×

Egy korszak irodalompolitikája

Vasy Géza

2014 // 03
1990 táján többen úgy vélekedtek: a Rákosi- és a Kádár-korszak után többé nincsen semmi szükség irodalompolitikára, az is valamiféle bolsevik huncutság. Illyés Gyula viszont még a negyvenes évek legelején nevezte hattyúnyakú görénynek, tehát korántsem kívánatosnak az irodalompolitikát, tehát az korábban is létezett. Bizony, már az ókori görögök felismerték az irodalom és a politika lehetséges kapcsolatát, s éltek is vele pró és kontra. Támogattak vagy elutasítottak egyes írókat, műfajokat, átírtak szövegeket, a szabad polgárok számára kötelezővé tették a színházi előadások megtekintését, mert felismerték azok szerepét az erkölcsi nevelésben, s aki szegény volt, az ingyenjegyet kapott. Jóval később, a könyvnyomtatás feltalálása, az írásbeliség elterjedése, az irodalom szerepének fokozatos növekedése, a nyilvánosság sokasodó fórumai gyakorlatilag elkerülhetetlenné tették az irodalompolitika létezését.

Az igazi kérdés tehát nem annak létjogosultsága, hanem milyensége, s ez nyilvánvalóan szorosan függ egy korszak társadalmi berendezkedésétől, ideológiai és politikai állapotától. Ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy egy adott helyen és korszakban nem csupán egyetlen fajta irodalompolitika létezhet. Nyilván más a helyzet a demokráciában, mint a diktatúrában, de ezeknek is vannak különböző típusai és szintjei. Magyarországon például 1945 és 1948 között korlátozott demokrácia volt, többpártrendszerrel, s lényegében mindegyik fontosabb pártnak megvolt a maga irodalompolitikája. Ugyanakkor az irodalmi életben a pártoktól függetlenül is léteztek irányzatos törekvések. 1949 és 1956 között a totális bolsevik diktatúra egyoldalú kizárólagosságra törekedett, ám 1953 után ezen is rést tudott ütni az irodalom, a szellemi élet ellenállása, s bár korlátok között, de megkezdhette a maga szabadságharcát, amely az 1956-os forradalomhoz vezetett.

A Kádár-kor 33 éve a mi szempontunkból is részekre tagolhatóan ellentmondásos. 1956 novemberétől 1961-ig tartott az irodalmi, művészeti, szellemi élet nyers konszolidációja, lényegében a bolsevik elvek alapján. Bebörtönzéssel, publikációs tilalommal, az ENSZ-levél kikényszerítésével, szigorú pártdokumentumokkal, az Írószövetség feloszlatásával. Mindössze annyi volt a változás, hogy a klasszikus és kortárs polgári szerzők közül kezdték elfogadni azokat, akik kiérdemelték a „haladó humanista” elnevezést. Ezzel együtt nyitottabbá vált a modern világirodalom közlése is. Az Írószövetség 1959. szeptemberi újjászervezése, az első amnesztiák jelezték a változás kezdetét, majd az Új Írás című folyóirat megindítása 1961 márciusában. A hallgatásra ítélt írókat fokozatosan engedték a nyilvánosság elé.

A konszolidáció második szakaszának igazi kezdete azonban 1962-höz köthető. Ebben az évben az ENSZ levette a napirendről a magyar kérdést, s ez a Kádár-rendszer elismerését jelentette. Novemberben a pártkongresszus deklarálta, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, s ezzel lényegében megszűntek az osztályellentétek, a proletárdiktatúrában a szocialista nemzetben egyesülhetnek a szocializmus és a béke hívei. Elhangzott a Kádár-féle jelszó: aki nincs ellenünk, az velünk van. Vagyis: csak akkor politizálj, ha egyetértesz velünk, egyébként hallgass, és akkor boldogulhatsz. 1962 májusában egy PB-ülésen Kádár a krisztusi példát említette a megtért bárányokról, majd kijelentette: „nekem mindegy, hogy zongorán vagy cimbalmon, csak az én nótámat játsszák. Nekem elsőként az a lényeg, hogy a különböző stílusokkal a szocializmus ügyét akarják-e szolgálni.” A történészek ezekkel az eseményekkel szokták lezárni a konszolidációs korszakot, amelyet 1963-tól 1989-ig egy kisebb részekre ugyan tagolható, lényegében mégis egységes szakasz követ, s ez akár magyar modellnek is nevezhető, bár tegyük hozzá, Moszkva szellemisége formálta. Az irodalmi élet konszolidációja azonban még 1962 után is évekig tartott. Befejeződésről voltaképpen nem is beszélhetünk, ugyanis még az egypártrendszer viszonyai között is nagyon lassúak voltak a változások, s állandó volt a hullámmozgás. Elvileg ugyanazok voltak a marxista–leninista párt irodalompolitikájának alapelvei, mégis időben és térben hol szigorúbban, hol engedékenyebben értelmezték azokat.

A hatvanas évek folyamatosnak mutatkozó enyhülését átformálta, majd 1972 táján egyér­telműen megakasztotta az 1968-cal kezdődő eseménysor: Csehszlovákia megszállása, a szocializmus igazi reformtörekvéseinek újabb letörése, a korlátozott szuverenitás brezsnyevi elvének érvényesítése, a magyar új gazdasági mechanizmus kísérletének moszkvai elutasítása. A nyugat-európai ifjúsági mozgalmak kapitalizmuskritikája pedig elindította az életforma rendszerektől független és radikális változásait. A hetvenes éveket tehát inkább a szocialista neo­­kon­zer­va­tivizmus jellemezte, míg a évtized fordulóján ismét valamivel szabadabb szellemiség nyert teret, a nyolcvanas évtized közepére azonban újra erélyesebbé vált az a politika, amely aztán a Kádár-kor végjátéka lett.

A pártszintű irodalompolitikát nyilván magának a pártnak a politikai irányvonala határozza meg, azt pedig a választott ideológia. Az MSZMP marxista–leninista pártnak nevezte magát, a Moszk­va által vezetett szocialista tábor tagjának. Meg volt győződve a marxizmus történelem- és társadalomképének egyedüli igazságáról, a világforradalomról, a polgári társadalom és a nem marxista filozófiák halálra ítéltségéről. Az ötvenes évek egészéhez képest csupán némi engedményt tett. Belátva azt, hogy a célok eléréséhez történelmi idő szükséges, a marxizmust a monopolhelyzethez képest hegemón helyzetben lévőnek deklarálta. Ez a felfogás a hetvenes években kezd csak szelídülni, amikor már hajlandók lesznek párbeszédet folytatni más felfogásokkal, például a vallással. De Aczél György egy 1979-es áttekintésében is azt emeli ki, hogy „szellemi életünkben a marxizmus–leninizmus hegemóniája érvényesül”. Majd hozzáteszi, hogy „a marxizmus–leninizmus igazságát csak közvetetten bizonyítja, hogy nemigen van más, a világ kérdéseire összefüggő választ adó eszmerendszer. A lényeg az, hogy a világot alakító folyamatok igazolják eszméink igazságát.” A nyolcvanas években viszont szinte már nem is említik az ideológia filozófiai szintjét. A hatvanas években Lukács György munkássága, illetve az egzisztencializmus hazai megjelenése, majd az 1973-as filozófusper kapcsán felismerték, hogy a lényeges kérdésekről való elméleti gondolkodás ugyanannyira veszélyes, mint a Kádár-rendszer politikai alapjának, az 1956-os forradalomnak a minősítése.

A marxista ideológiából következő politikai gyakorlat szerint az ország társadalmi rendje a proletárdiktatúra volt, ezt a fogalmat használták még a hetvenes években is, bár egyre inkább felváltotta a „fejlett szocialista társadalom építésének” programja. Ennek megfelelően kulcsfogalom az osztályharc. A párt 1956-ban „osztályharcban” szerezte vissza, majd erősítette meg a hatalmát. Személyeket továbbra is minősítettek „osztályidegennek”, bár 1963-ban a felsőoktatásban eltörölték a származás szerinti megkülönböztetést. 1963 után az volt a lényeges különbség, hogy az osztályharc már nem fegyveresen zajlott, hanem ideológiai szinten, s egyre inkább a kétezer éves nyugati kultúra „káros” jelenségei és azok hazai hatása és képviselői ellen. Ám károsnak hatott minden, ami észrevehetően eltért a hivatalos állásponttól. A hatvanas években például világviszonylatban beszéltek a marxizmus reneszánszáról. A reneszánsznak idehaza is örültek, de következményeitől irtóztak, s ebben szerepe volt Moszkvának is.

Az ideológiai és kulturális élet irányítói 1957-től Kállai Gyula, 1959-től Szirmai István, 1967 decemberétől Aczél György, 1985-től Berecz János voltak. Az irodalmárok közül elsősorban azokra támaszkodtak, akikre már korábban is számíthattak (Darvas József, Király István, Köpeczi Béla, Pándi Pál, Tóth Dezső, Szabolcsi Miklós). A konszolidált Kádár-korban a meghatározó kulturális vezető Aczél György. Az ő nevéhez kötődik a művészet- és tudománypolitikában a támogatás, a tűrés és a tiltás, vagyis a „három t” elve. Igazából nem elv ez, hanem a politikai praxis egyszeregye, amelyet bármely korban bármely hatalom alkalmazhat. Például 1948-ban Horváth Márton is eszerint csoportosította az írókat kommunistákra, útitársakra és ellenségekre, kijelentve azt is, hogy útitárs csak átmenetileg lehet valaki, mert vagy kommunistává válik, vagy ellenség lesz belőle.

1956 után ez az elv eleinte elsősorban személyekre és életművekre vonatkozott. Tilalom alá estek a régebbi és az újabb emigránsok (Cs. Szabó László, Kovács Imre, Márai Sándor), a letartóztatott írók (Déry Tibor, Fekete Gyula, Háy Gyula, Zelk Zoltán) s mindazok, akik „csalódtak” a pártban és politikájában (Benjámin László, Örkény István, Tamási Lajos). Teljes tilalom vonatkozott azokra, akiket nem marxista szerzőként tartottak számon, s akiknél ez esszéírói, tudományos munkásságukban nyíltabban megmutatkozott. (Bibó István, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor). 1956 nyarától megjelent ugyan több, korábban betiltott „polgári” szerző (Kassák Lajos, Kodolányi János, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Pilinszky János, Szabó Magda, Weöres Sándor), ez azonban átmeneti enyhülésnek bizonyult, s ők csak a hatvanas évek második felében váltak elfogadottá. A tilalom olykor részlegesen működött. Ez főként a népi írók kapcsán figyelhető meg. Illyés Gyulának visszaadták verseskötetét, nem mutatták be drámáját. Németh László esszékönyve, a Magyar műhely nem jelent meg.

Mindezzel szemben támogatták az „ellenforradalmat” bemutató és a párt mellett határozottan kiálló szerzőket (Dobozy Imre, Darvas József, Mesterházi Lajos, a Tűztánc antológia költői). Miben mutatkozott meg a támogatás? Irodalmi-kulturális állásokban, könyvek gyors kiadásában, díjakban, ösztöndíjakban, külföldi utakban.

A klasszikus magyar irodalmat 1948 után teljesen átértékelte a bolsevik irodalompolitika és irodalomtörténet-írás. Különösen a 20. század alkotóit bírálták és utasították el, azokat, akik, bár már létezett a marxizmus és a munkásmozgalom, nem ismerték fel annak igazságát. Kijelölték a magyar irodalom fővonalát: Petőfi, Ady és József Attila sematizált forradalmi költészetét, s ezzel egyrészt őket hamisították meg, másrészt mindenkit másodrendűvé fokoztak le, akinél nem lehetett kimutatni az osztályharcot igenlő forradalmi hevületet. Szitokszóvá vált a „polgár” minősítés, korholást jelentett, ha valaki, mint például Móricz Zsigmond vagy Babits Mihály, nem ismerte fel a munkásosztály történelmi szerepét. Ez a felfogás 1956 után fokozatosan szelídült. Bár a fővonal-teória még a hetvenes években is élt, óvatosan már 1956 után kezdték kiadni a Nyugat-mozgalom olyan klasszikusait, mint Babits vagy Kosztolányi, sőt a középiskolai tantervekben is megjelent néhány művük. Ugyanakkor bármiféle kultuszukat ellenezték volna. Köpeczi Béla például a vidéki irodalmi folyóiratokról az agitációs és propagandabizottság számára készített előterjesztésében 1964 októberében elítélően említette, hogy „néha megjelentetnek olyan írásokat is, amelyeknek nem értik problématikájukat sem (pl. Tiszatájban Illyés Babits szemébe nézni című írása, amely a »Babits-pert« eleveníti fel, számon kérő hangsúllyal a mai értékrenddel szemben…” Az írás ugyanis Babitsot Ady mellé merészelte emelni. A bolsevik szemlélet 1945-től kezdve elutasította az avantgárdot, később az azt megelőző modernizmust is, s ez a felfogás még a hatvanas–hetvenes években is uralkodott. Ebből kiindulva fojtották el a hazai művészeti élet neoavantgárd törekvéseit. Elfogadhatóbbá, azaz tárgyilagosabbá inkább csak a hetvenes években vált az irodalomszemlélet, bár már korábban is szabadabb lehetőségei voltak az akadémiai irodalomtörténet-írásnak. A magyar irodalom története című akadémiai kézikönyv V. és VI. kötete 1965–66-ban jelent meg, s ezekben a nyugatos írók már komoly portrékkal szerepelhettek, sőt helyet kaptak, bár tömören és erősen kritikus hangvétellel az úgynevezett konzervatív írók is, mint Mécs László, Nyirő József, Tormay Cécile és mások, Herczeg Ferenc pedig még a IV. kötetben kapott komoly portrét.

A hatvanas–hetvenes években a kortárs magyar irodalom és az irodalomtörténet-írás egymást erősítve vívta a maga csöndes szabadságharcát. Természetesen a nemzetközi helyzetnek is szerepe volt abban, hogy ami az évtizedek elején még tiltottnak vagy alig tűrtnek minősült, az néhány esztendő múltán elfogadottá válhatott. A három t elvének gyakorlata úgy módosult, hogy csökkent a személyükben s így minden művükkel tiltott alkotók száma, s a tiltás egyre inkább egyes művekre, egyes publikációs formákra, illetve korlátozott időtartamra vonatkozott. Például folyóiratban megjelenhetett ugyan a szerző, de könyvét nem adták ki, a rádióban, más nyilvános fórumon nem szerepelhetett. Nagyszínpadon nem engedtek bemutatni egy művet, stúdiószínpadon viszont játszhatták. Idő- és térbeli korlátozás is létezett, a szilencium meghatározott időszakra, illetve egyes megyékre vonatkozott. A tiltott szerző delegációval nem utazhatott külföldre, illetve egyáltalán nem kaphatott útlevelet. Olyasmi is előfordult, hogy javasolták a külföldre távozást. Számos esetben „elbeszélgettek” a párt és az állam képviselői a tiltás és a tűrés határán lévő alkotókkal. Kéziratok külföldre küldéséhez, megjelentetéséhez engedélyt kellett kérni. Lényegében tiltást jelentett az is, ha a szocialista országokkal kötött egyezmények keretében egyes szerzők műveinek idegen nyelvű kiadását nem javasolták. Létezett egy furcsa könyvsorozat: zártkörűen terjesztettek olyan külföldi és magyar műveket, amelyek ismeretét a politikai vezetők számára fontosnak tartották, de a nyilvánosságot óvták a veszélyes gondolatoktól. Még Lengyel József egyik könyve is itt jelent csak meg.

Nem voltak könnyű helyzetben a könyvkiadók és a folyóiratok szerkesztőségei sem. A vezetők néhány kivétellel párttagok voltak, így a párt politikájának képviselői. Ezzel együtt is számos alkalommal váltották le őket „sorozatos közléspolitikai hibák” miatt (Tüskés Tibor, Alföld, 1964; Mocsár Gábor, Jelenkor, 1964; Simon István, Kortárs, 1970; Ilia Mihály, Tiszatáj, 1975; Kulin Ferenc, Mozgó Világ, 1983; Vörös László és az egész szerkesztőség, Tiszatáj, 1986; a Kritika című folyóiratot elvették az akadémiai intézettől 1971-ben, és teljesen átformálták). A könyvkiadóknak éves munkatervet kellett felterjeszteni a Kiadói Főigazgatósághoz, amely elbírálta azokat.

Cenzúra hivatalosan nem létezett, a hivatalos felfogás szerint csupán a fasiszta és a pornográf irodalom közlése volt tiltott. Természetesen mindent elutasítottak, ami antimarxistának és szocializmusellenesnek minősült, ám a minősítés szempontjai időről időre változtak. A kulturális fórumok szerkesztőinek konferenciáján 1979-ben Aczél György a következő kijelentést tette: „Nem kívánunk semmiféle központi cenzúrát felállítani továbbra sem. A mi cenzoraink Önök. Nem csak cenzorok, de egyben cenzorok is… nálunk így van berendezve, hogy akik a párt és az állam megbízásából ilyen feladatokat vállalnak, azoknak ezt is vállalniuk kell…”

Diktatúrában szükségszerűen mindig létrejön az öncenzúra, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy bizonyos témákról nem lehet írni. A bolsevizmus azt is előírta, hogy milyen világszemlélettel és milyen poétikai-nyelvi eljárásokkal készüljenek a művek. Ezt fejezte ki a szocialista realizmus, a pártosság, a népiség változóan értelmezett fogalomköre. A hetvenes évek során megengedőbbé vált a hivatalos álláspont azokkal szemben, akik ugyan nem feleltek meg az elvárt követelményeknek, de nem fogalmaztak meg közvetlen és éles társadalomkritikát. Így foglalhatták el megérdemelt helyüket többnyire az újholdasok és követőik, így kaphatott élete végén Kossuth-díjat Kassák Lajos, s így lehettek a nyolcvanas évekre elfogadottabbá a fiatalabb nemzedékek törekvései. Természetesen követelmény volt műveik marxista szemléletű bírálata, ám ezek visszafogott mértékét, majd az ideológiai kritika elmaradását rendre nehezményezték az irodalompolitika vezetői.

Tudomásul kellett venni, hogy vannak tilalmas témakörök. Ilyen volt 1956 hivatalos megítélésének s ezzel együtt a szocialista rendszernek a kétségbe vonása. Tabunak számított a Szovjetunióhoz való viszony. A szocialista országok közötti megegyezés szerint csak akkor lehetett egy másik országgal kapcsolatos kérdésről írni, ha arról az adott ország már beszámolt a nyilvánosság előtt. Lengyel József lágertörténetei nálunk csak Szolzsenyicin művének szovjet publikálása után jelenhettek meg, de még akkor is csak korlátozottan. S amikor az orosz írót elűzték hazájából, akkor nálunk is tiltott szerzővé vált. Nem volt szabad olyan kérdéseket érinteni, amelyek „sérthették volna a szomszéd népek önérzetét”. Ennek alapján a szovjet katonák grál-lovagok voltak Magyarországon, szomszédaink nem nyomták el a magyar nemzetiségeket. Számos lényeges kérdésben tabuk korlátozták a 20. századi magyar történelem kutatását és értelmezését. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a szörnyűséges századfordulóról, a Horthy-fasizmusról, a csodálatos munkásmozgalomról, az utolsó csatlós hazugságáról tanultak, s szinte semmit sem Trianonról, a személyi kultuszról.

Tabunak számított a pártállam következetes központosítása. Az irodalom nem élhetett önállóan, mindent állami szervek intéztek, s a politikai akarat mellett azok rendelkeztek azzal az anyagi erővel, amely lehetővé tette a folyóiratok létét, a könyvkiadást, a színházak működését. Még a folyóiratok irányzatosodását sem engedélyezték, az csak hellyel-közzel valósulhatott meg. Írói csoportok se igen létezhettek. Legendássá vált a hatvanas években a Belvárosi Társaság, 1969-ben megjelent antológiájával a Kilencek csoportja, a megjelenéstől eltiltott Eszmélet köre. Persze léteztek baráti társaságok, de ezek a nyolcvanas évekig el voltak tiltva az együttes megjelenéstől.

A tabukat soha nem deklarálták, ezt az ideológiai veszélyekkel kapcsolatban tették meg. Elutasítandó volt minden, ami az adott szakaszban antimarxistának minősült. Tehát minden, ami burzsoá, finomabban: polgári ideológiának volt nevezhető, s ettől némileg elkülönítve, de kezdetben nyomatékosan kiemelve: a vallás. Az ötvenes évek végén például született egy olyan belső határozat, amely előírta, hogy pedagógusképző intézményekbe vallásos fiatal nem vehető fel, s mindent megtettek a vallásoktatás visszaszorításáért, a vallásos hagyományok szerepének csökkentéséért (esküvő, keresztelő, temetés, körmenet stb.). A hatvanas években erősen támadták az egzisztencializmust, később más filozófiai és irodalomelméleti áramlatokat is, például a formalizmusa miatt veszélyesnek nevezett strukturalizmust. Következetesen féltek a marxizmus ideológiájának kritikai vizsgálatától. A legfőbb veszélynek azonban mindvégig a nacionalizmus számított. Már 1958-ban nacionalistának deklarálták a népi írók mozgalmát. Nacionalizmus volt minden, ami előtérbe állította a magyarság szempontjait. Az volt tehát 1956, a magyar út keresése a szocializmus viszonyai és kényszerei között, a szomszéd országokban és a nyugati diaszpórában élő magyarság sorsáért érzett felelősség, a nemzeti hagyományok fontosságának következetes hangsúlyozása, a népességfogyás miatti aggodalom. Általánosságban is kijelenthető, hogy nem kedvelték a társadalomkritikát, mert azt mindig túlzónak tartották.

Mindannyiunk okulására és mulatságára idézem a Világirodalmi lexikon 1977-ben megjelent 5. kötetéből a pártdokumentumok alapján készült Irodalompolitika szócikk ide tartozó lényegét:

„Az irodalompolitika – miként a művelődéspolitika egésze – a párt általános politikájának része, a pártirányítás az irodalom mindenkori irányítottságának legmagasabb rendű történelmi formája, a tudományosan megalapozott, tervszerű társadalomszervezés – a szocializmus – vívmánya, amely logikusan következik a párt vezető szerepéből. […] az irodalompolitikai irányítás – miként az általános politikai is – a maga állandó vonásai mellett az osztályharc, a szocialista építés konkrét külső és belső feltételeihez igazodik. Amiként a jelen társadalomfejlődési szakaszban a kultúra területén a marxizmus csak hegemón (uralkodó) helyzetben van, s társadalmunk közízlése is igen összetett képet mutat, irodalmunkban sincs a szocialista realizmus monopolhelyzetben, de az irodalom pártirányítása a szocialista tömegkultúra megteremtésének igényeit érvényesíti az irodalmi életben.”

Annyit mindehhez ismételten hozzá kell tennem, hogy a diktatúra irodalompolitikája mellett, többnyire annak ellenében mindvégig létezett az irodalmi élet, s mivel odatartozik az is, az olvasóközönség többféle irodalompolitikája. Ezeket részben a nemzeti érzés szempontjai motiválták, részben esztétikaiak, részben politikaiak, olykor mindegyik egyszerre. Az értő és az azzá váló olvasók köre 1956-ban és tíz év múlva is tudta, hogy Németh László a jelentős író, és nem Illés Béla. A hatvanas évek derekán is egyértelmű volt számára, hogy nem a jobb sorsra érdemes és valóban hétköznapian közérthető Váci Mihály a jelentős költő, hanem Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc. Az irodalompolitika szakember irányítói ezt csak jóval később látták be. S ha őket elfogadták is végül, olyanokat, mint Csoóri Sándor, Csurka István, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, hol ellenzékinek, hol ellenségnek neveztek. Amikor a magyar írók, s az 1981-es közgyűléstől kezdve egyre következetesebben az Írószövetség is felerősítette a maga harcát az irodalom szabadságáért, akkor, miként azt az 1986-os közgyűlés egyértelműen megmutatta, ezt az egész magyarságért tette.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben