×

Vallomás

Szakács István Péter

2014 // 02
Azt hiszem, az igazán fontos dolgok mindig így történnek meg velünk. Mintha véletlenül. Mintha váratlanul. Szóval egyszer csak ott állt előttem.

– Miért iszol annyit?

– Azért – válaszoltam rövidre zárva, mert nagyon nem szeretem a kínos kérdéseket. Különösen ezt. Eleget hallottam már, hogy kellőképpen megutáljam. Ahogy magamat is utálom, amiért iszom. De ez köztem és köztem marad. Vannak szabályok, amelyeket ajánlatos betartani, hogy rá ne fázzunk újból. Egy harmadik személy mindig csak gondot okoz. Kommunikációs zavart. Van, amikor egy második is. Ezt nevezik párkapcsolatnak. Elfajult formájában házasságnak. Tudom, hogy mit beszélek. Volt már belőle részem.

Különben is kinek mi köze hozzá, hogy éppen mit csinálok. Főleg ennek az idegen asszonynak. Foglalkozzon csak mindenki a saját elcseszett életével. Nekem ne osztogassa senki az észt. Ne mondják meg, hogy mi a tuti. Mert az egyszerűen nincs. Csak pia van, meg szex vagy szer. Meg munkamánia. Valamilyen szenvedélybetegség, hogy ideig-óráig megfeledkezhessünk arról, hogy nincs tuti. Önszántunkból csapjuk be magunkat. Előre megfontoltan. Egyszerre vagyunk csalók és rászedettek. Akkor meg minek óbégatni. Ez van. S akkor itt terem előttem ez az asszony, mintha a semmiből, s előáll nekem ezzel a lélekbúvár vagy őrangyal dumával.

– Engem nem olyan könnyű lerázni – lépett közelebb hozzám. – Lehet, hogy nem emlékszel rám, de mi már találkoztunk egyszer… Akkor még többet ittál. Talán azért nem ismersz most fel.

– Talán – néztem rá most először figyelmesen. Tényleg nem emlékeztem, hogy már találkoztunk volna. Negyven és ötven között lehetett. Karcsú, sportos alkatú. A szoknya a fenekére feszült, a lába formás, nem volt rajta harisnya. Lapos talpú, fekete cipőt viselt, mely kiemelte bőre fehérségét. Az arca sima, csak a szeme sarkában voltak ráncok. Ez azonban nem rontott az összhatáson. Mandulavágású szemei feketén fénylettek. Átvilágítottak. Nem volt hogyan elrejtőzni előlük.

– Remélem, most megjegyeztél – mosolyodott el, szemmel láthatóan élvezve növekvő zavaromat

– Meg – nevettem szánalmasan hamisan.

– Akkor most leülhetnék végre melléd? – folytatta, mintha valóban régóta ismertük volna egymást. A hangja picit karcos volt, de ez is passzolt hozzá, akár a sokasodó évek finoman szerteágazó pókhálófonalai a szeme sarkában. – Így nem lehet beszélgetni – térített vissza a költői szavak világából kettőnk nyugtalanító valóságába.

Szótlanul néztem.

– Akkor leülök – mondta könnyedén.

– Ahogy akarod – vontam vállat.

Körülöttünk egyre nagyobb lett a zaj az étteremben. Pohárköszöntőket mondtak, koccintgattak, vitatkoztak. A konferencia résztvevői mintha minden ki nem beszélt gondolatukat meg akarták volna osztani egymással a búcsúvacsorán. Kint, a szálloda körül sötéten hullámzott az éjszaka. Cerberos, a parkolóőr háromlábú kutyája néha panaszosan fel-felvonított a telek végében.

– Hallod, az írásaidban nem ilyen udvariatlanok és szűkszavúak a férfiak, mint te – szólalt meg újra. – Miért csinálod ezt?

– Szóval olvastad a regényeim… S tetszettek is? – tértem ki a válasz elől.

– Igen – hajolt egészen közel hozzám.

A lehelete ánizs és fahéj illatú volt.

– Becherovka – mondtam. – Másnap iszonyúan fog fájni a fejed tőle.

– Csak egy kortyot ittam, nem úgy, mint te – mutatott a pálinkásüvegemre. – De térjünk vissza hozzád. Nem így képzeltelek el… Te nem olyan vagy, mint amilyennek látszani akarsz…

– S ez az előnyömre válik?

– Te mit gondolsz? – érintette meg mutatóujjával a kezem.

– Semmit – hazudtam. – Mondd inkább te!

– Egyfolytában ezt mondom – érintette meg újra a kezem. Ezúttal hosszabban. Akár simogatásnak is vehettem volna. – Hát tényleg nem veszed észre? Te pedig azon vagy, hogy félrevezess engem. Igazán nem szép tőled, ahogy velem játszasz.

– Méghogy én játszom veled?! – tiltakoztam.

– Igenis te.

– S ha azt mondom, hogy valójában gyámoltalan ember vagyok? Egy nagy rakás szerencsétlenség. Hogy félek őszinte lenni, mert már néhányszor ráfáztam erre. Hogy más a könyvekben, s más a valóságban, s én az előbbiekben érzem otthon magam. Így már jobb lesz?! – hadartam egy szuszra, s már azt sem bántam, ha kinevet.

– Sokkal – mosolyodott el újra. – Bár szerintem az életet és az irodalmat nem lehet szétválasztani. Valahol mindig összeérnek. Valahogy mindig egymásba gabalyodnak. Mintha véletlenül. Mintha váratlanul. Nehéz ezt eldönteni. Én legalábbis így érzem, bár csak egy átlagos, mezei olvasó vagyok. A te történeteidben éppen ez ragadott meg. Furcsa, hogy az ellenkezőjét állítod. Vagy ez is csak egy újabb trükk, hogy becsapjál.

– Inkább ne versenyezzünk ebben, ha lehet – mondtam. – Bocsásd meg, ha megbántottalak…

Hirtelen valami nyugtalanító s mégis jóleső izgalom kerített a hatalmába, hogy ezt kimondtam. Nem tudom, mikor érezhettem ilyet utoljára. Csak ültünk szótlanul, és néztük egymást. Mint akiknek nincs már semmi rejtegetnivalójuk egymás előtt.

Ekkor lépett az asztalunkhoz a szervezési problémákkal megbízott titkárnő, hogy töltsek ki egy űrlapot, amivel már a konferencia kezdete óta üldözött.

Miközben az adatokkal viaskodtam, az asszony eltűnt mellőlem.

Kint találtam rá. Az ajtó előtt állt a sötétben. Mintha csak várt volna rám. Mintha csak próbára akart volna tenni.

– Hiányoztam? – nézett rám komoly tekintettel.

– Talán – mosolyodtam el. – Azazhogy igen.

Bent közben megszólalt a zene. Gépről, tűrhető minőségben. No cure for love, énekelte rekedtes hangján Leonard Cohen. Valószerűtlennek és mégis ismerősnek tűnt ez az egész. I loved you for a long, long time, I know this love is real.

– Olyan, mintha te találtad volna ki ezt a helyzetet – súgta a fülembe. A lehelete még mindig ánizs és fahéj illatú volt. És forró, amint ajkával a bőrömhöz ért. – Gyere, táncoljunk – karolt belém.

Középen néhány pár imbolygott a hangulatfényben. Féltem, hogy a lábára lépek.

– Rég nem táncoltam már – mentegetőztem. – Különben is botlábam van.

– Ne félj! – simult szorosan hozzám. – Meglátod, milyen könnyű. Csak éreznünk kell egymást.

The holy books are open wide, the doctors working day and night, but they’ll never ever find that cure for love.

Aztán hirtelen megcsókoltam. Aztán ő engem. Esküszöm, olyanok voltunk, mint két hülye kamasz, akiken még nem gázolt keresztül az élet.

There ain’t no drink, no drug, ah tell them, angels, there nothing pure enough to be a cure for love.

Sokáig táncoltunk. Szégyentelenül, egymáshoz simulva. Éreztem minden rezdülését. A társaság nagy része közben felment a szobákba. Néhányan részegen bóbiskoltak az asztaloknál. A padlón törött poharak hevertek. Kint már szürkülödött. A nyitott ajtón át beáramlott a hűvös hajnali szél. Megborzongtunk. Mintha mély álomból riadtunk volna fel.

– Gyere fel hozzám – nézett rám a könnyein át mosolyogva. Törékenynek tűnt, és tisztának, mint aki előtt ott van még az egész élet. Vagy mint aki rátalált végre a boldogságra.

Két tenyerem közé fogtam az arcát, s megsimogattam. Ajkával megérintette a kezemet, s fölfutott a lépcsőn.

– Várlak – nézett vissza a lépcsőfordulóról. – Igyekezz!

Egy nagy darab férfi kászálódott föl az egyik asztaltól, s elém tántorgott.

– Aztán jól vigyázz rá, haver – szólalt meg akadozva. Csak úgy dőlt belőle a pálinkaszag. – Ő egy különleges asszony. Már annyiszor csalódott az életben… Igazán nem szolgált rá, nekem elhiheted. Megérdemelné, hogy végre boldog legyen. Ha becsapod, velem gyűlik meg a bajod! – rázta meg csontos öklét fenyegetően az orrom előtt, majd hátat fordított nekem, és kitántorgott a szürkületbe.

Fölsiettem az emeletre. A folyosó üres volt. Csak akkor döbbentem rá, nem tudom, hogy hívják. Nyugtalanul sétáltam föl-alá. Abban reménykedtem, hogy egyszerre csak kilép valamelyik ajtón, s akkor vége szakad ennek a rémálomnak. Néha még a hangját is hallani véltem. Karcos volt, és hívogató. Mire vársz? Gyere már be! Ez azonban csak a képzeletem játéka volt. Egyetlen ajtó sem nyílt ki. Végső kétségbeesésemben bekopogtam mindenhová. A szobák nagy része zárva maradt. Lakóik részegen horkoltak odabent. Az a néhány ember pedig, aki kinyitotta az ajtaját, értetlenül pislogva hallgatta kérésemet. Sajnáljuk, nem tudjuk, kiről van szó, vonogatták a vállukat. Ha legalább a nevét tudná…

Leforrázva kullogtam vissza a földszintre. Gondoltam, hátha az a részeg fazon segíteni tudna, de őt se találtam sehol. Nyomtalanul fölszívódott a hajnal hamuszín fényében. Csak az asztalán végigömlött pálinka émelyítő bűze maradt utána.

Másnap reggel se láttam viszont az asszonyt. Pedig még a recepciónál is érdeklődtem utána.

Szomorúan utaztam haza. Nem hagyott nyugton a gondolat, hogy végzetes hibát követtem el. Hogy cserbenhagytam azt az ismeretlen asszonyt, aki elhitette velem, hogy nemcsak könyvborítókon virító név vagyok, szavakkal teleírt papiros, hanem ember is. Aki fölcsalogatott kitalált mondataim magányából a könyveken túli valóságba, s titokzatos módon a beteljesülő boldogság reményével ajándékozott meg engem.

Egy ideig az ivástól is elment a kedvem. A pálinkakészletem ott hevert érintetlenül az ágyam alatt. Csak ültem a szobámban, s rá gondoltam. Aztán egy napon újból inni és írni kezdtem. Gyengeségből vagy megszokásból. Vagy mert nem akadt valami jobb.

Néhány hét múlva aztán elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megírjam ezt a novellát.

Titokban azt remélem, hátha a kezébe kerül az a folyóirat, amelyikben megjelent. Azt hiszem, az igazán fontos dolgok csak így történhetnek meg velünk. Mintha véletlenül. Mintha váratlanul. Aztán ha elolvassa, talán megbocsát. Meg fogja tudni belőle, hogy mennyire hiányzik nekem. S akkor egyszer csak benyit az ajtón, mintha a semmiből.

Én éppen pálinkáspohárral a kezem ügyében az íróasztalomnál ülök, és Cohent hallgatom. The doctors working day and night, but they’ll never ever find that cure for love. Lapos talpú, fekete cipőjében, mely kiemeli bőre fehérségét, hangtalanul odalép hozzám. Karcsú, sportos alakján szűk ruha feszül. Törékeny és tiszta, akár egy kamasz lány. Csak a szeme sarkából szétrajzó, hajszálvékony ráncok árulkodnak évei múlásáról. Ez azonban nem ront az összhatáson. Mandulavágású szemei feketén fénylenek. Átvilágítanak. Nincs hová elrejtőzni előlük. De nem is akarok.

– Miért iszol annyit?

– Azért – válaszolom rövidre zárva.

Aztán fölállok, s arcát két tenyerembe fogom.

– Látod, mégiscsak eljöttem – néz föl rám mosolyogva. – Olvastam a novelládat. Nem egészen úgy történt, ahogy leírtad…

– De igen – válaszolom. – Te mondtad, hogy az életet és az irodalmat nem lehet szétválasztani. Valahol mindig összeérnek. Valahogy mindig egymásba gabalyodnak.

– Talán – hajol egészen közel hozzám. A lehelete forró. Ánizs és fahéj illatú.

– Becherovka – mondom, s mielőtt megszólalhatna, gyengéden megcsókolom. A zene közben elhallgat, már csak bennünk visszhangzik a dal. Nincs gyógymód a szerelemre…

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben