×

Kiss Gy. Csaba: Nemzetek és előítéletek

Pienták Attila

2014 // 03
Kiss Gy. Csaba új, Esszék, tanulmányok az Adriától a Balti-tengerig alcímet viselő kötete – nem tudunk rá jobb szót – jó szándékú könyv. Hogy mennyire új, az kérdéses, hiszen a benne szereplő írások 2005 és 2012 között jelentek meg (persze a bibliográfiai adatok is, ha konkrét utalás nem igazít el az adott darabban, általában csupán orientáló jellegűek a szövegek keletkezésének idejét tekintve, nem beszélve azokról az írásokról, melyek e könyvben jelennek meg először) – de az újdonság kérdése, mint látni fogjuk, különösen érdekes. (Nem kevésbé, hogy esszé- és tanulmánykötetről van szó, aminek metodikai jelentősége van.)

Talán furcsa módon, a szokásos módszert megfordítva, kezdjük a szerző attitűdjének-habitusának szemrevételezésével. Könyve jó szándékú, írtuk, s ezen a legkevesebb, hogy nem valamiféle enthuziazmust értettünk, sőt. De még csak azt sem írhatjuk, hogy jobbító szándékú. Hogy is mondja Kosztolányi hőséről, Esti Kornélról és az udvariasságról? Ezt „a legkülönb erénynek tartotta. Mindenesetre különbnek, mint az úgynevezett jóságot. A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan és merőben formai. Viszont ha az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.” Erről van szó. Kiss Gy. nem prédikál, főleg nem oktrojál semmit olvasójára, annál inkább megadja a legnagyobb tiszteletet, amit író adhat olvasójának: amiről beszél, az „maga a tartalom, maga a lényeg”. Élen jár ebben a beszédkultúrában a kötet első egysége, mely az Előítéletek és nemzetek címet viseli. Rögtön a nyitó darab (Nemzeti identitás és emlékezet. Tétova töprengések) a következőképpen indul: „Valóban töprengések, ahogyan az alcímben jelzem, mert nem a témát kimerítő tanulmányt készülök papírra vetni, csupán néhány szempontot kívánok továbbgondolásra fölkínálni. Ezért is a tétova jelző. Hiszen igazából kérdezni szeretnék. Kérdezni: magamat és a magyar nemzeti identitás mibenléte, jelen gondjai iránt érdeklődő olvasókat.” Szép, de már-már túl udvarias – szerencsére kötete egészére nem ez a jellemző. Hogyan is lehetne az egy olyan szerző esetében, aki Kemény Zsigmond bárót választja (kimondatlanul is kimondva) szellemi platformjául, éspedig a legnagyobb megelégedésünkre. Hogy Kemény szellemi hagyatéka, sőt továbbmenve: még inkább gondolkodói-tanulmányírói hozzáállása milyen rendkívüli mértékben hiányzik szellemi életünkből, annak tárgyalása távolra vinne és hosszan, nem jelen recenzió keretei közé való. Azt azonban, hogy valaki ezt a keményi attitűdöt, ha olyan erővel, érces hangon és kíméletlen logikájú szigorral reprezentálni nem is tudja, de legalább kísérletet tesz rá, s gondolkodói vonzalmát nyíltan vállalja – nos, ez önmagában elismerést érdemel. Éppen ezért ne is higgyünk a kötetindító sorok korunkhoz szóló udvariaskodásának. Korunk értekező prózájának tetemes része három dologra képes: vagy hebegve-habogva bocsánatot kérni, mielőtt önálló gondolat nyilvánítására merészeli elszánni magát, vagy instant (és/vagy a közbeszéd szintjén időszerűen „pc actually”) kismesterek osrici mélységű szóvirágait szajkózni álságos tiszteletből és persze megélhetésből (ó, hogy tárgyunk istensége, Hermész a tolvajoknak is védelmezője!), vagy pedig semmit sem mondani. (A ki­vételnek mindig tisztelet!) Szerzőnknek nagyon is van mondanivalója, melyet végtelenül udvariasan el is mond. Egy kevéssel több erély hiányzik, nem éppen hangerő, inkább az említett érc, amivel messzebb, jóval messzebb szólhatna ez a hang, áthatóbban – ez az érc hiányzik a hangból, de mielőtt túlmagyaráznánk, helyesebb, ha a hogyan tiszteletet érdemlő, ám elégtelen kivitelezését megállapítva nyomban a mit kérdésére figyelünk.

Hiszen Kiss. Gy. Csaba nagyon is fontos kérdésekről gondolkodik. A kötet címében szereplő két fogalom közül igazán csak a nemzet pontos itt, valóban Magyarországról és a szűkebben-tágabban környezőnek mondható nemzetekről, a kötetet komolyan véve pontosabb, ha úgy fogalmazunk: államokról esik szó. A könyv első három (legfontosabb) írása több nekifutásban közelít a témához. Elsőként a nemzet fogalmát vizsgálja, s hangsúlyozza a nemzeti emlékezet nélkülözhetetlen identitásképző szerepét, a magyar önkép szempontjából kulcskérdéssé avatva 1956-hoz való viszonyunkat. Má­sod­jára a réges-régi kérdést vizsgálja, Magyar­ország földrajzi, geopolitikai, szellemtörténeti „között”-sé­gé­­nek tudomásulvételével (Kelet és Nyugat között), melyet rögtön azzal a szellemes megállapítással kezd, hogy „úgy tetszik, a magyar reflexek elég régóta egy kaptafára mennek”. Valóban, de szükségtelen valami könnyű kezű önostorozástól mint a kűr kötelező hungarikum-elemétől tartanunk: Kiss Gy. tolla nem kapható ilyen felületességre. A Kelet-Európa/Közép-Európa elnevezések körüli vitákra nem tesz pontot ugyan, de rendet vág néhány alapvető tény említésével, illetve majdhogynem revelációként ható megfogalmazásával, mint például amikor emlékeztet: „nem szabad elfelejteni, hogy az Európai Unió megszületése, a nyugat-európai országok együttműködésének a kényszere a kettéosztott kontinens idejére esett”. Kiváló és termékeny meglátás, a szerző következtetései pedig figyelemre méltóak. Nincs is azon semmi csodálkoznivaló, hogy konklúzió gyanánt a „közös közép-európai erőfeszítést” hangsúlyozza. Nyílegyenesen folytatódik ez a gondolamenet a harmadik szövegben (Közép-Európa, nemzetképek, előítéletek), melyben a különféle nacionalizmus-fogalmak segítségével igyekszik megvilágítani (nevezzük így) térségünk sajátosságainak agyonmagyarázott és agyonkozmetikázott történeti portréját. Itt kerül elő az előítélet megnevezés is, melyet túlságosan neutrálisnak, csaknem finomkodónak érzünk: valójában indokolatlan vérségi gőgön, vallási büszkeségen, jól leírható irányból jól leírható irányba mutató felsőbbrendűség-tudaton alapuló mélységesen irracionális, és mint ilyen, mélységesen emberi, ergo közösségi, vagyis végső soron tehát nemzeti hóbortok kusza hiedelmeinek így-úgy összefonódó ág-bogáról van szó, melyeknek összeálló nagy dzsungele maga a történelem. Ugyanazokról a keményi „ködképekről”, melyeket természetesen maga a szerző is megidéz már könyvének elején. „Ködképek emitt és ködképek amott. Rózsaszínűek és baljósan sötétek.” Szerencsére Kiss Gy. megőrzi higgadtságát, és még azt is elárulja, milyen definíciót javasol a „Közép-Európa” kifejezés használatához. Mi nem áruljuk el, sokkal nagyobb élmény az ő gondolamenete végén eljutni hozzá.

Ismételjük, ez az első három esszé a kötet lelke és voltaképpeni értelme. A többi: majdhogynem kresztomátia. Itt válik érdekessé az újdonság (és a metodika) említett kérdése. Újdonság? Nem igazán érdemes azzal foglalkozni, hogy egy-egy írás tavaly született-e, vagy a kétezres évek derekán: érdemes viszont észrevenni, hogy utóbbiak is maradéktalanul aktuálisak. Azt a következtetést kell tehát levonni, hogy a könyvnek ez a példatár vagy olvasókönyv része mindig aktuális, hiszen ha a történelemről úgyis csak aktuális példákról szólva lehet elmélkedni, s belőlük ugyanazokat a következtetéseket levonni, akkor nemcsak a történelem aktuális mindig, hanem a példák is – hiszen ugyanaz készül mindig ugyanazon kaptafára? Igen, azt. Meg azt, hogy a történelemről, kultúrtörténetről gondolkodó tollának igényességét, szellemi önbecsülését és felelősségérzetét mutatja, mennyiben veszi mégis lelkiismerete szerinti gondossággal figyelembe aktuális tárgyát, saját aktuális példáit. Nos, Kiss Gy. Csaba mint gondolkodó és tudós mintaértékűen teljesíti feladatát. Hogy azután írói módszerválasztása megfelelő-e, azon lehet vitatkozni. E módszer ebben áll: a könyv elején levert jelzőkarók határolta gondolati univerzumnak szép, megfontolandó, érdekes példatárát állítja olvasója elé, tarkabarkán, midőn ennek a Közép-Európának íróit, városait, hangulatait, összevissza hatásait gyűjti csinos kis csokorba. A kezdetekkor megfogalmazott súlyos gondolatokkal telve olvassuk ezeket a finom tollal megírt „kisebb közleményeket”, miközben az alapos filológiai erudíciót és bőséges nyelvismeretet reprezentáló írások szellemesen, sokszor keserédesen utalnak egy-egy kötetkezdő főgondolatra, mindig világosan, mindig illusztratívan. (S persze innentől lesz tökéletesen jelentéktelenné, esszét vagy tanulmányt olvasunk-e. Mindegy, mert funkciójának megfelel mindkettő. Ha nagyon akarjuk, megkérdezhetjük, vajon mit keres az Amikor vigyázó szemünket Prágára vetettük című nosztalgikus esszé­bagatell ebben a gyűjteményben. Nem akarjuk nagyon: ez a szerző pihenője. Aki írt már könyvet, tudja, miről van szó.) A magunk részéről nem vitatkozunk ezzel az írói eljárással: a filológusnak rendkívül jól áll, ha saját fajsúlyosabb szövegeihez képest nem veszi túl komolyan önmagát, feltéve, ha vannak ilyen szövegei – ezt szeretettel ajánljuk valamennyi filológus figyelmébe.

A jó könyv mindig nyugtalanító, mert attól jó könyv. Túl messzire vezetne annak kifejtése, hogy miért hagyja olvasójában egy nagyon is bizonytalan moll akkord emlékét ez a kötet. Mert sokfelé kellene visszanyúlni ahhoz, hogy lássuk: a szerző olyan démonnal kénytelen szembenézni, amelyet az emberi szellem egyik sötét fenevada, a felvilágosodás szabadított a világra, jelesül a nemzetállam fogalmával (mely ha nem léteznék, ez a könyv meg sem születhetett volna), ráadásul a szembenézéshez egyetlen módszere és stílusármádiája van, éppen az, amit a felvilágosodás pökhendi cinizmusa vindikált magának, és oktrojált másra: a higgadtság, a józan ész fegyelme. Mert akkor meg kellene magyarázni azt a paradoxont, hogy Kiss Gy. Csaba éppen egy dezilluzionista kor nagy szelleméhez (Keményhez) kénytelen fordulni, mintha csak ő maga vagy Kemény is dezilluzionista volna. Egyikük sem az, puszta törvényszerűség csupán, amelyet (hogy egyetlen komolyan vehető rendszerépítő szellemtörténészünk, Bodnár Zsigmond terminusaival éljünk) az akció és reakció hullámgörbéje kényszerít e szerzők felületes megítélőjére: Kemény is, Kiss Gy. is látszólag az illúziófosztás embere, de ki mondta, hogy a dezillúzió lemondást, szellemtelenséget, fantáziátlanságot jelent, mindazt tehát, amit a felvilágosodás jelent, s amelynek nyomasztó kísértet-árnya elleni meg-megújuló illúzióiban és dezillúzióiban az emberiség legcsodálatosabb elmejátékait alkotta töretlenül az elmúlt bő három évszázadban is? Mindez tehát messzire vezetne – helyette a recenzens azzal kívánja elismerni a szerző nyugtalanítóan gondolatébresztő kötetét, hogy megállapítja: Kiss Gy. Csaba higgadt hangú, nem malgré lui formafegyelem kényszerzubbonyában senyvedő, hanem módszerét tekintve elegáns, célkitűzésire nézve jó szándékú írásai olyan hangot szólaltatnak meg, mely féltetlenül „a mélyek” kiemelésére tart igényt. Ugyanezt, ugyanígy, ércesebben! (Nap, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben