Indigó; A világ leghosszabb hajú nője

Indigó

Nagyanyám szerint Isten rajzol minket indigóval. Azt mondja, képzeljem el, ahogy Isten egy nagy asztalnál ül, előtte papírok és a kék indigó. Nagyon egyszerű, így megy ez, édesem, ezért hasonlítunk egymásra, te meg én, meg anyád meg apád meg mindenki a családban, magyarázza, mert én meg nem értem. Aztán mikor kezdem kapiskálni, megharagszom.

Olyan vagyok, mint az anyám, átlagos magasságú, átlagos testalkatú, az átlagnál kicsit szebb, anyámnál kicsit kevésbé. Ami a legszebb benne, azt nem örököltem, azt már előttem odaadta másnak, a hosszú haját, a vastag szálú, erős haját, azt az első gyereknek adta, meg az első gyerek kapta meg apám szép szemét is, a szép, barna szemét, ami egyedüliként marad ugyanaz, ahogy az évek telnek, és a szája fölött nő a bajusza. Nagyanyám egyik szeme mindig sír, mert a gyerekei és az unokái közül senki nem örökölte az ő nagy, kék szemét, a másik szeme pedig örül, mert a tejcukor-érzékenységét sem örökölte senki, egyébként tényleg szép kék szemei vannak, mindig elkalandoznak, azt hiszem, ezerkilencszázhatvanhét körül járhatnak a legtöbbet, amikor megszületett a lánya.

Isten először a szép vonásokat rajzolja, és mi, második, harmadik gyerekek anyánkból és apánkból már csak a maradékot kaptuk meg, a maradék fogakat, orrokat, arcjáromcsontokat, a jó vastag vádlikat, amikre nem találni télen csizmát. Nyolcévesen összetévesztettek a bátyámmal, azt mondták, mintha indigóval készültünk volna, úgy hasonlítunk, én meg csak mosolyogtam, meg ő is. Aztán azt mondta nekem, nyaljá’ sót, nem hasonlítunk egyáltalán, én meg, hogy persze, hogy nem, téged a kukából turkáltak anyáék.

Olyan a járásom, mint anyának, csak kicsit jobban ringatom a csípőmet, de hát még fiatal vagyok, majd stabilabb leszek, azt mondják, meg hogy figyelnem kell, nehogy elhízzak. Anyám még most, negyvenhat évesen is szép, mindig szoknyában jár, és megfordulnak utána a férfiak. A minap is, amikor mentünk ketten vásárolni, fogtuk egymás kezét, a férfiak pedig utánunk fütyültek, pontosabban anyám után, le nem tudták venni a szemüket anyám arcáról. Anyámat nem lehet nem észrevenni, mellette láthatatlanná válok, néha rám taposnak, nekem jönnek az emberek. Táncos akart lenni, táncos-alkat, de helyette lettünk mi.

Anya néha felveszi a fekete melltartóját, amin apró, piros virágok vannak, ilyenkor eszébe jut, hogy nő, és máshogy jár, és máshogy néz magára a tükörben, én meg felveszem a szoknyámat, lassan már nem fog rám jönni, pedig igazából rám jön könnyen, jól nyúlik az anyag, csak már nem áll jól. Ha meghalljuk Bon Jovitól az It’s my life-ot a rádióban, abbahagyjuk, amit épp csinálunk, és táncolni meg énekelni kezdünk, pedig erre nem is lehet, apa azt mondja, és nem érti ezt a bonjovis őrületet, apa nem érti, hogy mi nők miért Bon Jovit.

Néha, amikor apa elmegy sörözni, anyával kiülünk a teraszra, és repülünk, ő délnek megy, és egy estére táncosnőnek áll, én keletre a kocsmába, hogy láthassam a volt szerelmemet, ahogy megint egy új lánnyal táncol, minden este új lánnyal táncol, engem pedig már nem lát, pedig mindenki engem néz bentről, kivéve őt, ő nem lát engem, sose lát, ha előtte állok se, és majdnem nekem ütközik, ahogy elmegy mellettem.

Senki nem tudja, hogy azért hasonlítok anyára, mert annyira igyekszem. Ha egy kicsit nem figyelek oda, a végén még az apámra kezdek jobban hasonlítani, azt meg nem akarom. Próbáltam még jobban hasonlítani anyámra, például a szemöldökömet is tizenhárom éves korom óta úgy szedem, ahogyan ő. Anyám nem sminkeli magát, mert ő a világ legszebb nője, ezt apám mindig el is mondja neki. Nekem azt mondja, édes kis bogaram, mert apám az egyetlen, aki nem akar nekem hazudni. A nagyanyám mindig szépségemnek hív, a nagy orromra pedig azt mondja, hogy az a szexepilem. Na persze.

A családból csak nekem van nagy orrom. Elképzelem, ahogy Isten éppen engem rajzol át, az indigótól kék foltok vannak a kézfején, és egy bogár vagy lepke vagy madár odarepül, neki egyenesen Istennek, ő pedig meglepődésében túlhúzza az orromat, Isten pedig sosem radíroz.

Anyám, amíg még nem volt negyvenöt éves, a strandon és a tengerparton mindig monokinizett. Megtehette, mert anyámnak nagyon szép a melle, még a jégkrémes is megcsodálta, apám pedig mindig a közelében volt, és csúnyán nézett az anyám mellén a szemüket legeltető férfiakra. Olyannyira el voltak foglalva anyám mellével, anyám a napozással, apám pedig az őrködéssel, hogy majdnem belefulladtam a görög tengerbe.

A combom belső részén van a családi anyajegy, erre mindig odafigyel Isten, hogy rajtunk legyen, ahogy nagyanyám szokta mondani, mint neki a válla, az ő anyjának a karja, anyámnak a háta, nénémnek a nyaka, ahol megtalálható az a bizonyos anyajegy, aminek babérlevél alakja van, és amelyet, úgy tűnik, csak a nők örökölnek a családban, mert a bátyámon anyám hiába kereste, nem találta, és ezt rossz jelnek vette. Az anyajegy szerencsét hoz, nagyanyám szerint még a kapcsolatokban is, mert az a legfontosabb, sose engedte, hogy az asztal sarkára üljek, meg a tükröket is félti, látom rajta, ha a kezembe akad egy, azért drukkol, le ne ejtsem, ne repüljenek szét a jövőbeli jó házasságom darabjai, ahogy az üvegdarabok.

Anyám egyébként pont olyan, mint a nagyanyám, csak a szeme barna, és nem kék. Azt mondja, mindig irigyelte a mama óriási, kék szemeit, főleg amikor kifestette magát, mert olyankor úgy nézett ki, mint egy filmszínésznő, és ő is pont olyan akart lenni. Gyerekként kék festéket kent a szemhéjára, egyszer még Mánihoz is elment, a szomszédságban lakó furcsa nőhöz, aki gyógyfüveket árult, hogy változtassa át a szemét kékké, az meg sok pénzért adott anyámnak egy apró nyakláncot, és azt mondta, hordja egy hétig, aztán temesse el jó mélyen a föld alá, másnapra pedig kék szemei lesznek. Nem használt, és amikor anyám visszament Mánihoz, ő azt mondta, ez egy lecke volt, hogy anyám megtanulja: ne akarjon olyan lenni, amilyen nem.

Anyának sosem lett kék szeme, nekem meg sosem lesz olyan szép orrom, mint anyának, és úgy összességében sosem leszek olyan szép, mint anyám, aki a világ legszebb nője.

Anyám nem engedte, hogy megműttessem az orromat, hiába könyörögtem, hízelegtem, hisztiztem, ő szereti az orromat, mondta, ugyanúgy, ahogy a kicsit csálé fogaimat is szereti, és fogszabályozóm sem volt soha, aztán nézzem meg, milyen szép a mosolyom. Hiába mondtam neki, az orromon kívül nem sok látszik az arcomból, olyan ez, mintha egy nagy hegy lenne az arcom közepén, és minden más, ami körülötte van, árnyékba borulna, a szemem, ami olyan, mint anyáé, a szám, ami olyan, mint a nagyanyámé. Anyám akkor sem engedte, mindig nemet mondott a szép szája, és mint mindig, tökéletes volt, anyajegyestül, mellestül, orrostul. Nagyanyám sem állt mellém, ez a szexepilem, hajtogatta, ezért amikor tizennyolc lettem, elmentem egyedül a plasztikai sebészetre, még képet is vittem, nézzék meg jól anyám orrát, olyat akarok én is. Betörték az orromat, aztán bekötötték, és hetekig viselnem kellett a kötést. Amikor levették, azt mondták, még nagy a duzzanat, de majd szépen elmúlik, de pár hét múlva, amikor már nem volt lila, és nem volt dagadt, mintha Máni nevetését hallottam volna, ahogy néztem magam a tükörben, és az arc még mindig nem volt olyan, mint anyámé, sőt még kevésbé hasonlítottam rá, mint eddig.

A világ leghosszabb hajú nője

Anyám az előszobában ül, előtte a tükör, és várjuk, hogy a nagybátyám megérkezzen. Már félórája percenként nézek ki a konyhaablakon. Anya szőke haját simogatja, ami olyan nehéz, hogy gyakran fáj tőle a nyaka. Néha én fésülöm ki, és ahhoz képest, hogy milyen sok van neki, alig van benne csomó. Fésülgetem, mint régen a babáim haját, de félek, hogy húzom, pedig úgyse érzi, mert mindig hosszú haja volt, és gyerekként a nagyanyám tépte, mert nem volt az ilyesmihez türelme. Csak egyszer vágták le a haját, de akkor kopaszra, még amikor nagyon kicsi volt, hogy megerősödjön. A nagyanyám állítja ezt, de anyám szerint a csomók miatt kellett. Mindig kócos volt, és a haja gyakran beleakadt a ruhán lévő gombokba, az ujjaiba, egyszer még a kilincsbe is, mint a zsebek és ruhaujjak. Korábban aludni sem mert, a nagyanyám egyszer álmában próbálta meg levágni, és anyám nagyon sajnálta, hogy nem veheti le a haját, és dughatja el a szekrény alján lévő barna dobozba, ahova a fésűt is eldugta. Ott nem találhatja meg a nagyanyám, akinek nagyon rövid a haja, vékony szálú és töredezik, ezért sosem tudta megnöveszteni, mert nem szép, a dédi kegyetlenül őszintén megmondta neki, akinek a haja ugyanúgy a földig ért, mint anyámnak.

Anya odahív magához, hogy fésüljem meg, amíg várunk. Először nem értem, de ő bólint, félig bólintás, félig fejrázás ez, aztán várakozva néz rám, és én bemegyek a fésűért. Anyám haja a földig ér, sőt még tovább, mindenre ránő, még rám is, beborít a haja, abban kapaszkodok, ha nem akarok elesni. Az utcán kénytelen összekötni, befonni és feltűzni, különben rátaposnak az emberek, ráülnek a metrón, ollóval közelednek anyám felé, mint a megbabonázottak, és megpróbálják levágni a fonatot. A régi képeken is be van fonva a haja, francia fonással, duplával, attól függően, hogyan tudták a barátnői megcsinálni, mert mindig mindenki csak fonni akarta, megérinteni, megszagolni. A boltban egyszer azt vettük észre, hogy anyám haját szorongatja egy nő, és nem akarta elengedni, szerencsét hoz, mondta mosolyogva, és tovább fogta a fonást, amíg nem végeztünk a pénztárnál.

Lassan fésülöm a haját, nagyon hosszú, nagyon szőke, a hajtöveknél pár milliméteres lenövés, és már rengeteg az ősz hajszál. A fésűből szedegetem ki, anyám észre ne vegye, egy kupacba gyűjtöm őket a parkettán. Nem lehet az összes hajszálat eltüntetni. A kimosott ruhákon, a zoknikon, a bútorokon is vannak, én pedig egész nap porszívózok. Még a levesben is volt, csiklandozta a mandulám helyét, nyeltem, hogy menjen le, mert kiszedni nem tudtam.

A nagyanyámnak van egy vágás a tenyerén. Amikor gyerek volt, beleszaladt a kés, és összevérezte a krumplit, azt mondják, de ő nem emlékszik. Sokszor nyúl oda, és bal kezének hüvelykujjával simogatja a heget. Nézi sokáig, ha éppen reklám megy a tévében, vagy a nagyapám azt meséli, kifogott egy kis pontyot, vissza is dobta, nagyanyám nézi a tenyerét, hogyan vágja ketté a szívvonalat a heg, amit öt öltéssel varrtak össze. Azt meséli, hogy mindenkinek van ilyen az életében, egy kis apróság, ami keresztbe vágja a szívvonalát.

A dédi sosem vágatta le a haját, mondja anya, miközben a haját fésülöm. Egyszer sem, soha életében. Tudod, mit mondott? Hogy a hosszú hajban varázserő van. Mosolyogtam rajta, persze, persze, néztem az arcát, ő meg gyúrta a tésztát, fejtette a borsót, igyekeztem segíteni neki, ráragadt a tészta a kezemre, és inkább játszottam vele, mint hogy figyeltem volna. Ő meg közben beszélt, hogy a hosszú hajtól erősek lesznek a nők, és sokáig fognak élni, de persze csak ha ápolják, rendben tartják, és nem lesznek tetvesek. Esővízzel kell ápolni, ezt is mondta, és gyűjtötte az esővizet egy piros vödörben, énekelt, ha szakadt az eső, meg táncolt is, amitől az eső még jobban esett, a haja vizes volt, a ruhája rátapadt a testére, a lábfeje csupa sár, és azt mondta, a hajának esik, hogy minél gyorsabban nőjön. Dühös volt a felhőtlen égre, a szárazságra, Miért nem jön már, mondta haragosan, mintha vendéget várna, aki nem akar megérkezni. Csak esővízzel mosta a haját, meg néha ecettel. Sose vágatta le, mindig hatalmas kontyba kötötte fel. Nem kérsz egy kávét?, szakítom félbe anyámat, aki imádja az esőt, és szeret megázni.

Milyen lett Nóra haja?, kérdezi, közben kortyolgatja a kávét, a fehér bögre fülén a repedést nézegeti. Pár napja Nóra, a barátnőm a rövid hajára kétszázötven hatvan centis hajtincset varratott fel. Az egyik osztálytársam azt mondta, hogy a haj, amit árulnak, sok esetben a halottas házból van, fogják a nullásgépet, és lenyírják, aztán a testek mennek a hamvasztóba, ott úgyse kell. Nem zavaró, hogy más haja van a fejeden?, kérdeztem Nórát. Nem gondolok rá, felelte, Már olyan, mintha az enyém lenne, csak persze zavar, mindig belemegy a számba, és nem tudok vele mit kezdeni. Nóra haja a háta közepéig ér, és azt is mesélte, milyen drága volt, mert az igazi haj mindig nagyon drága. Hajpántot kell viselnie, mert előre is raktak neki, és pont úgy néz ki, mint a Barbie babám feje, mielőtt levágtam a haját, kíváncsiságból, hogy milyen gyorsan nő meg. Nem nőtt, és még látszott is, ahogy a műanyag fejéhez varrták a tincseket. Végül is elmegy, még meg kell szoknom, válaszolom anyának, és járkálok a konyha és az előszoba között, kinézek az ablakon.

Anyámnak van a legszebb haja a világon. Apám nem engedte, hogy levágassa, eltüntetett minden ollót a házból, és a karácsonyra kapott nullásgépet visszavitte az áruházba.

Cseng a kapucsengő, megjött a nagybátyám. Anyám fel sem áll a székről, a nagybátyám előveszi a nullásgépet, és hárommilliméteresre nyírja anyám haját, közben hülyén viccelődik, kopasz fejét simogatva, hogy ő mindig fél órával hamarabb végez a fürdőszobában. Még csak most veszem észre, hogy anyámnak milyen szép a fejformája, és nem foltos a feje a kihullott hajtól, de tudom, hogy anyám ennek nem örül, a szép fejformájának sem, csak nézi a fekete szemeteszsákba dobott, szép, szőke haját.

Ezután anyám napokig nem néz tükörbe. Csukott szemmel megy be a fürdőszobába, mert fél, hogy véletlenül rápillant a tükörre, és leveri néhányszor a fogkefés poharat vagy a fülpiszkálókat. Nem akar olyan parókát venni, mint amilyen az igazi haja, csak biztonságban akarja érezni magát, hogy érezze a haj súlyát a fején, csak nem akar meztelen lenni.

Megtartottam a parókáját, néha felveszem, és napokig hordom, az emberek a mellemet nézegetik, hogy megvannak-e, biztos mellrákos, ilyen fiatalon, de kerülik, hogy az arcomra vagy a parókára nézzenek, ami kényelmetlen, meleg, és még szúr is, elöl kidörzsöli a hajamat. Sosem tudom rendesen beigazgatni a tincseket a paróka alá. Nóra kérdezi meg néha, hogy mégis miért hordom azt a parókát, de valójában tudja. Talán én is csak biztonságban akarom érezni magam, válaszolom neki.

Aztán veszek egy nullásgépet, és lenyírom a hajamat kopaszra, nem sajnálom, csak felveszem a parókát, és ettől kezdve abban járok. Miért, miért?!, kérdezi Nóra, miért nyírtad le a hajadat? Mert nem fért a paróka alá, nem fért már el, túl sok minden van már a paróka alatt így is.