×

A hallgatóban fejeződik be a zene

Beszélgetés Rieger Attila dzsesszgitárossal

Bornemissza Ádám

2014 // 04
Rieger Attila (1975) dzsesszgitáros 2010-ben elnyerte a Fonogram „Az év hazai jazz albuma” díjat a Sunshine Jazz (Juhász Attila Jazz Quartet) című le­­mez­­zel. Az utóbbi években játszott többek között Francia­­országban, az Egyesült Államokban és Jamaicán. 2013 elején a francia szájharmonika-virtuóz Laurent Maur társa­ságában turnézott triójával.

.


Számos formációban lehet téged hallani, de a saját zenekarod egy trió. A hármas felállás igencsak praktikus, netán ez volt a fő szempont, vagy inkább művészeti meggondolásból játszol egy kis, szinte minimális létszámú formációban?

Ennek dzsessztörténeti háttere is van. Annak idején számos triós felvétel készült, és ezek a mai napig inspirálják a zenészeket. A trió a legminimálisabb formáció, amiben már van ritmusszekció. A gitár – hasonlóan a zongorához – tud harmóniát, de tud szólót, dallamot is játszani. A zenekarom neve Trio Minor, ez is erre utal; ez egy minimál zene, és egyfajta hagyományt követünk vele. Tulajdonképpen ezért játszunk trióban.

Nem fárasztó, hogy folyamatosan főszerepet kell játszanod? Nem gondolsz néha arra, hogy de jó lenne, mondjuk, egy szaxofonos, aki esetenként átveszi ezt a szerepet?

De. Van úgy, hogy sokat játszom más formációkkal, ahol van zongora vagy billentyű, tehát akkordok megszólaltatására képes hangszer, és az egy kötetlenebb játék ebből a szempontból. Amikor a trió­val játszom, ott leginkább csak egy basszushang kísér, egy basszus­szólam, ami nagy szabadságot ad – viszont ki kell tölteni azt az űrt, amit a harmóniák hiánya teremt.

Talán pont ez a varázsa. Sokan fogalmaztak úgy, hogy a triós muzsikálás a legtisztább formája a zenélésnek, mert mindenféle sallangtól mentes, hogy egy dob, egy basszushangszer és egy gitár, ami akkordhangszerként is, szólóhangszerként is kiválóan működik, bőven elég, ennél több nem is kell. Ami ennél több, az már fölösleges cicoma. Te osztod ezt a véleményt? Ez tényleg egyfajta tiszta magja a muzsikálásnak?

A zenei tisztaságnak számomra több mélysége van. Létezik egyfajta dallami tisztaság, amely egy letisztult dallamokból álló dallamkincs – akár a bebop vagy a blues esetében is elő tudunk venni egyszerű, könnyen idézhető dallamokat vagy akár hosszabb frázisokat. Számomra ez egyfajta tisztaság. És ez közelít ahhoz a bachi tisztasághoz, ami a barokkban megjelenik, ami egy olyan dallambeli tisztaság, amire az ember egyből fölkapja a fejét, ha meghallja, és azonnal felismeri, hogy ez Bach. Ezt próbálom én is megközelíteni, számomra ez egyfajta tisztaság felé törekvés a zenében. Másrészről egy olyan tisztaság is létezik, ami túlmutat a zenén, ami az előadóból fakad, tehát amit az ember átad: érzéseket, gondolatokat. Ez egy kicsit messzebb megy, talán egy kicsit spirituális vagy ezoterikus felfogása a zenének, de ugyanúgy működik, ahogy a legegyszerűbb blues­muzsikusok leültek azzal a pár akkorddal, nagyon kevés zenei eszközzel, és mégis át tudtak adni valamit tisztán abból az érzésből, gondolatvilágból, amelyet ők megéltek.

Lehet, hogy ezt a tisztaságot azzal lehet jobban megfogni, ha azt keressük, hogy mi a szennyezettség? Mi lehet a zenében a szennyezettség, mik azok a dolgok, amiket ki kell venni belőle, hogy tisztább legyen?

Talán ahogy érik az ember, úgy tisztul le benne a fontosság, hogy mi a fontos egy megteremtett zenében. Talán ez az, amitől sallangoktól mentessé válik a zene. Talán ez az, ami megtisztít, ha nem is szennyezettségtől, de egyfajta fölösleges porrétegtől.

Említetted a bluest, és a weboldaladon olvasható bemutatkozód szerint is a blues inspirált arra, hogy gitározz, zenével foglalkozz. Számos zenész ugyanezt mesélte, őket is a blues indította el, a blues volt az első zenei élmény. Ezek szerint a találkozás a blues-zenével valamilyen kikerülhetetlen pillanat a dzsessz iránti szeretet meg­születésénél?

Igen. Számomra a dzsessz gyökere a blues, és azt hiszem, ezt sok zenetörténész is osztaná. Az afroamerikai zene a bluesban gyökeredzik, és az európai zene akkordvilágát, harmóniáit átvéve, az amerikai ritmusvilággal fűszerezve alakult ki a dzsessz. Számomra egy nagyon alapvető dolog a blues improvizációja, a bluesban megjelenő dallamjáték, a dallamok szabad burjánzása. És az a fajta egyszerűség, ami a bluest jellemzi, ami ezt olyan könnyen érthetővé teszi, hogy bárkit megfog, aki meghallja, egyből átveszi a formát, egyből könnyen azonosulni tud vele. Úgy érzem, ezt a fajta egyszerűséget bele lehet vinni a dzsesszbe is, át lehet ültetni, és ezért nekem nagyon fontos, hogy a zeném közel maradjon a blueshoz.

Az embernek olyan érzése van – ha nem is lehet ezt ilyen teoretikusan kimondani –, hogy mintha már erősen szétvált volna ez a két muzsika, hogy sok előadónál, dzsesszis­­tánál mintha már nem lenne meg ez a folyamatos blueskapcsolódás. Talán mintha az egyszerűség iránti vonzódást könnyen feladnák a zenészek.

Bizonyos értelemben sablonossá is válhat a zene, ha az előadó nagyon kötődik egy adott hagyományhoz. De a blues működhet egyfajta stílusjegyként is, amit sokan alkalmaznak a zenéjükben – most hirtelen a fúvósok közül Clifford Brown, Charlie Parker jut eszembe, a gitárosok közül akár Robben Ford vagy Larry Carlton. Vagy Joe Pass, az ő zenéjében is jócskán van ebből. És persze a bluest mint hangvételt nagyon sokféle zenében halljuk, a poptól kezdve a rockzenéig.

Neked ez a – ma már tradicionálisnak mondott – triós dzsesszmuzsika a kedvenced? Vagy ez mindig változik?

Nem változik. Nagyon szeretem ezt a zenét. De nagyon szeretem a west coast zenét is, ami a fúvósoktól kapja meg a sajátos ízét, azt a fajta nyugalmat, ami tulajdonképpen Los Angeleshez köthető – ott dolgoztak a zenészek a filmstúdiókban, volt munkájuk, volt mit csinálniuk, esténként pedig a saját kis elefántcsonttornyaikat építették. Ez adta nekik ezt a nyugalmat Kaliforniában. Úgy mondták: laid back – játszunk hátradőlve, mert nincs semmi gond körülöttünk. Ez jön át azon a zenén, ez a west coast zene, a cool zene. Miles Davis Birth of the Cool című lemeze ilyen, ami egy megkomponált, nagyon nyugodt zene. Átsüt rajta a kaliforniai napfény.

Sokan vannak, akik a trió felállásban modern utakat keresnek, de mégis úgy tűnik, a hagyományos gitáros trió egy időn átívelő, az örökkévalóságnak megmaradó dolog, mondhatjuk tradíciónak is.

Én úgy gondolom, hogy a hangszerek alapvetően nem változtak az utóbbi évtizedekben, és ez ad ennek egyfajta tradicionális érzetet. Ez a gitár és ez az erősítő ugyanígy szólt hatvan évvel ezelőtt is. Ez egy régi hangszer, az erősítő is régi. De azáltal, hogy egy mai ember játszik rajta, kap egy sajátos hangvételt. Dalí a modernségről azt mondta: „ne akarjatok modernek lenni”. Merthogy nem is lehetünk mások, mint modernek, hiszen ma élünk, mai gondolataink vannak, mai problémákkal küzdünk. A zene is, amit játszunk, modern lesz. Hiába ugyanaz az ecset van a kezemben, mint Michelangelónak, attól még én másképpen fogom azt a vonalat meghúzni.

És lehet szerinted direkt modernné tenni egy muzsikát? Elhatározás kérdése ez, vagy a modern jelzőt inkább majd az utókortól érdemli ki az előadó?

Mindig mondom, hogy vannak olyan progresszív vonalak, amik meghatározzák a fejlődés útját, amiket lehet követni. Igen, azt gondolom, hogy például Charlie Parker zenéje egy ilyen modern muzsika. Nem hiszem, hogy olyan széles rétegekhez eljutott, éppen azért, mert nehéz befogadni. Egy olyan nyelven szól, ami igencsak megkívánja a hallgatótól, hogy tegye félre azt, amit eddig gondolt a zenéről, a dzsesszről, bármiről.

Fejlődést mondtál – ez valóban egy valami felé irányuló fejlődés vagy csak egy változássorozat, ami a dzsessz-zenében az elmúlt közel száz év alatt megtapasztalható?

Hogy mi felé tart, azt valójában nem tudom meghatározni. Inkább azt mondanám, hogy az út a lényeg. Hogy az ember mindig valamit megfogalmazzon, valamit hozzátegyen, persze a zenén belül. Ennek vannak korlátai, és nyilván rengeteg dolog van, amivel ezt elő lehet segíteni. Manapság egy nagyon komoly eszköz a hangszín. Rengeteg effektet használnak a mai zenében, ezáltal is mai, modern hangzásokat érnek el. De nem gondolom, hogy kizárólag ez ad modernséget, nem gondolom, hogy ha valaki egy akusztikus gitáron játszik, az kevésbé lesz modern. A modernség nekem inkább abból fakad, ahogy mondtam, hogy a zene ma szólal meg. Ha mai gondolatokkal van átitatva, az számomra modern lesz.

Ma már akkora halmazt hívunk dzsessznek, hogy ha a két végéről kiveszünk egy-egy lemezt, talán már föl se tűnik, hogy vajmi közük lenne egymáshoz. Hogy érzed, a dzsesszt mint fogalmat stílusmegjelölésre használhatjuk, vagy inkább mint zenélési metódust vagy zenei hozzáállást értünk rajta?

Én azt gondolom, hogy egyfajta hozzáállás. A dzsessz tulajdonképpen az improvizatív zenét jelöli, de manapság a köznyelv már nem csak erre használja. Amit a dzsessz-zenészek „rendes dzsessznek” hívnak, az az a fajta szvinges muzsika, ami, mondjuk, Kenny Burrell, Sonny Rollins, Miles Davis lemezein hallható. De alapvetően a dzsessz egy hozzáállás a zenéhez – az imp­rovizatív zenére mondhatjuk azt, hogy dzsessz.

Ezt a dzsesszhabitust meg tudod valósítani, ha nem dzsesszprodukcióban veszel részt?

Igen. És szerintem pontosan ettől lesz valami egyedi. Nekem mint gitárosnak viszonylag könnyű dolgom van, a gitár ma már gyakran játszik szólót mindenféle zenében, tehát van rá mód, hogy ez a dzsesszhabitus megjelenjen. Persze nagyon fontos, hogy az embernek legyen stílusérzéke, és egy adott zenében tudjon úgy játszani, hogy az odaillő legyen, nem sok, nem kevés, hanem pont megfelelő. Szóval nagyon fontos a stílusérzék, de ezt nagyon megtanulja az ember, hogyha van benne alázat, és a régieket hallgatva el tud indulni azokon az utakon, amiken annak idején az elődök is jártak.

Azt vettem észre, mikor hallgattam a triódat, vagy amikor beszélgettünk, hogy nagyon mosolygós, vidám fiú vagy, és ez nemcsak a megjelenésben, a viselkedésben, hanem a zenédben is folyamatosan és markánsan megjelenik. Fontos neked ez, úgy érzed, hogy a zenének feladata, hogy pozitív üzenete legyen, vagy ez a személyiségedből fakad, és bármit csinálsz, vidám lesz a muzsikád?

Szerintem ez oda-vissza működik. Én próbálom azt megfogni – örülök, hogyha ezt megláttad –, ami nekem öröm a zenében, és próbálom átadni ezt a fajta életérzést. Igen, az öröm a zenében számomra egy nagyon fontos dolog. Egészen a kezdetekkor nekem az egy hatalmas öröm volt, ha megszólalt a kezemben a hangszer, és ezt a fajta örömöt még most is bármikor megérzem, ha megfogok egy akkordot. És az mindig máshogy szól. Máshogy szól egy másik gitáron, egy olyan teremben, ami tele van, egy nagy előadóban vagy egy templomban. Nekem nagyon fontos az, hogy a zenémen keresztül átjöjjön ez az öröm. De nagyon közel állnak azok a zenék is hozzám, amiben viszont lassúság van, mélység, tehát nem feltétlenül ez a fajta örömérzés. Keveset játszom ilyet, ez igaz, de azért koncertenként egy-két ilyen szám is meg szokott szólalni. Alapvetően az olyan zenét keresem, hallgatom, ami feltölt, ami ad valamit, mert olyan sok dolog vesz körül minket, ami lehúzhatja ezt a fajta örömszintünket.

Juhász Gábor egyik lemezborítójának fülszövege jutott eszembe: „Ezen a lemezen több a nyugalom, mint a fe­­szültség. Nem azért, hogy pontosan leképezze a jelenkori életet, hanem éppen hogy lehetősége szerint ellenpontozza azt.”

A növendékeimnek szoktam mondani, hogy nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert ma tanulunk egy olyan zenét, ami akkor és abban a szituációban született, amikor és ahol a zenészek körül nyugalom volt. Azokon a lemezeken egyfajta kiegyensúlyozottság érezhető – persze nyilván nem mindig, de legtöbbször –, a zenéből nyugalom árad. Hallgatunk egy jó kis szvinget, játszik a zenész két kör szólót, elfújja a témát – számomra leginkább a gondtalanságot tükrözi ez a zene. És ezt ebben a mai miliőben megvalósítani egy külön feladat, ez egyfajta ellenszegülés azzal szemben, ami most van. Manapság akkora a rohanás, annyi mindennel kell foglalkozni, hogy az ember tudja vinni a dolgait.

A közönségetek bele tud helyezkedni ebbe a nyugodtabb hangulatba arra az időre, míg ját­szotok?

Szerintem az emberek keresik azt, hogy hol lehet kikapcsolni, nyugalomba kerülni ezekben a felgyorsult hétköznapokban. Bár hozzáteszem, a triómuzsika sokszor feszültséggel teli, de mindig van feloldás. Valahol ez a titka, mindenféle zenében ezt keresem: szeretem a fe­­szültséget, de szeretem, ha van feloldás is. Sok zenében egyébként kevés az oldás. Talán éppen ezért, a feloldatlan feszültségek miatt kedvelik kevésbé az emberek ezeket az zenéket. A disszonanciák miatt, amelyek persze az új utak kereséséből adódnak. Zenészként keressük az új utakat, és elhagyjuk azokat, amikről úgy gondoljuk, már sokat játszottuk. Ilyenkor persze azok a dolgok kerülnek előtérbe, amik furcsa hangzásúak, nehezen érthetők.

A blues kapcsán beszéltünk az egyszerűségről. A dzsessz-sztenderdek jó része II.–V.–I.-es kis mintácskákból van összerakosgatva – egyrészről mondhatnák, hogy ez egy logikailag jól kitalált, de valamelyest sematikus szerkezet –, ami fölé egy hihetetlen dallami gazdagság van ráhelyezve. És a harmincas években ezt volt a könnyűzene. A mai könnyűzenét nézve pedig pontosan az ilyen mértékű dallamgazdagság ritkulása, netán eltűnése, ami feltűnik. Szerinted ez valamilyen társadalmi folyamat zenei kivetülése? Vagy a szépségfogalom nagymértékű megváltozása? Vagy egyszerűen csak egy zenei jelenség, és független attól, hogy más világban élünk?

Nem, szerintem abszolút összefügg. Régen sokkal hosszabb, nagyobb ívű dallamok szóltak, és ezek rövidültek le. Úgy, ahogy az időnk, a dolgokra fordítható időnk. Nagyon sok mindenre fordítunk időt, sok kicsi dologra. És ez a zenében is valahogy így van. A könnyűzene is olyan lett, hogy sok kicsi dallamból áll össze. Tehát nem egy nagyobb ívű, nagyobb lélegzetvételű dolog az, amit hallgatunk.

A könnyűzenében végbemenő változások visszahatnak a dzsesszre? Szükséges a dzsessznek is a folyamatos megújulás, esetleg a műfaji keveredés?

Ma már létezik a fúzió, ami azzal kezdődött, hogy a klasszikus zenét ötvözték a dzsessz-szel. A crossover ma­­napság nagyon népszerű, és szerintem nagyon hatásos tud lenni. Meg tudja szólítani az embereket – a közönség egy mélyebb zenét hall, ami közben szórakoztatja is. Van benne mélység. Ugyanis sokszor úgy érzem, hogy a könnyűzenében nincs, hogy az egy nagyon sablonos, sekélyes dolog. De ma már azáltal, hogy a műfajok keverednek, egy csomó olyan értékes elemet lehet be­­emelni, amitől az a zene jó, tartalmas lesz.

A könnyűzenében ma már nem az élő muzsikálás a végtermék, hanem a felvétel, a klip, a lemez. Tehát nem az élő hangszeres játék, hanem a rögzített zene az árucikk. Ez a dzsesszre is igaz?

Úgy látom, egyre fontosabb, hogy olyan lemezek szülessenek, amelyeket meg tudnak szólaltatni az előadók élőben is. Az agyonhangszerelt, sok zenész közreműködésével készült lemezek nem fognak ugyanúgy megszólalni, vagy nagyon nagy apparátust igényel az előadásuk. Az eladhatóságnál a koncertezhetőség is nagyon fontos szempont, tehát hogy az adott zene mennyire képes megvalósulni a színpadokon. Most már talán van egy ilyenfajta visszafordulás afelé, hogy olyan zenék szülessenek, a stúdióalbumon az legyen hallható, ami aztán élőben is meg tud szólalni. A dzsessznél szerintem ez abszolút fontos.

Hogy látod, a dzsessz hallgatójának mennyire kell zenei­leg felkészültnek lennie ahhoz, hogy értse ezt a zenét, vagy megközelítően úgy értse, ahogy azt az előadók szeretnék?

Nem érzem úgy, hogy nagyon kellene, szerintem bár­­ki élvezheti, akire hatással van. Azt gondolom, hogy a hallgatóban fejeződik be a zene, ott válik teljessé, de mindenképpen figyelmet kell szentelnie rá, anélkül nem megy. Ez persze egyben lemondás a saját gondolatainkról. Lehet, hogy ez egyfajta áldozat, önfeláldozás: hallgatni valamit, odafigyelni, figyelmet szentelni valamire. És egy­­ben egyfajta gyakorlat is. Ha valaki sokat hallgat valamit és sokat figyel valamire, egész más dolgokat hall meg, mint az, aki mindezt felületesebben teszi. Ettől függetlenül ez utóbbinak is sokat adhat a zene, de egy mélyebb figyelem mellett bizonyosan többet. Sokszor úgy érzem, hogy nagyon nehezen tudnak figyelni az emberek. Most persze általánosítok, de ezt látom a gyerekeken, akiket tanítok. Ha gitárórán kicsit elfáradnak, játszom nekik valamit. Egy-két perc után megszűnik a figyelmük. Foghatjuk az életkorukra, de a nagyobbaknál is ugyanez tapasztalható. Én szeretek úgy zenét hallgatni, hogy kizárólag azzal foglal­kozom, mert az egy másfajta figyelem. És azt gondolom, hogy az emberek most már egyre kevesebben és kevesebbet tudnak ilyen módon figyelni. Annyi minden veszi őket körül.

Ma már mindent elérhetünk, mindent le tudunk tölteni, és az összes lemez megvan egy aprócska pen­drive-on. Azok a zenék, amiket régen kazettára másoltunk, milyen nagy kincsek voltak, pedig már mind áthallásos volt, annyit hallgattuk. Most szinte minden megvan, de valójában mintha elveszne az értéke annak, hogy megvan. És az egy dolog, hogy most lényegében mindent meghallgathatunk, de közben sokkal kevesebbet hallgatunk, mert annyi van, hogy elveszünk benne. Ezért nagyon szeretem, ha ajánlanak valamit. Például csak olyan könyveket olvasok, amiket valaki, egy számomra kedves ember ajánl.

Tanítással is foglalkozol. Mennyiben lehet ezt a zenét tanítani? Gondolom, hogy nem egyszerű, hiszen itt személyes intuíciókból formálódnak a dallamok, és minden ember más. Elmondhatod a tanítványnak a te módszereidet, de nála esetleg nem is ugyanúgy működik az egész.

Főleg az amerikai zenei szlengben sok párhuzam van a főzéssel. What’s cookin’? – mit játsszunk? Ráadásul én vendéglátó-ipari szakközépiskolába jártam, tanultam főzni, ezért ez az analógia megmaradt bennem. Az elmondható, hogy mitől lesz jó egy főzelék. De hogy mitől lesz igazán jó, pont olyan, ahogy te szereted, arra neked kell rájönnöd. Megvannak a hozzávalók, de az arányokat te alakítod ki. És ez a zenében is így van. Én meg tudom mutatni, el tudom mondani, miből és hogy csináld, aztán hogy abból te mit alkotsz, az már a te egyéniséged függvénye lesz – az a te utad lesz. Azt gondolom, hogy az igazán lényeges dolgokat nem lehet úgy átadni, hogy egy kizárólagos módot jelölünk ki: ha ezt így csinálod, csak akkor lesz jó. A dzsessz esetében meg lehet tanítani a harmóniákat, a dallamokat, a jellegzetességeket, mindezeket persze a felvételeken keresztül. A sokszor és sokak által emlegetett alázat, hogy az ember odaüljön, és valakit meghallgasson, a dallamait átvegye, megtanulja – ez egy roppant erő­feszítés. Én nagyon tisztelem, aki ezt meg tudja tenni. Mert valamiképpen lemond önmagáról, lemond az önmegvalósításról azért, hogy megtanuljon valamit. És ez működik, így lehet megtanulni. Tűzkő Csaba, a kiváló szaxofonos – volt tanárom, és valahol mentoromnak is érzem őt – mondta, hogy a legjobb tanár a magnó. Mert akárhányszor lejátszhatod, akárhányszor vissza tudod hallgatni.

Fontos dolog, hogy mindenkivel személyre szabott tanítási módszer alapján kell foglalkozni. Nyilván az ember tanárként bizonyos dolgokat fontosnak tart, és azt tanítja. Ezért jó, hogyha a tanítvány más tanárokhoz is elmegy, és meghallgatja őket. Én is elmentem másokhoz, amikor a dzsessztanszakra jártam, vagy még előtte. És ők mind mást mondtak, és máshogy, mert ők mind a saját szempontjukból látják a zenét. Persze iskolai keretek között van egyfajta követelmény, emiatt az egy nehezebb közeg, mert ott teljesíteni kell a vizsgán, produkálni kell. De ezzel együtt szerintem Magyarországon a fiatalok körében tapasztalható egy nagyon jófajta hozzáállás a zenéhez. És sok tehetség van. A legfontosabb a biztatás.

Ebben a félévben gitártanárként eljutottam egy olyan kis településre, ahol még sohasem volt zenetanítás, egyáltalán művészetoktatás sem, és nagyon sokan je­­lentkeztek. Huszonöt gitárosunk van. Kicsik, de vannak köztük egészen ügyesek. Ahogy a kis kezét ráteszi a hangszerre, már látszik, hogy itt lesz valami, hogy meg fog szólalni a gitár.

Már zenei tehetséget lehet vélelmezni, vagy ez inkább egy finommotorikai készség?

A játék a hangszeren valóban egy finommotorikus mozgás, és ez gyerekeknek szerintem különösen ne­­héz. Főleg – a mostani rálátásom szerint – a lányok al­­kal­ma­­sak erre. Talán jobban megvan bennük az a finomság, az a fajta kecsesség, ami a hangszeres játékhoz is kell.

A gitár a zenetanulók között nagyon népszerű. Magából a hangszerből adódhat, hogy ennyire szeretni való? Fa is van benne mint lágy természetesség, fém is mint határozottság és erő…

A gitár népszerűsége jórészt Elvisnek és a Beatlesnek köszönhető. Azt gondolom, hogy a hangszer különlegessége a nőiességéből adódik. A gitárforma a női test sziluettjét idézi. Ez a forma adja ezt a különlegességet azon túl, hogy egy nagyon praktikus hangszer, mert mindenhova könnyen el lehet vinni, és mindenhol ugyanúgy meg tud szólalni. Mi az, ami még különlegessége? Hát a szépsége.

Rengetegféle gitár létezik, mégis közöttük néhánynak kitüntetett szerepe van az utóbbi ötven-hatvan év zenetörténetében.

A hangszíneken, azt hiszem, ott van a lényeg, és azokon a lemezeken, amiken szóltak, amiket az emberek szerettek – azok a gitárhangok lettek a meghatározóak. Így vált etalonhangzássá a Gibson, a Fender, és e hangszerek legendás játékosainak hangzását kezdték el keresni a zenészek. A Fender Stratocasternek három hang­sze­­dője van, lehet változtatni a hangzásán, és bár mindenki kezében másképp szól, mégis két kilométerről fel lehet ismerni a hangját, olyan jellegzetes. És az az egysze­rű­ség, ahogy az össze van rakva… Regős István egy fantasztikus zongorista és zeneszerző volt, a dzsessztanszakon tanított, zenekari gyakorlatvezető volt. A beatkorszakban a nővére, azt hiszem, Angliában élt, és hazaküldött egy ilyen gitárt. Pistáék – a Four Guitar Boys nevű ze­­nekar, a keresztapám játszott benne, tőle tudom ezt a sztorit – a gitárt elvitték egy asztaloshoz, aki annak mintájára ugyanolyan hangszereket készített az egész zenekarnak, basszusgitárt, gitárt. És azok a hangszerek meg is tudtak szólalni. A Stratocaster testformája azért lett ilyen, mert ezeket lehetett minimális veszteség mellett, a legjobb anyagfelhasználással egy lapból kivágni. A Stratocaster megépítése egy jó iparosmunka – a szó pozitív értelmében.

Az én dzsesszgitárom egy 1976-os hangszer, ezt a hangszert egy ember készítette, a fedlapja egy fából van kifaragva, mint egy hegedű vagy cselló esetében. Azoknak a dzsessz­gitároknak, amiket fából készítettek – mert léteznek furnérhangszerek is, amik préselt lemezből készülnek –, az a különlegességük, hogy ebben a korban még egy évet kellett várni rájuk. Az ember kifizette a felét, és várt, míg elkészült a hangszer.

Minden változik a világban, és folyamatosan változik a zene is. Az viszont nagyszerű, hogy hatszáz évvel ez­­előtt is ugyanezeket a mozdulatokat kellett végre­hajtani, ha az ember meg akart tanulni gitározni. És emiatt mindig meglesz az igényünk, hogy üljünk le, és gitározzunk.

A Hadik Kávéházban 2013. október 31-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben