×

A jó értelemben vett színesség

Mérleg és eszmecsere Márairól (Szerk.: Czetter Ibolya)

Pethő József

2014 // 03
A Márai-kutatás és -hagyományápolás egyik fontos műhelye a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjának Esztétikai, Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete. Amikor erről a tényről beszélünk, elsőként a 2007-ben elhunyt Lőrinczy Huba professzorról kell megemlékeznünk, hiszen az ő inspiráló, kiváló Márai-tanulmányai, szervezőmunkája, szakmai elkötelezettsége és rangja teremtették meg ehhez az alapokat. A bemutatandó tanulmánykötet anyagát adó, Márai Sándor születésének 110. évfordulóján megrendezett konferencia maga is kettős céllal jött létre: „Interdiszciplináris tanácskozással kívánt tisztelegni a nagy író életműve előtt, s emlékezett a 2007-ben elhunyt kiváló Márai-kutatóra s tanáregyéniségre.”

A kötetet Lőrinczy Huba Az (el)ismeretlen remekmű. 1970: Márai Sándor: Ítélet Canudosban című tanulmánya nyitja (első megjelenése: Műhely, 2004). Az olvasó számára az előszóból is kiderülhet, hogy miért éppen Lőrinczy Huba tanulmánya, és miért éppen ez a tanulmánya áll az első helyen. Mint ahogyan fent ezt idéztem, a 2007-es konferencia egyik célja a tisztelgés volt a Berzsenyi Dániel Főiskola egykori professzora előtt – nyilván már ezért is megilleti őt az első hely. Azonban az is fontos ok lehet, hogy a tanácskozás szervezői kitüntetett helyet szántak Márai Ítélet Canudosban című regényének, illetve a „Canudos-kérdés”, azaz a rend és anarchia, az elfogadás és a „zendülés” (lázadás) életműben betöltött jelentőségének. A Canudos-regénynek az életműben, illetve az életmű értelmezésében való jelentőségét igazolni látszik egyébként Lőrinczy magasra értékelő és megvilágító erejű regényelemzése is, amely a regénynek valóban az egész Márai-oeuvre szempontjából produktívnak tűnő értelmezési irányait nyitja meg a tiltakozás, lázadás, illetve a „Rendszer” összefüggéseinek Márai-féle szemléletét vázolva.

Szávai János Márai Sándor antikvitásképe című tanulmányában az írónak az ókori, a klasszikus kultúrához, kánonhoz való viszonyát analizálja összetett, árnyalt módon. Ezenkívül azonban a dolgozat olyan, a címében megjelölt témán túli meglátásokat tartalmaz, amelyek az egész életmű értelmezése szempontjából lényegesek. Ilyen értelemben is összefüggés van Lőrinczy Huba bevezető dolgozata és Szávaié között, e lényegében elvi-módszertani párhuzam mellett azonban abban is, hogy a Canudos-kérdés: az elfogadás, a rend vagy lázadás kérdése Szávainál is a középpontba kerül. „Márainak az antikvitáshoz való viszonya aligha különíthető el élesen a hagyományhoz való általános viszonyától: antikvitásképe szervesen beletagolódik az író többi tradícióképébe, keresz­ténység­felfogásába, Európa-felfogásába, polgárságképébe s nem utolsósorban magyarságképébe. […] Az elutasítás vagy az elfogadás pontosan követi a Márai-életmű kanyarulatait, a lázadás és szökés, másfelől a hazatérés, a visszatérés azon fordulatait, amelyek az egész életpálya s a szövegekből kirajzolódó világfelfogás meghatározói.” Ennek a tételnek a bemutatását, kifejtését Szávai a Zendülők, A gyertyák csonkig égnek és főképpen a Béke Ithakában és a Rómában történt valami elemzésére építi.

„Freud hatásának jelentőségét – amely különösen a Márai-életmű első felében/harmadában számottevő – a szakma nem vitatja” – írja Szabó Tünde a „Totem és tabu” − archetipikus elemek Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében című dolgozata bevezetésében. Mindazonáltal eddig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni e hatás mibenlétét és mélységét. Szabó most egy új megközelítésre tesz kísérletet: elemzése központjában a regény poétikája áll, és azt próbálja kimutatni, hogy A gyertyák csonkig égnek „felkínál egy szimbolikus olvasati lehetőséget, és ezen a szimbolikus szinten jelennek meg bizonyos archetipikus elemek, amelyek […] összefüggésbe hozhatók Freud egy bizonyos tanulmányával”, nevezetesen a Totem és tabu (1913) cíművel.

Czetter Ibolya Lelki Canudosok című, Lőrinczy Huba emlékének ajánlott tanulmánya Canudos lényegét a „kivonulásban” jelöli meg, amely szakítás, szembefordulás az ész, a ráció önfegyelmező erejével, az érzelmek, az ösztönök szabadsága, „a lázadás, az anarchia vágya”. A „canudosi kérdéskört” Czetter három Márai-műben, a Válás Budán, az Eszter hagyatéka és A gyertyák csonkig égnek című regényben vizsgálja, „a szerelmi szenvedély okozta lelki lázadás indítékait, következményeit, összefüggéseit” analizálva, a művekben fellelhető párhuzamokra, a kapcsolódások értelmezésére helyezve a hangsúlyt. Elemzésében rámutat, hogy a szerelemtematika, ahogy Márainál majd mindig, ezekben a művekben is „az igazi problematikájával, valamint az igazság-valóság kérdéseivel fonódik” össze. A három történet Czetter értelmezésében abban a tekintetben is egy irányba mutat, arra figyelmeztet, hogy „a szerelem mintegy transzcendencia-pótlék, a magányra és boldogta­lanságra kárhoztatott ember utolsó menedéke és üdvözülésének egyetlen lehetősége”. A három regényben fellelhető kettősségek, ambivalenciák bemutatásakor Czetter kitér arra is, hogy a titok–játék–szerep–színlelés–idegenség téma hogyan kapcsolódik össze az igazi, illetőleg a nyelvválság problematikájával.

Juhász Andrea Márai párizsi regényét, az Idegen embereket elemzi. Vizsgálata eredményeként a művet olyan poétikai kísérletnek tartja, amely „a tiszta regény technikáját” kívánja megvalósítani. Ezt a meglátást a regénybeli narrációváltás analízisére alapozza: értelmezésében a regény valójában „két regényből áll”: a „két vonallal elkülönített szövegrész egy másik művet keretez, választ el, méghozzá az addigi főszereplő saját alkotásáét, a kezdővonal előtti narrációváltás pedig a férfi íróvá válását jelzi az olvasó számára”. A tanulmány második nagyobb egységében az Idegen emberek „két regényét” veti össze, arra a megállapításra jutva, hogy mindkét „mű” a húszas évek magyar identitásválságához köthető fő témát, a szabadság és az idegenség összefüggéseit mutatja be – más-más aspektusból.

Mészáros Tibor Visszhangos vers (Márai Halotti beszédének utóéletei) című írásában a híres vers különböző módokon, különböző területeken megjelenő hatását vizsgálja. A dolgozat első egységében a megközelítés három aspektusát rögzíti, ezek a következők: a történeti-antropológiai vetület; a kritikai hagyomány; a lélektani vetület. A második részben a recepciós rétegeket veszi szemügyre, ezeket így csoportosítva: a szöveg (filológiai vetület); politikai vetület; irodalmi vetület (a hazai írók és költők által adott válaszok); emigráns visszhangok; a Halotti beszéd humoros visszhangja. A dolgozat harmadik, záró része a Halotti beszéd „katalizátorszerepét” így összegzi: „egymással összefüggő vagy párhuzamos beszédek születtek, mivel két (?) világot szólít meg, s mindkét közegben (önként vagy felszólítva) érintettnek érzik magukat a válaszadók”. Mészáros azt a fontos kérdést is felteszi, hogy „miből fakad a vers szerteágazó, az írónak, a műnek is, egymásnak is ellentmondó visszhangja”. A legfőbb okot a Márai személyéhez való polarizált viszonyban jelöli meg.

Gintli Tibor Krúdy-párhuzamok Márai narrációs technikájában. Anekdotikusság és kalandszerűség A Garrenek műve ciklusban című tanulmányának kiindulópontja az a meglátás, amely szerint Krúdy írásművészetének alapvető poétikai vonása, hogy „a modernség jegyeit felmutató elbeszélésmódját jelentős részben a kalandszerűség és az anekdotikusság 19. századi magyar poétikai hagyományainak átértelmezése révén alakította ki”. Ezt a jellemzőt (úgy vélem, csak helyeselhetően) nem idejétmúlt narratív formának tekinti, hanem olyan átértelmezésnek, amely az adott helyzetben jelentős poétikai invencióként értékelhető. Gintli a Garrenek műve ciklusban, ezen belül elsősorban a Féltékenyek című regényben is azt vizsgálja, hogy „a hagyományból öröklött – jelentős részben éppen Krúdy közvetítésével elsajátított – elbeszélésformák milyen funkcióváltáson mennek keresztül […], s hogyan épülnek be egy modern narratív struktúra keretei közé”. A kalandszerűség és az anekdotikusság Krúdy és Márai műveiben való felhasználásának alapvető párhuzamát abban látja, hogy „mindkét szerző esetében szembetűnő a megidézés kettős modalitása, azaz a parodisztikus jelleg és a komolyság együttélése”, további paralel vonásként jelöli meg még azt is, „hogy – különösen a kalandos regényesség atmoszférájának narratív megidézésében – meghatározó szerephez jutnak a hasonlatok”.

Sturm László Márai és Kodolányi kapcsolatát, világképének viszonyát analizálja – sokoldalú megközelítésben, egymást kiegészítő, értelmező szempontokkal. Gondolatmenetét főként Márai Röpirat a nemzetnevelés ügyében című írására és Kodolányi ezzel vitázó, Márai és a kultúra című esszéjére és Zárt tárgyalás novellájára építi, de a két szerző más műveit, illetve Kodolányi levelezését is felhasználja érvelésében. Kodolányi vitairatából mint fontos, mondhatni, alapellentétet Sturm először a kultúra és a civilizáció szembeállítását emeli ki. Kodolányi az „előbbit mint transzcendenciához kötődő szimbólumrendszert” értelmezi, ami nélkül a modern, az úgynevezett autonóm ember „belesüpped a civilizáció anyagiasságába, kényelmességébe, biztonságféltésből táplálkozó »impe­rializmusába«, a civilizációt összetéveszti a kultúrával”. Márpedig Kodolányi szerint a tömegember és az elit elkülönítésekor maga Márai sem lép ki a civilizáció köréből. Mindemellett Sturm úgy látja, hogy mégis „a párhuzam és ellentét különös összefonódása jellemzi a két író szemléletét”. Párhuzamokként emeli ki például a következőket: Márai Röpiratában jelen van a népi–urbánus közös nevező megtalálásának vágya; saját korukat mindketten válságként, egyben mélyreható korszakhatárként érzékelték; stb. Ezek és egyéb, lényegében szintén párhuzamként értékelhető tényezők adhatják a magyarázatát annak, hogy Kodolányi kritikája nem is annyira Márai ellen irányul, hanem a Márai körül kialakuló sznobizmusra: „Márai bizonyára különb a máraiizmusnál”. Tanulmánya befejezésében Sturm a két író vitájának következményeiről, folytatásáról szól.

Szűcs Teri Kertész Imre mint Márai Sándor olvasója című dolgozata bevezetésében a Nobel-díjas író Márai-olvasatát a recepció „fontos és markáns” részeként határozza meg. A kifejtésben ezt az olvasatot főképpen a Gályanapló és a Vallomás egy polgárról című esszé alapján mutatja be. Szűcs összegzése szerint Kertész „elsősorban a napló-, memoáríró, visszaemlékező és kommentáló Márai Sándort tekinti annak az elődnek, akivel időn és téren átívelő szellemi dialógust folytathat”. Azt is kiemeli, hogy Kertész Gályanaplójának egyik fő kérdése az, hogy miképpen lehetséges „kívül maradni, nem elnyeletni a totalitásban, fenntartani az idegenséget, a kisebbségi lét beszédhelyzetét”.

Kovács Ágnes tanulmányában – Az irodalom mint referencia Márai Sándor Szindbád hazamegy és Esterházy Péter Esti című regényében – a Márai-regény korábbi elemzéseiből Szigeti Lajos Sándornak azt a gondolatát emeli ki, hogy ez a mű „legalább annyira az irodalom irodalma, mint Kosztolányi Esti Kornélja […] már Krúdy Szindbád-novellái is fikció és a valóság szembenállásáról beszéltek, azaz esetében a referencialitás érvényesül, tehát míg az Esti Kornél tekintetében nincs kit (mit) ráértenünk a jelölőre – mert ő Kosztolányi hőse –, addig Szindbád már eleve Az ezeregyéjszaka meséiből csöppen a magyar irodalomba”. Ezt – a véleményem szerint gondolatébresztő és megfontolandó volta mellett sem eléggé kifejtett meglátást (gondoljunk most csak a Krúdy-korabeli sajtóban és később is olyan gyakori egyszerű Krúdy–Szindbád azonosításra, amely a referencialitásnak egészen más értelmet ad itt) – Kovács a következőképpen viszi tovább: „ha Márai regényét olvasva, Szigetivel szólva, »ráérthetjük a jelölőre« Krúdy és az Ezeregyéjszaka hősét is, úgy érthetjük rá Esterházy Esti című regényét olvasva annak jelölőjére Kosztolányi Esti Kornélját”.

Szigeti Jenő Márai Sándor találkozásai íróbarátaival 1948–1949-ben című tanulmányában először néhány olyan találkozásról ad összefoglalást, amelyre a genfi „Rencontres Internationales” elnevezésű írótalálkozó adott alkalmat Márainak, majd a Nápolyban lakó Benedetto Crocénál tett látogatásról. Megjegyzem, az írás címe kissé félrevezető, vagy legalábbis a barát fogalom igen tág értelmezésén alapul, hiszen például Julien Bendáról azt jegyzi fel Márai, hogy „öreg, gonosz, sánta kis ember”, Elio Vittorini általa olvasott egyetlen (?) művét pedig így jellemzi: „a legsilányabb ponyva, irodalmi kendőzéssel rikítóan megkent, kezdetleges és gyatra dilettantizmus”.

Nagy András A színpad mint „ítéletvégrehajtó”. A színpadon ítélkező Márai – és a Márain ítélkező színpad. A kassai polgárok interpretációs lehetőségei a megváltozott drámai és színpadi „térben” című tanulmányában Márai és a drámai műnem, illetve a színház kapcsolatát elemzi átfogó érvénnyel, ugyanakkor számos továbbgondolásra érdemes részletkérdést is felvetve. A tanulmány a Kassai polgárokat helyezi a középpontba. Nagy úgy véli, hogy ez Márai legjelentősebb színpadi vállalkozása, ugyanakkor egyfajta negatív kritikát is megfogalmaz, például azt, hogy „a színmű eredendő karakter- és történetszemléletét nem jellemzi afféle árnyaltság, arányérzék, perspektíva és a korszerű poétikai eljárások alkalmazása, ami a prózaíró Márai műveinek a javát kiemeli a kortársai közül. A Kassai polgárokban sem a cselekményszövés, sem a konfliktusok természete, de még az alakok rajza és konfliktusaik érzékeltetése sem utal arra az esztétikai műveltségre, amely Márai olvasottságából, tehetségéből és igényességéből adódhatott volna.” Szintén idetartozik az a lényegében elmarasztaló értékelés, amellyel Nagy a drámaiság nézőpontjából a történelmi dráma műfajához (meglehet az is, hogy pontosabban: a történelmi dráma műfajának korabeli szerepéhez) viszonyul. A (nemzeti) történelmi dráma műfajának választása, így Nagy konklúziója, Márai számára is azt jelentette, amit Németh László, Illyés Gyula vagy Sütő András esetében: „ők a világon itt ítélkeznek, a színpad pedig – a maga módján – őrajtuk”.

Salamon István Márai Sándor Török Tamás rádiószínpadán. A Márai-fantázia című írásában Márai és a rádió kapcsolatát elemzi. Az adatgazdag dolgozat részletesen bemutatja, hogy Török Tamás rádiós pályafutását hogyan kísérte végig a Márai-életmű. Különösen fontos része a tanulmánynak az, amely a Török rendezte Krúdy-fantázia kapcsán a rádiós „fantázia”, azaz a hangfantázia műfajelméleti kérdéseit tárgyalja. Ezek után Salamon részletesen analizálja az 1999-ben, Márai halálának első évfordulóján adásba került Márai-fantáziát. A befejezésben szó esik még Török további Márai-adaptációiról is, a Béke Ithakában rádióra alkalmazásáról, a Varázs megrendezéséről és végül a Zendülők adásba kerüléséről.

Márai műveiben gyakran találhatunk utalásokat különböző képzőművészeti alkotásokra. Lanczkor Gábor „Szégyellem, hogy kortárs vagyok” – képzőművészeti műalkotások lenyomata Márai Sándor írásaiban című dolgozatában ezek közül mutat be néhányat. Az első Márai-szöveg(részlet) a Napnyugati őrjáratból, A festő apja című, Albrecht Dürernek tulajdonított munkára vonatkozik. Lanczkor elemzése szerint valójában ez az ekfrázisz is „egy polgár vallomása” (kiemelés a szerzőtől). A következő szövegegyüttes Márai 1963-as madridi naplójából való, és Goya Május harmadika című festményét, illetve rajzait tárgyalja. A harmadikként vizsgált firenzei naplóbejegyzések egy évtizeddel későbbiek, mint a madridiak. Itt szerepel az a részlet is, amely a tanulmány címében áll; mint Márai értékrendjére, művészet- és világlátására annyira jellemző vallomásból, hadd idézzek most kicsit hosszabban ebből a Lanczkor által kiemelt naplórészből: „Valahányszor eljövök az Uffiziből, a Signoria egyik kávéházának teraszán a pincér elém állítja a mérges-gőzös feketét; émelygést érzek… Az émelygést a pillanatnyi felháborodás okozza – az undor, hogy egy világban kell élnem, ahol művészetnek merik nevezni azt, ami nem más, mint perverz tagadása, felbontása, torzítása mindennek, amit ember valaha képzelt és alkotott. Émelygés, mert egy világban élek, ahol az Uffizi és más hasonló termek még őrzik az emberi alkotó szellem felső energiafokának bizonyságait – de ugyanakkor recseg a világban a gépi lárma, melyet zenének neveznek; képek helyett eszelős vagy kaján mázolmányokat mutogatnak, és nagy fene tudós könyvek komoly képpel bizonygatják, hogy ez »művészet«; könyveket írnak, melyeknek egyetlen sorában sincsen teremtő áram. […] Valahányszor kilépek az Uffiziből és lekászálok a palota lépcsőin, szégyellem, hogy kortárs vagyok.”

Fűzfa Balázs dolgozatában – Az esztétizáló (ön)szemlélet narratív alakváltozatai, avagy „ki írta” a Szindbád-filmet? –, ahogy maga írja, a Szindbád hazamegy és a Szindbád-film összevetésével „egy ötlet kivetítésére” vállalkozik, célja „nem valamely hipotézis megfontolt megokolása […], hanem egy továbbvihető gondolat első verifikációja”. Ez a (célkitűzésben igen óvatosan megfogalmazott) „továbbvihető gondolat” pedig az, hogy a híres film forgatókönyvét „akár a Szindbád hazamegy kompozíciója, narratívája (narrációs technikája) és műfaja is ihlethette volna”. Ennek bizonyítékaként, azaz a két mű közötti összefüggések, hasonlóságok közül például a következőket említi, illetve tárgyalja a kifejtésben: „a fogalmazás érzékenysége, a filmszerű struktúra és ábrázolásmód, a pastiche-szerű elbeszéléstechnika”, a palimpszeszt műfaj rokoníthatósága stb.

Kakuszi B. Péter Adalékok Márai Sándor individuumszemléletéhez című írásában az író individuumfelfogásának alakulását vizsgálja: vagyis egy olyan kérdéskört, amely mind a személyes életút, mind az életmű szempontjából alapvető fontosságú. Márai „kiforrott”, polgári liberális-konzervatív individuumszemléletének létrejötte, mint azt Kakuszi bemutatja, a húszas évek első felére, közepére tehető. Ekkorra megtörténik Márai értékrendjének lényegi átformálódása, a polgári szemlélet „alapvető értékeinek átgondolása és a mellettük való elkötelezettség”. Mint Márai individuumszemléletének folytonos alakulásához érdekes adalékokat jelentő műveket, az író történelmi regényei közül az Erősítőt és a Harminc ezüstpénzt vizsgálja Kakuszi.

Teresa Worowska műfordító Márai Sándor lengyel recepciójáról számol be írásában. A számos érdekes adatot és Márai lengyelországi fogadtatását tükröző idézetet tartalmazó összegzésből például azt a (nekünk, magyaroknak különösen) imponáló tényt tudhatjuk meg, hogy 2000 óta (ekkor jelent meg, Márai művei közül lengyelül elsőként, A gyertyák csonkig égnek) eddig összesen tizenöt Márai-könyvet adtak ki Lengyelországban. A lengyel recepció természetesen fontos tanulságokkal szolgálhat a magyar Márai-kutatás számára is, példaként hadd említsem itt most csak a kelet-közép-európai nézőpont kérdését és a Márai-életmű és a lengyel irodalom bizonyos közös vonásainak kérdéskörét.

Roberto Ruspanti a Márai Sándor és Nápoly című olasz dokumentumfilmről ír. A film kapcsán Ruspanti részletesen szól azokról az okokról, amelyek Márait 1948-ban Magyarország elhagyására késztették, illetve „egész életében érzett honvágyáról, amelyet azon drámai döntésének következményeként kellett megélnie, hogy maga mögött hagyta egész addigi életét”. Az előző tanulmányban Worowska által említett „lengyel sikerrel” cseng össze az, amit itt Márai olaszországi népszerűségéről olvashatunk: A gyertyák csonkig égnek című regény olasz fordítása (Le braci, fordította: Marinella D’Alessandro) Olaszországban ötszázezer példányban kelt el!

Boldizsár Krisztina Márai Sándor és Nápoly című dolgozatában először arra a kérdésre válaszol, hogy miért éppen Nápoly lett Márai élete végéig tartó önkéntes emigrációjának az első állomása. Két okot jelöl meg: az egyik befolyásoló tényező az lehetett, hogy már a városban élt az író feleségének nagybátyja, Marton Lajos, aki lakást is talált számukra. De Boldizsár véleménye szerint ennél sokkal erősebb érv lehetett Márai számára az, hogy „Nápoly a mediterrán térség központja, az európai civilizáció és kultúra bölcsője”. Boldizsár ezután azt mutatja be, hogy miképpen jelenik meg Nápoly, Posillipo és a nápolyi nép Márainak az 1948 és 1952 közti időszakot feldolgozó Naplóiban és a San Gennaro vérében.

Papp Judit Nápoly és nápolyiság Márai Sándor naplóiban (1948–1952) című írása első részében Márainak a következő személyekkel való találkozásait, illetve kapcsolatát mutatja be: Aurelio Marena címzetes püspök, Bernard Johannowsky egykori újságíró, Nápolyban könyvesbolt-tulajdonos és Benedetto Croce. A második részben (Nápoly és környéke Márai tekintetén keresztül) egyebek mellett a következő nápolyi helyszínekről, eseményekről kapunk képet (többnyire a szó szoros értelmében is, ugyanis a szerző számos fotót is felhasznál illusztrációként): a San Gennaro-ereklyéhez fűződő „vércsoda”, a nápolyi kikötő, a kávézók, a piacok és élelmiszerboltok.

Szabó Ádám Márai Brazíliában. Az Ítélet Canudosban keletkezéstörténete az irodalmi forrás tükrében című tanulmánya részletesen és pontosan feltárja a Márai-regény és Euclides da Cunha Os Sertões című műve közötti összefüggéseket. A tanulmány fő célkitűzése annak bemutatása, hogy mi az, amit Márai da Cunha művéből vesz át, és mi az, amit saját maga ad hozzá az olvasottakhoz. Szabó vizsgálatai eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy a regény „világának nagy része nem vagy nem kizárólag az írói képzelet gyümölcse, és ennyiben Márai minden apró pontatlansága ellenére valóságos brazil világot teremtett alkotásában. Ezzel együtt mégiscsak igaz, hogy könyvének lényegi része kitalálás, hiszen az átvett információkat a maga teremtette fikció szerint használta föl, és a cselekmény […] gyakorlatilag teljes mértékben az ő fantáziáját dicséri.”

Faix Dóra azt mutatja be, hogy milyen volt, illetve milyen napjainkban Márai Sándor műveinek fogadtatása a spanyol nyelvterületeken. Márai ottani sikerének okaként a szerző a Salamandra Kiadót és Xantus Juditot nevezi meg, így érthető, hogy a dolgozat különös figyelmet szentel Xantus Judit műfordítói tevékenységének, módszereinek és érdemeinek. „A spanyol nyelvű Márai-fordítások vizsgálata különösen jól illusztrálja a fordítónő munkamódszerét, s egyben kulcsot ad a spanyol olvasóközönség körében aratott siker megértéséhez” – írja Faix. Ebben a vizsgálatban különböző megközelítéseket alkalmaz, például összeveti Xantus fordításait a korábbiakkal, hivatkozik Xantus-tanulmányra és -interjúra stb.

Rövid összegzésként mindenekelőtt az elismerésem szeretném kifejezni, hiszen a Mérleg és eszmecsere Márairól kétségtelenül jelentős állomás a Márai-életmű tudományos feldolgozásának folyamatában. A kötet számos releváns, továbbgondolásra, további diszkusszióra alkalmas, sőt arra méltó meglátást, eredményt tartalmaz. Feltétlenül kiemelendő a kötet jó értelemben vett színessége is: számos Márai-mű és -műfaj került bemutatásra, elemzésre. Bízzunk abban, hogy a szombathelyi Márai-műhely inspiráló-szervező tevékenysége, az „eszmecsere” folytatódik, és hasonló színvonalú eredményeket fog hozni! (Nemzeti Tankönyvkiadó, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben