„Kiülni a napra”
Idézet Ágh Istitől
Már-nem is
Vagyis hogy miközben én
egy esszén
tépem magam, hogyan lehetne
elkerülni a nyavalyás kritikusságot,
hogy „elhelyezzük a költőt”,
s helyette legalább azt bepaszírozni
a munka élére – !? –, hogy „egy nagyköltészet
elhelyezkedik”, Ágh Istváné lenne ez, ugye,
miközben
ezen vackolok, telefonálgatunk is, Ágh meg én,
és a Pisti azt mondja, mit, mondhatná,
mondhatna-e mást, hallván,
róla a morfondárom, mondja:
„Nem lenne jobb, ha kiülnél a napra?”
és hogy ő barackos gombócot ebédel épp,
kérdi,
én mit, mit is, mondom:
lecsót virslivel, de nálunk a lecsó óriási dobás,
az jó, és akkor magamra maradok a feladattal.
Rapszódia Ágh István összegyűjtött verseinek megjelenése-örömével
Ez lehet a cím.
De azért ülök egy sort a napon,
hazajövök, szép szélfuttának látszó kis köles-erdő
adja halványzöldjét sánta-nagyúr madárkám, hím veréb
kalitkájában, kiveri a vizet csonka mozgása miatt
csak így, átitatódik a homok, benne a köles-szemek,
kint a nap, bent a zöld szélfúttság, a nap felé
törekvő friss hajtások, egészségesen
vitamindúsak. Legalább nem kell „vitamindús! szólt
az indus” vicceket gyártanom, az árvíz nem sodort el minket,
mindenünkkel, életünkkel, madárkám életével, haljak meg!
Nem érdemes élni.
„S Pista, tudod…”
Így nem. Érdemes, nem…
És akkor mind-mind a részletek, írtam egykor,
hadd legyek csak övék. Ilyeneké: mint ahogy
az őszvégi lamentációdban a megismétlés, mely kényszerű
s egyetlen lehetőség, és így jössz valahonnét és mégy,
összegyűjtött munkák 242–243. oldal. Tessék megnézni,
olvasó. A kellemüket feledett, lágy nyári
sejtek meghibbanása, zsugorgató napfény, a félelem
fölfoghatatlan ráadása… és ahogy az 50 sor csak soronként
lehetne idézhető. Vagy a fákkal együtt születettek
felidézése, vagy a képzelet megannyi emléke, vagy az
a konkrét álom, ahogy a roncstelep Szabó Lőrinc, e
Legnagyobb felbukkan a Lánchíd környékén, majd
a platánok pengetik el a dallamot, melyre csak
ő lehetne képes, a múlt századi naptár, ahogy
adatainkat kifelejtik-kikoptatják,
gyors röptű és megállt, elállt
valóságok, testvéri ismerősök ismeretlen,
mégis ezerrel gyötrőbb sejtelem-valóságai,
vagy ahogy csak a kertek aljáról jössz,
de – és nincs mintha! – a legvalóbb-
ból… nem volt
legvalóbbság! Pisti! nem volt semmi mintha,
a vers nem szólt
valamiről, nem az, hogy semmiről
se szólt, de az, hogy
szólt! annyi volt, hogy szólt
valamiről, hogy szólt! egyáltalán! és a csendes
bűvölet máris megtagadja önmeghatározását,
a kocsi beállt, az önbatározás, Huszárikkal,
Samu-Kondorral, a bátyád én-nem-tudom-mi, de
ez a költészet, feljönni töretlen a kis sövény ösvényén,
mondani, nem mondani, szól, nem szólna, ha nem
mondanád, ezt mondani. Tudod, nincs az, hogy nem mondok
semmit és ezt mondom, és ez a költészet, nem, valamit mondok,
de azt mindig, és ez a mindig a szinte valami semmi, és ez
a minden. Nem az, hogy minden, de – „a” minden, ez, ez az.
Pontvers Ágh Istvánnak, tőrmellék
Mert. Mertem. Ez. Ma.
Vég. Ér. Vény. Volna.
Végrész vény. Mely nem. Rész. Vény.
A kert. Alóla.
Nem. Vártam volna.
El-határ. Járás. Részén.
Partja se-révén.
Kharón. Rév-ész-én.
El. A csónak. Pörög el.
S magam. Fel. Jövök.
A mi költözött.
Kezdet, vég. Rendje. S mint kell.
Szert. Mi szerint. Mi
int. Megszakad. Tekinti.
Látás. Másutt. S nem vakság.
A napra kiülsz.
Megin. Megkerülsz.
Kerülsz. Mit. És ott feled
egy nap, holott megannyiszor
visszahozott, a tücskös partokra,
a tücsökzenés Jékely-Szabó
éjek boltja alá, de mily közös
a találkozás a Holdban, csak az álom
csalfa tündér, ígéri, visszahoz,
kéretlen is, bizalmad eligényli,
aztán mikor sehol
se vagy, se táj, se fáj,
egyszerre ott feled valahol, nem hoz
vissza másnapra, csak akid fájhat, egyáltalán,
fáj, eszelősen-már-nem-is-az-észben.
Egészben.
