Vas Zoli (1952) dalszerző, énekes, gitáros, basszusgitáros, a magyar nyelvű blues egyik atyja, ironikus dalaival egyéni színfolt a honi zenei életben. 1991-ben kiadott magyar nyelvű, Bocskai Istvánnal és Szabó Tamással készített, Tudod, csak azért…
című lemezét a mai napig a magyar blues egyik fundamentumának tartják.
•
Különleges vendégem van Vas Zoli személyében, ő a magyar akusztikus blues-zenélés egyik rangidős képviselője, a köztudat őt tartja a magyar nyelvű bluesdalok egyik legkorábbi szerzőjének. Emlékszem, hozzám is előbb jutott el Zoli híre, mint hogy találkoztam volna vele vagy a zenéjével. Te mikor találkoztál a blues-zenével?
Idős személy lévén már elég régen, úgy a hatvanas évek második felében, talán a vége felé.
Nagyjából egy időben, ahogy Amerikában a blues revival lezajlott?
Nagyjából a revival idejében, így van. A gimiben már volt olyan zenekarunk, amelyik ilyesmi zenét játszott. Akkoriban még nem saját dalokat, hanem John Mayallt meg mindenfélét. Inkább a brit zenét, a blues-rock vonalat, Ten Years Aftert, hasonlókat játszottunk a gimnázium klubjában.
Honnan értesültetek ezekről a muzsikákról? Ügyeletet tartottatok a Luxemburg Rádiót hallgatva?
Leginkább a Szabad Európa Rádióból, én Luxemburgot nem nagyon hallgattam. De akkoriban már volt szalagos magnóm, és először tulajdonképpen szalagokon jutottam hozzá a felvételekhez. Például Lightnin’ Hopkinshoz, aki akusztikus bluest játszott, és akkoriban már voltak Johnny Winter-felvételeim is. A tengerentúli megjelenés után elég hamar kijött a keletnémet Amiga lemezkiadónál is J. B. Lenoir lemeze, az óriási hatással volt rám. Akkoriban egy barátom valahonnan kerített egy jó vastag kiadványt tele blueskottával, abban rengeteg nóta volt, azokból egy csomót megtanultunk és játszottunk, és nagyon élveztük. Tulajdonképpen ezeket a dalokat előbb tanultuk meg kottából, mint hogy hallottuk volna őket. Elég korlátozott volt a hozzáférési lehetőség ezekhez a felvételekhez. És egy csomó olyan dal volt, amit elképzeltem kotta alapján – a bluest nem lehet kottából igazán megtanulni, de volt róla egy elképzelésem. Csak később hallottam ezeket a dalokat lemezfelvételen, és sokszor rájöttem, hogy ez nem pontosan ugyanolyan. De volt, amit elég jól eltaláltam.
Annak ellenére, hogy ez a zene nem volt kapható az üzletekben, nehéz volt hozzáférni, nem lehetett a hazai médiában hallani, a fiatalok körében elterjedt? Mennyire volt ez kedvelt muzsika? Mert a te korosztályod tagjai olyan nosztalgiával emlékeznek vissza ezekre az időkre, főképp a Radics Béla-korszakra, hogy úgy tűnik a szavaikból, szinte teljes társadalmi szélességben tarolt ez a zene.
Én Radics Bélánál egy kicsit korábbi időről beszélek. Arról az időről, amikor ez még nem volt annyira elterjedt. Persze Radicsot imádtuk, hallgattuk, jártunk a koncertjeire, és jártunk mindenféle más koncertekre is. De amikor elkezdtem ezzel a zenével foglalkozni, nem volt még annyira elterjedt.
Azok a jó értelemben vett megszállottak, akik elkezdték, nem maradtak nagyon egyedül ezzel a muzsikával?
De.
És a környezetedben hogy fogadták ezt a zenei világot?
A környezetemben voltak olyan emberek, akik ezt nagyon szerették. Szóval volt ennek tábora, ha úgy tetszik, de messze nem az a szélességű, mint amit aztán elért a magyarországi blues boommal, ami inkább úgy a nyolcvanas évek elején indult. És aztán jöttek a fesztiválok egymás után. De az is már inkább a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján volt, a pécsi, a tatabányai fesztiválok idején, akkoriban nagy bluesvirágzás volt nálunk. Én már korábban is elég sok helyen játszottam ezt a muzsikát, és azt hiszem, annak idején emiatt egy kicsit csodabogárnak tűntem. Pláne, hogy magyarul énekeltem. Mert arra mindig súlyt fektettem, hogy a saját dalaimat adjam elő. Persze játszottam eredetiben is blues-sztenderdeket, meg le is fordítottam egypárat, de azokat nem adtam elő, otthon maradtak a szobámban. Amikkel kiálltam a közönség elé, azok a saját dalaim voltak. Sokáig úgy is emlegettek: Vas Zoli, aki a saját bluesait játssza.
Az első, legkorábbi fellépéseid hogyan, hol, milyen környezetben zajlottak le?
A legkorábbiak még a gimiben. Akkor még általában másolatokat, tehát angol vagy amerikai bluesokat játszottunk angolul és amerikaiul, „bluesul”. Az első saját dalaim a hetvenes évek első felében születtek. Akkoriban volt a budaörsi amatőrfesztivál, ott már játszottam ilyeneket. Emlékszem, ’73-ban először – és eddig utoljára – módomban volt Londonba utazni. Egy ottani klubban már játszottam saját bluest is, persze főként eredeti amerikai dalokat, de egy saját darabot is, magyarul. Előtte sűrűn elnézést kértem, hogy tudom, egy árva szót sem fognak érteni, de ezt most hadd próbáljam ki.
És mit szóltak hozzá?
Udvarias közönség volt, úgyhogy jól fogadták. Megtapsolták rendesen. Lehet, hogy belül máshogy fogadták, nem tudom, de én jól éreztem magam.
Itthon létezett olyan fórum, ahol a magyar nyelvű bluesdalok megszólalhattak?
Részemről ez úgy kezdődött, hogy ’75-ben elkerültem egy, akkor már talán egy vagy két éve működő klubba, amit úgy hívtak, hogy Váza. (Előtte volt egy másik, az Amphora, gondolom, ezért lett ennek is ilyen neve.) Haverok útján keveredtem oda. Ez akkoriban a Bartók Béla úton működött, a Feneketlen-tó előtti sarkon, talán valami munkásőrközpont is volt ott, nem tudom. Szép nagy zöld vasajtaja volt, ott lehetett lemenni, és ott működött a Váza. A klub vezetője a Muszty–Dobay házaspár volt, mindketten marha jól játszottak bluest. Volt egy csomó kottájuk is, és nagyon jól megtanulták a fingerpicking játékstílust, sőt tanították is, ha jól tudom, azóta is tanítják. Nagyon megtetszett a picking-játékuk, én is megtanultam. És a klubban találtam egy csomó olyan embert, aki saját szerzeményeket adott elő, nemcsak bluest, mindenfélét. Köztük volt Dévényi Ádám. Ebbe én is bekapcsolódtam, és hamarosan jöttek az egyéb fellépések is. Akkortájt minden évben megrendezték Fehérváron a Fiatal Dalosok Találkozóját (FDT), és ott általában ez a dalszerző-előadó kör is szerepelt.
A ’77-es Ki mit tud?-ra hogy kerültél, magadtól jelentkeztél, vagy neveztek?
Az említett Váza Klub társaságából többen is jelentkeztek, és az ő rábeszélésükre elmentem én is. Abban az évben szerepelt a műsorban többek között Dévényi Ádám, Mandel Róbert, Kiss Péter, a Gúnya duó. Én egy tévés adásban szerepeltem, mások többen is.
A zsűri hogy értékelt?
Pernye András értékelt, és elég jókat mondott rólam, de aztán nem én lettem a befutó. [„Vas Zoltán produkciója azért rendkívül érdekes, mert egy country-blues nevezetű, tehát egy népi eredetű amerikai énekes formát próbál meghonosítani a mai dalban, magyar szövegre, ami irtó pikáns és furcsa érzést kelt az emberben, kicsit olyan viszketős érzés, mert egy olyan dallamanyag, amelyik az angol nyelv szelleméből fakad, azt magyar szövegre húzzuk, valami furcsa van benne. Mindazonáltal nagyon ajánlatos út, és azt hiszem, hogy ezt is ki lehet kísérletezni.” – Pernye András értékelése]
Abban az időben a blues megítélése általában – nem csak a rajongók körében – milyen volt?
Igazából nem igazán volt benne a köztudatban. Az emberek nem tudták, mi ez. Ez akkoriban egy kis közösség, főleg a Váza Klub által ismert műfaj volt. Amikor a
Ki mit tud? műsorában szerepeltem, látszott a helyszínen jelen lévő nézőkön a „döbbenet”. Megtapsoltak, de látszott az arcukon, hogy nem igazán tudják, miről van szó.
És mikortól kezdett el ez a zene szélesebb körben ismertté vagy legalábbis nem idegenné válni? Köthető valamelyik magyar előadóhoz?
Amikor Bodonyi Attila elindította a Kassák Klubban a Blueskocsmát a nyolcvanas évek első felében, az adott egy lökést. Addig ez a zene egyfajta kisközösségi tevékenységként működött.
Említetted a múltkorában, hogy tagja voltál a KISZ Központi Művészegyüttesnek.
Volt egy társaság – egy része a már említett Váza Klubból, de sokan mások is, akik ma neves szereplők –, ezt úgy hívták, hogy a KISZ Központi Művészegyüttes Folk Pódiuma, Boros Lajos volt a vezetője. A Rottenbiller utcai központ elé beállt egy nagyméretű busz, mi szépen beszálltunk, és körbejártuk az országot ezzel a truppal. Ez akkoriban elég sűrűn előfordult.
Ez zeneileg mennyire volt vegyes társaság?
Abszolút vegyes társaság volt, benne volt például a 100 Folk Celsius, benne volt Dévényi Ádám, Anti Tamás, Dinnyés Jóska, a Gúnya duó, a Kolinda, a Gépfolklór, Trunkos, akik most hirtelen eszembe jutnak. Szóval nagyon vegyes. Viszonylag nagy helyeken játszottunk, főként színháztermekben.
Ott is aludt a társaság?
Igen, ezek többnapos turnék voltak.
Kimondottan „rock and roll-hangulatot” képzeljünk el?
Nem, nem. Általában akusztikus…
Nem a muzsikára gondolok most, hanem inkább a…
Az éjszakákra? Hát… szépek voltak, na.
Volt olyan eset, hogy a politika beleszólt a zenei pályádba?
Előfordult olyan, hogy a szervezők hirtelen visszamondtak koncertet, és nem tudtuk, hogy miért. Aztán utóbb megtudtuk, hogy azért, mert illetékes helyről odaszóltak. Dévényi Ádámmal sokat játszottunk kettesben, és tudták, hogy helyenként szigorúbb szövegeink vannak. Ez a Belügynek nem mindig tetszett, és ezt jelezték is. Történt egy érdekes eset, Siófokon játszottunk valamikor a nyolcvanas évek elején. Még éjjel hazaértünk, persze vonattal, kocsi nem volt. Másnap utazom a metrón, és odalép mellém egy fiatal srác: „Szia, Vas Zoli! Tudod, én voltam ott tegnap, izé, Siófokon a bulin, én voltam oda kirendelve, hogy hallgassam meg, rendben vannak-e a szövegek. Figyelj, minden rendben volt” – mondja a srác, és a következő megállónál leszáll. Épphogy elmondta, nyílt az ajtó, és leszállt. Én meg gondolkozhattam, hogy mi van.
Mennyire volt nehéz akkortájt koncerteket szervezni?
Akkoriban nem volt annyira nehéz. Voltak művházak, amelyek ma már egyre kevésbé vannak, ezek akkoriban elég jól mentek. Ismertek és népszerűek voltunk, hívtak mindenfelé. Nem kellett nagyon bulik után mennem, egyszerűen hívtak. Később viszont volt olyan időszak, amikor pontosan abba fáradtam bele, hogy folyton a szervezéssel kellett volna foglalkoznom. Volt egy pár éves szabadúszó időszakom, amikor csak fordításból meg zenéből éltem. Már nem abból élek. Akkoriban elég sok, havi tizenvalahány buli volt, úgyhogy ez működhetett akár foglalkozásként is.
Mialatt szabadúszó voltam, megváltoztak a dolgok, már nekem kellett volna folyton felhívnom az egyre szűkülő számú helyeket, és elmesélni a telefonban, milyen állati jó vagyok, hogy engem meg kell hívniuk, különben éhen döglik a család – ezt persze nem tettem hozzá. Akkor elment a kedvem a dologtól. De korábban még eléggé, hogy úgy mondjam, piacon voltam. Aztán ez elmúlt.
A máig sokat emlegetett Bistro Blues Band-lemez 1991-ben készült el, de a Vas–Bocskai duó története már jó tizenöt évvel azelőtt kezdődött. Volt realitása, hogy a rendszerváltás előtt lemezt készítsetek?
Bocskai Pistával ’75-ben találkoztam, egy közös ismerősünk hozott össze bennünket, feljöttek hozzám, aztán elkezdtünk duóban fellépni, főként a Vázában. Szabó Tamással már a Kassák Klubban, a Blueskocsmában találkoztunk, de együtt, trióban csak később kezdtünk el játszani.
A rendszerváltás előtti lemezkiadásnak számunkra nem igazán volt realitása. A ’91-es megjelenés is úgy valósult meg, hogy volt egy korábbi elektromos bandám Vladár Karcsival és Rajnai Mikivel, Miki volt a dobos, és ő lett a Bistro-lemez szponzora. Horváth Ernő, a Budapest Klezmer Band akkori gitáros-bendzsósa vette fel a lemezt. Akkoriban Budafokon laktam, Ernő is, és ott volt a stúdiója. A lemez zenei rendezője, Simon Géza Gábor révén találkoztunk.
A lemezt először magyar nyelven jelentettük meg, volt vinil és kazetta is, ez volt a
Tudod, csak azért… Aztán lefordítottam a dalokat angolra, egy jó barátom, Bob Cohen, aki akkoriban a Budapest Klezmer Bandben játszott, sokat segített, finomítgatott a szövegeken, hogy azok szépek is legyenek. Volt, amibe nem nyúlt bele, arra büszke voltam, és volt, amibe belenyúlt, annak meg örültem. A következő évben felénekeltem angolul a lemezt, ugyanazokra a hangszersávokra, de újrakeverve, így ez az angol verzió, a
You know just because zeneileg jobban szól.
Ez a lemez pont a magyar blues boomba esett bele.
Igen, és elég jól fogyott. Sőt, ha manapság megnézek egy nemzetközi internetes gyűjtőoldalt – mert ezek az angol nyelvű korongok kikerültek külföldre is, nagyon jó amerikai visszhangjuk volt –, hogy mennyiért lehet ma kapni egy példányt, elég jó érzés, hogy akár harminckilenc eurós árat is találok.
A magyar nyelvű dalok esetében van egy olyan érzésem, sejtésem vagy benyomásom, hogy amikor nem tradicionális, tizenkét ütemes formában gondolkodunk, akkor egyúttal el is távolodunk a bluestól mint zenei környezettől. Nem szándékoltan, de mégis, talán épp a magyar nyelv miatt. Lehetséges, hogy a magyar nyelvű dalok szövegbeli tartalmisága annyira kimutatna ebből a zenéből, hogy automatikusan el is távolodunk tőle? A te dalaidat hallgatva is azt érzem, hogy ha nem tizenketteseket írsz és játszol, akkor inkább európai zenei hagyományok tűnnek föl, kuplék, vidám kocsmadalok. Neked mennyire fontos, hogy a zenédet bluesként aposztrofálják?
Abszolút nem fontos, és soha nem volt fontos. Amikor azt mondták rólam, hogy én bluest játszom, én mindig azt válaszoltam, hogy nem, én nem bluest játszom, én a saját dalaimat játszom, amelyek végül valahogy mindig blues-formát kapnak. De nem úgy állok neki, hogy írok egy bluest, hanem hogy írok egy dalt. És ahogy készül a zene, ahogy a dal megkapja a formáját, az sokszor blues lesz. Bár az az igazság, hogy az utóbbi időben már egyre kevésbé. Régen sokkal nagyobb volt nálam a blues-formát öltő dalok aránya.
Én is nagyon sokszor találkoztam azzal a kérdéssel, hogy jó-e erre a magyar nyelv. És sok olyan emberrel beszéltem, akik szerint nem jó, ezt igazából nem lehet magyarul előadni. Ennek a muzsikának az angol a nyelve, ezt angolul kell énekelni. De szerencsére olyanokkal is találkoztam, akik azt mondták, hogy magyarul tényleg nem lehet, de én mégis tudom. És ez jólesett.
A dalaidban van egy jó adag irónia, humor. Talán ez az, ami föloldja azt, hogy mindig olyan furcsa elsőre, amikor nem „amerikaiul” hallunk amerikai zenét? Jól oldja a humor a közönségnél ezt a kettősséget?
Igen, irónia meg humor – én inkább szarkazmusnak mondanám – általában van ezekben a dalokban, de az eredeti amerikai bluesban is. Tehát ez épp nem magyar sajátosság vagy kelet-európai íz. A fekete muzsikában nagyon sok a humor meg a szarkazmus. Amikor ezek a klasszikus bluesok íródtak, az amerikai feketék nem túl rózsás helyzete arra predesztinálta ezeket a dalokat, hogy legyen bennük önirónia, legyenek ironikusak, szarkasztikusak. Hogy megjelenjen bennük a fehér urak megvetése is. Az egy végletes és hibás leegyszerűsítés, hogy a blues szomorú zene. Szomorú – a magyar népdal is szomorú többnyire. De az alkotó azért megpróbál valami olyat is kihozni a dalból, hogy közben magát is vigasztalja vele. Fricskákat tesz bele.
Rendszeresen játszol a Zöld Macska pinceszínházban, és ezeknek az estéknek talán az egyik legfontosabb emléke, hogy a közönség szinte végig nevet. És nemcsak azon, ami a dalokban elhangzik, hanem az egész előadás, a dalok közötti spontán konferálások és az egyéb események összessége, egysége az, ami szórakoztató. Az egész előadásból talán ez az ironikus-szarkasztikus hangulat az, ami a legmeghatározóbb. És mintha a zene csak egy kellék lenne, a főszereplő maga az a jelenség, ami ott lejátszódik. Ezt hogy látod? Ez a hangulat valóban a zene fölé kerekedik?
Nekem azért azt ellensúlyoznom kell, hogy nem vagyok egy virtuóz gitáros. A hangszeres produkcióval nem vihetem el a balhét. Következésképpen más dolgokhoz is kell folyamodnom. Igyekszem a dalszöveggel, igyekszem, hogy úgy mondjam, a metakommunikációval, igyekszem a számok közötti konferálásaimmal. Ez tulajdonképpen egyfajta „kárpótlás” a közönségnek azért, hogy gitározásból mástól többet hall.
De ez az egész így ad ki egy egységet.
Ha így látod, annak örülök.
Az egyszemélyes előadások mellett már huszonöt éve létezik a Bluesügyi Hivatal nevű zenekarod.
A Bluesügyi Hivatal sok személyi változáson esett át, és üzemszünetek is előfordultak olykor. ’88-ban alakult a banda, az akkori gitáros, Sallai Gábor hamarosan kiment Kanadába. ’89-től a nagyszerű Halper Laci gitározik a zenekarban, vele a nyolcvanas években találkoztam először a Bodonyi Attila-féle Blueskocsmában. Hurták Gábor régebben szaxofonozott, most fuvolázik. Annak idején az FMH-ban, majd Gazdagréten volt rendszeres klubunk. Az utóbbi években Halperral, Hurtákkal és Hajas Lacival működik a zenekar.
Mi a viszony a Hivatal és az egyszemélyes műsorod között?
Van átfedés. Szándékosan nem osztom szét a dalokat. Szeretném, ha nem kellene külön kezelni, nekem ez a két dolog egy egység, bár teljesen másképp működik egy dal, ha zenekarral vagy ha egyedül játszom. De ezt nem is bánom. A zenekari előadáskor némi figyelmet elvon a zene a szövegről, ezt néhányan a szememre is hányják. Ezzel én nem igazán értek egyet, azt mondom, hogy az más, és úgy is jó. Persze, hogy más, na és? Engem nem zavar, ha az énekversszakok között több periódusnyi szóló van. Nehéz megoldani, hogy a szöveg ne vesszen el a zenekari hangzásban, de meg lehet. Nem tudom, nem oltja-e ki egymást a zenei és a szövegbeli figyelem, de ha így volna, engem ez azért nem zavar, mert Gábor is, Laci is – meg a másik Laci is – olyan szépeket játszik a szövegek között.
Mi lehet az oka, hogy az akusztikus blues vagy akár az egyszemélyes produkciók szépen lassan kikopnak a köztudatból? Korosodik az a generáció, amelynek ez sokat jelentett, a fiatalabb nemzedéknek pedig ez a zene inkább csak egy muzeális relikvia?
Igen, lehet, hogy amit most elmondtál, az megállja a helyét.
Nem éri el az ingerküszöböt ma ez a fajta muzsika?
Nemcsak a muzsika, a tartalma sem. Akkoriban volt ennek némi – hol durvábban, hol finomabban és tényleg bársonyosabban – ellenzéki fílingje. Aztán eljött a nagy szabadság, és erre már nem volt szükség. Nem volt, úgymond, mivel szembeszállnia. Pedig szerintem azután is volt… Ha ettől eltekintve, csak mint zenét nézzük – nem tudom. Lehet, hogy elmúlt az ideje…
Cseh Tamás mondta egyik utolsó interjújában, hogy a magányos dalnokoknak manapság már semmi esélyük sincs a figyelemre. Ennyire más lett a világ?
Hát igen, ennyire más a világ, ennyire érdekli ez az embereket. Sokkal nyitottabb időszak volt a hetvenes–nyolcvanas évek. És nem a rohanás miatt, nem igaz, hogy nincs idő, mert mindenre van, ha az ember akarja, de ma már senkit sem érdekel az ilyesmi. A világ is más, és az akkori dalok arról a világról szóltak. A mai világról is meg kell írni a rá vonatkozó, a most aktuális dalokat, nagyon megérdemli. Ez a húsz év még nincs igazán megénekelve.
A Hadik Kávéházban 2013. szeptember 26-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
