×

A teszt

Ungváry Zsolt

2014 // 03
Már jóval Bécs elfoglalása után, de értelemszerűen még elhunyta előtt, Mátyás ünnepi lakomát rendezett, amelyről a historikusok oly keveset tudnak, hogy az annalesekben nem is maradt semmi nyoma. Ettől még az esemény természetesen megtörtént, mert hiszen ha csak az volna biztos, amiről dokumentációt tudunk felmutatni, igen üressé válna az idő.

Az ebédre meghívta tudósok és művészek tucatjait is a politikusok, egyházi személyiségek mellett. A rossz nyelvek szerint e temérdek kiváló fővel próbálta legitimálni saját hatalmát, minthogy származása révén sokan felkapaszkodott senkinek tartották. A király fülébe is eljutottak ezek a hangok, amiken csak mosolygott.

– Nem Mátyást igazolják a felkapaszkodott tudósok, hanem az én teljesítményem és eredményeim fényéből vetül az övékére is – mondta Corvin Jánosnak. – Láttál te már tudósdinasztiát, fiam?

– Nem jellemző – bólogatott a herceg.

A vendégek is hasonlóképp gondolkodhattak, mert az egyes fogások között Mátyás hatalmát, dicsőségét és fenségét magasztalták, és nem voltak jellemzők a csendes összesúgások.

– A teljesítményt nehéz nem elismerni – bölcselkedett az uralkodó. – Hallgassuk meg erről Bonfini mestert!

Az olasz történetíró felemelkedett ültéből, megköszörülte a torkát, enyhén meghajolt a királyi pár felé, aztán megszólalt:

– A király egy kis Itáliát varázsolt a hűvös Ausztriába – hízelgett, de az ő szájából ez puszta ténymegállapításnak hatott. – A mi nagyszerű Mátyásunk meghódította Csehországot, Alsó-Ausztriát, megállította a törököt, hasonla­tosan dicső atyjához, és rövidesen német-római császár lehet, a világ ura. – A közönség tapsolni kezdett e rövid értékelés hallatán. Mátyás nem igyekezett leinteni őket. – Megijedünk a nagy szavaktól – folytatta a talján mester. – Ám a világban mindig éltek sorsfordító személyiségek. Mondjuk ki bátran: akik ma itt lehetünk, abban a szerencsében részeltettünk, hogy szemtől szemben látjuk korunknak ezt a bizonyos elméjét. Amióta a Jóisten kiűzte Ádámot és Évát a Paradicsomból, mindig rendelt vezetőket is az élükre. A 15. század végén ez a Mózes, ez a Péter nem más, mint Mátyás. Evviva Mattia!

Magasba lendültek a poharak, több nyelven zengett a köszöntés. Ez olyan végszó volt, amit nehezen lehetett felülmúlni, meg sem próbálták; folyt a mulatság, a beszélgetés, a bor. Hirtelen egy férfi állt fel, olyan határozottan, olyan öntudattal, hogy körülötte elcsitultak a vendégek, s míg azt kérdezgették egymástól, ki fia-borja az illető, ő – apró termetéhez komikusan nem illő – mély hangon a királyhoz fordult:

– Igénybe venném a türelmedet, felség!

Mátyást annyira meglepte a váratlan szituáció, hogy érdeklődést mutatott.

– Meghívtalak én erre a lakomára? – kérdezte gyanakodva. Nem mintha minden vendégét személyesen ismerte volna, de az emberkét pillanatnyilag nehezen tudta elhelyezni azon a skálán, ahová tenni szokta magában mindazokat, akikkel dolga akadt.

– Nem, uram, hívatlanul jöttem, nagyon messziről. De jártam már nagyuraknál, ismerem a protokollt, a szokásokat, az illemet. Ismerlek téged is, uram. Nagyszerű szavakat hallottunk itt rólad. Én azonban azt kérdem magamtól: csakugyan olyan tökéletes ez a Mátyás? Mennyi a hízelgés a szavakban, s mennyi a való?

A vendégek felhördültek, akik közvetlenül az emberke mellett ültek, rángatni kezdték, valaki már intett az ajtónál álló alabárdosoknak is, hogy intézkedjenek, de Mátyás rájuk dörrent:

– Hallgassuk meg! Ne szolgáltassunk cselekedeteinkkel rögtön alapot olyan vádakra, amelyeket éppenséggel el akarunk kerülni.

– Köszönöm, uram – mondta az idegen –, ez a hozzáállás javadra íratik.

– Te ne dicsérgess engem! – szólt bosszúsan a király.

– Csak mint adalékot könyveltem el a jellemrajzodhoz.

– Pimaszság! – kiáltottak innen-onnan, a körötte ülők újból megpróbálták elhallgattatni a nagyszájút, de Mátyás csak mosolygott.

– Mit szeretnél mondani? De érdekes legyen, ne élj vissza az időmmel, mert az nagy kincs.

– Én nem foglalkozom apró-cseprő dolgokkal, uram! Csak a legnagyobb kérdések izgatnak, és csak a legnagyobbak véleményére vagyok kíváncsi. Ezért vagyok itt.

– Nem kell hízelegni, vannak erre itt épp elegen.

– Nem hízelgés volt, uram. Nos, sokan úgy vélik, a királynak, ha lépést akar tartani a korral, minél többet ismernie kell a világból.

– Magam is így vélem. Ma Itálián a művelt világ szeme; az enyém is.

– Ez csak divat, uram. Festők meg költők…

– Tévedsz. Engem foglalkoztat a csillagászat, a történelem, a természet, a tudományok, az Isten. De még a tenyérjóslás is…

– Én pusztán annyit kérdeznék: megismerhető-e szerinted a teremtett világ? Vannak-e szabályai, kiismerhetőek-e, tudunk-e ezek alapján tervezni, a jövőbe látni…

– Jövőbe látni… Ugyan! – kiabáltak mindenfelől.

Mátyás azonban a fejét csóválta.

– A jövőbe látás uralkodói erény. Akiből hiányzik ez a képesség, nem tudhatja, mit miért csinál, minek mi lesz a következménye. Sem egy csatában nem tudja a megfelelő taktikai lépést megválasztani, sem az ország kormányzásában nem képes az eredményekkel számolni…

– Az a kérdés azonban – folytatta az emberke –, megismerhető-e a világ.Kiszámíthatóak-e a következmények?

– Az emberi természet kiismerhető – szólt magabiztosan Mátyás. – Én apám mellett többször vettem részt diplomáciai tárgyalásokon, gyerekként is volt arról fogalmam, hogyan gondolkodnak a törökök, mire mit válaszolnak a velenceiek… Tapasztalt ember ismeri a nőket, ismeri a gyávák és az önhittek reakcióit…

– Fontos az emberi természet. De vajon a teremtett világ mennyire kiismerhető?

Közben mindenütt elcsöndesedett a duruzsolás, valamennyien a király és a furcsa idegen beszélgetésére figyeltek. Most valaki indulatosan közbevágott:

– Miért kellene kiismerni a világot? Mi kiismernivaló van a teremtett világban?

– A modern embert izgatják ezek a kérdések – bólogatott Mátyás, és szeme villanásával jelezte az emberkének, hogy nem törődik a közbeszólóval. – Az Úr nemcsak lelket teremtett, hanem anyagot is. Márpedig annak is vannak törvényei. Erre gondoltál?

– Igen, erre. A törvényekre, amiket nem az ember hoz, hanem készen kapja.

– Az erkölcs törvényeit is készen kaptuk – mondta kioktatóan egy papi ornátusban lévő személy.

– Minden törvényt készen kaptunk az Úrtól, mert az ember kicsi ahhoz, hogy törvényeket hozzon. Az ő feladata a felismerés – magyarázta Mátyás, némileg színpadiasan.

– Pontosan – helyeselt az emberke. – S ahogy felséged felismerte a társadalmi-gazdasági szükségszerűségeket, s ezek alapján alkotta meg törvényeit, vajon fel tudja-e ismerni a természet hatalmas csodáit is?

Zúgolódás és értetlenkedés fogadta a szavakat, többen felszólították az ismeretlent, fejezze be szokatlan, unalmas és céltalan magánszámát. A király azonban nem tartozott közéjük.

– Mire gondolsz?

– Vajon miből van a világ?

– Ó, erre sokan próbáltak válaszolni. A négy őselem régóta ismert…

– De mi tartja a Holdat az égen, hogy ne zuhanjon a Földre? Miért nem huny ki a Nap? Miért fulladunk meg a víz alatt, amikor a halak nem? Hová tűnik a szobából a fény, ha elfújom a gyertyát? Miért lesz a búzamagból mindig búza, bármilyen földbe ültetem, és soha nem rozs vagy árpa?

– Ostobaság! Fejezze már be! – hallatszott innen-onnan. – Miért lenne a búzából árpa?

– Én beérném azzal – szólt közbe váratlanul Corvin János –, ha gyógyítható volna a sántaság…

Mátyás szeme idegesen villant, hirtelen a fiára pillantott, onnan Beatrixra, akinek az arcán mintha elégedett mosoly suhant volna át.

– Jézus is meggyógyította a bénát! – mondta keményen a király.

– Vagyis be lehet avatkozni a világ rendjébe? – akadékoskodott az emberke tovább.

– Jézus Isten volt – kapcsolódott be egy püspök, aki eddig látszólag oda sem figyelve falatozott. – Egylényegű a Teremtővel, aki mindent alkotott: Földet, Napot, levegőt; embert és állatot. Istennek semmi sem lehetetlen. Az embernek az. Az ember sosem fogja tudni meggyógyítani a bénát, lecsillapítani a tengert vagy kenyeret és halat teremteni, mert az ember nem Isten. És nem is lesz az soha!

Az emberke a püspök felé fordult.

– Mi nehezebb: lecsendesíteni a vihart vagy elutazni a Holdra?

– Embernek mindkettő lehetetlen. Ilyesmiről kár beszélgetni. Istenkísértés, hiábavalóság. Erről te éppúgy nem tudhatsz semmit, mint én.

Az idegen nem hagyta magát. Szája széle mintha kissé lebiggyedt volna, s a mormogással mit sem törődve a püspökhöz fordult.

– Mondok két dolgot: az egyik biztosan igaz. Az egyik állítás: a Föld gömb alakú, és elliptikus pályán kering a Nap körül. A másik: a püspöknek szeretője van.

A rövid döbbent csendet követően a nagyméltóságú egyházfi felháborodottan pattant fel, még a széket is feldöntötte maga mögött.

– Micsoda ordenáré vád, így nyilvánosan! Mit képzelsz, kivel beszélsz?... Még hogy szerető…

Mátyás mosolyogva figyelt.

– Ha a püspök úrnak nincsen szeretője – mondta kajánul –, amiben én teljesen bizonyos vagyok, nos, akkor a Föld gömb alakú, és… Hogy is fogalmaztál?

– Elliptikus pályán…

Megértően bólogatott.

– Ez az elliptikus pálya jópofa. Tudsz még ilyesmit? – Kezét teátrálisan felemelve körülnézett: – Fogjuk fel szórakozásnak, s talán még épülésünkre válik.

Ettől kissé megnyugodtak a kedélyek, és az emberke folytathatta.

– Jézus valóban Isten volt, ezért tudta meggyógyítani a bénát. De vajon Istenné válik-e az ember? Mindeneknek tudójává? Lecsendesíti-e a vihart, vagy legalább megérti-e, hogy miért tör ki?

– Ez csak szócséplés! – kiabáltak közbe.

– Veszélyes dolog, ha az ember Istennek képzeli magát… – szólt komolyan a király.

– Na de mégis, milyen jó volna, ha meg tudnánk gyógyítani a bénát. Ha nem tartana napokig az út Budáról Bécsbe. Ha volna olyan fegyver, amivel egyszeriben legyőzhetnénk a törököt, s nem kellene évszázadokig elnyúlóan háborúskodni…

– Álmok – legyintett Mátyás. – Viharsebesen száguldó hintó, óriási ágyúgolyó, távolba látó szem, mindent halló fül… Mesék.

– És ha nem? Ha az ember kifürkészi az isteni hatalmat, s maga is tud ilyesmiket készíteni?

– Na, akkor az egy vidám, boldog kor lesz. Igyunk rá!

Mátyás magasra emelte a kupáját, s e jelre valamennyien felemelték a magukét. A király ősi szokás szerint kiáltotta: Isten, Isten, Isten, a vendégsereg elismételte, s ittak.

A furcsa idegen azonban most kezdett igazán belemelegedni. Épp csak kortyolt egy aprót a borából, s folytatta:

– Mondok öt csodát. Öt dolgot, amiből négy – igen, szavamra mondom: négy – megvalósul a 20. vagy a 21. századra.

– Szeretője lesz a püspököknek? – gonoszkodott Mátyás.

– Hogy meri vizsgáztatni a királyt? – kiáltottak közbe többen, de az uralkodó türelmet kért.

– Szeretem a fantáziadús embereket. Halljuk, mit ötöltél ki nekünk?

Az idegen megköszörülte a torkát.

– Az első állításom: szívátültetés. Vagyis az egyik emberből kioperálnak egy szívet, beültetik a másikba, aki…

Kiabálásba, fütyülésbe fulladt a hang.

– Rémmese! Micsoda arcátlanság!

– …aki tovább élhet a kapott szívvel – fejezte be szemrebbenés nélkül.

Mátyás nem csatlakozott a méltatlankodók kórusához.

– No és akiből kioperálják? Az szív nélkül él tovább?

– Nem, az természetesen meghal.

– Természetesen… – ismételte a király gúnyosan. – Miért lenne hihetőbb az, hogy egyik emberből a másikba rakok egy szívet, mint hogy valaki szív nélkül éljen? Na, mindegy! Ez elég hihetetlenül hangzik. Nézzük a következőt.

– Olyan kocsi, amit nem ló vontat, hanem egy motor van benne. Négy keréken száguld olyan sebesen, hogy két óra alatt Budáról Bécsbe érhet az ember.

– Két óra alatt? A levegőben?

– Nem, úton.

– Miféle úton? Láttad te, mifélék az utak, miképpen zötyög azon a szekér?

– Addigra lesz út is, gyors autó is.

– És mitől megy a kocsi? Lesznek ilyen sebes léptű lovak?

– Mondtam már: nem ló húzza. Lesz benne egy motor, ami kőolajjal működik.

– Kőolajjal?

– Ami a föld mélyéből tör fel…

Itt-ott mosolygás kísérte a hallottakat, néhányan folytatták az evést; már nem izgalmasnak tartották a játékot, hanem egyszerűen ostobának. A király érdeklődése azonban még megmaradt.

– No, mondd tovább! – biztatta.

Az idegen hirtelen elbizonytalanodott. A fenyegető, elutasító, döbbent és lenéző tekintetek tüzében most először érezte nevetségesnek a szavait. De azért folytatta:

– Lesz majd olyan készülék, aminek a segítségével egymás szavát sok ezer kilométeres távolságról is meghallhatják az emberek.

– Annyira felerősíti a hangot? No, ez érdekes. Belebömbölök a készülékbe, s a hangom, mint a mennydörgés, eljut Budáról Visegrádra… Hát ez nem teljesen lehetetlen, ám értelmetlen… Mert micsoda káosz volna, ha mindenki ordibálna, és nem tudnánk, ki kihez szól… Vagy csak a király használhatná?

Az idegen kétségbeesetten ingatta a fejét.

– Nem, nem. Elég halkan belebeszélni, és csak az hallja meg, akihez szólni akarunk. Vezetékek viszik a hangot. Sőt! Később a levegő…

– No, a levegő. Én is azt mondtam.

– De nem úgy… Különféle hullámok segítségével, amelyek a Föld körül keringő műholdakhoz eljutnak, azok visszasugározzák a földre, éppen annak a készülékébe, akivel beszélni akarunk.

Mátyás nevetett.

– No, ebbe te is belezavarodtál. Találj ki valami értelmesebbet.

– Hát jó. Készítenek egy olyan bombát, amelynek a felrobbantásával egész városokat lehet megsemmisíteni. Ötven-hatvanezer embert azonnal, aztán a későbbi, ártalmas hatásoknak köszönhetően még tízezreket…

– Jókora bomba lehet az. Mennyi puskaport tesznek bele?

– Nem puskaporral működik. Maghasadással. Az atom széthasad, aztán újra egyesül…

A vendégek már szinte oda se figyeltek. Mátyás figyelme is lanyhult.

– Amit eddig összehordtál, az igen valószínűtlen. Halljuk az utolsót.

Az emberke mély lélegzetet vett.

– Az emberiség nagy álma. Az időutazás. Ez is megvalósul a 21. szá­zadra.

Erre többen odakapták a fejüket.

– Nocsak! – kiáltott fel valaki a túlvégen. – Visszamehetünk a hellének közé? Vagy találkozhatunk Caesarral? Ez már érdekel.

Az idegen mélyen a király szemébe nézett. Mátyás állta a tekintetét.

– Nos – fogott bele az elemzésbe –, kizárásos alapon közelítsük meg a dolgot. Elképzelhető, hogy egy emberből kivegyenek egy szívet, és betegyék egy másik emberbe úgy, hogy az tovább éljen? Szép lenne. Halhatatlanná lennénk. Szíven szúrnak a csatában, de sebaj, ejtünk egy hadifoglyot, s annak a szívét már be is rakjuk a keblembe…

Harsány kacagás fogadta a király elmés tréfálkozását.

– Ez tehát, látjuk, lehetetlen… Menjünk tovább. Száguldó szekér, ami két óra alatt Budáról Bécsbe ér. Hát ilyet még a fecske vagy a postagalamb se tud. Nincs semmi, ami két óra alatt ezt a távolságot legyőzné. Ma nincs. De vajon később lehet-e? A hunok idejében jó lovakkal, váltott lovakkal, tíz-tizenkét óra volt az út. Ma mennyi? Nem sokkal gyorsabb. Ezer év alatt lefaragtunk néhány percet, s te azt mondod, hatszáz év alatt a hatodára csökken az idő?

Bosszankodó moraj kísérte a hallottakat, a közelebb ülők pedig elismerően mosolyogtak a királyra; lám-lám, megadta a szélhámosnak! Még hogy két óra alatt Bécsbe.

Mátyásnak azonban tetszett a játék.

– Nézzük a következőt. Belebeszélek valamibe, és a hangom sok ezer mérföldekre elhallatszik. Itt Bécsben azt mondom Kinizsi Pálnak, aki valahol Erdélyben van éppen, hogy induljon két hadtest a törökre. „Igenis”, mondja a hűséges Palkó, s öt perccel később már ki is adja a parancsot. Szedelődzködnek, kardot kötnek, lóra szállnak. De mit is beszélek. Felesleges kardot kötni, mert ott a csudabomba, ami egymaga elpusztítja a szultán egész seregét. Jól mondom?

Az emberke félszegen mosolygott.

– Nem csak néhány szót tudsz majd mondani, uram! Akár képeket, szövegeket, egész kódexeket elküldhetsz Kinizsinek másodpercek alatt. Nem kell évekig másolni a krónikákat: egy gombnyomás, és ott van a világ bármely pontján Bonfini mester könyve…

Mátyás szinte sajnálkozva elkomorult.

– Kár a sok blődség miatt, idegen, mert ez a bomba bizony tetszene nekem. Ebben látok fantáziát. Ha azt mondanád, egy dolog megvalósul az ötből, hát ezt habozás nélkül elfogadnám. De a levegőn keresztül elküldött könyv, kép, hang… Ilyesmire csak az Isten képes. Ne kísértsük a Teremtőt, jóember!

– Jól mondja felséged. Az Isten tudása, amit az ember felhasznál. Az ember persze mindig csak felismerni és alkalmazni tudja azt, amit az Isten már régen megalkotott. De ahogy tölgyfa lesz a makkból, ember születik az anyja hasából, és eső hull a felhőből, úgy robbanómotorok, mikrohullámok és okostelefonok népesítik majd be a Földet. Persze, amiképpen a búzaszemből nem az ember akaratára lesz búza, a szívátültetésnél is csak az Isten irányítja a doktorok kezét.

Mátyás figyelmesen hallgatta. Tudta ő, hogy a királyok is aprócskák a világban. Csak ezt nyilvánosan nem szabad mutatni. Belement a játékba, mert elméjét izgatta a feladat. Ha azonban feladja a megfejtést, azzal tekintélyveszteséget szenved. Felemelte hát a kezét, figyelmet kért. Az alapzaj megszűnt, mindenki lenyelte a falatot, s újat már nem vett a szájába; a szempá­rok őfelségére szegeződtek.

– Az orvostudomány fejlődik. Ezt mindannyian tudjuk. Olykor csodákra is képesek… Igen, igen, barátaim, ne zúgolódjatok. Jézus Krisztus azt mondta a bénának, kelj fel és járj. Eleink koponyalékeléseket végeztek, s eltávolították a beteg gócot. A csatában a felcserek mi minden bajra megoldást találnak, nem is hinnénk. A javasasszonyok olyan főzeteket készítenek, ősi táltosaink olyan füveket ismertek… Bizony mondom néktek, elképzelhető, hogy egyszer az ember szívet cseréljen…

Rövid, hökkent csend után valaki tapsolni kezdett, aztán egyre többen, végül olyan éljenzés támadt, mintha maga Hollós Corvin Mátyás már el is végezte volna a szívátültetést. A király csendet kért, folytatta:

– A távolság legyőzése az egyik legfontosabb problémája a hadseregnek, az uralkodónak, a kereskedőnek. Mindenki gyorsan akar minél messzebbre érni. A gyorsaság életet, vagyont jelent. Én azt hiszem, az emberiség erre sokat fog áldozni. Lehet, hogy készít csoda utakat és csodás járműveket. Elfogadom a kétórás Bécs–Buda utat.

Ezt még jobban megünnepelték. Mátyás belemelegedett, arca egész kipirult a lelkesedéstől.

– Amióta ember él a Földön, amióta Káin megölte Ábelt, mindig volt harc, gyilkolás, háború. A legtöbbet tán ebben tökéletesedtünk az egyszerű furkósbottól a nyilakig, dárdákig, ágyúkig. Igen, ebben a fejlődés korlátlan. A végső cél nem is lehet más, mint olyan fegyver, ami egy csapásra elpusztítja az ellenséget. Meg fog valósulni, elhiszem. – Sóhajtott. – A neheze most jön. A teret vagy az időt tudjuk-e végleg kiiktatni? Beszélhetek-e távoli ismerő­sömmel, megkérdezhetem-e apósomat: „Ugyan miféle időjárás van most Nápolyban?”, s ő azonnal válaszol nekem: „Süt a nap. Ha nem hiszed, nézd meg magad!” S elküldi a verőfényben fürdő nápolyi öböl képét.

A hallgatóság kétkedve mormogott. Mátyás is bizonytalanul billegett egyik lábáról a másikra.

– Vagy pedig legyőzzük az időt? Kedvem szottyan megnézni Szent Istvánt Esztergomban? Szeretném látni a catalaunumi csatát? Nosza, ott termek… Ez is jól hangzik. Vagy elmennék a Golgotára, s odaállnék Krisztus keresztje alá, elpofoznám onnan az őröket, s felkiáltanék: „Tarts ki, Uram, én, Mátyás de genere Hunyad, a legkeresztényibb János fia, megmentelek.” De hová lenne akkor a megváltás?

Az asztal túlsó oldalán egy püspök rosszallóan csóválta a fejét. A király azonban nem foglalkozott vele, magába merülten gondolkodott. Hirtelen olyan csönd támadt a teremben, hogy a húsok körül szemtelenül röpdöső legyek zümmögését is meg lehetett hallani. Végül Mátyás magasra emelte a mutatóujját.

– Csak a játék kedvéért – szólt. – Hiszen mindaz, amit felvetettél, pusztán hipotézis. Csak a játék és az utókor kedvéért – folytatta, sokatmondóan Bonfini mesterre pillantva, aki buzgó bólogatással jelezte, minden szóra figyel, s megörökíti majd krónikájában. – Nos, ha elfogadjuk a hipotézist, egy dolog mégis kilóg. És ez pedig…

…Még a legyek is elhallgattak, s megpihentek a legközelebbi pecsenyén.

– …ez pedig logikai úton nem lehet más, mint az időutazás. Mert ha visszatérhetnénk elmúlt korokba, akkor megváltoztathatnánk az eseményeket. Akkor pedig megszűnne a folyamatos történelem, hiszen újra és újra visszamenne valaki, és itt-ott mindig módosítana rajta. Nem tanulhatnánk, hogy Cae­sar átkelt a Rubiconon, mert elküldenénk Brutust a gall háborúkba, s már ott ledöfné a derék Juliust. Itt nyüzsögnének körülöttünk az időutazók, még a mi tetteinken is változtatnának. Ne adja Isten, beavatkoznának a csodabombájukkal Bécs ostromába, s nem mi ülnénk itt, ezen a vacsorán, hanem Frigyes császár a híveivel. Igen, a voksom az időutazásé. A többi csak technika, emberi ismeret, egyenes vonalú fejlődés. A botból lándzsa lesz, aztán nyíl és ágyú. A seborvoslás egyre bátrabb és sikeresebb… De olyan nincsen, hogy először öt percet megyünk vissza, aztán tízet, végül két évszázadot… A többiről elképzelhető, hogy valamikor egyszer sikerül, mert arról most nem is lehet fogalmunk. Ellenben ha az időutazás később megvalósulna, akkor ide is vissza tudnának jönni, ám nem látjuk őket sehol.

A vendégek helyeslő moraja fogadta az okfejtést. Az emberke még kísérletet tett egy kis okvetetlenkedéssel:

– De mi van, ha valakik újra és újra megváltoztatják a történelmet, és mi már csak a megváltoztatottat látjuk? Ezért azt hisszük, mindig ez volt, mert nem ismerjük a beavatkozás előttit? Talán Caesart csakugyan többször is megölték, de mi a legutolsó változat szerint élünk. Az időutazók pedig itt vannak köztünk, csak titokban tartják a kilétüket. A nagy felismerések, találmányok talán éppen nekik köszönhetőek.

– Ha ezt elfogadnám, akkor minket is kijavíthatnának utólag. Legközelebb visszamenne valaki Károly Róbert korába, és onnan módosítaná a történelmet. És mi meg sem születnénk. Mivel viszont itt vagyunk, nem változtatták, és soha nem is fogják megváltoztatni.

– Hátha a sok kísérlet közül ez tetszett legjobban az utókornak?

– Hát jó – szusszantott dühösen a király. Most először tűnt úgy, hogy ő is unni kezdi a feleslegesnek vélt szócséplést. – A válaszom mégis végleges. Legfeljebb a távolsági beszélővel cserélném ki. De te egy választ vártál tőlem, hát tessék! Legyen az időutazás. Most pedig folytassuk a lakomát. Megszomjaztam erre a sok okoskodásra.

Az emberke azonban már nem kívánt tovább enni. Udvariasan elköszönt a mellette ülőktől, kiment a teremből a hátsó ajtón. Ott hirtelen balra fordult, átment még egy ajtón, még egy ajtón, még egy ajtón… S egy számítógépekkel, monitorokkal felszerelt, modern laboratóriumba érkezett. A projektmenedzser az asztalánál ült, éppen a feleségével csetelt a fészbúkon.

– Nos? – kérdezte az emberkét.

– Mátyás intelligens ember – jelentette a férfi, s átadta zsebéből a diktafont, amin az egész programot rögzítette. – Éppen annyi emberi korlátoltsággal, ami elengedhetetlen. Ezért javasoljuk a B-tervet, és csak Hunyadi Lászlót végezzék ki, Mátyás menekülhet, érdemes később királyt csinálni belőle.

– Jó – sóhajtott a projektmenedzser, és küldött egy szmájlit búcsúzóul az asszonynak. – Nézzük Napóleont…

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben