×

Zsávolya Zoltán: Égi Rozi ideje

Hörcher Eszter

2014 // 02
Zsávolya Zoltán legújabb prózakötetében sem hagyja el megszokott stílusát, amelyet némi extravagancia jellemez, mögötte azonban jól felismerhető a tudatosság és a kísérletezés szándéka, módszere. Sokrétű irónia mozgatja ezt a kifejezésmódot, sőt, a borító reklámszövegét jegyző Bengi László szerint ezúttal egyenesen „visszafogott, de határozott cinizmus”, főleg amikor elbeszélt hősöket vagy egyenesen elbeszélőket jellemez az író a megnyilatkozásaik által. A szerző tanulmányaiban is alkalmazott „értekező beszédmód terminológiája, illetve az annak karikatúráját adó bikkfanyelv” (Soltész Márton, Vár, 2012/4.) éppúgy felbukkan itt, ahogyan még költőien alliterálni sem átall helyenként a szöveg. A stílusmegkülönböztető (tehát az igazából stílusalkotó) elemeknek se szeri, se száma, ezek eredete, hatása és távlata igen különböző lehet, s ingadozhat is, biztos csak az, hogy „a mindent áthangoló humor szekvenciáival, a popkultúrából érkező hangulati elemekkel” (Soltész) szintén bőségesen találkozik errefelé az olvasó. Mint azt Kárpáti Kamil már a pályakezdő alkotóval kapcsolatban helyesen megjegyezte: „ahogy […] az öreg Tolsztoj a Bibliát, Zsávolya betű szerint értelmezi, hogy a stílus az ember”. A helyzet azóta csak fokozódott ezen a téren, a jelen munkában pedig egyenesen felfokozódik.

A kisméretű, rövid (ám Borsódy Eszter emlékezetes kísérő grafikái révén illusztrált) könyvecske – saját műfaji meghatározása szerint „novellahármasság”, valójában kisregényféleség – leginkább egy, a mindennapokból vett és a maga mindennapjainak kulisszái között megragadott figurára fokuszál, az idősödő köztisztviselőre, akinek létezése a körülmények változásával, a körülötte lévő környezet átalakulásával együtt válik – egyébként lebegően elbizonytalanítva – a titokzatosság, az irracionalitás játékszerévé. A történet nem utolsósorban az 1950-es évek magyar viszonylatait idézi, egyrészt mivel groteszk elemeket is felmutató univerzuma emlékeztet kissé A tanú című film világára (persze az időtlenül gogoli csinovnyiksors „rémségességére” is az egykori hivatalnoknál), másrészt pedig azért, mert a ’90-es rendszerváltozás idején már a nyugdíjaskort elérő középponti szereplő emlékezete, e személy egzisztenciális megalapozódása erre a periódusra mint döntő eszmélési időszakra nyúlik vissza. Mindezek észrevétele és megállapítása után máris bárki számára jól elképzelhető, milyen is az a „díszes társaság”, vagyis figurarend (a hozzá tartozó érzületek kombinációjával), amelyből az író tényleg mintegy úgy ironizálja össze saját „főhősét”, Jamnitz Gézát, a hozzá tartozó női létezőt, valamint egyéb, „futottak még” kategóriájú további emberi entitásokat.


Jamnitzon túl – akinek név-helyesírásbeli sajátossága talán azt a célt szolgálja, hogy jelölődjön: a kisregény fiktív elbeszélő alkotásként is mint írott szöveg áll a befogadó előtt – a legfontosabb minden bizonnyal Géniusz Laci. Ő legalább annyira „csak” a genius loci, tehát a viszonylag szűk játszódási környezet, a vidéki település folyóparti külvárosa sajátos légkörének jelképes megtestesülése, mint amennyire alteregója, „doppelgängere”, alakmása vagy ellenlábasa, a mindennapok szintjén testi-lelki jó barátja „JéGÉ”-nek. És „GéEl” az, akinek saját bevallása szerint „van egy önálló elbeszelése a témába vágólag”, amelyet a kisregény harmadik, utolsó, Mindenféle szentek címet viselő fejezeteként is azonosíthatunk. Rajtuk kívül mindenki más vázlatosan vagy még úgy sem bemutatott, még árnyéklétre is alig érdemesített „biokulissza”, amit akár vehetünk a kisregény műfajból következő szerzői takarékosságnak, műökonómiának is; egyszerűen nem juthat mindenkire ugyanakkora, különösen nem érdemi figyelem a koncentrált narráció körülményei között. De az is lehet, hogy a legtöbb egyéb szereplőre érvényes, általános jelentéktelenséggel kívánja kiemelni az író a címben szereplő alak kiválóságát, kitüntetettségét, kivételességét, mennyeiségét. Eset­leg – és ebben enyhén a sci-fi felé hajlik a Zsávolya-mű szemlélete – amolyan „földönkívüli” mivoltát a polgári nevén Majnald Rózaként szerepeltetett és emlegetett fiatal női szereplőnek. Róla a leglényegesebb információ szexista tónusban előtárt vonzereje, amely mintegy végzetszerűen tör rá Jamnitzra, mikor a lány „egy aerobik-pendelyes sport-alkalom után […] átkopog hozzá”. Mindamellett nem teljesen világos, és nyilván szándékosan homályba borított momentum az, hogy kicsoda is rejtőzik valójában a „tán meddő […], »égien« steril”, ám „erős kívánságot ébresztő test”, e „Robusztus Tinédzser” porhüvelyében. Ugyanis a nőiségnek a történetben „elkülönböződő két lehetősége” van, egy „ufonautás” meg egy „mindennapi-reális”. És ha éppenséggel összekapcsolódni látszik a kettő, akkor az egyenesen a mitizálás, a misztikum irányába mozdítja el a perspektívát: „rengetegféle szent van […], miért ne akadna köztük Sárkány-Szent is, egy, még tinédzser házisárkány; stílszerűen épp ilyen lehet a mi eldugott, kedves földünk: mocsarunk, árterünk »védőszentje«, Égi Rozi. Most, hogy meghalt, immár nem öregszik meg soha; édesen fehér, vaskos lábikrája örökké ott caplat, kalimpál a vizek felett; hol kilép a zsombékosból a békalencsés nyílt tóra, hol éppen összezárulnak széles csípője, mégis-karcsú dereka […] mögött a nádbugák. […] mindig köztünk van […] lebeg ítéletnapig a környék feje felett, mint egy hatalmas felhő.” Mindezt a fikciós világon belül éppen Géniusz Laci mondja ki Majnald Rózáról, de a vélekedés megfeleltethető a „főhős”, a korábbi történések elmondásának pillanatában már néhai Jamnitz Géza felfogásának is. Ám utóbbit azért ez a jelentős, misztikus benyomás sem akadályozza meg abban, hogy a munka krimiszerű cselekmény-csökevényének zárványában megölje a lányt, még ha „csak” szerelemféltésből is. (Legalábbis valószínűleg, mert biztosan természetesen nem derül ki, mi történik.)


A kisregény hangütése amúgy minden titokzatosság vagy egyenesen misztikum ellenére is egyfajta bemutató, precízen leírni kívánó szándékoltságnak felel meg mindvégig. Az elbeszélés műfajú történet szinte dokumentatív pontossággal rajzolja meg a környezetet, mind fizikai valóságának megfelelően, mind az érzések bemutatását illetően. Igen emlékezetes és feszesen példaszerű ebben a tekintetben a kötetnek mindjárt a nyitánya: „Jamnitz Géza utolsó másfél évének alapvető megragadása tulajdonképpen arra a kijelentésre is korlátozódhatna, hogy ez a szakasz az úgynevezett Égi Rozi időtartománya az ő számára, és nem másé.” Ez a tételmondat rögtön megadja az egész elbeszélés-hármas kifejtési programját, amelyhez ragaszkodni a szerző számára olyannak tetszik, mintha egzakt, „tudományos” kutatásokat folytatna katonás fegyelmezettséggel a lezajlott, ködbe vesző események feltárása érdekében, s eközben a művésziség, a Művészet felé tett jóformán egyetlen, ám persze igen lényeges „engedménynek” az bizonyulna csak neki, hogy a grammatikai jelen idő alkalmazásával elevenítse meg a rekonstrukció metszeteiben ábrázolódó múltat… Miként is volt egy bizonyos dolog egy bizonyos helyen, környéken és (főleg!) egy bizonyos időszakban? Ezt bizony kizárólag módszeresen nekiveselkedve lehet kideríteni, vagy akár csak kideríteni próbálni is. Ezért tűnhet fel jogosnak, hogy az elmélyült, gondolatilag elmélyítő hatású írás – a magát esszének vagy tanulmánynak álcázó/parodizáló szépírás – tevékenysége maga is fontos szerepet kap az egész kisregény folyamán. Mindjárt a könyv elején Jamnitz éppen egy kéziraton dolgozik, és így alakul ki az „írás az íráson belül” annyira sokat alkalmazott, mégis kimeríthetetlen megoldása az Égi Rozi ideje lapjainak változatában. Pontos történet – ameddig csak lehet! – így a kisregény első fejezetének alcíme. A másodiké szintén beszédes, ebből a szempontból is, a „cédulák” szót tartalmazva. Míg végül a harmadik, záró elbeszélés (vagy fejezet) felirata 10 közelítés 1 balladához – távolról, ami egyszerre fejezi ki a kutató-történetmondó nem szűnő, mániákus jellegű neki-nekirugaszkodását a feltárásnak, illetve ezen munkálkodás végső reménytelenségét.


Az írástevékenység folytatásának feladata maguknak a szereplőknek a jellembeli vagy sors-alakulásához is hozzátartozik: előkerült már, hogy Géniusz Laci fiktív szerző a kisregényen belül. S a látszólag hétköznapi, jelentéktelen emberek, Jamnitz Géza vagy Majnald Róza testi-ontológiai alakulásának folyamatos változások keretei között lehet tanúja az olvasó, aminek tálalása során fontos a plasztikusság. Erre mutat, hogy a „főhős” alakja, karaktere egy kommersz, infantilis hivatalnok képében formálódik meg, és ehhez mindvégig ragaszkodik a szöveg. Róza hasonlóan hétköznapi figuraként lép fel elsősorban, bármennyire is ő az „Égi Rozi”. Sőt, a történet vége felé olyasmi derül ki, csattanószerűen, hogy a Majnald lány személye (leginkább puszta fizikai jelenléte) Jamnitz két fiának az érdeklődését is felkeltette… Az alkoholista figurák és a pozitivista módon szexuális tárgyként kezelt nőalak tipikusan beleilleszkedik a hétköznapi ember átlagosságának, iróniára okot adó szánalmasságának közegébe. Nyilván tudatos ez, és szándékosan szélsőséges „balfácánok” megkarikírozásáról van szó történeteiken: történetükön keresztül.


A bacsóian-„tanúsan” ihletett, tipikusan magyar sztorizás, a városi–vidéki aspektusokat és jellegzetességeket felvonultató történet keserű humora az, ami a tragédiának (a feltehető gyilkosságnak) szintén megadja a maga igazi fontosságát. Ugyanakkor narratológiailag komolytalanító az elbeszélésnek az a sajátossága, hogy ha a részletező leírás a környezetre és a nőre mint adott emberi jelenségre utal a leginkább, testének részletezően bemutatott adottságaival, akkor ennek tárgyalási túlsúlya már eleve arányosan is kizárja a kis terjedelmű szövegen belül a férfi főhős, vagyis Jamnitz Géza ugyanennyire pontos és részletező bemutatását. Ez a szövegben szereplő funkcionális írókat (azaz a szó folyamatos főnévi igenévi értelmében író embereket) éppúgy kárhoztatja is a voyeur szerepére, mint amennyire az ezen figurák tálalásában érvényesülő megleső szerep eljátszása élvezetet ugyancsak jelent ezen férfiak számára. Hogy az olvasó maga is ennyire élvezi-e hangsúlyozott betekintővé válását a történetbe az eléje tálalt megfigyelések és kommentárok által, az nemétől, nemi orientációjától függően változhat.


Zsávolya Zoltán elbeszéléskötetekkel már jelentkezett, s korábban megjelent novellagyűjte­ményeiben is (A lábadozás ezüstje; A duplum sötétje; A metró ördöge) a mostani könyvében alkalmazott stílus működésének lehettünk tanúi. Verseit eddig egy kötetben rendezték csak sajtó alá, mégis éppen ennél tartható programszerűen ironikusnak a cím (Könnyű negyed), amely – a szövegből egyértelműen kivehető – a magyar főváros nyolcadik kerületére utal… Ironikusságra való (néha talán túlzott) hajlamát az író a Jimmy visszatér oldalain bontakoztatta ki a leginkább, ami éppúgy beszél önmagáért a témaválasztás felől, mint ahogyan a tömeg­kulturális nyitottság értelmező szempontjáért is szól prózájára vonatkozóan. Utóbbit eggyel megelőző szépirodalmi kötete dramatikus átirata, a Noszthy Fuji. Az ennek alcímében szereplő „Mikszáth Kálmán támogatásával” kifejezés legalábbis kétértelmű. S az sem egyértelmű, vajon Mikszáth elítélően vagy elismerően vonná össze a szemöldökét Zsávolya munkáit olvasva. De akárhogyan is: a klasszikusokat mindenképpen tovább kell fejleszteni!

Kráter, 2012

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben