×

Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban

Pécsi Györgyi

2014 // 03
Jókedvű, igazán derűs könyv Molnár Vilmos új, a sánta múzsa ihletésében született elegyes prózai írásokat – elbeszéléseket, tárcanovellákat, fabulákat – tartalmazó kötete, Az ördög megint Csíkban.

Kötetének egyik legjobb, Molnár Vilmos írásművészetét sűrítményesen jellemző darabja a Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról. A történet a II. világháború végén játszódik egy székelyföldi faluban. Az utcabeliek a felszabadítóktól való félelmükben összebújnak az oroszul esetleg beszélő Ignác bá házában, köztük az elbeszélő nagyanyja is, a „nagyanyám”, ez a kreatív, energikus, izgő-mozgó matróna. Az utolsó pillanatban kiderül, hogy Ignác bá nem rejtette el a családi ereklyének számító, amúgy vacak kis csergőórát, pedig tudják, hogy az oroszok fölöttébb érzékenyek a vekkerekre meg a pálinkafélékre. Nagyanyám kiötli a megoldást: fonják be az órát a habókos Lina kontyába, amely aztán a legkritikusabb pillanatban hirtelen csörögni kezd. Az abszurd helyzetben még a martalóc küllemű gyanakvó fölszabadítók is emberként viselkednek: „Lehet, hogy máskor és máshol problémái voltak a csörgéssel, de most Lina kontyában füllel hallhatóan jól végezte a dolgát, levetkőzve minden gátlását. […] Mindenki kővé dermedt. A levegőben lógott, hogy az óracsörgéshez fegyverropogás is fog társulni” – de lövöldözés helyett elszabadul a fergeteges röhögés, az oroszoknak annyira megtetszik a bolond nő kontyába font csörgőóra, hogy a ház népét is besorolva röhögve-énekelve végigmasíroznak a falu utcáján, szakadatlanul csörgésre állítva a vekkert.

A történelmi kor fenyegető és félelmetes, a szituáció valóságos, a szituáció megoldása a valóságos és az abszurd határán billeg, hiszen akár történhetett volna így is. Az azonban, hogy derűsen katartikus a történet, alapvetően az elbeszélői nézőpontból következik. Egy kiskamasz meséli el vagányul nagy élményét. Az ő történetében az igazi főhős nem a történelem meg az oroszok, hanem a rendíthetetlen, kapitányos „nagyanyám”, aki „egy belevaló srác volt”, hiszen még a lehetetlen háborús helyzetben is föltalálta magát. „Nagyanyámhoz” képest mindenki más statiszta, statiszták az oroszok, és statiszta a háború is, meg az egész történelem. Ugyanakkor nagyanyám nem mitikus figura mégsem, egész lénye maga a tenyeres-talpas valóság. Egyszerűen csak helyén van az esze, a realitásérzéke, rendben az identitása, s amikor a „sokat próbált férfiak is csak hümmögtek, és zavarodottan leálltak”, „nagyanyám” cselekedett. Az idegfeszítő történelmi pillanatban fölszabadító és fölszabadított között a helyzetszituációnak – meg a szerencsének – köszönhetően helyreáll a normális emberi viszony. Ezért nem eljelentékte­lenítése a háborúnak, ha a kiskamasz elbeszélő úgy látja, hogy ez egy „vidám háború volt”, s nem önáltatás, ha hozzáteszi: „Meggyőződésem, hogy ha a háború után nagyanyám is ott lett volna a béketárgyaláson, Észak-Erdély sorsa is másképpen alakul. De hát se nagyanyámat, se Bolond Linát nem hívták meg negyvenhétben Párizsba a békealkudozásokra, pedig ott lett volna a helyük nekik is.” A Történet… klasszikusan szépen komponált, arányos elbeszélés – csak a füg­gelékként csatolt záradék fölösleges: „nagyanyám” hagymabolondériáját indokolatlan elősorolni, különösen, ha egy másik elbeszélés, a Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett főhőse éppenséggel „nagyanyám” meg a hagyma.

A hagymás történetet is a kiskamasz elbeszéléséből ismerjük meg. 1950-ben a sztálinizmus legvadabbul tomboló idején, amikor embereket hurcolnak el, telepítenek ki, zárnak börtönbe, sokan pedig eltűnnek, és kezdődik a parasztság kiéheztetésével a kényszerkolhozosítás, „nagyanyám” a varázslótudományát mozgósítja, hogy megmentse a falusiakat. A káderszorongásban szenvedő Jurcsák elvtársat fondorlatos praktikával intenzív hagymakúrára fogja – erős traktálás kíséretében minden formában eteti vele a hagymát, s még arra is rá tudja venni, hogy a büntetés alatt álló szomszéd falu lakói hozzájussanak a mindennapi világításhoz szükséges petróleumhoz. Itt is a valóságosan megtörténhető közelében zajlik a történet, de ahogy haladunk előre az elbeszélésben, átbillen az „így ez nem történhetett meg, de még nem is fantasztikum” irányába: „nagyanyám” egyre többet prédikál a hagyma előnyeiről, ily módon kissé elsúlytalanítja saját szerepét. Kár, mert a korrajzot és a részleteket elemi erővel és érzékletességgel meséli el Molnár Vilmos. Nem tompítja a kor rettenetét és a mindennapokat átjáró szorongást, de mert egy kiskamasz manipulációhoz nem idomult szemével láttat, az ő naiv világlátásában pedig ami történik, az tótágast áll az emberi viszonyok és értékek rendszerében, azaz lényegében abszurd, a finomra visszafogott írói irónia megsemmisítő erővel csattan. „Jurcsák vagyok, a rajontól!” – mutatkozik be a pöffeszkedő káder, amit a kilakoltatott, nyulakat és nem teheneket tartó nyugalmazott főisnpektor katartikus jelentéssűrítéssel és szemléletességgel így értelmez a falusiaknak: „ez így tényleg ősi nemesi családnevekkel mutat rokonságot. Példákkal is tudott szolgálni: Bessenyei, de genere Zuard; Csetneky, de genere Ákos; Bánffy, de genere Hahót. Mennyire hasonlatos ezekhez a Jurcsák, de genere Rajon. Nem sokkal ezután megkapta a felszólítást a tejkvóta beadásáról.”

A szintén remek Bereczki Paula esete a marslakókkal a fantasztikumba, a kötet másik legjobb darabja, az örkényi rokonságú és minőségű Béla kézre kerítése pedig a nonszenszbe hajlik. Ez utóbbi főhőse egy pár morc rendőr, akik október közepén begyűjteni indulnak az ipartelep környékén homeless­kedő Bélát. „Erősen pár-rendőr ők ketten: ikrek. Tény­leg azok, születésüktől fogva. Nem mintha másképp is azok lehetnének. Párabbak ők minden pár rendőrnél. Másrészt egyenruhában az ikrek is ikrebbek. Tudják ezt ők is. Kicsit rá is játszanak. […] Egyedül egy ember az egy ember. Megduplázva már olyan, mintha jelentene valamit.” Lekapcsolják Bélát, ám hirtelen meglátnak egy másik, szakasztott Bélát. „Szervek pillanatra meghökkennek. De nem túlságosan. Edzett szervek ők nagyon. Átmentek már egy s máson. Megértek már emezt-amazt. Miben áll nekik lekapni a másik Bélát is? Egy üptre lekapják. Úgy lekapják, mint a golyó!” A nonszensz jelenethez kirobbanó intellektuális nyelvi humor társul. A pár-rendőr elől még némán kitértek az emberek, a dupla ikrek láttán azonban „Vigyorognak a népek: viccesen néznek ki ezek a zsaruk! A két jópofa. Vagy a két plusz két jópofa. Ezek a zsaruk, ezek a zsaruk! Egy pillanatra sem tudnak veszteg ülni a valagukon. Annyira hajtja őket az indulat, hogy vidám perceket szerezzenek a népnek. […] A két szerv kicsit indiszponált. Magabiztosságuk is egészen oda lett. Pedig alapjában véve elégedettek kéne legyenek: egy Béla helyett kettőre tettek szert. Igaz, csak egyre szólt a megbizatás. Viszont túl van teljesítve a terv. Bélákból bőség lett, Bélákból lehet válogatni. Akkor mégis miért van az az érzésük, hogy valami el lett cseszve?” Ebben a nyelvileg lecsupaszított elbeszélésben (egypercesben?) minden szó tökéletesen a helyén van, gyönyörű az ív, ahogyan pontról pontra – a hatalom tekintélyt demonstráló megjelenésétől a tekintély megsemmisüléséig – előkészül a tökéletes csattanó: „Magától adódik a kérdés, el is hangzik nemsokára. Egyi­kő­jüktől, de az is lehet, másikó­juktól: – Aztán… melyi­kő­­tök a bélább?” – megsemmisít, de nincs bántó éle, bájosan semmisít meg!

Örkény mellett Molnár Vilmos Tamási Áronnal áll közelebbi szellemi rokonságban. Nyelve, stílusa, még inkább csavarintmányos észjárása úgy a mai székelyé, ahogy Tamási Ároné volt a maga idejében (a címadó, Az ördög megint Csíkban hódolat a mesternek, a kötetcím azonban túlzottan sejteti Tamási jelenlétét). A nonszenszbe hajló groteszk, az élőbeszédre emlékeztető, szlengesen könnyed székely nyelv („Úgy kerek a világ, hogy híja van. Úgy kerek, hogy nem is látszik annak.”), a rengetegbeli Ábeléval rokon derűs és mókára kapható világszemlélet határozza meg Molnár Vilmos sajátos prózai karakterét. És még valami: a világhoz való szeretetteljes viszony, amelyet az irónia megóv attól, hogy érzelmes legyen, a legmaróbb kritikát pedig fölülírja a mindent finoman belengő báj.

Meghitten otthonos, bensőséges, tündéri bájjal átitatott világ az övé valóban, miként az ugyanitt olvasható A falvédőn című tárcanovella (zsáner) is mutatja. Megható lírai emlékezés és emlékállítás az elbeszélő nagyapjának és – az amúgy is a kötet fókuszába állított – nagyanyjának. Hármójuk egy közös estéjének történetét meséli el a hétéves elbeszélő, a vacsorára készülődéstől a lámpaoltásig. Finom irónia és ihletett áhítat virtuóz mód játszik egymásba remek ritmusban, a falvédő bugyuta, közhelyes föliratai meg az ügyetlen kézzel kivarrt képei pedig az álomvilág felé billentik a fiút. A külvilág nem hatol be ide, inkább sejthető, mint megtapasztalható az odakint, s hogy mit gondolnak róla idebent, csak az értheti, aki lélekben van otthon e hajlékban: „A falvédők ábrái és feliratai vagy piros fonallal voltak kivarrva, vagy zölddel. Esetleg pirossal kombinált zölddel. Más szín nem fordulhatott elő, mintha a világot csak zöldben vagy pirosban lenne ajánlatos szemlélni. Lehet, csak így ajánlatos szemlélni.”

Molnár Vilmos vérbeli mesélő, ars poeticája a széppróza eredendő természeténél horgonyoz: a próza nem más, mint történetmesélés, az író pedig a mesélés során a mesemondás örömét átélve szét­sugározza a kézhez szelídített, lakályossá varázsolt, szerethető valóságot. Kismester, prózai világteremtése nem a nagy egészre, hanem annak részletére irányul, azt viszont markáns és igen rokonszenves intenzitással, sokféle műfajban, világteremtő nyelvi gazdagsággal jeleníti meg.

Új könyvének azonban – ahogy Molnár Vilmos egész prózaírói jelenlétének – van egy nagy hibája. Az, hogy kevés. Kevés – nem a jó elbeszélés, tárcanovella, hanem egyáltalán. Ez így bizony vékony. Fél könyv. Ezért jobb híján kerülhetett a kötetbe az író más természetű, az említett munkák társaságában számomra nem igazán értelmezhető négy másik meséje (Mese…) – talán egy következő könyv részletei, remélem, igen. (Bookart, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben