×

Exitus letalis – de a fürj mi helyett?

Naplójegyzetek 2005-ből

Tőzsér Árpád

2014 // 03
2005. április 15., Debrecen, Költészeti Fesztivál

Második napja megint a kálvinista Rómában. Tegnap 14:45-kor ért be a vonatom, volt időm betérni a Nagytemplomba. Pontosan úgy néz ki, mint egy parlament, nem csoda, hogy 1849-ben itt folyt le az az országgyűlés, amelyen a Habsburg-házat detronizálták. Férőhelyeinek száma 4500, tízszer annyi „képviselőt” volt képes befogadni, mint a később felépített budapesti Országház ülésterme. Este fél 7-kor léptünk fel, előtte körülnéztem kicsit a városban. Még mindig mindenhol vaskos, elfekvő a nyugalom, sehol egy kis egzaltált, égre törő gótika. A nők is pontosan olyan vaskosak, farosak, csecsesek, mint amikor legutoljára itt jártam: ez viszont megnyugtatott. (A nőkben nem szeretem a gótikát.) A fesztivál tulajdonképen már tegnapelőtt elkezdődött, az első nap költő vendégei Ágh István, Kovács András Ferenc és Tóth Krisztina voltak. Tegnap is „három darab” volt a jelen levő költők száma: Tornai József, Varró Dániel és jómagam „csináltuk a fesztivált”. (A „három darabhoz”: valamikor régen, még az ántiidőkben egyszer a rimaszombati Tompa Mihály-napokra úgy hívtak meg bennünket, pozsonyiakat a derék „batyiak”, hogy „küldjetek gyorsan három darab költőt”. S jutott most, itt, Debrecenben Rimaszombat eszembe azért is, mert 22-én megint Tompa-napok, megnyitó beszédet mondok, ott is mindenképpen jelen kell lennem.) A debreceni Vojtina Bábszínházban (a fesztivál helyszínén) minden a „helyén” volt. Volt taps, virágcsokor, elismerő szavak, bennem mégis a baklövéseim maradtak meg leginkább: megsértettem M. B.-t (bár őt nem nehéz megsérteni); nem ismertem föl a harminc évvel ezelőtt csinos-bögyös kislányként megismert B. M.-t (de hogyan is ismerhettem volna föl abban a testes, vaksi nőben, aki elém állt, hogy „Szia, Árpikám, én vagyok a B. M.!”); KAF-nak, mikor elbúcsúzott, hogy fut a vonatra, azt mondtam, József Attilát parafrazeálva: „minden találkozásunk így végződik: Te keletre mégy, én pedig nyugatra, Elvtárs!”, ami ugyan igaz, mert Marosvásárhely Debrecentől valóban keletre, Pozsony pedig nyugatra van, de aki meg akar sértődni, az 2005-ben már az ilyesmiért akár meg is sértődhet. Most pedig, 10:00-kor, vár rám Aczél Géza barátom (remélem, őt még nem sértettem meg semmivel!) a Szaxofon presszóban (remek presszónév!), aztán irány Pressburg. 12:45-kor indul a vonatom.

Április 22., Rimaszombat

Zajlik a XIV. Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny. Gömör­országban még ilyen is van. A megnyitómban arról beszéltem, hogy az „udvarias” szavunk etimológiája a reneszánsz kori és későbbi úgynevezett udvari emberre vezethető vissza, hogy az udvari ember „udvarolt” a hölgyeknek, ami többnyire annyit jelentett, hogy versekből tanult fordulatokban, szóvirágokban beszélt, nem azt mondta, hogy „gyere, Julcsa, dugjunk!”, hanem, ahogy Balassitól tudjuk, így hódolt a „kegyesének”: „Júliámra hogy találék, / Örömemben így köszönék, / Térdet-fejet neki hajték, / Kin ő csak elmosolyodék”. Azaz az udvariasság, a tisztességes, kedves beszéd és a vers csaknem ugyanazt jelentette. – Aztán jött a verseny másik költő vendége, a 95 éves Faludy György (Fannijától támogatva bár), s József Attiláról kezdett anekdotázni (lévén egész esztendőben – az UNESCO által is szentesített – József Attila-év). Kicsit sajnáltam az agg Mestert, mert érezhetően nagy megerőltetésébe került a beszéd. És sajnálatom csak fokozódott, mikor a verseny végeztével, este 11-kor még dedikálni láttam: a teljesen vak költő úgy dedikált, hogy Fannika fogta a tollas kezét, s rátette a könyv megfelelő lapjára. Az agg poéta írt, de hamuszürke arcán látszott, hogy már inkább van az égben, mint a földön, s a pokolba kívánja az egész földi cirkuszt. – Számomra ez a kihűlt szatírarc ez idáig a Tompa-napok legnagyobb élménye.

Április 23.

Azt hiszem, Európa a görög színházzal, a kifelé forduló kíváncsisággal kezdődött. Az ázsiai lélek nem kíváncsi a „másra” s a másikra: önmagára és a benne lakó Istenre (Világszellemre) kíváncsi. Ismert az anekdota a japán színészről, aki egy nehéz, vívó pozíciót hosszú percekig kitartott a színpadon, rezzenéstelen arccal, tagokkal. Egyetlenegyszer rezdült meg az arca, s mikor a rendező ezt szóvá tette neki, azt mondta: igen, ez akkor volt, mikor egy mászó legyet véltem felfedezni a színfalon. – Az ázsiai színészt zavarja a legkisebb külső történés, a díszleteken mászó légy is, az európait éppen a légy érdekli. Meg a másik ember. Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő – ezt csak egy európai drámaíró mondhatta. Az ázsiai színház meditáció, az európai színház kukkolás és magakelletés. De nálunk ha két civil ember találkozik, azok is mindjárt színházat játszanak: az egyik a színész, másik a néző. Aztán cserélnek. Amióta a munka dandárját a gépek és a high tech végzik, még inkább így van ez: több az időnk a színházra s a színjátszásra. Európában egymást érik a fieszták és fesztiválok, a szavalóversenyek, az író–olvasó találkozók, a talkshow-k, a könyvnagyvásárok, a politikai nagygyűlések, a tüntetések, a pártkongresszusok színpadjai. – Ilyen sok szóval vezetem be azt, hogy megint utazom, várnak a „színpadok”: április 21-től Nemzetközi Könyvfesztivál van Budapesten. Már áll a színpad, ahová holnap felültetnek bennünket, a hatvan-, hetven- és nyolcvanéves író-színészeket – szemben velünk ülnek majd a néző-színészek, s mi igyekszünk nekik okosakat mondani. Készülök a fellépésre, válogatok jelmezeim, arcaim, gondolataim, a holnapi monológjaim között. – Az egyik elképzelt nagymonológom: A két világrend (a kommunizmus és kapitalizmus) szembenállásának megszűntével létrejött vákuumba a „civilizációk harca” nyomul, állította Samuel Huntington még nem is olyan régen (1996). Most meg azt olvasom, hogy könyve magyarul is megjelenik (vagy már meg is jelent?), de vannak, akik máris elavultnak, állításait érvényteleneknek tartják. S azoknak talán igazuk is lehet, ha mosolyognak Huntingtonon, akik a „civilizációk harcát” úgy képzelik el, mint Tankréd és Argant összecsapását A megszabadított Jeruzsálemben, de aki már imádkozott az üresen kongó Saint-Sulpice-ben, aztán az érdekesség kedvéért betért a Párizs közepében zsongó-zúgó moszlim Nagymecsetbe, az valószínűleg nem mosolygott a tapasztaltakon. Mikor tavaly novemberben a párizsi Nagymecsetben jártam, még tiszták voltak a falai. Most viszont azt olvasom a sajtóban, hogy az egész mecsetet telefirkálták horogkereszttel. A franciák sem igen mosolyognak hát Huntingtonon. Az ország hatvanmillió lakosából ötmillió arab, azaz moszlim. – A másik lehetséges holnapi expozém: Korunk giccsé hígítja a múltat, mondja a Könyvfesztiválon Tatjana Tolsztaja, a neves orosz írónő. (Tolsztaja annyit jelent: kövér, nőnemben. Változatát, a tolsztojt már anyira megszoktuk, hogy lexikális jelentését nem is tudatosítjuk. A Tolsztoj jelentése számunkra: A Nagy Orosz Író. Pedig a Lev Tolsztoj tulajdonképpen annyit jelent: Kövér Leó.) Ahány mai regény, ahány mai dráma, annyi átirat, annyi paperback, zanzásított könyv. Ma is a klasszicizmus és romantika (az utánzás és az eredetiség) vívja hát a harcát, csak könyveinkben egyre kevesebb az újítás, s egyre több az újramondás. Pedig a feladat ma is az „aranymetszetszés”: az új és a régi helyes arányának a megtalálása lenne. – Azt pedig már én teszem mindehhez hozzá, amit Robert Venturi, a nagy építész mondott annak idején: A posztmodern nem más, mint parvenü klasszicizmus. – De vannak kivételek. A magyar irodalom nagy kivételei például az Iskola a határon és a Jadviga párnája. Mindkettőnek megvan az előképe a világirodalomban, az elsőnek a Törless iskolaévei, a másiknak az Üvöltő szelek, s attól függetlenül, hogy a szerzők tudatosan kapcsolódtak-e prefigurációikhoz vagy nem, a magyar Törlesst Medve Gábornak hívják, s a magyar Wuthering Heights akkor is Tótkomlóson van, ha valóságosan ott még vakondtúrásnyi domb sincs. – A holnapi szövegkönyvem harmadik fejezete pedig a most folyó s vége felé közeledő úgynevezett Nagy Könyv versenyről szól. Lehet szavazni, kinek mi a legkedvesebb könyve. Aztán a végén majd közhírré teszik a száz, illetve a tíz legtöbb szavazatot kapott regény címét. Én nem szavaztam, mert nekem szinte hetente más-más a „Nagy Regényem”, mostanában például egy kvázi dráma: Shakespeare Troilus és Cressidája, amely semmilyen drámaműfajnak nem felel meg, de regényként, sok dimenziós társadalmi tablóként, az eszméit feladó, önmagát eláruló emberiség példázataként nagyszerűen lehet olvasni.

Április 24. 10:15, Rákospalota–Újpest, vonaton

Kész csoda, hogy terveink még ebben a cseppfolyós, bizonytalan világban is valóra válnak, elképzeléseink megvalósulnak, a Teremtés újrajátszódhat a tetteinkben. Január 26-án (tehát négy hónapja) kaptam a meghívót erre a bizonyos könyvfesztiválra, amelyre most utazom, s akkor még úgy tekintettem az április 24-re, mint valami komolytalan dologra, ami vagy lesz létező, vagy nem. S most, íme, kiderül, hogy a fesztivál létezni fog, mert létezővé tesszük. De: még egy nyavalyás fesztivál is feltételezi a tervezőjét, a ható okot, a cél-ok kiötlőjét, megfogalmazóját, teremtőjét. Hogyan képzelhetjük akkor el a Világteremtés színpadát Rendező nélkül, ható ok nélkül, Teremtő nélkül? – Futtatom az eszemet ezen a végtelen hosszú Szob–Budapest vasútszakaszon. Csak úgy lárpurlár. A Pozsony–Párkány vonal háromszor ilyen hosszú, s a menetidő ugyanannyi, mint ezen a rövid magyar szakaszon. Hungáriában minden lelassul. Talán még a Teremtés és az evolúció is.

11:38, Budapest

Elszámítottam magamat, túl korán beértünk a Nyugatiba, a fellépésem csak 16:30-kor kezdődik, mit csináljak a fölös öt órámmal? Viszolygok a vákuumoktól. A pályaudvar váróterme irdatlan nagy, üres hodály. Beülök átgondolni a délutánomat. Szemben a padommal poggyászmegőrző: engem vajon ki őriz meg? Kérem, nem tudok mit kezdeni az időmmel, magammal! Félek, őrizzenek meg! – Hány órára kéri a megőrzést? – Legalább háromra, 16:30-kor átvesz a Kongresszusközpont. Mennyit fizetek a megőrzésemért? – Meleg van, fáradt vagyok. Reggel, mikor indultam, még hideg volt, vastag, béléses felöltőt húztam magamra, most kigombolom a felöltőből a bélést. Mit csináljak vele? Ezt valóban a poggyászmegőrzőben hagyhatnám. Egyedül vagyok a nagy hodályban. Csak egy árva galamb futkos a lábamnál, kenyérmorzsát keres. „Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám, és nem emelt föl engem.” Árva galambként futkározom valami roppant lábak körül a könyörület morzsáiért. S morzsa nincs. Csak magány van. S az utcán eszelősen vijjog egy mentőautó.

Április 25.

A „médiabefolyásolás” a sok új tudomány közül talán a legfiatalabb: nem azt jelenti, hogy mi befolyásoljuk a médiát (bár a genitivusszerű összetételből ez következne), hanem azt, hogy hogyan befolyásol a média minket. Befolyásolhat pozitív és negatív irányban is. Például az emberi erőszakról közölt rengeteg tudósítás és játékfilm egyértelműen negatív irányban befolyásolja az olvasót és nézőt: azt az állatot „aktivizálja” újra bennünk, amelyet a vallás, a civilizáció húszezer éve próbál elnyomni, féken tartani, megszelídíteni. A politikai befolyásolás is sokszor inkább negatív, mint pozitív. A politikus kezében a médium: reklám, segítségével valamit (eszmét, sokszor bóvlit) el akar adni. – Az őskorban, hogy valakit emberszámba vegyenek, legalább három idegen, ellenséges törzsből való fejnek (skalpnak) kellett lógnia az övén; aztán jött a „mesterremekek” kora, amikor már nem a háborús trófeák, hanem a műremekek és a remekművek adtak az embernek, a mesternek tekintélyt. Ma azt veszik emberszámba, aki minél több médiumban és minél többször jelen van. Mi a harmadik évezredben immár médiavadászok vagyunk, lógnak a szerepeink, fellépéseink, skalpjaink az övünkön. – A tévében Tarr Bélát faggatják. Ő három embernek készítette a filmjeit, mondja, Balassa Péternek, Susan Sontagnak és Fehér Györgynek. Az élet nagy ajándékának tartja, hogy van három ember, aki hasonló szögből tekint a másikra, a világra, mint ő. Kertész Imre „maradibb”, mint Tarr. Valamelyik könyvében az elbeszélés szellemének nevezi azt a tekintetet, amely előtt élünk, amelynek alkotunk. S ezt, feltehetően, úgy kell értenünk, hogy korunkban, az „Isten meghalt” utáni korban a Mindenható (mint egyetemes etalon) helyét a Jóról és Rosszról szóló elbeszélés, a mítosz foglalta el. A posztindusztriális alkotó Tarrt is, Kertészt is übereli: ő a média tekintete előtt él, a médiának alkot. – Vannak riporterek, tévémode­rá­to­rok, akik az alanyukat akarják negatív irányban „befolyásolni”, alkalmanként akár ellehetetleníteni: olyan kérdéseket tesznek föl neki, amelyekre az nem lehet felkészülve, tehát már eleve a bunkó benyomását kelti. S vannak jóakaratú riporterek, akik „alákérdeznek” az alanynak. Vagy egyszerűen valóban érdekli őket a riportalanyuk. – Tegnap este a Jagelló úti Kongresszusi Központban Tarján Tamás volt a „média”, ő vezette a népes közönség előtt zajló beszélgetést. Vitányi Iván és Somlyó György állandóan „passzolt” (azaz nem válaszolt a feltett kérdésekre), mintha azt a benyomást akarták volna kelteni, hogy ők nem hagyják magukat a média által „befolyásolni”. Mi, a többiek (Sándor Iván, Bertók László, Ferenczes Pista) igyekeztünk tisztességgel válaszolgatni. Nekem nagyon nem tetszett, ahogy Vitányiék mintegy a jóakaratú Tarjánt tolták bele következetes „passzaikkal” a bunkó szerepébe: íme, egy riporter, amelyik még kérdezni sem tud, s így nem érdemes a válaszra! De hát aki egyszer a média heterotóp tükörrendszerébe téved, ha igazat mond is, csaló.

Április 26., Pozsony

Ki kellene tennem a pontot a Könyvfesztivál végére, de mi legyen, ki legyen a pont? Talán Barak Laci, a dunaszerdahelyi Villon! (A Kalligramnál megjelent verskötetének az a címe, hogy Retúr a pokolba, de lehetne nyugodtan az is, hogy Az akasztandók balladája. A trágárságból és legnyersebb argóból érvényes versnyelvet csinálni: nem semmi!) Szóval a csallóközi Villon azt mondja, ő is ott volt a fesztiválon, Tolnai Ottóval dedikált – ha lett volna mit, de senki sem vásárolt, csak lődörgött sátortól sátorig. Tömeg vót, de bót nem vót. – Hát ilyen vót az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál.

Április 27.

Megrendülten olvasom, hogy a Délkelet-Ázsia partvidékét letaroló szökőár nyomában most a szervkereskedők tarolnak: az árván maradt gyermekeket „örökbe fogadják”, aztán veséjüktől vagy egyéb belső szervüktől megfosztva teszik őket vissza az utcára. Íme, az emberevés modern fajtája! Csakhogy: a klasszikus kannibalizmus leküzdéséhez megvoltak az adekvát és eredményes eszközök (pl. a főbelövés), de az újkori állam, a béna Leviatán (Thomas Hobbes), mindenféle „humánus” törvényektől megkötve, a szervfogyasztókkal szemben szinte tehetetlen. S érzem, hogy a megrendülést lassan düh váltja föl bennem (hőstett az ülőkádban!): minek kell nekem mindezekről tudnom, ha nem tehetek ellenük semmit? A túltájékoztatás nem kielégülést, nem megelégedést, nem nyugalmat nyújt, hanem éppen fordítva: rossz közérzetet, szorongást. S még jó, ha nem szorulást. (Egy régebbi Blikkben, vécén ülve olvasom a megrendítő szervkereskedelmi hírt. Profán helyzet! Mondhatnám stílszerűbben is: szar állapot!)

Május 5. 12:30, vonaton, útban Veszprémbe

Hát ez egy őrült vonat. (Most nem a szokott, Párkány–Szob vonalon utazom, hanem Rajkán keresztül, Győr felé.) Már szűk egy órája rohanunk, rohanunk, és még mindig Pozsonyban vagyunk. Pontosabban Oroszváron, de harminc éve már ez is Pozsony része. A második világháború előtt még Magyarországhoz tartozott (Gerulata néven már a római időkben is állt). 1947-ben, a párizsi béketárgyaláson, a nagy magyarellenes csehszlovák expanzió idején ezt is bekebelezték a csehek. Akkor még nem tudták, hogy a későbbi, önálló Szlovákiának „kebeleznek”. (De azt nagyon is tudhatták, hogy a Párizsban így megszerzett magyar terület nem egyszerűen csak három falut jelentett – Oroszváron kívül még Horvátjárfalut és Dunacsúnyt is megkaparintották –, hanem a Duna egy jelentős szakasza fölötti önálló rendelkezést is. Végső soron ez vezetett az 1989–92-es bős–nagymarosi csatához, s a Duna mintegy ötven kilométeres szakaszának szlovák oldalra tereléséhez.) – Szóval már egy órája rohanunk „megszállt magyar földön”, s az egy óra jelzi, hogy micsoda óriási terület ez.

12:40

Rajka – végre Magyarországon. A határon vámőröket, útlevélellenőröket nem láttam. Fél kettőkor leszünk Győrben, azaz annyi ideig másztunk, vackalódtunk ki Pozsonyból, mint amennyi idő alatt Rajkáról Győrbe érünk. – Ismeretlen, ritkásan lakott, rejtőzködő tájakon, ártéri erdőkön át csörtetett-törtetett a vonatunk, csak a pacsirták voltak ismerősek az ég alatt. De magából Pozsonyból is olyan részeket láttam a vonat számomra ismeretlen útvonala miatt, amelyekről nem is álmodtam, hogy léteznek: elbújt kertvároskákat, őstermészetet az ember által teremtett természetben. A kísértetvonat (az egész szerelvényen egyedül vagyok!) csak fokozza az elveszettségérzésemet.

13:08

Hegyeshalom – itt szökött át két-háromszázezer magyar 1956-ban Nyugatra.

Május 6. 8:46, Veszprém, Péter-Pál panzió

Korán reggel elindultam élelmiszer-beszerző útra, s mivel Veszprém olyan csodaváros, hogy akármerre indulsz, dombnak föl kell menned (ha ugyanazon az úton jössz vissza, amelyiken az előbb fölkapaszkodtál, akkor is megint fölfelé fogsz talpalni), egyfolytában lógott a nyelvem. De az még hagyján: a szívem is „lógott”, azaz minden pillanatban kifulladtam. S ezt már tegnap is tapasztaltam: mikor Németh Zolival (ő mutatta be a szerzői estemen az „életművemet”) és Kilián Lacival (ő a vendéglátónk, a Művészetek Házának vezető embere) jártam a várost, csak alig tudtam tartani velük a tempót. Pillanatonként rosszul voltam, de kényszerítettem magamat, vasakarattal: ne félj az emelkedőktől!, addig vagy fényen, amíg emelkedsz, ha lefelé mégy, a „mocsár rejtelmes éjszakája”, a „Minden Sötétségek Apja” vár (az idézetek Chol­noky László novelláiból valók). – Veszprémbe indulásom előtt a Cholnokyakból készültem. Elképzeltem, hogy olvasóim előtt majd a „kibillentett realizmusról” és Trevulzióról, a horvát kalandorról fogok elmélkedni, de a körülbelül húszfőnyi közön­ségemet jobban érdekelte Dominik Kocinger és Erdey György nemrég lezajlott győri találkozójának témája, a Bős–Nagymaros vízlépcső sorsa, a „Duna-szaurusz”, mint a kibillenő realizmus. – Ülök a panzió 15-ös szobájában, felváltva írok és reggelizem, s közben néznék kifelé az ablakon, de nem sok valamit látok: az udvar parányi, a túloldalán függőlegesre vágott, dús növényzettel borított dombfal veszi el a kilátást. Ha nekem eddig Veszprém a Cholnokyakat jelentette, akkor tegnaptól és mától a hegyoldalakba vágott, kúszó cserjékkel, vadszőlővel, futó borostyánnal, folyondárral be­futtatott kis udvarokat, a rendezett tisztaságot, a Vármúzeumot, a Művészetek Házát és Kilián Lászlót, továbbá Domján Gábort, a postás-költőt, Brassai Zoltánt, a Gárdonyi-tudóst s Fenyvesi Ottót, a Ba­kucz-eleganciájú és -tájoltságú poétát fogja jelenteni. Szereztem hát néhány kitűnő barátot itt, s úgy érzem, mától maga a város, Veszprém is barátom. Domb hátán domb. Mintha nem is a Dúnántúlon, hanem valahol otthon, a Felvidéken, mondjuk, Selmecbányán volnék.

14:40

Útban hazafelé, mögöttem Győr. Megint ugyabban a vagonban (s még talán ugyanabban a fülkében is) ülök, amelyikben idefelé utaztam. A falon ott az azonosító graffiti-firka: Elena Glocko. Ki lehetett, ki lehet ez az Elena? Ismerek egy Peter Glocko nevű szlovák írót, mikor a Martinčekova 30-ban laktam, szomszédok voltunk, kerek, fekete fejével, dioptriás szemüvegével úgy nézett ki, mint Ma­karenko. Verne Gyuláról folytattunk vég nélküli vitákat, ifjúsági regényeket írt. Ír-e még vajon? Száz kilométerekre kerültem a szlovák íróktól, irodalomtól, pedig itt maradtam, helyben, Pozsonyban. A győri vasútállomás falain sincs tenyérnyi hely, amelyet ne csúfítanának hasonló firkák. Volt időm megszemlélni őket: egy teljes órát várakoztam vonatomra (Győrig Kilián Laci hozott, autóval). A várakozás egyik jellegzetes élménye: egy öt-hat éves cigány kissrác állt a peronon, és kinyitott rúgós késsel ijesztgette, fenyegette a mellette elhaladókat; sokszoknyás anyja ott állt mellette, rá se bagózott, illetve éppen hogy bagózott: hatalmas füstfellegeket fújt a cigarettájából.

15:00

Közben Rajkára értünk: végre talán kiszállnak a szomszéd fülkéből a Győrtől itt dühöngő, törő-zúzó, ordítozó suhancok.

Május 7.

Egy lecsúszott, sőt kihalt osztály túlélő tagjának érzem magamat, s ezt az osztályt valaha úgy hívták, hogy civilizáció. Rousseau-nak és történelmi egzekútorának, Robespierre-nek sikerült az addig a kőtábla törvényeinek engedelmeskedő civilizációt ellehetetleníteni, tagjait kiirtani vagy visszaterelni az őserdőbe, ahol már nincs kőtábla, csak kőbalta, a törvényt felülírja a nyílt erőszak meg az úgynevezett emberjog, amely kerülő úton bár, de néha hatásosabb kényszerítő eszköznek bizonyul, mint a törvény, csak tudni kell irányítani; s a magántulajdon elátkozását sem kell olyan komolyan venni, ahogyan az a Társadalmi szerződésben áll; a respublicában csak annyi történik, hogy a parlament megosztott hatalma kevésbé irritál, mint ahogy a tiarra, a királyi korona, az aranypalást s a sok ezer holdas birtokok irritáltak. (A kettő különbségéről mondta Voltaire: A szegény embernek mindegy, hogy egy oroszlán vagy száz patkány falja föl. Meg hogy az emberek ritkán érdemlik meg, hogy önmagukat kormányozzák.) – Az elmúlt napokban túl sok helyen jártam, túl sok benyomás ért, s most, itthon hirtelen üresnek és tanácstalannak érzem magamat. De az űr és tanácstalanság mélyén valami meghatározhatatlan bosszúvágy kavarog.

Május 8.

Petri György 1995-ben újrafordította a Tartuffe-öt. Milyen elképzelés alapján vajon? Mi nem tetszett neki Vas István 1954-es fordításában? Rokonszenves a költő műfordítói ars poeticája: „A fordítótól… azt várom, hogy az eredeti művet igyekezzék… közvetíteni, ha már abban a szerencsétlen helyzetben leledzek, hogy a művet a nyelv ismeretének híján nem élvezhetem eredetiben. A fordító szabad asszociációitól pedig inkább eltekintenék.” (Az a műfordító, aki az eredeti mű lehetőség szerinti pontos fordítása helyett a néhai, immár védekezésre, tiltakozásra képtelen klasszikus szerzőnek „szabad aszociációkat” ad a szájába, számomra is visszataszító. Ha valakinek az eredeti mű nem tetszik, vagy úgy érzi, azt ma másként írnák meg, írjon helyette másikat, de másnak a szövegén, irodalmi nekrofilként, ne élvezkedjen és ne élősködjön.) Petri az eredeti Tartuffe alexandrinusait prózában fordította, pontosabban: a klasszicista kötött vers emelkedettségét remek megoldással csak Tartuffe szájában hagyta meg. Az ő Tartuffe-jében mindenki prózában beszél, csak maga a címadó figura skandálja mondandóját rímes versben, így a darabban mindenki „realista”, hiteles, csak Tartuffe hiteltelen, mesterkélt. S ezt Petri pusztán poétikai-stilisztikai eszközökkel éri el, a lexikális jelentést illetően viszonylag pontosan fordít: az eredeti szövegből nem vesz el semmit, s nem tesz hozzá semmit. – A „stíluskorszerűség” kérdését ugyanakkor egy esszéjében elméletileg is felveti („milyen mértékben legyen [a Tartuffe-ben] korhű a »nyelvi jelmez«. Mi durva és mi finom?”), s itt már nem tudok mindenben egyetérteni vele. Szögezzük le: a Tartuffe, bár vígjáték, azért még a klasszicizmus iskolájának műve. A „francia élőbeszéd korabeli állapotáról” ugyan valóban nincs tudomásunk (Petri állítja ezt így), nem tudhatjuk, hogy a couqin (csibész) kifejezés a 17. századi francia udvar nyelvében nem volt-e legalább olyan nagy sértés, mint a mai magyar nyelvben a szarházi szó, de azt tudjuk, hogy a francia klasszikus dráma „minden idők legelőkelőbb irodalmi jelensége”, benne „előkelő szereplők, előkelő nyelven, előkelő érzelmeket fejeznek ki” (Szerb Antal), s hogy a klasszikus komédia sem durva nagyotmondással, esetleg blikkfangos kiszólásokkal ér el hatást, hanem jellemeivel, történésével. A klasszicizmus formai körülményei között tehát teljességgel idegenül hangzanak a Molière-darabban az olyanfajta pesti közönségességek, mint a „nyálas strici”, „szemétláda”, „régóta keveri a szart”, „ez a szarházi apám”, „szartüff”. Ilyen vonatkozásban Vas István fordítása sokkal mértéktartóbb, azaz „korhűbb”, talán mégsem kellett volna azt Petrinek annyira leírnia és „fölülírnia”!

Május 9.

Molière 1662-ben feleségül veszi szeretőjének (színházigazgatója feleségének) a leányát, a nála több mint húsz évvel fiatalabb Armande Béjart-t. Valahonan ismerős a történet. Igen. Krúdy Gyula veszi így feleségül a nála szintén húsz-egynéhány évvel fiatalabb Várady Zsuzsit, korábbi szerelmének, egy szállodaigazató feleségének a leányát. (Korábban hosszú ideig a szállodaigazgató vendégszeretetét és a szállodaigazgató feleségének kegyeit élvezte: a Royal Szálló lakója volt.) Az ókorban a mecénások, a középkorban a királyi udvarok, az újkorban a főurak, a legújabb korban a gazdag polgárok, de még inkább a polgárfeleségek tartották ki az írókat. (Adyt például Léda, aki Brüll Adél néven Diósy Ödönnek, egy sikeres vállalkozónak a felesége, de szinte minden nyugatos írónak tehetős polgárfelesége volt.) A szocializmusban az Állam bácsi állt helyükre, a rendszerváltás után az Alapítvány nénik. Mára a polgárfeleségek kiköltöztek a temetőbe, Állam bácsinak a sokmilliárdos államadósságokat kell törlesztenie, az Alapítvány nénik a saját magzataikat (a „mi kutyánk kölkeit”) gyámolítják, a gyalogíró meg ölelgetheti magát a zörgő csontú irodalmat.

Május 14.

Telefon jött Budapestről: a Tanulmányok költőportrékhoz című verskötetemet a Magyar Írószövetség kuratóriuma a 2004-es év „legfigyelemreméltóbb” könyvének találta, s az Év Könyve címet adományozta „neki”. Nocsak! Jó lenne tudni, kik a kuratórium tagjai, s milyen szempontok szerint találták könyvem kiemelkedőnek. A múltkoriban azt olvastam N. Z.-től, hogy én „kánonkövető költő” vagyok. Mi az hogy!!, mondom én erre, a Tanulmányok költőportrékhoz egyenesen stílustanulmányok. Ahhoz, hogy „kánonmeghaladó” lehessek, előbb „kánonkövetőnek” kell lennem.

Május 15.

Borbély Szilárd új verskötetét, a Kalligram által kiadott Halotti pompát olvasom. Meghökkent, milyen masszívan együtt van benne minden, amit úgy általában a jelenkori magyar költészet egészéből hiányolok: a halál mint téma s a metafizika mint a halál vehikuluma. A mai magyar vers általában semmit sem bíz a nyelven, az anyagon túlira, a sejtésre, a képzeletre, mindent tud, s minden benne van a szövegben s a jelentésben. Borbély Szilárd ezzel szemben azt mondja: „…És ha a szeretők éjjel / találkoznak, a sötétben lelkük érintkezik. / A létezésnek ugyanis van egy magasabb / szintje. Mert testben élni maga a halál.” S egy oldallal odább, direktben a halálról: „Ami könnyű volt, most süllyedni / kezd. Fehérebb és hidegebb a bőr, és akár a márványon, erek futnak // rajta át. Az idegrendszer egymást / metsző szövedékében észrevétlen / marad egy repedés a lélek után”. A fogyasztói társadalom kizárólagosan testben él, a halált (a lélekkel együtt) figyelmen kívül hagyja, a kevésbé fontos dolgok közé sorolja. A halál a lélek ügye, s egyik sem fogyaszt. Nem piacképes dimenziók, tehát elhanyagolhatók. A költő pedig ahelyett, hogy a még létező gondolkodó fők és filozófiai rendszereik felé fordulna, s a gondolat anyagában s eszközeivel is megpróbálna tájékozódni a térben és időben, kiszolgálja a fogyasztót: verse is áruvá válik. Ha nem így tenne, egykettőre beleütközne az „érzékfölötti” világba, az örök metafizikába, abba a ténybe például, hogy „az univerzum anyagának 90 százalékát nem atomok alkotják, és fogalmunk sincs, hogy micsoda” (Marx György). – Borbély Szilárd kötete két részre oszlik, az első részében a keresztény metafizikát idézi meg hiteles, korhű eszközökkel (szekvencia, planctus, zsolozsma, naiv népének), hogy a második rész univerzumában aztán mindent átrendezzen: a metafizikai minőségeket átrakja a földi létbe, az anyagba, az istenmértékű érzelmeket, intenzitásokat (főleg a kegyetlenséget és a szenvedést) az emberhez rendeli (kicsit à la Nietzsche), a szerelmet és szeretetet gyilkolásba fordítja („A gyilkos Ámor teste élvezett, / mikor megölte azt, akit szeret”), s Jézus „szegény zsidó szívét… / keresztények tépik ki” – etcetera, etcetera, de a Borbély-verseknek valószínűleg csak így születhetett meg az a világi (földi, anyagi-kozmikus) transzcendenciája, amely még elég rejtelmes és sejtelmes ahhoz, hogy a költészetet ne zárja ki, s eléggé új értelmezése a metafizikának ahhoz, hogy felkapjuk rá a fejünket. – Margóra: Marx György (fentebb idézett) régebbi interjújában olvastam azt is, hogy anno már Max Plancknak is azt tanácsolták: ne menjen fizikusnak, mert a fizikában már minden fel van fedezve. Planck nem hallgatott a tanácsra, fizikus lett belőle, s felfedezte a mikro- és makrovilág határmennyiségét, az úgynevezett hatáskvantum-állandót, amelynek alapján aztán Heisenberg felállította a határozatlansági reláció elméletét.

Május 24.

Hetvenöt éves Ján Buzássy, a szlovák gondolati líra legjelentősebb jelenkori művelője. Fordítom a verseit (Budapesten valahogy nem akarnak rá felfigyelni), s néha azon kapom magamat, hogy a szlovák költőt Borbély Szilárd nyelvén tolmácsolom magyarra. Baj ez vajon? Délután ötkor a Szlovák Írószövetségben is megünnepeltük a jubilánst. Én is felköszöntöttem, elmondtam, hogy az egykori „natio Hungarica” tagjai nem kis részt szlovák nemesek voltak, így például Buzássy ősei is azokból az időkből hozták magyar nevüket. S hozzátettem: Jano Buzássy almárisát már valószínűleg rég megették a molyok, de szerzett a költő magának annál tartósabb nemesi levelet: ma ő a szlovák gondolati költészet arisztokratája. A közönség erre felállt, és állva tapsolt. A köszöntők után odaült hozzám Ivan Štrpka, a Romboid (szlovák irodalmi folyóirat) főszerkesztője, s megkérdezte, kit javasolnék a mai magyar költészetből fordításra és a Romboidban való közlésre. Gondolkodás nélkül Borbély Szilárdot javasoltam. Ján Buzássyt pedig fordítónak hozzá. De Jano nem tud magyarul, jött az aggály. Nem baj, csinálok neki nyersfordításokat. Megegyeztünk.

Május 25.

Ezra Pound írja a 81. cantóban: „Amit szeretsz, az megmarad, s a többi sár.” Petri György 1993-as verskötetének ez a címe: Sár. Nem tudatosan játszott rá vajon a magyar költő Ezra Poundra? Utolsó interjúinak egyikében mindenesetre a kereszténység dögletes szeretetkultuszáról beszél. Ilyen vonatkozásban kötetének címe a szeretetlenség demonstrálása lehetne: verseinek témája tüntetően nem az, ami „megmarad”, hanem a „többi”, a sár.

Június 3., Balatonfüred

Ki tudja a nyelvészeken kívül, hogy a Füred helynév nem a fürdéssel, hanem a fürj köznévvel kapcsolatos? (A Lillafüred, Mátrafüred, Tátrafüred stb. már későbbi fejlemény: népetimológiás leképzése a Balatonfürednek.) Engem egy valóságos fürj emlékeztet minderre. Második napja Füreden vagyok, s a panzió, ahol most ébredezem (egy vadonatúj családi ház), annyira a város szélén van, hogy rajta túl már csak a gabonatáblák következnek, s valahol egy fürj kitartóan pitypalattyozik. Tegnap a Balaton partján (a Széchenyi-szobor alatt) én nyitottam meg az itteni könyvhetet, s közben az járt a fejemben, amit Márai ír valahol a Balatonról: „A tavak körül mindig kialakul egyféle tavi költészet; a Balatonnak nincs Wordsworthe, helyette Kisfaludyja van.” – Wordsworth helyett Kisfaludy, de a fürj mi helyett? – kérdezhetném Tandori retorikájával.

Június 4.

Olvasom György Péter fejtegetését a „romák történetéről” (A bukás, Élet és Irodalom, 2005. május 20.), s csóválom a fejemet. Tulajdonképpen a Moszkva téri kardos konfliktusról, a „Mortimer-ügyről” szól a cikk (az egyik roma srác egy karddal átszúrta a másik roma fiút, erre a jogvédők hatalmas rasszistaellenes tüntetést szerveztek), s a szerzőnek elvben még igaza is lehetne (a „romaügy is a mi ügyünk”), mégsem tetszik az írása. Egyetlen példa, hogy miért nem: a cigáni szó a szlovák és cseh szókincs teljes jogú „tagja”, közönséges szlovák szó, tartalmazza minden szlovák és cseh szótár, annyit jelent, hogy hazudni. De persze benne van az a konnotáció is, hogy „a cigány hazudik”. A szónak ez a jelentése hosszú évszázadok tapasztalata, nem lehet semmissé tenni azzal, hogy az illetékeseket egyik napról a másikra romáknak kezdjük nevezni. (Az a keresztény stratégia, hogy ha valakire azt mondjuk, ő jó, akkor majd jó is lesz, valószínűleg csak nagyon hosszú távon eredményes.) Szóval a romák csak akkor lesznek „romák” (azaz mások, „nem cigányok”), ha ők maguk nem cigányokként kezdenek viselkedni. Ellenkező esetben idővel a roma szónak is az lesz a jelentése, hogy hazug. (Állítólag a roma nyelvben nincs szó az őszinteségre.) Na már most: ilyen értelemben a „romaügy” nem a „mi ügyünk”, nem a többség ügye, illetve csak nagyon közvetve az, elsősorban és mindenekelőtt maguké a romáké: helyettük senki más nem változhat meg, a változástól senki sem mentesítheti őket. S ha valaki mégis az ellenkezőjét állítja, az leveszi a vállukról az önrész felelősségét, s végső soron a változás ellen cselekszik.

Június 7.

Háromnapos kerengés után – mint a megfáradt nap – lenyugszom. Míg Balatonfüreden és Budapesten jártam (az Év Könyve-díjat az Írószövetségben adták át, új ismerőseim: a Mona Lisa-arcú, -szelídségű, hamisítatlan anya-verseket író Szabó T. Anna; Doboss Gyula, akitől nemrég a Holmiban remek Tandori-tanulmányt olvastam; s Jávorszky Béla, a svéd és finn műfordító), miközben a határ túloldalán kalandozva azt hittem, fontos dolgok történnek velem, az igazi, mert egzisztenciális dolgok az itthoni környezetemben estek meg. Meghalt a bécsi ködlovagnak, Monoszlóy Dezsőnek a felesége (akit én még Keresztényi Katóként ismertem meg, nagyon régen, komáromi színésznő korában, a feleségem az előbb utazott el a temetésére); megműtötték Zs. Nagy Lajost (végbélrákkal, a nagykürtösi kórházban), s a költő a halálán van; s végül: O. sógornál tüdőrákot diagnosztizáltak. Szegény O. az utolsó heteket már nálunk köhögte át, egy ajtó választotta el tőlem: hallgattam, hogyan fuldoklik éjszakánként. Én is csúnyán köhögök, köhögtem már a balatonfüredi utam előtt is, de azóta, mióta tudom, hogy a köhögés ilyen borzasztó dolgot is jelenthet, egészen más fekvésben krákogok. Kantról jegyezték föl, hogy ha a száján át lélegzett, ő is mindjárt köhögött. Erre föl aztán sétái közben csak orron át lélegzett, s nem volt szabad megszólítani, hogy ne kelljen kinyitnia a száját. – Telefonálok, közben elkap a köhögési roham. Hogyan lehetne zárt szájjal telefonálni? Korán lefekszem, köhögök tovább az ágyban is. Adieu, adieu, soleil, cou coupe!

Június 12.

Tegnap, 2005. június 11-én 10:05 órakor meghalt Zsélyi Nagy Lajos, a szlovákiai magyar „elátkozott költő” s nekem kenyeres pajtásom. A nagykürtösi kórházban műtötték, vastagbélrákkal, s nem bírta ki a műtétet. Felhívott Hizsnyai Zoltán, írjak az Új Szóba nekrológot. Első reakcióm a tiltakozás volt: „Hallgassatok, ne szóljon most a dal…” A halál közelében minden megszólalás profán dalnak hat. Aztán mégis megírtam a gyászszövegemet: Kedves barátom, Zsé!, búcsúzom Tőled, bár Te még valószínűleg élsz, bujdokolsz foszladozó szöveteidben, izmaidban, sejtjeidben, csak reagálni nem tudsz a külvilágra. Mert úgy van az, mint ahogy egy másik költő kollégánk írja: „…bizonytalan a halál beálltának / ideje, figyelni kell az írisz erezetét és a pupillát”. Az orvos, ha halottgyanús halandót vizsgál, legelőször is az alsó szemhéját húzza le. Mit lát az ínhártya kékesfehérjén? „Sárga hervadást”, mondja friss könyvében Borbély Szilárd (Halotti pompa, 84.). De ki tudhatja azt, hogy milyen a lélekhervadás színe? Exitus letalis, mondja az orvos, s nem tudja, milyen igazat mond. Lajosom, Téged azóta már biztosan betoltak egy sokfiókos halotthűtőbe, hogy egyszer s mindenkorra lezárják létprovokáló, förtelmes-szép életedet, s nem tudhatták, hogy e végső ajtócsapással mit nyitottak ki. Exitus letalis – halálos kijárat. De minden kijárat egyben bejárat is. Te már tudod, hogy mibe lép be, aki az életből kilép. Mi még csak sejtjük, borzongva, hogy nincsen vég: az exitus letalis után egy más minőségű borzalom, a szövetek, izmok, sejtek, csontok hangtalan nyüszítése következik, s tart a teljes elporladásig. Kedves „Zsé”, tudtad-e, hogy szülőfalud neve, Zsély (ahonnan a Zsélyi – Zs. előnevedet vetted) azonos a fájdalom, bánat jelentésű szlovák žiaľ-lal és a cseh žel-lel? Igen, életed utolsó éve tömény fájdalom volt, pupilládban szinte már mindig borzalom tanyázott. Búcsúzom Tőled, de most, a búcsú pillanatában igyekszem nem Fájdalom Lajosra, nem arra a lepusztult roncsra gondolni, aki halálod előtt voltál, hanem arra a kedves, bohém fiúra, akit egy fél százada megismertem, akivel Komáromban a gimnázium padjait koptattam, s aki a régi költők módjára szerette a lányokat és a bort, s úgy tudott verset mondani, ahogy a színészek sem. Kedves barátom, én már csak eltemetlek Téged, de ki temet majd el engem? Én temetetlen maradok, mint annak a Zrínyi-versnek a hőse, amelyet még nem is olyan régen Tőled hallottam, s most már halálomig a Te meleg baritonodon zsong a fülembe: „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó, / Órám tisztességes csak légyen utolsó, / Akár farkas, akár emésszen meg holló, / Mindenütt fellyül ég, a föld lészen alsó.”

Június 13.

Átírtam a Zsé arca című, régebben született versemet, hogy majd felolvashassam a sírnál. S míg módosítgattam, pillanatonként azon kaptam magamat, lelkem mélyéig pirulva, szégyenkezve, hogy írás közben már sokkal fontosabb számomra maga a vers, mint a téma, mint az elhunyt Zs. Nagy Lajos. Az élet legfontosab része a halál – mondják az egzisztencialisták. Nem igaz! Az élet legfontosabb része a teremtés. A halált is az élet, az élő ember teremti, aki ugyan retteg a teremtményétől, de teremtése közben fölé is nő, mert akkor már valami más: a teremtés folya­mata, fortélyai, rejtelmei, spiritualitása érdekli. Meg kell tehát különböztetnünk a teremtés transzcendenciáját a teremtett minőségek (halál, isten, túlvilág) transzcendenciájától. Az isten elhagyhatja az embert, sőt azt is kijelenthetjük róla, hogy halott, a túlvilágot hol ilyennek, hol olyannak, hol semmilyennek rajzolhatjuk, a haláltól retteghetünk vagy fumigálhatjuk, de a teremtés, a „határai közül kilépő élet” (ahogy Szent Ágoston mondta), a transzcendentálás gyönyörű képessége változatlanul és örökre velünk marad. Zsé valahol már elhagyatva, félrelökve, egy halottas hűtőszekrény tepsijében küzd a végső nemléttel, a rothadással, de engem szemérmetlenül már csak mindennek a versbe állítása érdekel.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben