×

Kemsei István: A vakond feljön

Suhai Pál

2014 // 02
Kedves Pistám! Becsületes beszámolót akartam írni kötetedről, amelyről egyébként már megjelenése előtt is írtam egyet s mást (ahogy Te mondod) leveleskönyvemben [vö. Bábeli adományok, Napkút, 2011]. De mibe futottam? Egész délelőtt a számítógépemmel kellett birkóznom a veled folytatott levelezést tartalmazó fájl rakoncátlankodása miatt. Sehogy sem akarózott megnyílnia előttem, pedig ez rejtette gépiratban egykor átküldött kötetedet is, amelyre viszont a megjelent változattal való összevetés céljából lett volna szükségem. De nem és nem. Akár egy szűzlány. Mindenféle segédprogramokat és meghajtókat kellet igénybe vennem, hogy mégis elszánja magát. Idáig jutottam, de közben, a sors iróniája, magam fáradtam bele az egészbe. Elment a kedvem. Csupán a dedikáció alatti megjegyzésed motoszkált még a fejemben. Ez még mindig nem hagyott nyugodni. Hogy ez nem azonos azzal, a kész kötet a tőled korábban kapottal. A gépirattal.

Bevallom, akkor, eredetileg valami teoretikus turpisságra gondoltam. Hermeneutikai rejtélyre. Hát persze hogy nem azonos – egészen más dolog kötetben olvasni egy verset (ráadásul ilyen szépen kiállított kötetben), mint képernyőn silabizálni a betűket. S talán már én sem vagyok azonos önmagammal. (Inkább nyilván, mint talán.) S ezzel jó időre el is intéztem magamban a dolgot. Még verseskönyved újbóli elolvasása sem nyugtalanított. Nem, inkább megnyugtatott, hiszen a régi jó ismerős köszönt vissza: Vakondod feketén fénylő bundája. A ver­sek sötét ragyogása. Legföljebb ennyi történt: az ismerős előállt. Feljött. Ez persze mégiscsak változtatott az eredeti képen – sokkal inkább kötetet olvastam már, mint egyes verseket. Jóllehet ugyanazokat a sorokat. Elejétől a végéig. S eszembe jutott erről Borges elbeszélése, Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője. Aki pedig a fikció szerint Cervantes regényéből alkotott egy teljesen új, s az eredetinél még jobbnak is mutatkozó művet, bár fáradozása betű szerint azonos szöveget eredményezett. Talán ilyesmire gondolhattál Te is, amikor átnyújtottad kötetedet, így képzeltem. S tervezett levélbeszámolómmal ezen az úton akartam elindulni.


De most, hogy a számítógép kizökkentett elképzelésemből, elkezdtem gyanakodni is. S be kell vallanom, Pistám, nem is csak magamra. Nézzük csak, mit művelt ez az ember. Vajon tényleg azonos-e a két szöveg? (A köteté és a gépiraté.) Megtehettem, már nyitva a fájlod. S meg is tettem. S egészen Packa című versedig azonosnak is találtam a kettőt. Innentől számítom a packázást, amelybe könyved kezdett velem. Mert e vers már újnak mutatkozott a korábbiakhoz képest, ráadásul a Kelletlen kirándulás helyén, melyet a kötet végére száműzött a szerkesztői gondoskodás. S aztán újabb ismerősök köszöntek – újabb régiek. A Háziállataim I–III.-ra s A szirénázó kutyára még emlékeztem leveleid mellékleteiből, a többire azonban nem. Ezek szerint (titokban!) írtad továbbra is a kötet verseit (miközben nekem lépten-nyomon a múzsa árulására panaszkodtál). Így higgyek én neked. Már nem is hittem, Pista, elkezdtem módszeresen gyanakodni. Valami még mindig zavart. A Foghullatás mintha ismerős lett volna máshonnan is. Nézzük csak Kantodat [Immanuel Kant hálósipkája, Orpheusz, 2006] – nem onnan-e? S lám, onnan. És mellőle (a Foghullatás mellől) még öt vers. Szép sorban (esett ki elém). Hat régi ismerős és (ezeket is összeszámláltam) ugyanennyi új, teljesen ismeretlen vers Vakond-könyvedben. Oda a koncepció. Nem könyvészeti és hermeneutikai okokból változott tehát a kötet.


Most itt tartok, Pistám, szándékaimmal, filológiai és detektívmunkámmal szárazon. Mint a hal. Mit kezdjek most magammal? Nézzem újra át az egészet? Vagy csak az újakat? Nincs pardon, nincs megállás – mind a kettőt. Bizony-bizony, ezek a fránya újak hiányoztak volna kötetedből. Milyen jók, és mennyire illők a korábbiakhoz (A téli piac, fagyos krumpli például már címe szerint is a jól ismert Piachoz, s hogy egy másikat is említsek, a Merengő óegyiptomi hamutartója és térdig süppesztő hamuja A porban illúziótlan létélményéhez). Jobb, teljesebb lett a kötet, kétségkívül, de vajon más-e? Nem. S eme érzést a Bábeli adományokban szereplő kis recenzióm újraolvasása is csak megerősítette. Nézzük csak, mit is írtam anno Egy kiadás előtti könyvről. De hiszen ezek a megállapítások, bár szinte csak rögtönöztem őket, akár igazak is lehetnek. Ma is állnak. Akár át is emelhetném őket ide. Mind, egytől egyig. Változtatás nélkül. De talán jobb lenne mégis (elvégre publikus már a köteted) idézetekkel is alátámasztanom, szemléltetnem őket. Hiszen annak idején éppen csak odavetettem e mondatokat – csupán vázlatok voltak ezek egy még megjelenés előtt álló könyvről. A Vakondról. Építkezzünk tehát. Úgy, ahogy te is tetted, barátom.


Először is egy (két) előzetes megjegyzés. Te az Immanuel Kant hálósipkája versprózáit fejlesztetted önálló kötetté. Merész, nagyra törő vállalkozás. Kötetet írni (nem csupán holmi verseket). Ráadásul versprózában. Illik ezt komolyan venni. A verspróza nem prózavers, mint ahogy a prózavers sem szabad(vers). A lehető legparadoxabb lírai műfaj – úgy lírai, hogy prózai. Erről meg eszembe jut T. S. Eliot, aki egyik esszéjében világossá tette, hogy a prózának semmi köze az élőbeszédhez, hiszen ez utóbbi spontán, a próza meg költött (éppúgy, mint a vers – persze kissé másképp). Ráadásul a verspróza minden líraiságával együtt is bizonyos értelemben epikus (van epikus magja – mint ahogyan a megtermékenyülés pillanatában a petesejtnek is van hímivarsejtje). De mondhatnék más példát is. Az ellipszisét. Két gyújtóponttal rendelkezik. Az ellipszis hasonlata a Vakond esetében egy másik értelemben is igaz. Elliptikus – ez a stilisztikában a talányos, rejtélyes, kihagyásos szövegszerkesztés jelzője. Köteted gyakran álomszerű, parabolisztikus, a másodlagos jelentést a fabulával legalább annyira elrejtő, mint felfedő, a realisztikust következetesen abszurdba oltó, árnyéksávokat szándékosan is maga után hagyó verseivel kiérdemli e minősítést. Elliptikus. Pont. És ezzel be is fejezem előzetes megjegyzéseim sorát.


Ami pedig a továbbiakat illeti, maradok a kaptafánál. A cipő kész, alig kell fényesíteni. Csak egy kicsit. Következzenek tehát az idézetek, előbb mindig magamtól (a Bábeli adományokból), aztán tőled (verseskötetedből). A fényt innen lopom. Íme. Egyrészt az öregkor keservei: „Szenvedhetsz te. Úgy, mint a kutya. Úton. Útfélen. Az öregedő szem nem látja a szenny nagy részét, csak különlegesen erős megvilágításban. Ezért van az, hogy napjai többségét szemüveg nélkül, botorkálva tölti. Így pihenteti a valóságot” (Bizonyosság). Másrészt a sztoikus halálra szántság: „Jobb kevesebbel beérni, nem venni észre az asztalon szerteszórt hamut. Habfehér tárgyakon a koszlott ujjnyomot” (ez is a fönti versből). Harmadrészt a Parancs Jánoson edződött pesszimizmus groteszk-ironikus önlefokozása és világ-kritikája: „Ha tudnád, mit mutatnak az álnok dioptriák, sosem nyitnád ki többé a szemed. Elég volna a világból illat, tapintás, sejlés: az is módjával, a betevő falat iránt: sós legyen? Édes? Erős?” (még mindig az előbbiből – lám, hány bőr lejön egy versről). De menjünk csak tovább. Negyedrészt az álomszerű vízióknak (egyfajta szürrealitásnak) az empirikusan gazdag anyagban való megforgatása: „Ahogy lenézek arra az ismerős helyre, minden úgy néz ki, amilyennek elképzeltem halálom óráján. Sorban állnak alant az ajtótlan-ablaktalan, kéménytelen, zsúptetős házak, feléjük a hazáig vezető, göröngyeiben viselős ferde út satöbbi, mind, a régi leltár szerint. Ha balra fordulnék a második sarkon: ott laktam, etettem tehenkémet” (Templom a purgatóriumban). Figyelem, e példa már az „új versek” közül való, s nem cáfolja, sőt igazolja korábbi, még megalapozatlan kijelentésemet: „De hiszen ezek a megállapítások […] akár igazak is lehetnek.” Valóban. Jöjjön tehát a következő. Ötödrészt a tárgyiasság komolyan vétele (egyfajta epikusság és ugyanakkor személyes jelenléted): „Végre szemem előtt lifeg őlábszársága, kampóra felakasztva egy eresz alá a sárgásra érett cubákjánál fogva. A húsoktól balra ropogós zöldségek, földre rakott ládákban. A gulyás együvé hirtelen” (A piac). S még mindig nincs vége az idézeteknek (ne csüggedj, Pistám). Hatodszor: az intellektuális húzás (mottók, ajánlások):Nem a nemzet halt meg, legalábbis az első nézetre. Csak semmi Segesvár! Nemzetveszés! Kandi végzet! Exmetafora! A folyton áramló, csordogáló, folyásában ki nem fogyó élet ez, mint látjuk…” (Petőfinek: Szörnyű idő). Végül még egy megjegyzés. S hogy el ne felejtsem: a közbeszéd síkja, pátosztalansága, gyakran humora: „Láttam egy fickót a Rómain, ugratni akart cangá­jával a csónaklejáró fölött, az első kerék pedig csukódott össze, mint a colstock. Nem jött össze neki a nyolcas az istennek se (Nyolcas).


Nagyjából így és itt ér(t) véget a mondandóm, Pistám. Illetve mégse. Hadd tegyem még föl a kipreparált fogra a koronát. S ha már fog, hadd jöjjön (evés közben jön meg az étvágy) egy kis repeta is még. Most már csak valami állítmány kellene mindezekhez: mindezek okán ezek mind egyszerre, egymásban, egymás hatását fokozva, természetes, spontán indulatmenetekkel állnak elő (mintha „csak úgy”, mindenféle erőlködés nélkül, mindenféle panaszra rácáfolva!). Látom most is e sorok igazságát. Ám most már elég az idézetekből. Én jóllaktam velük. S azt sem mondom, hogy körmölésük nem dolgoztatott meg alaposan. De megérte a fáradságot. Könyvedre gondolni még így, elcsigázottan is öröm. Legalább most hadd mondjak köszönetet érte.

AmbrooBook, 2013

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben