„A bűn az, hogy az ember sok a világnak”

Németh László drámaírói munkássága, II. rész

II.

A drámák történeti rajza 1945 után

A Sámson több tekintetben is különleges dráma (az író egyik leginkább szeretett műve) Németh László munkásságában. 1945 késő tavaszán írta néhány hét alatt a családjának is menedéket nyújtó békési „idillben”, a saját verstana szerinti magyar tagoló vers szabályai szerint, költői magaslatokban vizsgálva akkori életérzését. Mi és milyen volt ez az életérzés? A feltűnően sok (főleg a hajkinövés diadal-motívumát kiemelő) utólagos reflexió szerint alighanem egy feszítő kettősség, bonyolult lélektani helyzet, amely ismét megteremtette a „lírai torokszorulás” „kényszerképzetszerű” szituációját. A Negyven év című pályaképben (húsz évvel a Sámson megírása után) pontos állapotrajzot rögzít. „Az új korszak elején mindjárt olyan munka áll, mely […] bizonyos fokig jelképe is lehet annak, ami következett. […] 1945 tavaszán […] két érzés volt bennem. Egyik az ocsúdásé, a visszatért erőé […] A másik: a méltatlanság, a megaláztatás érzése. Míg írótársaim, akikre szükség volt, magas állásba kerültek, én […] a börtön kapujában álltam. Ez a két érzés kapcsolódott össze Sámson drámájában […] Most a gúnyolódó filiszteusokat is megkaptam bukásomhoz.” (Lásd még: Előszó a Sámsonhoz, A mű védelme, 1963; A drámák elé) Különös jelenség a Sámson azért is, mert Németh László (utaltunk már rá) ezúttal nem végez történelmi vagy filológiai előtanulmányt – szemben más „történelmi” drámáinak megírási folymatával –, sőt még az ószövetségi Biblia-szövegtől is eltér, továbbá (ami szintén ritka eset drámáiban) a történelmi legendát idéző főhőse karakterét átalakítja, sőt mitizálja. Igen rövid idő alatt (és főleg séta közben a Holt-Körösre futó káposztáskertben) „dobta ki” magából ezt a „szörnyetegség, hősiesség, sőt szentség között tántorgó” életjelképet. (A mítoszképzés egyébként nem volt ritka Németh László életművében – lásd például: Emberi színjáték, Gyász, Iszony, Négy próféta, József és testvérei. Értelmezése szerint ugyanis „a mítosz emlőiből” egyetemes érvényű elv, az egyént a nembeliség felé segítő erő fakad. Az emberben „archetípusok” működnek, „a világ szól bennük az emberen át”. Lásd A mítosz emlőin, 1939) A Sámson-dráma mély önvizsgálat egy mítosz értelmezésével: ez határozza meg témáját, magát a kelepce-szituációt és a versben beszélés költői magaslatait is; e verses megszólalástól „az ősi lelki réteg felbukását” várta. Ennek a különlegesen szép és erős nyelvezetű műnek a küklopsz-soraiban a kelepcébe esett ember „archetípusa” zengi el kételyeit és szenvedéseit. Ez a főhős óriási jellem, de nem ideaember. Lelkében és hitében ugyanis „tántorgó”. A fő drámai vonulat (a vak Sámson egyéni tragédiáját most nem vizsgálva) a hit és hitetlenség, a hit és kiábrándultság, a pesszimizmus és életbizalom erkölcsi és lélektani kérdései körül szerveződik. Sámson életidegensége, bizalmatlansága, hitetlensége s főként bosszúvágya, majd legvégül szörnyű igazságszolgáltatása megrendítő erejű. A tragikus bukás teljes katarzist jelent, mégsem tudunk (a szerző sem tud) – legalább távolról – azonosulni a főhőssel. Említettük már, hogy Sámson nem ideaember. „Nagy” ember, ámde az újabban megerősödő saját írói ideáit (belátás, hűség, emberközeliség, a világgal való elegyedni tudás igénye) Németh László a főhős emberséges és az ideához hű szövetségesére, Jeftére ruházza át. Ő ebben a drámában a közösségszolgálatra kész ideaember. (Még ha nem is „nagy” ember.) A vezéri szerep fontossága helyett a szolgálat szerepe kerül itt előtérbe. Miként Németh László innen kezdődő életében szintén egy ehhez emberileg hasonló metamorfózis megy végbe éppen a morálisan és gyakorlatilag is értelmezhető szerepvállalás tekintetében. (Érdemes megjegyezni ugyanakkor, hogy maga Németh László nem értelmezte sohasem életének ezt a messzire mutató belső átalakulását: a szerep megváltozását, átalakulását. Leánya, Németh Magda viszont szép és hiteles rekonstrukciót ad erről a belső átalakulásról: Mélységből mélységbe. Németh lászló és családja 1944–1945. Nap Kiadó, Bp., 2010.) Ezzel a kontraszttal s e két lelki és eszmei világ fölrajzolásával és ütköztetésével, a kívánatos emberi és erkölcsi alternatívájával válik – 1945-ben – példázatossá a Sámson (mely mű a magyar verses dráma történetének is kiemelkedő alkotása).

•

A mű védelme című (Benedek Andráshoz, a Nemzeti Színház dramaturgjához írott) levélesszéjében Németh sorozatnak mondja a Széchenyitől kezdődő és az ötvenes évek közepéig tartó időszak drámáinak szélesebb körű tematikáját. Kiemeli, hogy ezek a művei „két fele kiélezett kardok. Egy »igen« és egy »nem« szól mindenikben”. Az igen a hagyománynak szól, melyre mint ősére a szocializmus hivatkozik. A nem az igazság megtagadtatására irányuló politikai eszközök elutasítása, mely eszközökkel a nagy közösséget összességükben ugyan emelik, ám ezenközben meg is gyalázzák az embereket. Személyként és szellemi jelenségként vele szemben is így jártak el: például veszedelmes tanok terjesztőjének bélyegezték, s vissza akarták vonatni némelyik háború előtti vagy alatti nézetét, véleményét, művét. – Máris érezhető tehát az Eklézsia-megkövetés (1946), a Husz János (1947) vagy a Galilei (1953) dramaturgiai képlete, s világosak az erkölcsi és érzelmi mögöttes tartalmak: ezek a művek (lényege szerint a Széchenyi [1946] is ide sorolható) egyfelől tehát egy drámasorozat részei (az igazságszeretet drámái), de ott van bennük a megtagadás, a visszavonás kényszere vagy ennek lehetősége is. (Az Eklézsia-megkövetésben a 17. század végi nagy erdélyi tudóst és nyomdászt, Tótfalusi Kis Miklóst kényszeríti az egyházi hatalom visszavonásra, megtagadásra, amely tragikus lelki, morális és fizikai következménnyel jár.)

A magyarországi hatalmi struktúra a negyvenes évek közepétől nem kedvezett Németh László személyes életének, érdekeinek, egészségének, családi kapcsolatainak, egyszóval egzisztenciális helyzetének. Erősen fennállott tehát „a kor szorítása”. Sőt már rögtön 1945-től üldözendő, de legalábbis megfélemlítendő szellemi jelenség lett a baloldalinak nevezett hatalmi tényezők szemében. Kényszerűen kedvezett viszont a drámaíró Németh László minőségi munkájának, s ezáltal a magyar drámaírásnak, az értékes művek elkészültének. (Vagy éppen az el nem készülését, esetleg a befejezetlenségét is okozhatta. Például 1945 őszén, a Japánra ledobott atombombák után pár hónappal már az a negatív utópia jutott az eszébe, hogy az emberiségre – mindezen önpusztításai után – már nem jöhet rosszabb; sőt – az atomenergia termelésbe fogása révén – éppen a jólét, a gazdagodás perspektívája, lélekpusztítóan materialisztikus vonzása, minden eszközzel akarása jelenthet nagy veszedelmet. [Aszkézis ma, 1969] Ebből a gondolatkörből kiindulva 1947 elején írni kezd egy szatirikus, önironikus vígjátékot, de a „köztársaság elleni összeesküvés” kirobbanása abbahagyatja vele a munkát. Ezt, a Harc a jólét ellen című színdarabot majd csak a hatvanas évek közepén fejezi be, írja újra [a koalíciós időkbeli kommunista pártot mint a közösség érdekeit szemmel tartó politikai erőt kissé talányosan – nem tudni, mikori, mikor íródott a szatíra utolsó mondata, hogy ti. a főhős belép a kommunista pártba, csak hogy erősítést kapjon a pusztító jólét ellen –, mindazonáltal szatirikusan pozitív szerepbe helyezi], ám a kész mű csak jóval később, Németh László halála után vált publikussá [ez a tény is mintha azt a feltételezést erősítené, hogy a szerző nem volt elégedett művével, s nem akarhatott fölösleges félreértéseket, politikai bonyodalmakat sem.] Van még egy csonkán hátra maradt vígjátéka, a minden bizonnyal 1941 nyarán írt, kevésbé sikerült Szépítő, amely szintén jóval később, csak a nyolcvanas évek elején jelent meg nyomtatásban.)

Fontos, jellegzetes és gyötrelmesen szép példája a tortúrás, szenvedéses világérzetnek a Széchenyi című drámája – a legjobb magyar drámák közé tartozó mű –, melyet Hódmezővásárhelyen vetett papírra. A történelmi, filológiai „dokumentáció” még 1942-ben elkészült: ugyanezzel a címmel maradandó értékű kis könyvet jelentetett meg róla. Négy évvel később a „lírai torokszorulás” állapota is bekövetkezett. Miként írja: „a Döbling–Vásárhely párhuzam s a szívemet körülfolyó félelem kellett hozzá, hogy 46 végén néhány hét alatt megírjam, s alig néhány hét múlva az első politikai pör felém gyűrűző hullámában a gyötrelmeit is átéljem”. (A drámák elé. – Hosszasan elemzi magát a művet 1957 elején a Levél Tímár Józsefhez című [a bemutatón a főszerepet játszó nagy színészhez írt] esszéjében.) Az önfeláldozó szerepjátszó igazságkeresését mutatja be a Széchenyi-dráma: azt, hogy micsoda gyötrelmek közepette mondja ki, amit tud, amit igazságnak ismer, önmagára húzva ezzel a megtorlást és a személyes végzetet. Az első perctől kezdve érzi a végzet közelségét, minden mondatba, félmondatba a saját szorongását, sötéten látásának komorságát viszi bele, ugyanakkor mindenkit figyel, hipotéziseket formál, paradoxonokat gyárt, egyszóval nagy játékos, a romantika nagy játszmáinak eminens szereplője. Szerepjátszásának eredete vallásos ösztöneinek mélyén rejlik. Egész életében ezeknek keresett megfelelő célt, hasznos munkálkodással, meg nem kopott erővel és eltökéltséggel. Széchenyi nem tud és nem mer nem cselekedni. Ismeri saját jellemét, szellemét, félelmeit és természete veszedelmeit. Egy helyütt azt mondja, hogy vannak olyan lelkek, „akik szakállasan és pipával jönnek a világra”, mint például Deák Ferenc; és vannak olyanok, akik „a sorstól összetörve a halál szélén is diabolikus suhancok maradnak, akik készek egész családjukra az akasztófa árnyékát vetni, csak hogy […] Bach Sándor […] orra alá egy kis nemzetközi borsot törjenek”. (S hogy mily fontos volt Németh László számára Széchenyi példája, látszik abból az írói odahajolásból, időbeli visszautalásból is, melynek során utolsó drámájában, Az írás ördöge címűben [1969] újra felidézi ezt a nagy példát, mégpedig a leghangsúlyosabb helyen: a színdarab utolsó mondataként. A Blickért „az életével kellett fizetnie. […] Ő maga is sejtette biztosan, hogy milyen veszélynek tette ki vele magát és családját, csak hogy amit igaznak érzett, indulatával együtt, ha minden összeszakad is, a világba okádja!”) Széchenyi szenvedélyes igazságszeretete fölemelő példa s nagy lelki élmény Németh László számára. S valószínűleg az olvasók-nézők számára is.

Husz János életét és munkásságát még a harmincas évek elején ismerte meg Németh László a budapesti cseh követség könyvtárából kapott könyvekből, sőt 1938 táján már elég közel állt ahhoz, hogy drámát írjon róla. Igen jellemző, hogy ez a terve miért nem sikerült: azért, mert nem tudott azonosulni a Huszról kialakult hősi szerep romantikus legendájával. Sokáig pihentette a témát, mígnem a kezébe került egy tudományos könyv Husz egyetlen hiteles arcmásával. Ekkor meggyőződött róla, hogy „Husz János nem az a szenvedélyes, szakállas alak, aminek a romantika elképzelte; egyetlen hiteles képén: jámbor, szelíd arc, asszonyok gyóntatója, akit hőssé az tesz, hogy nem meri az igazság kezét elengedni.” (Negyven év) A lelki-személyes ráhangolódás ekkor és így vált lehetővé (olyannyira, hogy Németh László beleszövi az egyik Huszt ócsároló szövegbe azt a „kútmérgező” vádat is, mellyel őt támadták még 1946 elején egy rádióműsorban. Lásd még: Az én cseh utam, 1959. S 1947-ben, a „köztársaság elleni összeesküvés” hajtóvadászata idején még egyéb fölkavaró eseményeknek is részese.) A Husz János epikusan fölépített jelenet- és felvonássor. Meglehetősen statikus, több mint hatvan beszélő szereplővel (a Galileiben még harminc sincsen). Főként Huszról folyik a szó: magasztalják vagy szidalmazzák. S visszatérő beszédhelyzet a műben Husz többszöri önjellemző megszólalása, önvallomásainak sora. Ezeknek a gondolatoknak is inkább epikai jellegű párbeszédek és véleménynyilvánítások adnak keretet. S csak óvatosan beszélhetünk nyílt színre hozott drámai összecsapásokról. Egészen pontosan csak egy ilyen van, a II. felvonásban (amit a szerző – egyik leveléből tudjuk – kicsit később toldott be a darabba), de a drámai csúcspontot: a nagy zsinati törvénykezést nem hozza színre. Nem tárja elénk az író ezt a szituációt, nem idézi föl sem az Eklézsia-megkövetés „leesküdő” nagyjelenetének, sem a későbbi Galilei-per főtárgyalásának rendkívüli feszültségét. Ebben a színdarabban nem a drámai kollízió köré szerveződik a műegész, hanem a „nagy” ember jelleme és viselkedése válik fő témává. Jelesül: Husz szelíd jámborsága, illetve – az ennek látszólag ellentmondó, de éppen emiatt különleges – rendíthetetlen igazságszeretete. Egy szerzetes meghökkenve szól Huszhoz: „Szelídebb és szőrtelenebb az arcod, mint a híred. Még szakállad sincs.” (A világi hatalmat képviselő, a Husz további sorsát meghatározó Zsigmond császárnak viszont van szakálla: „Vörös szakálla csak úgy ragyogott a nyájasságtól, ahogy beszélt” – mondja róla Husz egyik jóakarója.) A gyóntatója szerint „nem takart még megvesztegetőbb szelídségbe a természet ekkora keménységet”. Végül a dráma utolsó mondataiban is a rendíthetetlenség, illetve a szelíd „szentség” látszólagos paradoxona kap nyomatékot.

A Husz János élményanyaga nemcsak a Galilei felé mutat előre azzal, hogy „nagy” hőse immár a világgal viszonylagos harmóniában élni tudó „köznapi” ember, de a színdarab epikus volta és erőteljesen önvallomásos jellege folytán az Égető Eszter egyik vonulatának önéletrajzi elemekkel gazdagon színezett genezisét is befolyásolja: szükséges lesz, hogy Méhes Zoltán szerepében maga az író is megjelenjék a regényben.

A „Galiei-pör”. Az ötvenes évek drámái

A Galilei (1953) Németh László valószínűleg legjobb, legnagyobb drámája, a magyar drámatörténet egyik remekműve. A Galilei együttesének című tanulmányában (1956) hosszasan és részletesen szól mindarról, amit a mű keletkezési körülményeivel, e dráma lényegével, Galilei korának történelmi megismerésével és drámáinak családjába kerülésének eseményeivel kapcsolatban fontosnak tartott kiemelni. (Lásd még: A Galileiről, 1954) A mű születésekor meglehetősen kényes politikai körülmények állottak fenn (közvetlenül a Sztálin halála körüli légkör, továbbá az esetleges „antiklerikalizmus” vádja, másfelől a rákosista ávéhás vallató módszerek áthallásai); egy fontos – máskor lényegesen motiváló – tényező azonban hiányzott: ezúttal (kezdetben) nem jelent meg közérzetében a drámai mű írására inspiráló „lírai torokszorulás”. Ő maga javasolta a témát, amit Révai József, a nagyhatalmú kulturális főember is elfogadott, körülvette magát (sok más könyv mellett) a húszkötetes Galilei-levelezéssel, s nagy szakmai örömmel írta a darabot: hosszú évek óta újra az elsőt. Sokat konzultált színházi dramaturgjával, eleve színháznak dolgozott, pályáján valójában először.

Rokon ez a műve mégis sok más drámájával, hőse pedig több más hősével: Tótfalusi Kiss Miklóssal, Széchenyivel, Husz Jánossal. Az igazságszeretet nagy alakja Galilei is. S talán azért is oly különlegesen izgalmas a drámabeli Galilei személye és története, mert Németh László itt mindkét oldalara kiosztja, mondhatjuk, kiporciózza a képviselhető részigazságokat (vagy vélt igazságokat, amelyek a személyes felelősség súlyát csökkenthetik), lehetővé teszi a személyes magyarázatokat a másik oldalon álló szereplőknek: elsősorban Orbán pápának (aki valaha rajongó tanítványa volt Galileinek), elvégre az ő esküvel fogadott feladataik is fontos dolgok, az ő szempontjaikat is figyelembe kell venni: de legalábbis nem lehet mindent a sötét vakhit számlájára írni. Továbbá: a mindennapi életreflexeink, napi érdekeink, kívánalmaink mind-mind benne vannak egy-egy döntésünkben, véleménynyilvánításunkban. S mi a következmény, mi a végeredmény? „Mert jóformán mindenki odanyújtja, kezet kézbe a maga igazolható gyengeségét a másik ember felé, s így alakul ki a pokol körtánca a legkülönb körül.” S megvan ennek a mélyen átgondolt dramaturgiának az egyetemes, ha úgy tetszik filozófiai háttere és tapasztalati magyarázata is: „az emberi társadalom természete, amelyben ellenállhatatlan hajlam van, hogy legnagyobb és legigazibb jótevőjét megkínozza”. Galilei valóban a latrok barlangjába kerül, de ezek a latrok valójában mi vagyunk, erősíti meg az író. Mi, valamennyien.

Galilei alakjából végképp hiányzik minden póz. Nemcsak a hősi, de a tudósi, az emberi is. Beteges, csúz gyötri, panaszkodó, de mégis jó kedélyű öregember (még őreivel is derűsen elbeszélget), mindene a tudomány. A tudományos igazság meg nem semmisíthetőségének tudatával jött el Rómába (hiszen átléphetett volna protestáns földre is). Lavírozni próbál, sőt hazudik. A feszültség a drámában egyre nő, ám a testi megkínzatás után bevallván az igazságot azt gondolja (akárcsak az olvasók-nézők), hogy megszabadult kínzóitól. Ámde csak ezután jön az igazi, a morális tortúra. „Hogyan, szent atyám?” – kiált fel. „Elébb kiszedték, úgy ahogy kiszedték szándékomat, s tudván, mit gondolok, megesketnének arra, hogy amit gondolok, nem gondolom?” Dermesztő pillanat, az egyik legnagyobb ebben a drámaírói életműben. Aztán – végleg elcsigázva – leteszi az esküt. Ám a dráma még ezzel sem ér véget! Ugyanis mindezt értelmezni kell a maga és környezete számára: az új szituáció újra katartikus pillanatokat kínál. Olyannyira, hogy Németh László két befejező (negyedik) felvonásvéget írt, két egymástól eltérő, egymással úgyszólván ellentétes értelmezéssel. Az első változatban Galilei kimagyarázza a hamis esküt (az ő életben maradása – érvel – a tudomány egyetemes érdekét szolgálja), s ezzel, a lényeget tekintve, föl is menti magát. (A történelmi valóságnak különben ez a szituáció felel meg, valójában ez történt Galileivel.) Baráti s egyéb tanácsra (nyomásra?) azonban (nyilván számolva a mélyebb értelmezés lehetőségével) a szerző új, végleges befejezést írt, amely keményebb, amely drámaibb, sőt katartikus, tehát színpadilag is jobb, erősebb. Az írói ösztön, a drámaírói érzék itt is kitűnően működött. (Az eredeti változat csak 1994-ben vált nyilvánossá: a debreceni színház ezzel a negyedik felvonással adta elő a Galileit. Más forrásokkal kis könyvvé kiegészülve a színház kiadásában itt olvasható az eredeti befejezés.) Ugyanis az önmagát erkölcsileg fölmentő magatartás azt is jelenti, hogy bárki bármikor hivatkozhat arra, hogy fontosabb dolga is van annál, semhogy morális aggályokkal törődjön. Az eredeti változat Galileije tehát a tudomány további művelésének lehetőségét fontosabbnak tartotta, mint a hamis eskü erkölcsi vonatkozásait. A végleges változatban Galilei – szintén a darab végén, a Torricelli-jelenetben, amelyben bizonyossá válik, hogy legalább egy tudományos kérdés megoldásában az utód már a nagy tudós elé ugrott – megrendülten („mint akit szíven szúrtak”) kénytelen konstatálni, hogy a tudomány nincs többé egy fejhez kötve: önigazolásának építménye tehát összeomlott. „Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sinai-hegy nekem sem adott külön tízparancsolatot.” – Galilei alakjának írói megformálása kivételes írói teljesítmény. Egyfelől a mindenkori Németh László-hős: erkölcsi megfontolásokkal élő, üdvösségharcban álló, becsületét rendkívüli módon védő, ideáihoz ragaszkodó, az üdvösség útjáról letaszított-letért ember; a másik rétegzettségében viszont hétköznapi, egyszerű, lélektanilag és társadalmilag árnyaltan motivált, az emberek mindennapjaihoz közel álló, emberszerető, mondhatnánk, hétköznapi hős, aki a dráma folyamán a szemünk láttára nő fel igazi „nagy” emberré.

A Szörnyeteg című dráma úgyszintén 1953-ban, a Galilei tőszomszédságában, személyes fájdalomból született: a modern társadalmakban előbb-utóbb bekövetkezik az emberi kapcsolatok sorvadása, pusztulása. „A kor magára hagyja nagy embereit. S a tétlen erő, mint valami hormon, nekimegy az agynak.” Pedig Sárkány professzor mindent (talán túl sokat is) megtesz ezen kapcsolatok éltetéséért. „Barátság, szerelem, igazság, boldogság, férjség, apaság, hazaszeretet” – s mindezt „a dolog természetéből folyó ősi, szent törvények szerint” képzeli el a teljesre hangolt élet eszményeként. Életreményre lobbanása a fiatal vegyészhallgató lány megjelenésével terepe és keserű tanulsága lesz ideái életképességének. Felfokozott életigenlését nincs, aki elviselje. Igaz, az emberi kapcsolatok komolyan vétele nála már szenvedély, s nem a mindennapok szelídségének szabályai szerint való, ez már „könyörtelen önzés”. Mert a professzor valójában beletipor a világba (nyilván nem úgy, mint egy pápa, de legalábbis egy kitűnő professzor szörnyetegsége szerint), ám a természetesnek mondott, a langyos szürkeség szerint működő világ ezt nem pártolja, s megbünteti a kitörni szándékozót. Németh László szereti ezt a hősét is: nem ítélkezik, sőt mintha bátorítólag óhajtana a háttérben maradni: végül is arra a következtetésre jut, hogy „amikor a tehetségek […] őrülteknek látszanak, voltaképp a kor őrült”, azaz a kor, a hétköznapiság nem fogadja el a kivételeket, a „nagy” embereket. Azokat, akik nem képesek a hagyományos receptek szerint élni. – Jól játszható, hálás színészi szerepeket kínál a Szörnyeteg, s láthatólag visszautal a Sámsonra, innen való Sárkány Béla „sárkánysága”. (Sámson mondta a darabban: „Aludni szeret barlangjában a sárkány, / ha sárkány dolgokra nincsen alkalom”.)

A Galileit és a Szörnyeteget követő négy drámából három 1954-ben keletkezett. Sokat írt visszaemlékezéseiben, naplóiban, leveleiben Németh László a „Galilei-pörről”, a színdarab és szerzője meghurcoltatásáról, tortúráiról, s a közben rajta kitört, immáron „állandó vendége”, a később végzetessé váló hipertónia megjelenéséről. Érthető, hogy mind a négy szóban forgó dráma: a II. József (a nagy reformer császárról formált önkép, amelyben szintén a „nagy” ember – egykori önmaga – szörnyetegségét is védi), a Petőfi Mezőberényben, Az áruló, valamint a 17. századi Erdélyben játszódó Apáczai (1955) átütően személyes jellegű. (Az utóbbi – a reménytelenül egyenlőtlen harc vállalásának motívuma révén – visszanyúlik az Eklézsia-megkövetéshez, a Husz Jánoshoz és a Galileihez is.)

A Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásos (a Galileiről lepattanó „forgács”) az ellen a „heccmorál” ellen kel ki, amely – mint őt magát a betegségbe – Petőfit a halálba ugrasztotta. (Bővebben lásd: Jegyzetek a Petőfi Mezőberényben című egyfelvonásoshoz, 1954) Az intenzív személyesség nyilvánvaló (és szinte természetes, hogy maga a színdarab – rádiójáték – is kultúrpolitikai bonyodalmakat okozott). Benne van ebben a Petőfi-problematikában a Galilei-dilemma is: a mű vagy becsület (erkölcs) elsőbbsége és ütközése, de benne van – Hatvany Lajos Petőfi-emlékgyűjteményét tanulmányozva érlelődött meg a gondolat – a kortársak és a közvetlen környezet felelőssége, a heccmorál elítélése is. Petőfi becsületes logikával gondolhatta (talán még mélyebben, még hitelesebben, mint Galilei a maga dilemmája során), hogy ha él a kitérés lehetőségével, s nem vállalja az eleve reménytelen, már-már kalandor szerepet Bem oldalán, akkor valóban a benne szunnyadó életművet védi, a jövő nagy értékét, amely végső soron az egész nemzeté. (Ráadásul már meggyűlölte a katonáskodást, sőt őrnagyi rangját is visszaadta.) Ám Egressy léha színészi gesztusa és saját rosszul értelmezett erkölcsi következetessége a halálba kergetik. A „lelkéből” jött hang azt súgja: „aki aláírta az adóslevelet, ha mindjárt a halálnak is, menjen és váltsa be”. Azaz: az erkölcsinek értelmezett parancshoz vakon és önpusztító módon ragaszkodó énje elnyomja a másikat: az életmű kiteljesítéséért küzdőt. S van még egy, mélyen közösségi érve is Petőfinek: „hogy a nép legalább egy fia erkölcsében a hitét el ne vessze”. Mindenesetre a Petőfit vivő, a békés rokoni portáról kigördülő szekér után tekintő Petrichnéé a mű utolsó szava: „A gyilkosok.” (Párhuzamként utalunk arra, hogy az 1966-ban írt Csapda című Puskin-drámában újra előtérbe kerül az „adósságlevélként” értelmezett hősiesség, és az egyedülálló tehetség sorsát és hivatását a „becsületért” kockáztató romantikus szerepjátszás kérdése. S itt is ugyanúgy dől el, mint a Petőfiről szóló egyfelvonásosban: Puskin kiáll a párbajra, s életét áldozza a mindennél fontosabbnak hitt társadalmi becsületért. Az erkölcsi szépség itt még inkább domináns emberi tényezőként, sőt értékként jelenik meg, mint az egyfelvonásosban.)

Az árulóban – a legjobb drámái között van a helye – elsősorban (a Galilei utórezgéseivel kapcsolatban is) a vele történtekre keres magyarázatot s elviseléséhez „recepteket” Németh László. (Miközben – levelezéséből is tudjuk – vitázik Illyés Gyulának a Fáklyalángban megrajzolt Görgey-képével, felfogásával is.) Miféle természetű az a Görgey, aki szinte vonzza magához az árulás vádját? Hogyan válhatnak az emberi érdemek az árulás látszatává? Milyen lélektani és politikai mechanizmusok működnek e folyamatok közben? Ezek a Görgey-dráma fő kérdései. (Az áruló három problémaköre, 1966) A klagenfurti közvetlen környezet, az internálás színhelye kifejezetten barátságos: hasonlóra csak ritkán találunk példát a Németh-drámákban. Ez a légkör éppen azt segíti elő, hogy a különös, néha titokzatos, sőt ijesztő külvilág hírei rögtön fölerősödjenek és feszültséget keltsenek, kellően elgondolkodtassák s válaszokra serkentsék a főhőst. (Az áruló kifejezetten „beszélgetős” dráma: nem emberek, hanem gondolatok küzdenek egymással; a szereplők többsége rezonőr típus, az a feladatuk, hogy először kérdések, majd ezekre válaszok szülessenek.) Görgey eltöpreng, majd gyötrődik: miért emelték ki őt tábornok bajtársai közül? Mély etikai probléma ez, melynek szövődményei beláthatatlanul súlyosak. Ezzel függ össze természetesen az „árulás” vádja is. Németh László Görgeyje először arra a következtetésre jut, hogy ő merőben különbözött kora elvárt és megszokott szereplőitől: a természettudományos páncélba szorított sztoicizmusa idegenné tette őt a romantikus rajongók, a fölizgatott képzeletű, megalapozatlanul reménykedő, s bizonyos nemzeti elbizakodottságban is szenvedő tábornoki karban. Mint idegent „ütötték-vágták”, s végül a bukás felelősségét is a nyakába varrták. A levert nemzetnek pedig lélektani és erkölcsi szüksége volt és van arra a tudatra (azaz: hamis tudatra), amely szerint árulás és nem tulajdon gyöngesége volt a bukás oka. A kollektív tudat ezt igényli: ezzel a hittel (tévhittel) tud majd megnyugodni valamelyest a nemzet. Ez a logikai levezetés tiszta és világos. Az igazság egyik elemsora bizonyára ez vagy ez is. Ámde Görgey személyes felelőssége ezzel még nincs tisztázva. Éppen azért vág neki önéletírásának, hogy megvilágítsa, ha van, a személyére szóló erkölcsi felelősséget. (Azt mondja, mint természetbúvár az igazság kiderítésére szerződött, s ezzel akkor sem hagy fel, ha ez számára kényelmetlen.) Kossuthtal mindaddig együtt tudott működni, ameddig az nem valami „istennőnek” képzelte a szabadságot, amelyért „mindent oda lehet dobni”. A romantika betegségére Kossuth a legjobb példa. De még ez sem magyarázza az ő klagenfurti sorsát, helyzetét, szemben a tábornok vértanúkéival. S ezen a ponton Görgey kilép a csak személyeket vizsgáló gondolkodásból: arra keres magyarázatot, hogy a legszélesebb közösség szemében ő maga, a viselkedése milyen volt valójában Kossuth mellett, hozzá hasonlítva a szabadságharcban. S rájön, hogy bár kitűnően, de hit nélkül harcolt, vétke az, hogy „nem hőse” volt ennek a nemzeti ügynek, hanem a kedvszegője. Pontosan elválik tehát a jogi, illetve az erkölcsi megítélés terrénuma, Görgey tisztán mutat rá saját morális vétkére. S bár tudja, hogy az árulás vádjától ezen áron s ezek után sem szabadulhat meg, vezeklésképpen a nemzet elé tárja élete tanulságait és fölfedezéseit, hiszen (s a drámának ez az utolsó mondata): „ez sem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkozásra s önismeretre tanítani”.

A hatvanas évek drámái

Németh László harmadik, utolsó drámaírói korszaka a hatvanas évekre esik. (Ez az évtized meghozza számára a teljes színházi elismerést: régebbi és új darabjait úgyszólván folyamatosan játsszák – a hetvenes évtizedben is – a magyar színházak idehaza, majd a határokon túl is.) Írói teljesítményként szép sorozat egy évtized alatt: nyolc befejezett és egy félbe maradt (József és testvérei, 1968) színpadi mű. (Ez utóbbinál az elakadás, a félbehagyás magyarázata: „a fájdalom folyt ki a darabból, s ha végig akarom írni, ezt a fájdalmat: a József fájdalmát kell magamból újra felbuzgatnom”. Vö. József és testvérei, Napló, 1968) El lehet mondani, hogy ebben az időszakban már általában is „jóval kisebb a lírai sarkallás, s a kor szorítása” (Újabb drámák, 1966), mint az előző másfél évtizedben, és most már teret enged az óvatos kísérletezésnek is, továbbá tudományos esszéket ír a drámák köré. 1961-ben és 1962-ben két kitűnő színdarabbal jelentkezik: az egyik a többször, több változatban megírt Bolyaiak színpadi és filmes változatai közül való, a másik egy keserű vígjáték, az Utazás. Ugyanekkor készül (de még 1964-ben is írt hozzá) a szívéhez oly közel álló régi utópiájából a dramaturgiailag problematikus, rendkívül hosszú, mondhatnánk, színpadi esszésorozat a két (és fél) estét betöltő Nagy család, illetve még a szintén régi nagy témáját, az úgyszintén esszéisztikusra hangolt Gandhi halálát írja meg ekkor. 1964-ben – a Sámson későbbi rokonaiként – négy egyfelvonásos verses drámát írt Négy próféta címmel. 1966-ban született a már említett Puskin-dráma, a Csapda, 1967-ben írta a búcsúzásnak szánt Colbert-t (alcíme szerint: Kétségbe esve halt meg), s 1969-ben Az írás ördöge zárja ezt az impozáns drámasorozatot. (Láthatjuk azt is, hogy ezek a színdarabok szép hűséggel és egyetértéssel veszik körül a regényírói munkássága betetőzésének számító Irgalom című regényt [1965], a korral, a nemzettel és a környezetével megbékélni kívánó ember irodalmi és erkölcsi hitvallását.)

A Bolyai-téma mint többszörösen összetett: mint matematikatörténeti, mint erdélyi magyar jelenség s mint apai–fiúi, mester és tanítvány probléma hosszú időn keresztül és intenzíven foglalkoztatta Németh Lászlót. (Ennek tudományosan is elsőrangú szakirodalma született az író műhelyében, könyvnyi terjedelmet tenne ki az idevonatkozó írásainak gyűjteménye. Itt csupán A két Bolyai című kitűnő sikerdarabbal kapcsolatban utalunk néhányra: A Bolyaiak drámája, 1960; Napló, 1960–1961; A két Bolyai. Műhelytanulmány, 1961; A Bolyaiak a matematikatörténet világában, 1961; Tájékoztató és szerepmagyarázat, 1961; A két Bolyai marosvásárhelyi bemutatójára, 1970) 1959-ben Németh László hosszú folytatásokban kapta kézhez egyik tisztelőjétől a Bolyaiak levelezésének másolatait, drámájának közvetlen forrását. Először egymás után következő képekre szeletelte a Bolyaiak történetét (Apai dicsőség), majd visszatért a feszültebb, drámaibb légkört lehetővé tevő központosító, gyújtópont köré szervező dramaturgiához (A két Bolyai). Nem kétséges: ez utóbbi változat a feszesebb, inkább színpadra kívánkozó alkotás. Sőt: Németh László egyik legjobb színdarabja. Két rendkívüli képességű „nagy” ember áll előttünk, hihetetlenül pontosan motivált, megkeményedett jellemmel, a klasszikus görög drámára emlékeztető kiegyenlített igazságtartománnyal. (Szinte süt a játékból, hogy szerzője minden egyes elhangzó mondat hitelességét igazolni tudja, óriási forrásanyagot, valamint a matematikatörténet ezen fejezetének problémáit és jelentőségét sikerül összesűrítve transzponálnia.) Joggal és meggyőződéssel gondolják mindketten, apa és fia, hogy náluk van az igazság java része kettejük konfliktusában. Az apa, Farkas hite szerint minden emberileg lehetségest megtett fia boldogulásáért, s íme: ez a hála. A fiú, János tisztában van apja képességeivel, ám küszködik a szeretethiánnyal, a megbántottsággal, a rossz emlékekkel, a szenvedéssel, a betegséggel, a skizofrénia tünetjeleivel. S köztük áll maga a tudomány, a matematika egy speciális nagy kérdése, amit az apa nem tudott soha megoldani (még a nagy Gauss, „a göttingai kolosszus” sem), s íme: a fiú túltett apján. (Mégis: csak az apa műve, a Tentamen appendixeként, azaz függelékeként jelenhet meg.) De nagyon valószínű az is, hogy János zseniális tehetsége veszélyben van: nem képes újabb tudománytörténeti szenzációra. Aztán: a magánéleti konfliktusok, az apa briliáns, de könnyelműen szétszórt tehetsége, öncélú játékossága, szemben a fiú számon kérő rigorozitásával. S persze a szerelmi kapcsolatok, egyáltalán az élet élésének más-más felfogása, János életének szomorúvá, sőt tragikussá fordulása úgyszintén nagy hajtóereje ennek a kiváló drámának. Amely azonban mégsem a várható és történelmileg valóságos lehullással ér véget, hanem azzal – a tudomány összekötő pallóját kínálva talán –, hogy az apa (a régebbi Németh László-tipológia szerint a „szörnyeteg”) az „ismert érték feletti felelősség” miatt elküldeti Jánosnak (ő a „hős” ebben a drámában) a lipcsei matematikai pályázat tervét – igaz: a „fiam” és a „köszöntelek” szavak nélkül.

Az Utazás személyes háttere a szerzőnek az 1959 őszén tett szovjetunióbeli körútja és az ennek nyomában itthon keletkezett kettős kelepce: az ellene szóló, illetve az őt kisajátítani akaró hecckampány. (Vö. Hogy kell vígjátékot írni?, 1962. Lásd még: Jegyzet az Utazáshoz, 1962; Tréfás útbaigazítás a debreceni Utazás résztvevőinek, 1962) Ez a színdarab elsősorban vallomásossága miatt fontos: a szerző a színpadon is elgondolkodik a kora kádári időszak morális, illetőleg történelmileg számba vehető megítéléséről s e megítélés szempontjairól. Karádi tanár úr (Németh László alteregója a darabban) a fennálló rendszer (a tágabb érvényű nemzeti perspektíva) mellett érvelő szempontjait ugyanennek a rendszernek a morális megkopásával, sőt helyenként züllöttségével ütközteti. A beszélgetések során azt hangsúlyozza, hogy a dolgokat egészükben kell nézni, nem egy-egy részletükön finnyáskodni. S ha így értékeljük a rendszert, akkor azt látjuk, hogy igenis „emelkedik a nemzet” ebben a keretben. (Fontos azonosítás: Németh László itt egyik saját, az 1956-os forradalom idején megjelent újságcikkére – Emelkedő nemzet – utal. Finomabb formában több utalást – vagy talán csak áthallást? – is kiolvashatunk a forradalomról Karádi előadásából.) Az ideális szocialista ember a szerző szerint Mircse, az egykori tanítvány, aki „kettős biztosítású” ember. Ezt a pozíciót ekként magyarázza: „Sokunk derekán csak egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba. Az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve, mint egy sziklamászót küld föl a cselekvés világába.” Ez viszont nem más, mint a mindenkori hatalom ellenőrzésének igénye és értelmes parancsa. A fennálló rendszer kritikáját elsősorban a morálisan elítélhető jelenségek mutatják a színdarabban. Az a kétkulacsos játék például, ahogyan a hatalom emberei Karádival bánnak: az itt megjelenő pártemberek léha alakok, akik éppúgy tudnak hideget fújni a szájukból, mint meleget. Ez a vonulat, Németh László személyes válasza és gondolkodói véleménye mélyen kiábrándult és keserű. Azt sugallja, hogy az itt működő, kétszínű kommunista propagandát csak megvetni szabad. Innen fakad e vígjáték felülemelkedő, amolyan lesajnáló befejezése. A szerző jól „kikacagja” magát, megnevezve és leleplezve a „hagyományos” és a „kommunista” reakciót. (Németh László két befejezést írt a darabhoz, a második, az erősebb lett a végleges.) Élvezetes, szellemes, mozgalmas színdarab az Utazás, egyszersmind fontos nyilatkozat Németh László és a honi szocializmus viszonyáról.

A világtörténelem egyik legendás nagy alakja, „Mahatma” Gandhi mitológiai rangra emelkedett Németh László világképében, életfelfogásában s a történelemről való gondolkodásában. (Gandhi válogatott cikkeinek angol nyelvű gyűjteménye már a húszas évek közepén ott volt a házi könyvtárában. Vö. A Gandhi-dráma naplója, 1957) Az emberi szenvedélyek, őrültségek, erőszak, gyilkosság, háború avagy belátás és szeretet, az erőszakmentes érdekérvényesítés lehetőségei mint a történelem eszközei a világpolitikában régóta foglalkoztatták a szerzőt. (Fontos utalásként került 1948 elején az Égető Eszter című regény főhőse élményeinek fókuszába a Gandhi meggyilkolásáról szóló friss hírlapi cikk címe az emberi őrültség újabb megrázó bizonyítékaként.) Részletező történelmi esszét ír a dráma elé A történelem eszközei címmel (1962), alaposan elmerülve a téma forrásaiban és szakirodalmában. (Cromwell fényes pályája, kitűnő képességei, illetőleg Gandhi szatiagraha mozgalma és elvei a világtörténelmi játszmák egy-egy lehetőségét, egyszersmind egy-egy csapdahelyzetét jelentették. Végül is Cromwellről nem írt drámát, de az Utazásban Karádi-Németh László tanár úr igen elismerően ecseteli történelmi éleslátását.) Gandhi vallásossága, megszálló erejű hite igen kedves téma Németh László számára. A Gandhi halála hőse végletekben gondolkodik és tántoríthatatlanul következetes: azt vallja, hogy az emberiség vagy öngyilkosságot követ el, vagy eldobja a fegyvert. Ez utóbbi esetben a szatiagraha, tehát az igazsághoz ragaszkodás, a rosszal szembeni erőszak nélküli ellenállás lesz az egyetlen fegyver, amellyel harcolni lehet és kell. Gandhi mélységesen humanista, de ugyanennyire igájában tartja őt a szent korlátoltság: „az ő hite az emberekben határtalan”, valami csodatévő „isteni vagy gyermeki bizalom” – mondja róla a darabban a fia. Az emberiséget kétpólusú, de azokon belül homogén, egységes tömegnek fogja fel, nem látja, hogy az egyes emberekkel „egy emberi valószínűségszámítás szerint kell bánni”. Óriási ideaember ő is, akárcsak Németh László oly sok drámahőse. Bukása és fizikai megsemmisülése figyelmeztetően nagy példa, de nem von le semmit morális nagyságából, kivételes elkötelezettségének jelentős eredményeiből, megmarad a szerző egyik legkedvesebb hősének. „Hős” volt? „Szent?” Netán „szörnyeteg”? Alighanem mindhárom egyszerre. Szent volt a nem ragaszkodásban, hős a bukásában és a „Jó” felmutatásában, s szörnyetegszerű lelki nagyságában és követhetetlenül magas, nem közönséges emberekre méretezett következetességében.

Kísérleti alkotás is egyben a Gandhi halála: epikusra hangolt, inkább könyvdráma (az Apai dicsőség után a második kísérlet két részben és tizenhárom képben), a nála megszokottnál nagyobb terjedelemben. Mindezekből következik, hogy kevésbé sűrített, kevésbé feszült: nem annyira az emberek, mint inkább az érvek és ellenérvek küzdelme zajlik a színen.

Szép befejezése Németh László drámaírói munkásságának a Semmelweis Ignácról írott színdarab: Az írás ördöge. Írói gyakorlata szerint ezt a drámáját is műhelytanulmánnyal egészíti ki, vezeti be (Semmelweis, 1969), amelyben többek között beszámol a téma és a szerző találkozásáról, valamint a meggyőző források tanulmányozásának szakmai érdekességeiről. (Lásd még: Az írás ördöge. Gondolatok a Semmelweis-évfordulóra, 1968; Semmelweis drámája, 1970) Egyszersmind ezzel a művével búcsúzik egész írói munkásságától: „Drámáim történetének méltó befejezése, hogy utolsó elkészült darabom az utolsó írásom lett. Nem tudom: jó-e, rossz-e. De aki megnézi, tudni fogja, hogy a búcsúmat hallotta.” (A drámák elé) A dráma hőse, Semmelweis már huszonhét évesen, bécsi tanársegéd korában fölfedezte a gyermekágyi láz ellenszerét: a klórmeszes kézmosást, ám ezzel napirendre is tért a dolgok felett. Sokáig irtózik az írástól, a publikálástól, úgy tartja, az íróság jellemrontó pálya. (Maga Németh László is többször nyilatkozott így – szemben a pedagógus pálya jellemjavító hatásával.) Tíz évvel a szinte elfelejtett nagy fölfedezés után, baráti rábeszélésre mégis publikálja a statisztikailag sokszorosan alátámasztott nagy ügyet, sőt könyvet is kiad a témáról, megnevezve és elítélve azokat a nagy tekintélyű professzorokat szerte Európában, akik szakmai gőgből, hiúságból szembe mentek vele, s ezzel akadályozták a szülő nők védelmét, megmentését: ostobaságukkal és nemtörődömségükkel nők ezreit küldték a halálba A könyvét ért durva kritikát hadüzenetként értelmezi, s most már mindenkihez szóló nyílt levélben, sőt levelekben kíván leszámolni a gyilkosokkal. Az írás ördöge mindegyre sarkallja, hajszolja. Az igazság mindenáron és sokszorosan világgá kiáltásának mániába torkolló akarása fölborítja életét, megzavarja szép emberségét. Mígnem – ritka vonás ez a Németh László-hősök hosszú sorának történetében – leteszi a fegyvert: elfogadja a hétköznapi gondolkodás józan érveit: szakkönyv megírására vállalkozik a nyílt levelek helyett. (A negyedik felvonás lelassul: a drámai feszültség helyére a meditatív esszé lép: az írás mestersége és természete mint tükör jelenik meg a dialógusokban: valóban, ez már inkább az író visszatekintő búcsúja, semmint drámai, színpadi befejezés.)

•

Fentebbi tanulmányunkban igyekeztünk a teljes drámaírói életművet áttekinteni, közel hozva Németh László szempontjait, drámaírói elképzeléseit, dramaturgiai törekvéseit. (Inspiratív volt számunkra Tamás Attila eredeti perspektívát nyitó tanulmánya: A Galilei helye Németh László írói életművében = Irodalomtörténet, 1971/1.) Külön lelőhely-hivatkozásokat nem adtunk, ám ezek az információk könnyen megszerezhetők két kitűnő bibliográfia – ezeket is érdemes közelebbről megismerni – segítségével. Az egyik egy klasszikus mutató: a Németh László-írások megjelenési idejéről és helyeiről tájékoztat. (Hartyányi István, Mutató Németh László munkáihoz, Somogyi Könyvtár, Szeged, 1983.) A másik példás segédanyag egy vaskos életmű-bibliográfia, amely – több egyéb szempontú feltárás mellett – részletesen adatolja (1988-cal bezárólag) a Németh-drámák bemutatóinak, rádiós és tévés feldolgozásainak helyeit és időpontjait (majd az egyes évek Németh-bemutatói szerint is lajstromoz), továbbá közli a Németh László-művek bibliográfiai leírásán túl a teljes kritikai és recepciós irodalom mutatóit is. (Hartyányi István – Kovács Zoltán, Németh László. Bibliográfia, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1992.) Németh László életének igen részletes krónikáját dr. Lakatos István kétkötetes kronológiájából ismerhetjük meg. („Az író – vállalkozás”. Németh László. Életrajzi kronológia, I–II, Argumentum, Budapest, 1997, 1998.)