A Perint Panzióban; Teázó vízipipával

A Perint Panzióban

A panzióban, ahol kipróbáltuk,
tudunk-e egymás mellett aludni,
mintha egy volna a lélegzetünk,
a panzióban szétvetve a paplant,
játszottuk a halálra szántat,
a halhatatlant –
olyan volt, mint egy próba-nászút.
Nem bizonyosság, nem is lutri.
A tét helyett az élvezet.
Fehérbor-ízű csókok.
Marokra gyűrt lepedő,
egymásnak feszülő szeméremcsontok,
torlódó, torpanó idő.
És a csordogáló rend odakint.
Ma is ringat vágyakat, vadkacsát
a részvétlen Perint.

Teázó vízipipával

Vízipipa van, de ez egy másik teázó,
bár egyformák a gőzök, illatok,
és úgy hiányollak, hogy nem hiányzol,
és fehér teát itt is ihatok.

Itt is, tudod, babzsákon bújnak össze
a párok, s hogy mi párolog,
testünk-e vagy a tea gőze,
nem tudhatni: hő és hév gomolyog.

A másik vége bár – ez is Jókai utca
(elképzelem, amint férjét,
e vén gyereket, Laborfalvi Róza
teával kúrálja: „egy kicsikét még!”),

újvilágias díszletek, akváriumban
dögevő díszhalak, fess műkő a falon,
keleti zene brit dialektusban –
szokvány alternatív birodalom.

De nekem már nincs több alternatívám,
muszájból is kényúr vagyok,
kényeztet a keleti dívány
s a rubin téa: még vagyok.

Ez egy másik teázó, s a tükörben
ha látni vélem a szemed,
addig ülök káprázattól bűvölten,
mígnem a semmi rám visszamered.

Van vízipipa – akivel megosszam,
rég új vizekre evezett –,
hiába slukkolok belőle hosszan,
mámora nyűg, öngyötrő élvezet.

Akárcsak a nevedet kimondani: Anna,
Anna… Oly serkentő, mint a tein,
elidőzni hiába e mantra
ínycsiklandó, csalóka ízein.

Finomra vágott füvekből kiázó
gőzben oszlik szét mosolyod, szemed –
még ez is, bár ez egy másik teázó,
ez a nincs is: cáfolhatatlan érdemed.