×

Márai Sándor: Hallgatni akartam

Varga Mária

2014 // 03
A sokat sejtető cím valójában a könyv első mondata. „De aztán megszólított az idő – folytatja a szerző –, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a leg­veszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás.” A téma később, a mű folytatásának – pontosabban, szerves részének – számító Föld, föld! című kötetben is felmerül. A szerző felméri, hogy diktatúrában sem beszélni, sem hallgatni nem lehet morális módon. Bekövetkeznek ugyanis olyan események, amikor hallgatni nem szabad, mert cinkos, aki néma, a hallgatás valamilyen szinten beleegyezésnek számít, a nyílt beszéd, a normális párbeszéd viszont lehetetlen. Bizonyára ezt is számba vette Márai, amikor döntését a haza elhagyásáról 1948-ban meghozta, és élete végéig tartó önkéntes száműzetésbe vonult.

Nemcsak a szerzőnek, de könyveinek is különleges sors jutott. Jelen kötet előzménye, az Egy polgár vallomásai című regény első két része a harmincas években látott napvilágot, a folytatás, a harmadik résznek számító Föld, föld! című memoárkötet először 1972-ben Torontóban jelent meg. Utóbbi mű első két fejezete (jelen kötet) viszont csak a 2013-as könyvhéten kerülhetett az olvasók kezébe. „Nem engedem külföldi nyilvánosság elé, nem akarom, hogy ezt a szomorú vallomást, a magyarságnak ezt a vádiratát idegenek is olvashassák” – indokolta a szerző a Föld, föld! megcsonkítását. A szomorúságot az azóta megjelent recenziók némileg fokozzák: az embernek azonnal van egyfajta sejtése, hogy a kíméletlenül őszinte „vádiratnak” mely vádpontjait milyen kontextusban mely sajtóorgánumokban fogja viszontlátni. Nem is kell csalódnia. A túlnyomórészt közéleti-politikai kérdéseket boncolgató szerző egyforma súllyal és részletességgel elemzi-bírálja a felidézett korszak (az Anschluss napjától 1944-ig) mindegyik fontos eseményét, sőt ezek előzményeit is, ám bizonyos mai ismertetőkből, recenziókból úgy tűnik ki, mintha Márai kizárólag a re-akciókat ítélné el, például a trianoni döntésre „válaszoló” revíziós politikát. Mintha ezeket a re-akciókat nem egy ellentmondásos, bonyolult, „gyúlékony” közeg problémái hívták volna életre, amelyekre szinte csak rossz és még rosszabb válaszokat lehetett adni, és mintha a többi állam mindegyike jeleskedett volna a tökéletes válaszok megtalálásában. Márait sohasem hagyja cserben a realitásérzéke, amely erős erkölcsi és intellektuális alapokon áll. Mivel a korszak égető kérdéseit valós közegükben, többféle aspektusból vizsgálja, ezért igazából nem vádiratot olvasunk, hanem korrekt számvetést.

Nézzük például a Trianon-kérdést és a gyakorta bírált revíziós politikát! „Aztán bűnnek számított a revizionizmus a titkos és nem is olyan titkos vagy egyféle ál-intellektualizmus, túlzó internacionalista »haladottság« eszméivel büszkélkedő szélsőbaloldali értelmiség szemében, mert ez – szerintük – rosszul értelmezett, idejétmúlt hazafiasság, az olcsó hordósovinizmusba, mesterkélt és üzleties honfibúba kendőzött nemzetieskedés palástja volt csak. […] De a magyar revízió nagy kérdésének ezek az ellenszenves kísérőtünetei [itt a valódi fájdalmat meglovagoló hazafiaskodó hangokra céloz – V. M.] sem változtattak a valóságon: egy ezeréves Duna-táji nemzetet igazságtalanul, mohón, rövidlátóan feldaraboltak, s az elszakított részek és az anyaország ezt a kegyetlen műveletet soha nem heverték ki. A földkérdés mellett a trianoni kérdés izzott a magyar élet mélységeiben.” A második bécsi döntést követő kassai bevonulás, melynek Márai is részese volt, nem okozott őszinte örömet sem a bevonuló, sem az őket fogadó ottani magyaroknak. Előbbiek tudták, érezték, hogy „nem a hatalmak jobb belátása, nem is a történelmi igazság érve diadalmaskodott, hanem a német–olasz tengely pillanatnyi érdeke”. A felvidéki őslakosok pedig „később megvallották, hogy az anyaország egykor nemzetközi hírű honvédségének ez a trianoni években nevelt változata csalódásként hatott reájuk, mert a cseh hadsereg felszerelése, megjelenése különb volt”! De a csalódás fő oka nem a hadsereg technikai állapota volt: a tisztek és később a tisztviselők hangos, melldöngető ügybuzgalma sem ébresztett szimpátiát. „A közigazgatás és a katonai rendszer, melyet hoztunk, úgy rendezkedett be ezen a területen – rögtön az első órától –, mintha nem is haza, egy magas műveltségű, a demokrácia alapfogalmaival már megismerkedett magyar közösség életébe térne meg, hanem valamilyen gyarmati területre, ahol korbáccsal, pálinkával és kereszttel kell a bennszülötteket móresre tanítani.” A kisebbségi sorban élő magyarság azonban, ha sovén cseh és szlovák nemzetiségi politika keretei között is, már megismert egy demokratikus életformát, amely fájdalmasan hiányzott a horthysta politikai gyakorlatból – mutat rá a szerző.

A trianoni döntés Márait kassai származása okán személyesen érintette, sőt több helyen szóvá teszi azt is, hogy ő a magyar polgárság igazi képviselőinek éppen az elszakított felvidéki és erdélyi területeken élő polgári réteget tartja. „Az arisztokraták ebben az időben már elvesztették a műveltségpártoló osztály történelmi szerepkörét, de a polgárság, különösen a felvidéki és az erdélyi polgárság s a vidéki zsidóság őszinte hittel és áldozatkészséggel fordult minden magyar szellemi teljesítmény felé. […] éppen az a műveltséghordozó társadalmi osztály vált ki a nemzeti élet együtteséből – egy osztály, amelynek tradíciója és öntudata volt szerepéről, tudott arról, hogy ő hivatott hívni, éltetni, pártolni a magyar kultúrát.”

A polgárság sorsának, múlt-, jelen- és lehetséges jövőbeli szerepének kérdése végigvonul e könyvön, pontosabban részkönyvön is. Hangsúlyozza, hogy e réteg megtámadtatása „elkezdődött a magyar sajtó jobboldali nyomtatványaiban azon a végzetes napon, amikor Hitler bevonult Bécsbe, és beteljesedett ez a nyulam-bulam játék, amikor a kommunista államhatalom már nyíltan, szemforgatás és kendőzés nélkül pusztította el a pol­gári társadalmat”. Ezek a diktatúrák nem pusztán egy osztályt akartak eltüntetni, hanem egyfajta szellemiséget, „a polgári szemlélet, a polgári életérzés szellemét”. Márai, akit ebben a szellemben neveltek Kassán, az egykori polgárvárosban, személyes feladatának, szükségletének érzi, hogy megvizsgálja: miért irányul ez a szenvedélyes jobbról és balról jövő támadás éppen az ő osztályára, valóban bevégezte-e történelmi feladatát a polgárság, el kell-e tűnnie a történelem süllyesztőjében, avagy a jövőben akad-e még valamilyen feladat a polgári szellemiség számára. A többszöri nekifutásra megfogalmazott válaszok végkicsengése pozitív: az író úgy gondolja, a polgárságnak jut majd az a szerep, hogy a „nyugati típusú szocializmusba” (melyet szerinte a skandináv államok és Anglia képviselnek) átvezesse a népeket. Ám a Föld, föld! utolsó oldalán éppen a disszidálni készülő író mondja ki, hogy a végzetes években, a nácik, majd az őket követő kommunisták terrorja idején a magyar polgárság rosszul vizsgázott, s természetesen saját magát sem menti fel a felelősség alól.

Márai a kor három fontos politikusának portréját is megrajzolja: mindhárman – Teleki, Bárdosy és Bethlen – személyes ismerősei voltak, tetteiknek emberi, családi, sőt egészségügyi motivációit is felvillantja. Izgalmas dolog kicsit közelebbről megismerni azokat a vezetőket, akik azokban az embert próbáló időkben jól-rosszul a nemzet sorsáért feleltek. Márai szemében Bethlen István volt a született államférfi, az az ember, aki nem is lehetett volna más, mint amivé vált. A róla készült vázlat azonban nem idealizált: nagyszerű emberi és politikusi tulajdonságai mellett hibás politikai döntéseit, mulasztásait is megemlíti. A könyv éppen az ő sorsának taglalása közben ér – elég váratlanul – véget.

A szerkesztő, Mészáros Tibor, aki a Márai-hagyatékot gondozza, a kötet végi jegyzetekben bemutatja a Vallomások hányatott sorsát, a megcsonkítások történetét. Egy bírósági döntés hatására a szerző az első két részt is átdolgozta, lerövidítette. Jelen könyv bizonyos részei viszont szinte szó szerint megismétlődnek a folytatásban, a Föld, föld!-ben. Ezen és más okok miatt is szerencsés volna, ha az Egy polgár vallomásai mielőbb az eredeti verzióban és szándék szerinti egységben kerülhetne az olvasók kezébe. (Helikon, 2013)

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs januári száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben