lakószobában.

2009-ben Haidekker Andrea kezdeményezte a faluba kitelepítettek vagy utódaik felkutatását és a zöld gránit emlékoszlop felállítását. Az avatáson fellépett a helyi palóc asszonykórus, és nemcsak a két esperes áldotta meg az emlékművet, hanem egy budapesti rabbi­növendék is.

A mikófalvi kitelepítettek közül Kuncze Géza országgyűlési képviselő volt a legismertebb személyiség, aki 1912-ben mint fiatal testnevelő tanár külföldi útja során megismerte és Magyarországon meghonosította a kosárlabda sportot. 1945-ig ő volt a Kosárlabda Szövetség elnöke. A méltatlan meghurcolás keserű emberré tette.

Az immár Ausztráliában élő Leviczki László anyja meghalt a háború alatt, apja, régi rendőrnyomozó, 1945 után a rendőriskolán a kriminalisztika tanára, két hónappal a kitelepítés előtt nősült újra, felesége követte a száműzetésbe. A hajdani fődetektív ott halt meg tüdőrákban, Kelemen vince Béla házában. Tizenöt éves fiának ezt a tanácsot adta: „Az életben alkalmazkodni kell, mert ha nem teszed, ezek elpusztítanak.”

A Rudas ikrek, Péter és Pál 1951. június 25-én születtek, nyolcadik hónapra, nagyon kis testsúllyal. Ezért a szülőanya, az Operaház balett-táncosnője és a két csecsemő negyed éven át még a kórházban maradhatott, miközben az ex-bankigazgató apa és a család többi tagja megkezdte új életét Mikófalván. Idősebb Rudas Pál kőtörőként dolgozott a bélapátfalvi cementgyárhoz tartozó kőfejtőben, mégpedig öltönyösen, mert más ruhája nem volt. Bár a bankvezetéshez értett legjobban, a kőtörésben sem volt járatlan: a nácik Mauthausen közelében egy gránitbányában dolgoztatták.

Bankigazgató volt a hetvenöt éves korában feleségével és anyósával a Svábhegyről a mikófalvai Kovács feke Ferenc házába költöztetett Siklóssy József is, kinek a családjából az 1950-es években tizenöten voltak kitelepítve vagy letartóztatva.

Ungár Győző hajdani katonatiszt történetünk idején a recski kényszermunkatáborban raboskodott, feleségét és tizenhét éves fiát telepítették ki. Odafelé a vonaton, a közelében fogta el a rosszullét és pániksokk a nyugalmazott Singer-vezérigazgatót, úgy tűnt, nyomban meg fog halni. Az állomáson veszteglő szerelvény ablakán kétségbeesve kopogtak az Uterman családtagok, de hiába. Ekkor ifjabb Ungár Győző bement a vécébe, két kézre fogta az ülőkét, kiütötte az ablakot, és kimászott a vagonból. Három ávós beszélgetett a peronon. „Egy idős férfi nagyon rosszul van, segítségre lenne szükség” – mondta a fiatalember. Válaszul agyba-főbe verték és rugdosták, majd visszagyömöszölték az ablakon át a szerelvényre.

Bélapátfalván ő maga is napi tizenkét órát törte a követ, rövidnadrágosként az öltönyös-brigádban, tűző napon vagy szakadó esőben. ’56-ban mégsem távozott külföldre, ugyanis apja megrokkanva került ki a recski táborból, ápolnia kellett.

A könyvben megszólalnak a befogadó családok gyerekekből idős asszonyokká és férfiakká lett tagjai is, visszaemlékezésükből kiviláglik, hogy nekik szintén nehéz soruk volt. Kelemen kopott Károlyné született Göböly Darinka mondja el, hogy apját negyvenholdas kisgazdaként nyilvánították kulákká. A beszolgáltatások idején már disznóik és tyúkjaik sem voltak, de száz tojást követeltek tőlük. Balassagyarmatra mentek tojást venni, lekésték a vonatot, reggel fél hatra értek vissza, siettek leadni a tojást, de addigra a Göböly család három férfi tagját letartóztatták és Recskre hurcolták. A zaklatások tovább folytak: ha a kötelezően hordóba gyűjtött tűzoltóvíz mellé készített rúd tíz centivel rövidebb volt a megkívántnál, hatszáz forintos büntetést szabtak ki.

Hogyan szól a 66. zsoltár? „Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe kerültünk, de kivezettél és felüdültünk.” Nyomorúságba taszítva is sokat elvisel az ember, ám a megpróbáltatásai nem múlnak el nyom nélkül. A mikófalvi szolidaritás gyógyír lehetett a sebekre. De bizonyos, hogy le kellett jegyezni azt, ami történt, az utókor okulása végett. (Helikon, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben