×

Egyre kijjebb tolni a határokat

Beszélgetés András Sándorral az ötvenes évekről

Onagy Zoltán

2014 // 03
András Sándor 1956-ban szerez diplomát Szegeden. A forradalom után Oxfordban, Münchenben, majd az University of Southern California Egyetemen tanul tovább. A doktori címet 1967-ben szerzi meg német irodalomból. 1965 és 1969 között a magyar nyelv és irodalom tanára Berkeleyben. 1969-től 1981-ig a washingtoni Howard Egyetemen professzor. 1981–1996 között szerkeszti és kiadja az Arkánum című folyóiratot. Angol és német nyelven esszéket és tanulmányokat, magyarul verseket, esszéket, prózát és kritikákat ír. Jelenleg Budapesten és Nemesvitán él.

„Verseket írni 1950, a koreai háború nyarán kezdtem” – mondod, kiemelve a hidegháború első katonai konfliktusát. Nem tudom, csak képzelem, azért kérdem: Egy tizenhat éves induló költő a kornak megfelelően békepárti csasztuskákat ír? Követeled bennük a két nép egyesítését, az imperialista hódítók kivonulását? Lehet mást írni? Emlékszel még rájuk?

Rímtelen, rövid versek voltak nyomasztó hangulatról. Sajnálom, hogy eltűntek, sokszor voltam kíváncsi, milyenek lehettek. Miután anyámék Bécsbe jöttek, hogy én ne menjek vissza – riasztottak, hogy tűnjek el –, otthagyták a lakást. Később másfajta dolgokat írtam, hosszú verseket is, de hát ezek is a lakásban voltak. Egy barátom, aki engem keresett, elment a gazdátlanul hagyott lakásba – volt egy társbérlő házaspár, akik vagy megdézsmálták, ami ott volt, vagy nem –, és ő, nem tudom, miért és hogyan, a szakdolgozatom karbonmásolatát vitte el, és néhány mesét, ezeket sokkal később tőle kaptam meg, amikor Amerikában járt. Volt egy kötetem a Magvetőnél, Tóbiás Áron szerkesztette volna. Ez minden. Mindenfélét lehetett írni, írtam is, magáról a koreai háborúról biztos nem, ami nyomasztott azon a nyáron, az az új világháború kitörésének lehetősége, közelsége. Évekkel később is írtam egy verset, a Tiszatájban jelent meg – megvan valahol; Münchenben egyszer Bikich Gábor, akinél többször laktam, megtalálta azt a számot, és nekem adta –, csak a legelejére emlékszem (jól-rosszul?): „Már béke kell nekünk, nem feketén rezzenő félelem, / éberen rettegni elégszer megtanultunk”, a címe az volt: Fiatalok éneke. A béke persze akkor propagandatéma volt („Egy a jelszónk, a béke…”), de a félelem a háborútól 1953-ig igazán nagy volt, Nyugaton is, gondolj Bertrand Russell sokak szidta mondatára: Better red than dead. Én azt is megéltem persze. Aki nem élte meg, nem tudhatja, milyen volt. Csak az 1962. őszi kubai krízis után enyhült ez a félelem, amikor megteremtették a „forró drótot” (angolul kevésbé idióta: the hot line; to keep it hot = ’tartsd melegen’), a Fehér Házban a piros telefont a Kremllel a vonal túlsó végén.

1950-ben tizenhat éves vagy. Egy ilyen korú fiú mit gondol a világról, mit érez, mennyit lát a viszonyokból? Hogyan néz ki az MDP kommunikációja? Honnan tájékozódnak az emberek? Öt évvel a háború vége után, kevéssel túl a „fordulat” évén, a SZER a kísérleti adások stádiumában. Miről szól az élet 1950-ben?

Ezt röviden elmondani képtelen vagyok, valószínűleg vázlatosan sem. 1950 előtt volt öt nagyon sűrű év, rengeteg eseménnyel és változással. Azok ismerete nélkül, azt hiszem, el se lehet képzelni, milyen volt éppen 1950. Az volt a hidegháború kezdete, ami rátett mindarra, amit a fordulat éve hozott a Rákosi-rendszerrel. Ezt el szokták felejteni, holott ez, a háború akármikori kitörésének a lehetősége nemcsak a rendszert keményítette, ami maga is elég lett volna, de a kiszolgáltatottság érzését tehetősen növelte. Azt hiszem, akkor olvasztották össze az én gimnáziumomat másik kettővel, és lett belőlünk II. Rákóczi Ferenc, a Keleti Károly utcában. A Rajk-perről, magáról Rajkról, úgy emlékszem, nem tudtam semmit, a kivégzését a Tito-ellenes fordulatnak tartottam, és a vádat Tito ellen nem hittem el. Többekkel az volt a véleményünk, Tito túl jelentősnek tartotta magát, semhogy Sztálin fönnhatóságát elviselte volna. 1951 júniusában volt a kitelepítés (egyébként egy 1912-es, majd 1939-es, még hatályos törvény alapján), ami két osztálytársam-barátom eltávolításával járt, ez közelről érintett. Az egyik a mi négy tagból álló galerink tagja volt, Nonn Iván Tamás, akinek az anyja Claire Kenneth néven akkor két nagyon kelendő regényt publikált: Éjszaka Kairóban és Randevú Rómában. Lánykori neve Kende Klára volt, publikált is egy kötetnyi elbeszélést ezen a néven. Őt a fordulat éve, ’49 előtt is már nagyon támadták „burzsoá ponyvaregényei” miatt – nagyon sikeresek voltak széles körben. A szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója, amikor meghallotta ezt az ismeretségemet, kérve kért, ha tudom, szerezzem meg a beígért következő regényt, ami aztán csak New Yorkban jelent meg a forradalom után Neonfény a Nílus felett címmel. De lehet, hogy nem ezért telepítették ki őket, hanem második férje, Feri bácsi, Bárdossy Ferenc miatt, aki testőrkapitány volt. Emlékszem, ahogy futottam a teherautó után az Attila utcában, mi is ott laktunk, amikor vitték őket. Ők New Yorkba kerültek a forradalom után, ott találkoztunk 1961-ben. A másik osztálytárs Németh György volt, verses episztolákat váltottunk, én úgy írtam neki, mintha Tomiba írnék Ovidiusnak. Ő Montrealba került a forradalom után, Vitéz György néven publikált verseket és fordításokat – azt hiszem, ő fordította le először Ginsberg Üvöltés című versét –, és aztán ő lett az Arkánum egyik szerkesztője a négyes ­fogatban. Egyébként klinikai pszichológus volt, és tanított is az egyetemen.

Mi a BBC-t hallgattuk otthon, a galerin belül pedig az AFN-t [American Forces Network] Hilversumból vagy Belgrádból, a dzsesszt. A Rákosi-rendszerben, ami hihetetlen kemény volt, és hosszúnak tűnt, pedig csak négy és fél évig tartott, az emberek a családban és barátok közt, még jó ismerősök közt is mindenről beszéltek, ahogy én emlékszem, ebben egészen más volt, mint a Kádár-rendszer. Ami engem illet, otthon elég jó könyvtárunk volt részben apám, részben anyám könyveiből, a magyarok mellett – ezek közé tartozott az Erdélyi Helikon sorozata is – német, angol, francia szerzőktől főleg fordításban, én pedig nagyon gyorsan olvastam, és rengeteget. Így olvastam a Szép új világot is Huxleytól, és azokban az években, nem tudom, pont mikor, hihetetlenül levert, kétségbe ejtett; tudom, írtam egy hosszú és biztosan nagyon gyatra verset is az emberi fajta hitványságáról és a teljesen reménytelen jövőről. Előtte is, utána is úgy voltam a rendszerrel, a szocializmussal, hogy elvben jónak tartottam, és nem értettem, miért a sok hazudozás és mellébeszélés, és miért tesznek olyasmiket, mint a kitelepítés vagy Rajk kivégzése, amivel semmiképpen sem tudtam egyetérteni. Úgy emlékszem, hogy a koreai háború veszélye múltán is, miután megálltak a 38. szélességi kör két oldalán, az atomháború – már hidrogénbombákkal – állandó fenyegetés volt, és tényleg nem lehetett tudni, nem tör-e ki a harmadik világháború. Ez Sztálin halálával valószínűtlenebb lett, és a Malenkov lehetővé tette Nagy Imre-kormány, már Nagy Imre hangneme, ahogy beszélt, és a meghirdetett reformok bizakodóvá tettek. De ez már 1953 nyara.

„Gimnazistaként beléptem az Írószövetség Fiatal Írók Munkaközösségébe.” Ezek szerint gimnazistaként döntöttél, hogy az irodalomhoz kapcsolod az életed. Érdekelne, hogyan emlékszel a belépésre, az esemény technikai részleteire. Milyen feltételek mellett lehet belépni a FIM-be?

Igen, tizenhét éves koromig orvos akartam lenni, sőt sebész, akkor éreztem úgy, hogy magyar szakra megyek. Anyám nem volt boldog, de nem beszélt ellene. Nem emlékszem, hogyan kerültem a FIM-be, azt hiszem, alakulásától tagja voltam. Nagyon jó társaság volt, visszatekintve is. Abody Béla lett az első titkár, úgy emlékszem, hogy mi választottuk, én korábban mintha nem is tudtam volna, hogy létezik. Benne volt Eörsi, Vizinczey Pista, Szécsi Margit, Csoóri Sanyi, Németh Feri, Ancsel Éva (aki akkor még verseket írt), Gömöri Gyurka, a nálunk jóval idősebb, nagyszerű ember, Takács Imre – most ők jutnak eszembe, de többen voltunk. Körülültünk egy hosszú asztalt, felolvastuk saját dolgainkat, és megbeszéltük. Őszintén, én a Nagy Látogatók vezette ülésekre emlékszem, ugyanis eljött hozzánk Illyés Gyula, sőt Szabó Lőrinc, aki, úgy tudom, így lépett be első alkalommal az Írószövetség épületébe. Szabó Lőrinctől arra emlékszem, hogy azt magyarázta, milyen merész enjambement-ok találhatók a késői Shakespeare-darabokban és saját Tücsökzenéjének verseiben is, ha folyamatosan olvassa az ember, ahogyan kell, észre se lehet venni a rímeket és a sorvégeket. Nagyon barátságosan és közvetlenül beszélt Illyés is, tőle ott hallottam először, milyen baj is, hogy nálunk a költőknek jut az a szerep, ami a politikusoké és másoké lenne – jön az öreg paraszt, és mondja: „Író úr, jöjjön, gyógyítsa meg, beteg a tehenem!”

Mivel, milyen előnyökkel járt, ha az ember tagja ennek a munkaközösségnek? A tagok teljes jogon bejárhattak az Írószövetségbe? Azután a szegedi egyetemi évek alatt aktuálisan követhetted a Nagy Imre-párti Petőfi Kör eseményeit?

Igen, bejárhattunk. Ne felejtsd, ott volt az Irodalmi Ujság szerkesztősége is, ott jóba lettem a költő Sipos Gyulával („na, gyere, komám – mondta –, ülj le”), és ott volt a Csillag szerkesztősége is. Mintha Erdős László ötlete lett volna a FIM, ő lett volna az istápolója a szövetség részéről. Én nem voltam az Írószövetség tagja, azt hiszem, egyikünk se volt. Amikor Szegedre kerültem az egyetemre, akkor lettem az Írószövetség szegedi csoportjának tagja. Előnyök? Azt hiszem, elsősorban az ismeretségek voltak jók, előnyösek, írókkal, a szövetség embereivel, a szerkesztőségek egyes tagjaival. Nekem személy szerint az mindenképpen előnyös volt, hogy amikor egyetemre kerültem, az Irodalmi Alap ösztöndíjasa lettem. Ennek oka pedig az volt, hogy apámtól két öltöny maradt meg, mindkettő sportöltöny, angol, és a harmincas évek eleji divat szerint csőnadrágos volt, illetve úgy szűkült, ahogyan az ötvenes években a jampi csőnadrágok. És emiatt abajgattak engem. Mondtam, nincs másik öltönyöm, pénzem sincs, hogy vegyek. Tény, hogy az első öltönyömet ’56 tavaszán vettem, illetve csináltattam, akkor már kerestem pénzt cikkekkel és olvasókörökbe járással, főleg a falvakba. De a Dél-Magyarország főszerkesztője, Nagy Pál becitált a szobájába, mivel meglátott új öltönyömben, ami addigra már szándékosan lett csövesítve, és azt mondta, hogy vagy az öltöny, vagy az újság. Attól kezdve az öltönyt csak Pesten viseltem, együtt életem első és utolsó gojzervarrott, nyersgumi talpú cipőjével.

A Petőfi Kör eseményeit természetesen követtük, egyre szabadabban lehetett publikálni, írni bajos dolgokról, egyértelmű volt az a csoport, amelyik Nagy Imrét akarta visszahelyezni a kormányzás élére. Rákosi leváltása Gerővel annyi volt, mint halottnak a szenteltvíz. Ahogyan ez aztán ki is derült. Az 1945-ös „Éljen Gerő, a hídverő” már régen megszűnt, és lett Rákosi valamelyik sztálinista keze, és maradt is Rákosi végső lemondatása után. Izgalmas idők voltak, izgalmas volt megélni őket, a kulmináció Rajk újratemetése volt, magam nem vehettem részt, nem érkeztem még vissza Magyarországra.

Szegedi négyes baráti társaságotok egyike azt mondja: „nektek bérházatok volt”. Ami súlyos hátrány. Ez azt jelenti, hogy a barátod láthatta az aktádat, és elintézhette, hogy lekerüljön a kartonodról a bérház-vád? Minthogy később sose került újra szóba. Egy egyetemista baráti társaság ilyen dolgokkal is foglalkozott? Mindenben, a baráti beszélgetésekben is benne volt a politika, a politikai félsz?

Négyünk közül egy, Böhm József (Pufi), párttag volt, sőt funkciója volt az egyetemi pártbizottságban, ő jött egyszer hozzám – a második vagy a harmadik évben lehetett –, hogy a szüleimnek bérházuk volt, hát ez meg mi? Én tulajdonképpen elcsodálkoztam, és felbosszankodva mondtam: négyszobás családi házunk volt a Pasaréti úton, és csak volt, mert anyám nem tudta tataroztatni az ostrom után, nem volt pénze, és ezért eladta ’49-ben, és mi az Attila utca 103–105. számú házba költöztünk. (A házakat azóta átszámozták, ez volt az első ház az iskola után a Széll Kálmán térnél.) „Nem baj, majd elintézem”, mondta, és utána, azt hiszem, sohase került szóba. Nagyon jó társaság volt. Ők hárman dunántúliak, mindig kapták a kaját otthonról, a két ablak között tartották. Amikor elfogyott a pénzem, bementem a diákszállóba, és ahogyan akkor mondtam, „végigettem az ablakokat”. A pénzem általában a hónap első hete után fogyott el, és egymásra következve egyre nagyobb kölcsönöket vettem fel. Mindig visszafizettem a mindig nagyobb következő kölcsönből, megvoltak az embereim. A végső legnagyobb kölcsönt a Sándor fivérektől kaptam (nem rokonok), a színház díszlettervezői voltak, megvolt a színháztól valamennyire fekvő műhelyük, és a fiatalabb nagyon készséges is, érdeklődő is volt. A hónap eleji ösztöndíjból őt fizettem vissza, nekem ha egy hétre való pénzem maradt, jött a következő ciklus. Jóban voltam színháziakkal, az utolsó két évben egy díszletfestővel, Szabó Sándorral (Sutyival) együtt vettünk ki hónapos szobát egy, a Széchenyi téren álló házban, az ablak a térre nyílt. Nagyon jóba lettem Kertész Gyuszival, aki Oláh Gusztáv vezetésével vizsgarendezésére, a Don Giovannira készült, több mint hússzor láttam. Nekem a szegedi évek legendásak voltak akkor, és azok maradtak mindmáig.

Mai szemmel nézve hihetetlen durva dolgok történtek következetesen, kímélet nélkül: erőszakos kollektivizálás, adók, beszolgáltatás, kuláküldözés, erőszakos szövetkezetesítés, az elitben a moszkoviták kiiktatták a nem moszkovitákat, kőkemény cenzúra, a művészetekben kizárólagos volt a szocialista realizmus. Nem volt mindez érzékelhető a mindennapokban? Hogyan lehetett ilyen viszonyok közt az irodalmat választani életcélként?

A kuláküldözés, a szövetkezesítés és a hihetetlen szegénység, a legkeményebb idő – az azóta irdatlanul hosszúnak tartott teljhatalmú Rákosi-rendszer – csak az első tanév végéig tartott, hiszen ’53 júniusában már Nagy Imre jött. Anyám valamikor belépett a pártba, aztán kizárták, nevelőapám régi szocdem volt, és gyűlölte a rendszert. A társbérlőnk, aki azelőtt uradalmi gazdatiszt volt, szintén, de eléggé szótlanul. Orosházi nagybátyám nem volt szótlan, vásárhelyi nagynénémtől pedig gyakran hallottam, hogy a parasztoknál annyi búzát se hagynak, hogy maguknak legyen kenyerük, pékhez kell menniük. Második férje, egy B-listázott szegedi bíró – első férje még ’38-ban vagy ’39-ben halt meg tüdőbajban – szinte teljesen szótlanul, de érezhetően különült el. Az írók közül az ’53-as enyhülés után sokan közöltek igen kemény írásokat. Én, mondjuk, ambivalens voltam: magát a szocializmust jónak gondoltam, azt, ahogyan sikeredett, viszont nem. Ezzel az említett írók is így voltak. Thomas Mannt szerettem, valószínűleg úgy gondolkoztam a polgárvilágról, ahogyan ő a regényeiben, A varázshegyben, novelláiban. A József-tetralógia elején lévő, elég hosszú és nehéznek tartott elmélkedés Istenről, életről, a mitikus világmegélésről nagyon tetszett. Tulajdonképpen az ő nyomán volt az a véleményem, amit Szabó Zoltán az egykori Magyar Nemzetben írt – én csak kint olvastam –, hogy „a polgári élet elbizonytalanodása” idején „a polgárosodásról mi már summásan lekéstünk”. Ezzel egybehangzik, amit nagyjából akkor, azt hiszem, 1941-ben Thomas Mann mondott egy, a princetoni diákoknak A varázshegyről tartott előadásában – ezt is kint olvastam –, hogy az a polgári világ, amiről a regényében olvasni lehet, már eltűnt, a svájci tüdőszanatóriumokból sportszállodák lettek. Ez a vélemény a polgárinak nevezett társadalomról szerintem azóta még igazabb lett, mi most nem is az elbizonytalanodás, hanem az eltűnés után élünk, itt sokkal inkább, mint Nyugaton, egy úgynevezett fogyasztói társadalomban, ami nem jó, de nincs (egyelőre?) jobb. Ezt az én akkori ambivalenciámmal kapcsolatban mondom. A Révai hangszerelte realizmusvitában, emlékszem, a vesztes Lukács mellett, a szocreál ellen, a kritikai realizmus mellett voltam, viszont később a szakdolgozatomat tulajdonképpen az ő nézetei ellen írtam. Korai írásait, esszéit, regényelméletét, kitűnő, még eléggé konzervatív, neokantiánus és Husserl befolyásolta írásait, ahogyan a már hegeliánus korszakában írott Történelem és osztályöntudatot is egyébként németül, kint olvastam (és a németeknél folyó úgynevezett expresszionizmusvitában egyértelműen az expresszionizmus mellett voltam, és eszelősségnek tartottam Kafka vagy Thomas Mann című dolgozatát – mindegy, ezek már későbbi dolgok). Nem hiszem, hogy bármit tudnék röviden mondani az általános helyzetről, amit mások nem írtak meg részletesen, jól is, rosszul is. A következő kérdésben kérdezel majd Gerőről, Mikojanról. Gerő visszatérése legalább olyan szörnyű volt, mint Rákosié, Mikojannak aránylag jó híre volt, egy ideig úgy tűnt, nincs a forradalom ellen. Később lesz szó ’56-os kárpátaljai és moszkva utamról, nos, ott mondta – majd szóba kerülő – unokabátyám, hogy amikor Mikojan Nyugatra utazik, mindig hazahoz valamit, egyik párizsi útjáról hozta az üveges majonézt, ami nálunk még ismeretlen volt.

A szocreált kezdettől fogva elutasítottam, ahogyan minden barátom és írótársam. Német Feri barátommal, akivel együtt mentünk Szegedre, azt próbáltuk nyomni, hogy a szocialista realizmus jelszó mellett volt egy szinte elhallgatott, de elvileg hivatalos, azt hiszem, zsdanovi forradalmi romantika is, és úgy gondoltuk, ezt kell forgalomba hozni, illetve ez lehetőséget ad arra, hogy hátat fordítsunk a szocreálnak. A publicisztika, amiből meg akartam élni, nagyon is reményteljes foglalatosság volt. Egyre kijjebb lehetett tolni a határokat, egyre több írást nem húzott ki, illetve engedett meg a szerkesztői cenzúra. Azt hiszem, az ’53 és ’56 közötti igen dinamikus időszakot – ahogyan a Rákosi-rendszert tíz évvel túlélő hidegháború kemény éveit – meg kellett élni ahhoz, hogy érezni és érteni lehessen, hogyan lett és lehetett nálunk forradalom.

Az egyetemi évek alatt publikálsz, és véglegesen eldől, hogy íróként, szabadúszó íróként kívánsz élni. Kéred a Hivatalt, hogy tekintsen el a kétéves gyakorlattól. Ezt hogyan képzeljük el?

Júniusban államvizsgáztam, a szakdolgozatom Az ember tragédiája volt, lényegében egy, a Lu­kács György elutasító kritikája ellen irányuló elemzés a pesszimizmus és a szomorúság polgárjogáért. A minisztériumhoz fordultam kérvénnyel, hogy engedjék el a két év tanulmányi gyakorlatot, én íróként és újságíróként szeretnék dolgozni. Volt, aki csodálkozott, de ténylegesen megkaptam a felmentést és a munkakönyvem. Ez utóbbi ma is megvan.

1953-ban Berlin és Plzeň, 1956 nyarán Varsó és Poznań, eztán következik Budapest októbere. A következőket mondod ’56-os tanulmányodban: „A forradalom közel sem mondható olyan egyértelműnek, mint a függetlenségi harc [...], ugyanis az »értelme«, mint bármelyik forradalom esetében, nem mutatott-mutathatott túl magán. Megtisztította a politikai terepet.” Az ötvenes évek gondolkodó, felnőtt emberei tudták, miben, hogyan élnek, mire számíthatnak? A közgondolkodást, a sajtót mennyire zavarta össze a vezetésben uralkodó káosz, hogy például Nagy Imre kiszorítja Rákosit, aki aztán kiszorítja Nagy Imrét, aztán érkezik Mikojan, a csősz, mindenkit kikerget az erdőből, és az élre ülteti Gerő Ernőt?

Amit idéztél tőlem, az a véleményem, hogy a függetlenségi harc győzelem esetén meghozza a függetlenséget, a forradalmi harc viszont maga a forradalom. A pártideológia, amely szerint a győzelemtől kezdve forradalom lesz, hamis és téves: a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” a diktatúra enyhített neve, a proletárdiktatúra nem forradalom (egyébként nem is proletár). A forradalom spontán keletkezése eléri célját, ha az addig fennálló rendszert elsöpri. Ez ellene szól bármiféle permanensforradalom-elméletnek is, tudom; azt is tudom, hogy vigasztalásnak vagy sebnyalogatásnak tűnik, ha azt mondom: az ’56-os forradalom győzött, de utána idegen haderők segítségével az egypártrendszer jött vissza: restauráció (mint a Bourbonokkal). Attól még győzött, megalakult egy kormány, amelyik ideiglenes maradt volna az első választásokig, és a győzelem nem jelentette, nem jelenthette, hogy mi fog történni a megtisztított terepen. Sohase tudjuk meg, mi történhetett volna, reményeim szerint nem az, ami ’89 után keletkezett. Meggyőződésem, hogy nem az történt volna, ami 1990-ben és azóta, már csak azért sem, mert ha a forradalom győzelme után is lett volna kommunista párt, az − ahogy Kádár a forradalom alatt mondta: „tudom, hogy kis párt leszünk” – nem lett volna kormányképes. Keletkezett volna az egyéb pártok mellett egy nyugati típusú szociáldemokrata párt Kéthly Anna vezetésével, és egy akármilyen, a mából örökre beláthatatlan politikai felállás és gazdasági berendezkedés. Szerintem „a forradalmat leverték, vége, ezzel el lehet felejteni” – például megünneplésekkel – helytelen és károkat okozó hozzáállás; „a forradalom győzött, erre kell emlékezni, akármi is történt utána” – ez a helyes reagálás. Magánvélemény, ha téves, téves, legfeljebb hoppon maradok vele, de valószínűtlennek tartom, hogy bárki meg tudna győzni az ellenkezőjéről.

Megvolt az ötvenes évek Magyarországán az a bizakodó tapogatózás és készség, mint ami a cseheknél Dubček prágai tavaszán és Wałęsáék Lengyelországában. Mind a háromra áll, azt hiszem, hogy nem a Szovjetunió összeomlását várták, bár valószínűleg nem azt hitték, hogy megmarad, amíg megmarad – ha száz évig, hát száz évig. Mi, magyarok megszoktuk, hogy 150 évben gondolkodunk. Magam sem hittem, még egy évvel korábban sem, hogy megélem a rendszer végét. Katasztrofálisnak tartottam, és tartom ma is elsők között is első helyen, hogy az MSZMP feloszlatta magát, és a tagok székükön békésen ülve maradva bejelentették, hogy ők most már az MSZP. Saulusból se lett volna Paulus égi jel híján, két bejelentéstől. Képzeljük el, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, az NSDAP összeül, feloszlatja magát, és helyben megalakul mint Szocialista Német Munkáspárt, SDAP. Ugye, nem képzelhető el.

Végül a moszkvai utadról kérdezlek. A Művelt Népet vezető Nagy Sándor Sztálin-díjas író ajánlásával utaztál – végétére is egy megbízható, szorgalmas, ifjúkommunista író vagy 1956-ban, aki nyugodt lélekkel elengedhető a minden oldalról támadott, a hidegháborúban keményen harcoló Szovjetunióba? Az első cél Kijev, az Ukrán Írók Szövetsége. Szemre milyenek voltak az ukrán viszonyok? Magára az útra is kíváncsi volnék, még ha repülővel mentél is. Azután Moszkva. Mennyit láttál – mennyi volt látható egy idegen számára – az ötvenes évek közepén Moszkvából? A nagyváros, gondolom, úgy élte a maga világbirodalmi központ szerepét, mint az ókori Róma. Lázadások, felkelések, és ami a provinciákon történik, jelentéktelen, néhány ügyintéző és néhány ezred katona feladata, más nem is értesül róla. 1956 augusztusától október közepéig minden nap a Szovjetunióban. Hogyan nem írtad meg később akár úti beszámolóként? Megismételhetetlen élmény. Nem találtam nyomát sehol. Azt mondod egy interjúban, „pénteken jelent volna meg” a hivatalos, a Művelt Népnek írott dolgozat. Eszerint elkészült. Megmaradt az archívumban?

Alaptétel Karinthytól: Minden másként van. Általában. Nos, ebben az esetben is, csak kérdés, mennyire bízhatok meg az emlékezetemben.

Először is: nem voltam ifjúkommunista; másodszor: nem voltam igazán megbízható, illetve ki tudta akkor, ki lesz már másnap egy szabadabb helyzetben megbízható? Harmadszor: a hidegháború kérdése valamiképpen, gondolom, a Sztálin (és Berija) halála utáni „olvadás” miatt nem volt hangsúlyos, minden erre utalt, bár megvallom, ez így nem jutott eszembe, és nem olvastam semmit sem arról, hogy miért nem éreztük magunkat fenyegetve azon a nyáron és őszön, illetve miért nem fenyegettek vele a hatalmon lévők. Anyámnak volt egy nagyon kedvelt unokaöccse, Fodor Miklós, aki Prágában végzett vegyész volt, onnan hozott magának német anyanyelvű morva feleséget, aki gyógyszerésznő volt. Behívták, a keleti fronton visszavonuláskor eltört a lába, és mivel arrafelé voltak már, az ungvári kórházba került. Kárpátalja, ugye, Szlovákiához tartozott a két világháború között. A második végén, a szovjet megszállás és a magyar vereség idején úgy döntöttek, hogy ők külön, független köztársaság lesznek. Voltak is egy éven át. Miki – mondjuk az egyszerűség kedvéért: unokabátyám –, akit én is nagyon szerettem, ismert volt azon a tájon, mert ott született, apja is, anyja is tanító volt Aknaszlatinán. Így kerültem én gyerekkoromban a sóbányába, ami, emlékszem, nagy élmény volt. Az új országnak kormányra volt szüksége, és Mikiből iparügyi államtitkár lett; vegyészmérnök volt, és nyilván voltak ismerősei. Ebben a minőségében érkezett egy napon, 1945 nyarán, legalábbis szép időben, egy sofőr vezette fekete autón Budapestre sóügyekben. Visszament, de a Szovjetunió főnökei úgy döntöttek, jobb, ha bekebelezik és Ukrajnához csatolják az új köztársaságot, lett belőle Zakarpatska Oblaszt (Kárpátokon túli terület), és az unokabátyám ott ragadt, nem tudott kijönni, minden eleven kapcsolat megszakadt vele. 1956 augusztusában nyílt lehetőség, hogy anyám nevelőapámmal odalátogasson, útlevéllel és abba a városkába szóló vízummal, ahol a vegyészgyár volt, Perecsénybe. Miki is, felesége, Ruth is ott dolgozott, s mint kiderült, volt egy nevelt lányuk, akinek a szülei a nagy ukrajnai éhínség idején éhen haltak.

Anyámék visszajöttek, és én elhatároztam, magam is odalátogatok. Útlevéllel, vízummal Perecsénybe. Szerettem volna viszont, ha már megyek, eljutni Moszkváig, ezt elmondtam az Írószövetségben – már nem tudom, kinek, lehetett Erdős, lehetett Fábián Zoli –, és azt mondták, adnak egy levelet az Ukrán Írók Szövetségéhez, amiben kérik, segítsenek engem tovább Moszkvába. Azért az ukránoknak szólt a levél, mert Perecsény Ukrajnában volt. Igen ám, de hogy jutok el Kijevbe a Perecsénybe szóló vízumommal? Unokabátyám azt mondta, meglátja, mit tud tenni, elmegy az ungvári-uzsgorodi rendőrségre. El is ment egy nap, láttam, újságpapírba csomagolt üveg pálinkát csúsztat a zsebébe. Valamikor délután megjött, írott engedéllyel, hogy eljuthatok Kijevbe, az Ukrán Írók Szövetségéhez. Elutaztam, odamentem, mellém adtak egy nagy darab embert, és együtt mentünk el a minisztériumba. Ott mindkettőnk meglepetésére kiderült, hogy szeptember elsejétől megszűnt a vízumkényszer Magyarország és a Szovjetunió között. Én 6-án hagytam el Budapestet, tehát már akkor se kellett volna vízum. Megköszöntem, felültem egy vonatra, és elutaztam Moszkvába. Meg vagyok győződve, hogy senki se követett, senki se tudta, hogy ott vagyok. Így hittem akkor is, teljesen szabad emberként mentem az egyik nagy szállodába, vettem ki szobát, és jártam a várost. A szálloda közel volt a Vörös térhez, bementem a mauzóleumba is. Külföldi útlevéllel nem kellett beállnom a hosszú sorba. Láttam egymás mellett a két nagy embert, megállapítottam, hogy nem vagyok meghatódva. Az a hír járta itthon, hogy valamit fújnak a levegőbe, amitől az ember elérzékenyül. Mentem a márványfalú, állomásonként más-másként dekorált földalattin, elmentem a Bolsojba, a Majakovszkij-múzeumba – szerettem több versét, a futuristákat, de a későbbiekből is többet, az utolsó, töredékben maradtat betéve tudtam Békés István fordításában, jó részét még ma is tudom, pedig azóta sem olvastam. Érdekes volt: a lakása, ahol öngyilkosságáig élt, holmijaival, vaskos töltőtollával, olyan hosszú telefonzsinórral, hogy felmehetett beszélgetés közben a lakás emeletére.

Egyik este egy lengyellel vacsoráztam, németül beszélgettünk, szóba jöttek a rikító színek, „fiatal nép”, mondta mosolyogva.

Még egy részlet, egész röviden. Tudtam, hogy Kékesi Gyula, akit Szegedről ismertem – nem emlékszem, hogyan, valószínűleg az írócsoporton át, talán Nagy Sándor révén, szóval Kékesi, fekete hajú, kék szemű, aki akkor már a Szabad Néphez került –, moszkvai tudósító volt. Nem tudtam a címét, se semmit, csak egy ötlet volt, elmentem a Pravdába, hátha ők tudják, hogyan érhetem el. Kiderült, éppen szabadságon van családostól valahol messze, viszont a szerkesztőségben – fogalmam sem volt, kik, újságírók – nagyon kíváncsian és lezser beszélgetésben kérdezgettek, hogy mi történik Budapesten. Az oroszom elég hitvány volt, a németem valamivel jobb, és volt, aki tudott németül. El voltak képedve a hozzájuk jutó hírek alapján, meg attól, ahogyan én diadalmasan meséltem, mi a helyzet otthon, hogyan lesz egyre szabadabb a beszéd, a sajtó. Erre, ha úgy tetszik, már föl voltam készülve, amikor beindult a beszélgetés. Először is vittem magammal Perecsénybe Irodalmi Ujságot, és este Miki, már pizsamában, berontott hozzám, ahol én aludtam, izgatottan, hogy ez hihetetlen, ebből baj lesz, ez forradalom. Inkább ámult és aggódott, mint lelkesedett, pedig nagyon lelkes volt, én pedig magabiztosan mondtam: nem, nem.

Volt két érdekes találkozásom Moszkvába indulásom előtt, Nagy Sándornak köszönhetően. Ő teljesen véletlenül lett Sztálin-díjas. Pesten senki sem értette, senki sem ismerte, még szegedi se volt, de ott azért tudtak róla. Úgy tudta, hogy megjelent Moszkvában egy kötet magyar novella, abból választottak egyet, nem lehetett tudni, kik és miért éppen az övét. Teljesen el volt képedve, amikor megkapta a táviratot. Azt hiszem, illetve amennyire tudom, sohase tudta feldolgozni. Ő volt az egyik, aki riasztani akart, miután a Diákbizottság küldöttségében már elmentünk Bécsbe, az tett be anyámnak, ugyanis már riasztottak a Diákbizottságból is, hogy tűnjek el. Anyám ezért utazott ki családostól Bécsbe, hogy megtaláljon, és megakadályozza, hogy hazamenjek, ami megvitatott szándékom volt. Nagy Sanyi a Nagy Imre-pártiakhoz tartozott, és a Művelt Néphez került Pestre, de nem volt vezetője. Ő mondta, amikor hallotta, hogy megyek Kárpátaljára, írjak már egy ottani magyar kolhozról. Emiatt el is mentem Ungváron a pártbizottságba, hogy megtudjam, hol van magyar kolhoz. Ott magukon kívül faggattak, volt egy Révai Józsefre hasonlító ember, korábban dunántúli tanító volt, mondta, de azt nem, hogyan került Ungvárra. Bevitt a szobájába, izgatottan faggatott, mert elég jól követte az eseményeket, és nagyon félt, hogy ebből baj lesz, forradalom lesz. Ő jobban érezte, mint én, mondom utólag, mert magabiztosan bizonygattam, hogy nem, menni fog ez, nem a rendszer megszüntetéséről van szó, hanem reformról, arról, hogy az élet és a sajtó is szabadabb, nyitottabb legyen. A Pravdánál tulajdonképpen megismétlődött az izgalom, de nem voltak úgy megrémülve, mint az az ember Ungváron. Emlékezned kell, Zoltán, két dologra. Az egyik, hogy Hruscsov beszéde a XX. Pártkongresszuson ennek az évnek a tavaszán hangzott el, a másik, hogy a gazdasági nyitás, változás lehetőségnek tűnt, amit akkortájt Libermann-téziseknek hívtak. Úgy emlékszem a későbbiek ismeretében, egyfajta új gazdasági mechanizmus előszelének tűnt, mindenképpen abban az időben és utána jelent meg Kornai első és izgalmat kiváltó könyve. Ma is megvan, ugyanis Zádor Pali barátomnak kiküldték, ő lefordította angolra, aztán nekem adta, mondván, neki, matematikusnak nem kell.

A kolhozlátogatásról csak annyit, megkaptam az egyik nevét és a faluét. Leutaztam buszon, a kolhoz vezetője kiüzent, hogy ebédel, várjak. Leültem a tornácon, és vártam. Egyszer csak kijön egy főkötős paraszt néni, hoz nekem rántott halat két szelet kenyér között, és azt mondja: „Ne tessék rá haragudni, alispán volt.” Amikor az elnök megjelent végre, gyanakvóan és zárkózottan viselkedett. Meghallgatott, töprengett, aztán azt mondta, jó, de előbb felhívja az ungvári pártbizottságot, mert mondtam, onnan kaptam meg a címét. Eléggé be voltam szarva, mert nekem nem volt semmi felhatalmazásom, nem kaptam engedélyt. De aztán nagy megkönnyebbülésemre mosolyogva jött vissza, hogy minden rendben. Aztán már barátságosan kezdett beszélni, és hosszasan mesélte, hogy mi náluk a helyzet. Ahogyan emlékszem az egész hangulatára, olyasmiket is mondott, amire biztos nem kapott volna engedélyt, nem emlékszem, mit, csak arra, hogy eléggé negatív dolgokat. Kikísért a buszhoz, erősködött, hogy igyunk vodkát. Nem volt apelláta, ráadásul a vodka ott, legalábbis abban a kocsmában, decivel ment: emlékszem, szto grammü, lehet, hogy rosszul emlékszem, de gramm volt, nem deci, azt viszont nem tudom, hogy ruszinul, ukránul vagy, ami valószínűtlen, oroszul kérte-e. Végül kettőt vagy talán hármat kellett meginni, részegen értem vissza Ungvárra, egy borzalmas és feledhetetlen autóbuszút után, annyira kellett vécére mennem.

Pesten aztán kiderült, a Művelt Nép nem hajlandó közölni egy ilyen beszámolót, úgy emlékszem, azért nem, mert a nyáron Pándi Pálnak volt náluk egy beszámolója Erdélyről, amiből jegyzékváltás lett. Ekkor adtam oda az Irodalmi Ujságnak, a már említett Sipos Gyulának, aki felvállalta. Éppen 23-án hétfőn délelőtt mondta, hogy rendben, pénteken hozzák. Ezért nem találtál rá, Zoltán, a Művelt Népnél. Én érdeklődtem az Írószövetségben néhány éve, nekem legalábbis azt mondták, semmi sincs meg ’56-ból vagy ’56 előttről. Egész oldalas írásnak volt szánva, csak arra emlékszem, hogy igyekeztem nagyon szürke hangon beszámolni, és nehezemre esett, mert meg akartam írni mindent, amit megtudtam a kolhozról meg általában a magyarok helyzetéről. Voltam az ungvári magyar újság szerkesztőségében is, azt mondták, az egészet fordítják, nem ők írják. Elképesztő volt.

Néhány szimbolikus anekdota, az egyiket előbb elfelejtettem. Amikor unokabátyám visszajött az ungvári rendőrségtől az utazási engedéllyel, kérdeztem, odaadta-e a pálinkát, csak bólintott. Kérdeztem, hogyan, azt felelte, semmi, csak kitette az íróasztalra, nem mondott egy szót se, a rendőrkapitány pedig mintha nem is látta volna.

Egy másik: Amikor jöttem vissza Pestre, unokabátyám autón vitt, és már nem volt idő jegyet venni. Azt mondta, csak szálljak föl, ő elintézi. A vonat megindult, már mentünk egy darabot, amikor megjelent a kalauz, és a kezembe nyomott egy újságot. Nálunk ilyesmi akkor, emlékeim szerint, elképzelhetetlen volt. Ahogyan az is – unokabátyám mesélte –, hogy hatalmas hektós vagy még nagyobb palackokban szállították vonaton a gyárban előállított kénsavat, mindig ment vele vonatkísérő, és mégis mindig eltűnt egy-két hektós palack. A gyárban gyümölcsszirupokat is készítettek, és mindig loptak belőle maguknak. Ilyesmi biztos volt nálunk is. Unokabátyám felesége nagyon becsületes asszony volt, és a lopás, amire nekik is szükségük volt, iszonyúan gyötörte. Hogyhogy nem jöttek rá, hogy hiányzik a szirupból, kérdeztem unokabátyámat, mire ő azt mondta, a Szovjetunióban nincs két szaharométer, amelyik ugyanazt mutatná. Amit a gyáriak maguk használtak, más volt, mint amit az ellenőröknek adtak.

Végül még valami. Unokabátyám is járt mindenfelé tapasztalatcserére, és egyszer Rigába kellett mennie. Sehogyan se kapott szállodaszobát, mindenütt azt mondták, már nincsen szabad szoba. Az egyik szállodában végül felrobbant, elkezdett kiabálni, hogy beszélni akar az igazgatóval, az jött is, ő tovább üvöltözött. Egyszer csak az igazgató azt mondja: „Maga nem orosz.” Mire Miki: „Nem, magyar vagyok.” Erre: „Magyar, magyar testvér!” És rögtön lett szoba, még meg is vendégelték. Hát ilyesféle kisebb-nagyobb élményekkel érkeztem haza. De mivel a vonatról is kérdeztél: Moszkvába az út vonaton két napig tartott, visszafelé is, az ember beszélgetett, én amennyire tudtam. A visszaúton egyszer csak jön valaki, hogy van egy másik magyar a vonaton. Hozta is. Kárpátaljáról volt, két év katonaságból ment haza, második hete utazott, és hallom, töri a magyart. Szégyenkezve mondta, valahol a Távol-Keleten szolgált, egy szál magyarral se találkozott, nem is tudja, mit szólnak majd otthon a szülei.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben