×

Emberek, fák, sorsok

Tamás Menyhért: Évgyűrűk olvasata; Móser Zoltán – Tamás Menyhért: Holtak vigasza

Alföldy Jenő

2014 // 04
Évgyűrűk olvasata

Túlzás volna azt állítanom, hogy Tamás Menyhért költészetének alapja valamilyen szenvedésesztétika. Az igazságtól ezzel sem járnék messze, de a szenvedésesztétikához képest érzelmi motívumai között gyakran jelenik meg műveiben a remény, akkor is, ha veszteségek, fájdalmak és a szorongásos végzettudat árán verejtékezi ki magából. Amellett archaikus és népi szókincsű, többségükben komoly versei között játékos, esetenként humoros darabokra is rátalálunk. A szójáték amúgy nem csupán „játék”, a humor sem pusztán „tréfa”, hanem az anyanyelv sajátos kifejezőeszköze, gondolatok meglepő összerántása, tömörítése. Így is feltűnő, hogy műveiben milyen gyakran találkozunk a keresztre feszítés, az áldozatlét s a megváltással járó kínok képeivel. Ez pedig egyaránt következhet az eredetével összefüggő, családi, nemzetiségi és egyáltalán: közösségtörténeti hagyományaiból. Bukovinai székelynek, katolikusnak született 1940-ben, és családjával, ezernyi sorstársával együtt kétszer kellett gyerekkorában országrészeket vándorolva lakóhelyet változtatnia, hogy megtalálja honját a hazában. Sok nevezetes költeményt írt erről az alapélményéről első kötete óta (Szövetségben a fákkal, 1974). Mostani könyvében, az életszámadást sejtető, metaforikus című Évgyűrűk olvasatában legszebben a Kalász Mártonnak ajánlott versében szól erről (Ha akkor).

Miért is ajánlotta költészetünk e dél-dunántúli német származású kiválóságának ezt a versét? A személyes megbecsülésen túl történelmi oka van ennek. Mária Terézia erőszakos rendeletei nyomán, a madéfalvi veszedelem néven emlegetett tragédiában több ezer székely a Kárpátokon túlra, Bukovinába menekült, ahol Hadik András segítette letelepedésüket. Tamás Menyhért szülőfaluját azóta nevezik Hadikfalvának. (A bukovinai székelyek nem tévesztendők össze a tőlük délebbre és náluk régibbi idők óta élő, más nemzetiségi csoportot alkotó csángókkal; az ő sorsuk külön néprajzi és nyelvtörténeti fejezet.) 1941-ben a Délvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, és az Oroszországban hadműveleteket folytató Horthy-kormány rendeletére a Bukovinában élő székelyeket a határrevízió után elmenekült szerbek lakóhelyeire költöztették. 1945-ben Titóék (súlyos megtorlások közepette) visszafoglalták Bácska s a Vajdaság magyarok lakta területeit, s ekkor a bukovinai telepeseknek kellett sürgősen más helyet keresniük. Többségük Baranya és Tolna megyébe tartott, ahonnét a háború után a magyar hatóság ’46-ban Nyugatra űzte az évszázadok óta ott élő svábokat. Tamás Menyhért utólag azt a szörnyű érzést élte át, hogy népe üldözöttből az üldözöttek otthonába költöző jövevény lett. E versnek külön erkölcsi színezetet ad a gesztus: jelképesen magához ölelni a másféle magyart, a pályatársat, akivel – akaratán kívül – szembe fordította a történelem.

A feltételes módú gondolat – az, hogy mi lett volna, „ha akkor” felnőttként találkoznak az ellentétes irányú fenyegetettségben – a vers első részében nevetésben oldja föl a bűntudatot, hiszen mindkettejük vétlen volt: „Ha akkor, fogva tartott szavak / idején találkozunk, egészen / bizonyos, hogy kiszabadulunk / a falak fogságából, hanyatt- / játékainkat az égig kacagjuk” – a gyermeki ártatlanság egy pillanat alatt feledtetné a háború gonosz kényszerjátékait. Eltérő nemzetiségi kultúrájuk a legtermészetesebb módon fonódhat össze az általános emberiben. Hogy miként, arról a vers második része vall: „Beteg édesanyád / mellé telepednék, ráolvasóim- / mal rádgyógyítanám fogyó / arcát, te pedig édesanyám dal- / lamától remélnéd: kiénekelhe- / tő; igazulásához énekelhető a világ!” A kétféle népkultúra lényegében nem elválaszt, hanem összefog. A vers a hét évtizedes sebhelyek mementóját vallja meg. Az emlékezés fájdalma utólag súlyosabb, mint egykor, amikor átéltük. Hogy miért, azt magyarázat helyett a haldokló Babitsról írt versciklus harmadik része is elárulja: „Testem, / a testem / gyógyíthatatlan, / lelkemet, a lelkemet / gyógyítsd, Uram…” (Babits búcsúja. A Beszélgetőfüzetek hátlapjára).

Tamás Menyhért verseinek erős személyessége és érzelmi telítettsége csöppet sem korszerűtlen: kifejezőeszközeinek közvetettsége, merész képzettársításai, távolságtartó utalásai, egyáltalán: költői nyelvének választékossága, megformáltsága és szűkszavúsága nem hat avíttasnak, mint ahogy régiessége sem teszi korszerűtlenné. Inkább elemzi érzését az öregedésről, mintsem hogy panaszkodna. A kötet nyitó verse így oldja meg ezt a különös „rememberséget”, ahogy nemzedékének egy másik, merőben másféle reprezentánsa, Tandori Dezső mondaná:

Ahonnét ahova, kezdem hinni magam,
nő az út távola, késik a jelen és
nő a nincs és a van, késik a jelenés?
árnyvonalaiban, nem érzem a sötét
ahol a csönd fogan, szögelő közelét!
(Kezdetek)

Ady Endré-s fordulattal mondva, kifelé megy ez a nemzedék, nemzedékünk. A számvetés kinél így, kinél úgy, de többnyire szerény formában hiteles. „Kijáratunk alkony kijárat”, írja Tamás Menyhért (Töredék), és eltűnődik, mi minden maradt kimondatlan életünkből. Legrégibb Mária-siralmunk szavaival („vos szegekkel veretül”) érzékelteti, hogy művészi hatásra, nem pedig az önsajnálat kifejezésére törekszik, amikor így beszél: „vesszőzet- / kimondatlan: / magunkat / hallgatjuk el, / vesszőzet- / megváltatlan: / gyülekezetünket / némítjuk el!” A kérdésre, hogy hagytunk-e magunk után átörökítésre érdemeset, hogy nem éppen önmagunkkal, a nemzedékünkkel maradtunk-e adósai a világnak, arra a kétség önkínzó szavával válaszol. A nemzedék vajon „gyülekezet” lett-e a szó archaikus értelmében, ahogy az Egy hajdani templomra című versét író Csanádi Imre értette ezt a vallási eredetű szót? Volt-e, van-e közös cél, nemzetet összetartó? – Ha a megszenvedettség igazolja a költői létet, akkor Tamás Menyhért is a megtartók közé tartozik.

Az elégikus líra életrajzi jelleggel párosul költészetében. Nem úgy, mint a régieknél, akiknél az elégia sokat megtartott kezdeti, epikai természetéből, hanem aforisztikus életsummázatokban. Tamás Menyhért a nyelvi lehetőségek határait feszegeti tömörítő, sűrítő módszerében. A szavakkal legjobban takarékoskodó költők közé tartozik. Legszívesebben a könyv címével azonos Évgyűrűk olvasata ciklus huszonkét miniatűrből álló önéletrajzi sorozatát hozom föl példának. Életének azokat az éveit emelte ki, amelyek sorsfordítón határozták meg fejlődését, s történelmünk nagy változásait is jelezték a negyvenedik évéig tartó, történésekkel sűrű szakaszában. Sorsát a fák évgyűrűivel láttatja metaforikusan (Első kör stb.), s ez (minthogy Tamás másutt is utal a világirodalom óriására) Dante pokolköreivel társul tudatunkban. A nyolcadik kör így idézi meg az újból földönfutóvá lett bukovinai sorstársakat: „Kismácséd, Tardoskedd s más hazahelyek űzöttjeit”, ahogy ajánlásában írja: „amint az utca fut, nyílnak az Ó-k, az Á-k; / tövislő keresztút, testvérszó szakad át” – a tájszavak ejtéséről ismerte meg apró gyerekként a hazára igen, de otthonra nem lelt székely menekülteket. A krisztusi kínokra utaló szavak összevont metaforája a nyelv mesterére vall.

Legjobban, úgy tetszik, az önéletrajzi költészetben tanulmányozhatjuk a líra és az epika határait. Az önéletrajzi prózában (vagy verses epikában) a szerző az élettörténetet részletezőn elbeszélve, folyamatában ragadja meg. Az önéletrajzi líra viszont egy-egy fontossá vált érzelmi mozzanatot nagyít ki a múltból, vagy a lelki összhatást jellemzi. A tizedik kör például a Baranyában gazdálkodó család küszködését idézi föl két sorban: „Apám homlokát félem, / reggeltől estig borúlat…” A tizenötödik kör már a Bonyhádon tanuló diák első nagy irodalmi élményének megszerzését foglalja négy sorba: „Gimnázium, Petőfi, Illyés, / előtteim padsora szédít, / más ütemet, mennyei színt és / fényt szentít igyekezetemnek”.

Már ennyi idézetből föltűnhetett a költő nyelvezetének néhány sajátossága, például a szokatlan – nemcsak tájnyelvi eredetű – szóhasználat. Találkozhattunk a névszók igésítésével és ennek visszájával, az igék névszavasításával. De az előtteim sem ugyanaz, mintha a szokványos elődeimet említette volna Petőfiről, Illyésről szólva. A székelyek nyelve, különösen a bukovinaiaké, archaikusabb az anyaországinál, és Tamás Menyhért ezen örökségéhez még a Dunántúlon is sajátos tájnyelvi ízeket ismert meg gyermekként. Ehhez jön még irodalmi műveltsége, a régi zsoltárok, a magas intellektuális szinten is a nép nyelvén szóló Illyés, vagy akár a szokatlan szóképzésekkel élő Bella István hatása. Mindezeket sajátosan ötvözte, így lett egyik legeredetibb nyelvű költőnk. Tisztában van vele, hogy a hagyomány nem önmagáért való, hanem az újítások alapja. A régiek című verse szerint (Immanuel Kantot gondolva tovább) szép az, ami „érdek nélkül Világot gyökereztet” – az tehát, ami az emberi világot ápolva-teremtve gyönyörködteti. Köszönti a nagy folkloristát, Erdélyi Zsuzsannát, a nyolcvanadik évét betöltő Szokolay Sándor zeneszerzőt, a kiváló szobrászt, Kő Pált, a neurobiológust, Freund Tamást – nemcsak a költőtársakat tehát. De Csoóri Sándort úgy emlegeti, mint akinek Anyám fekete rózsa című verse a magyar folklór legszebb anyaverseihez, például az Édesanyám rózsafájához hasonló hatású műveltségünkben. A kritikában kiváló Ács Margitot éppúgy igehirdetőnek tartja, mint az igaz költőket: „Ahogy rendelted, Uram, / írásigémet szólom! / mindent merőn, / a magam gondolatát, / szólom, mert jele van / annak, hogy szóljak –” (Írásige).

Ezután azt nézem meg, hogy egy másik kötetben hogyan működik együtt Tamás Menyhért egy fotóművésszel, Móser Zoltánnal, aki nem mellékesen irodalmár és néprajztudós is.

Holtak vigasza

Móser Zoltán művészi fotóival a könyvoldalakat testvériesen megosztva jelentek meg Tamás Menyhért újabb versei (Holtak vigasza – Madéfalva, 1764). Költészet és grafika találkozásának már régóta tanúi lehettünk, nemcsak az illusztrációnak, hanem a testvérmúzsák összefogásának szintjén is. Költészet és fotóművészet szimbiózisára hamarjában alig emlékszem, bár rémlik, hogy valamikor Bella István Szebeni András fotóival együtt adta közre verseit. A próza mesterei közül Nádas Péter volt egy személyben írója és fotósa Saját halál című könyvének.

Ezúttal nem mindig tudnám eldönteni, hogy a vers íródott a képhez, vagy a fotó készült (vagy választódott ki) a már kész vershez. Föltételezem, hogy közös munkával válogatták ki a fotóművész archivumából azokat a képeket, amelyek Tamás Menyhértben asszociációkat keltettek az emberi sorssal, illetve a történelemnek azzal a föntebb már említett fejezetével, amelyet madéfalvi veszedelem néven tartunk számon.

Ez a viszonylag kis méretű, vonzó küllemű album egészében emlékmű a hajdani szülőföld, a bukovinai táj felejtéstől megóvandó tragédiájáról, az 1764-es madéfalvi veszedelemről, a latinul Siculicidiumnak nevezett székelyirtásról. Tamás Menyhért itt megint a szenvedésesztétika realistájának mutatkozik, bár a remény sugara itt is áttör a sötét egű történelmi emléken a 16. számú négysorosban, amely a vele társított Móser-kép barkaszerű képződményeit, az élet díszeit örökítette meg.

Ismét föl kell idéznem a történelmi múltat, amelynek analógiáját fejezik ki az égre kiáltó facsonkok, a kopár ágak és a hervadásra ítélt, de az életet továbbadó virágok. Kettőszázötven évvel ezelőtt csíki és háromszéki székelyeket öldöstek halomra Mária Terézia zsoldosai, amiért a szabad székelyek emberi rangját viselő fiatal férfiak megtagadták a Habsburg-ármádia szolgálatát, s az erőszakos sorozás elől Madéfalvára menekültek. Itt érte őket a fegyveresek kegyetlen rajtaütése. A vérfürdő hatására a székely családok ezrivel menekültek az osztrákok által a lengyelektől elhódított Bukovina területére, a Kárpátokon túli vidékre (ma Ukrajna része). Az ottani települések ilyen nevekkel emlékeztetnek a székelysorsra: Istensegíts, Fogadjisten. A áttelepülésben Hadik András magas rangú magyar katonatiszt emberségének fontos szerepe volt; az ő nevét őrzi Hadikfalva (Tamás Menyhért szülőhelye) és alighanem Andrásfalva is.

Tamás Menyért világfutásnak nevezi a Móserrel közös könyv utószavában a 250 évvel ezelőtti, Kárpátokon túlra menekülést. A rá jellemző tömörséggel azt a harmadfél évszázaddal ezelőtti hangulatot foglalta szavakba, amelybe nem volt nehéz beleélnie magát, ha a 20. század negyvenes éveiben családjával együtt személyesen átélt „világfutásra” gondolt. A hazaélmény Tamás Menyhértnél igen távol áll attól a közhelyhazafiságtól, amelyet az epigonköltészet terjeszt. Fohászainak, Tinódit, Balassit, szegénylegény-énekeket idéző siralmainak hitelességét nem lehet fölülmúlni; művelődésünk egyik nélkülözhetetlen eseményeként kell számon tartanunk, s minél inkább a „periférián” történt, annál inkább. Az etnohistóriában ugyancsak otthonos Móser Zoltán is megszólal a képeihez írt utószavában. Mint az Évgyűrűk olvasatában a költő-szerzőtárs, ő is párhuzamot von a bukovinai székelyek és a svábok kitelepítése között. A repesznyomok mindnyájunknak közös mementók a világháborúban hadirokkanttá lőtt fák testén. Gyönyörű találkozása ez a könyv a kétféle ihletésnek: fákat szenvedni ritkán látunk még a természetben is olyan szívfacsaróan, mint ahogy Móser megcsonkolt, száraz karjaikat segélykérőn az égre emelő fái szenvednek. A gyökérzet is, mint a ’45 utáni főváros közterein kolduló szerencsétlenek megfagyott lába, sebhelyektől eltorzultan markolja a talajt.

Tamás Menyhért az első kötete, az 1974-es Szövetségben a fákkal óta, egészen a 2012-es „évgyűrűs” verseskönyvéig gyakran kifejezte bensőséges viszonyát a fákkal, ezekkel a gyönyörű teremtményekkel, akár égbe nyúló felségükben, akár életkorukról árulkodó metszeteikben, akár kifordult, csupasz tagjaik szánalmasságában. Elevenen és egészségesen is jelképpé magasodnak: az élet, az utódaiknak átörökített életerő szimbólumai ők, az emberi sors öntudatlan hasonmásai. Amit az ihletett költő beléjük lát, az a mi jobbik felünk: termő adakozás, árnyat, szabad lélegzetet adó oltalom és megváltásunk sejtelme is: „Magamat az égbe kiáltom!” – ahogy a költő írja.

Móser Zoltán ugyancsak ihletett szemlélője a fák alakjában rejlő rendezettségnek éppúgy, mint szabályos-szabálytalan kérgű törzsüknek, lombozatuk vagy termésük „művészi” szépségének. A fák formája kifejezi a mélység és a magasság befolyását a biológiára. Növekedésüket a földfelszín alatt és fölött a gravitáció és az egyensúlykeresés szabályozza. Az időjárás szeszélyei, a fák csontjait megrepesztő fagyok, az aszályok kíméletlensége és az élősdiek aknamunkája miatt rengeteg viszontagságnak vannak kitéve ezek a mégiscsak életerőt, szívósságot jelképező, madaraknak, lepkéknek, bogaraknak otthont adó növevények. Nem vállalkoznék arra, hogy összeírjam, milyen nevezetes költői képekkel találkoztam már a fákat illetően, elég, ha csak hamarjában említem meg a közismert példákat Petőfi villámsújtotta sorsjelképétől Arany János és Illyés Gyula öreg tölgyeiig, Kosztolányi Üllői-úti fáiig, Nagy László Éljenek a fák! című remekéig, Ágh István felejthetetlen prózaverséig, amelyet egy szigligeti faóriás égszakadásos kettéroppanásáról írt. Nagy László példájára egy pillanatra visszatérek. Az Éljenek a fák!-at Zinner Erzsébet fotóalbumának előszavául írta.

Fák és versek régóta testvérek. Eszembe jut Berzsenyi agg diófája; a Gergei Albert széphistóriájában és Vörösmarty Csongor és Tündéjében is előforduló, népmesei eredetű aranyalmafa; Áprily Lajos és Jékely Zoltán erdélyi, illetve visegrádi és zugligeti erdőélményei. Kortársaim közül a fákat féltő-gyászoló Tornai remeklései; Kányádi csodás erdőszimbóluma, a Valaki jár a fák hegyén; az erdők tanúságtételében bízó Bertók László (Fák felvonulása); a bujdosómotívum örökségét átvevő Veress Miklós (Erdő a vadaknak), vagy a gyümölcsfákba szerelmes Markó Béla kötetei. – Illő azonban, hogy visszatereljem szavaimat Tamás Menyhértre, még ha oly testvériesen viszonyul is az említettekhez. A fa őnála sem csupán önmagában megcsodált vagy antropomorfizált növényi lény, kezek, ujjak, törzsek hasonlata vagy metaforája, hanem sorsjelkép is: a székely sorskérdés jelképe.

Móser képeinek egy része agyondolgozott, ráncos-kérges kezeket mutat, párhuzamot vonva a természeti élővilág növényi lényei és a küszködésre ítélt emberi kezek látványa között. Van ebben valami szakrális átéltség, önkéntelen lélektani analógia, melyben több a sejtés, a szem játéka és könnyezése, mint a szenvtelenül leírható hasonlítás. Különösen megragadott a többi közt a 7. és 9. oldalon álló facsonk, amelyek egyike a fotóval elérhető absztrakció, másik a naturális ábrázolás tökélyét nyújtja ugyanarról szólva: a végzet gyötrelméről, az élet puszta ábrává, kövületté átlényegült nyomairól vallanak.

Tamás Menyhért így írja le a földig lecsonkult, maradék fatörzset: „itt felejtett gyertyacsonk-vég”. A képzettársítás mellbevágó – mintha önmagát virrasztaná az egykor lombkoszorút viselő fa. Egy vihartól derékba tört, talán villámtól sújtott, maradék ágaival szárnyra emlékeztető fatörzsmaradványt így bír szóra a költő: „Nincs az a tekintet, amelyik ne feledkezne rajtam. / Tegnap egy bekecses asszony nézett könnybelábadásig. / Háromszor is elrebegte: Ő az, tudtam, / hogy meglelem, ő a szárnyas fa. / Bizonyos, / hogy ő adott helyt anyám / nyugtalan lelkének… […] Csakis, csakis ő / hozhatta az ágkeresztet idáig…” A „erdőn-túli” tájnál is messzebbről, talán az üveghegyen túlról hozta ide a szél.

S ki ne látott volna évente visszametszett, görcs-hátán-görcs akácsort? Telente siralmas látványt nyújt, de sürgeti bennünk a tavaszvárást és az újra kigömbölyödő lombozatot. Móser kontrasztosra hívott képe ezt a türelmetlenséget kelti a szemlélőben. Tövisesre tört gyökereivel int valamire a fa – Tamás Menyhért ennek láttán írhatta: „Gyökér-madár, gyökér-madár, / földnek feszült szállatra vár, / én-madaram, gyökér-madár, / humusz-ízű étekre jár!”

Azt hiszem, fotósok élik át legtöbbször, hogy a természetnél nincs különb művész, ha nyitott szemmel és szívvel járunk-kelünk a világban. Ez nem filozófia, csupán megkerülhetetlen benyomás. Volt közöm a fotózáshoz, és van a költészethez, talán ennek köszönhetem, hogy a befogadói élmény egyforma erővel hat rám a kétféle művészet szerencsés találkozásában.

A fotó gyakran imitál más művészeteket. Szobrot, festményt, ritmikus kompozíciót, amelyet a tárgyak alakja és a rájuk eső fény formál meg. Első pillanatra nem könnyű eldönteni, hogy a 27. oldalon látható kép márványszobor-e Borsos Miklós-i felfogásban, vagy egy eleven kisgyerekkéz fotója. Persze hogy az utóbbi, de a forma tökélye mintha a nagymestertől eredne. A kezeket ábrázoló fényképsorozatból a 35. oldalon levőt említem még: az összekulcsolt öreg kezek paraszti munkáról, küszködésről tanúskodnak. Az ódon keresztény hagyományok hű őrzője, Tamás Menyhért négysoros verse így szól a látványról: „Kézkulcsolat, kulcsolatom, / hogy hittem, hogy odahagyom, / túlnan-tájam, innen-mezőm – / kereszt után, kereszt előn”. Ez is, a verssel párosított fénykép is önálló alkotás – együttesük még több: egyazon kulturális terület, a pogány folklórból és a Bibliából egyaránt táplálkozó ihletettség terméke, a magyar léleké. (Nap, 2012; Pro Print, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben