Édes Anna-legendárium

Kosztolányi korrajza és politikai reflexiói az Édes Anna című regénye kapcsán

Az Édes Anna Kosztolányi egyik leghíresebb, a középiskolai tananyagban betöltött szerepe miatt leginkább olvasott regénye. Önreflexív jellege, a szerző narrációjában megjelenő politikai és közéleti megnyilatkozások is indokolttá teszik, hogy e dolgozatban áttekintsem Kosztolányi helyzetét és szerepét az 1910-es évek végétől – a regény cselekményének idejétől – 1926-ig, azaz a szöveg keletkezésének és kiadásának időszakáig. A valóban releváns elemek, a fejtegetésünk szempontjából jelentős konkrétumok erősen behatárolják vizsgált periódusunkat, és főként az 1919 és 1920 körüli folyamatok helyzetelemzésére sarkallnak. Áttekintésemben alapvetően két nagy problémakört fogok érinteni: egyrészt a trianoni békeszerződés Kosztolányit is sokkoló hatását vizsgálom, másfelől az antiszemitizmus jelenségét, amellyel kapcsolatban természetesen a Pardon rovatban publikált szövegek szerzőségének kérdésére is kitérek.

Egy komplex elemzésben, a regényhez hasonlóan az adaptációk szempontjából is érdemes lesz megvizsgálni a történeti környezet jelentőségét, hiszen Fábri Zoltán filmje a magyar történelem hasonlóan zavaros napjaiban készült, a regényben ábrázolt eseménysor historikussága pedig könnyen elfogadhatóvá tette a művet a korszak cenzúrája számára is. Esztergályos Károly filmje idején a befolyásolás szinte elhanyagolható szemponttá vált, ugyanakkor az Édes Anna 1990-es bemutatása, azaz a rendszerváltás mint történelmi párhuzam megjelenése valóban indokolttá teszi majd az áttekintést.

Előzetesen érdekes adalék mindezekhez a tévéfilm rendezőjének, Esztergályos Károlynak a reflexiója, amely talán meg is erősíti felvetésem jogosságát. Azzal kapcsolatban, hogy vajon a rendszerváltás közelsége meghatározta-e, befolyásolta-e adaptációjának elkészítését, így válaszolt: „Azt pontosan megítélni nem tudom, de akkor nagyon furcsának éreztem, hogy a kommunizmus bukásáról forgatunk, a kommunizmus bukásakor. Az első forgatási napok egyikén temették Kádárt. Mindezt úgy, hogy az első szó, ami elhangzik a filmben: »Megbuktak, megbuktak…«”¹

Annyi bizonyos, hogy az ifjú Kosztolányi újságírói értékrendjét erőteljesen áthatja a politika. Már egészen korán világossá válik az is, hogy nem különösebben szimpatizál a bolsevik eszmével. Az Oroszországban 1905-ben kitört forradalom apropóján a következő sorokat írja: „Sok emberéletet fog elragadni, s egy lépéssel sem visz közelebb nagy célunkhoz. […] A szocializmus végleges csődje után érjük majd csak fel, mily otromba, tarthatatlan és káros szó ez: egyenlőség.”²

Azért lényeges ezt látnunk, mert ebből minden bizonnyal következik, hogy Kosztolányi nem 1919-ben vagy 1920-ban fordult el, ábrándult ki a forradalom eszméjéből, hanem már jóval korábban világos volt az álláspontja. Szegedy-Maszák Mihály monográfiájában említést tesz Kosztolányi Károlyihoz fűződő kapcsolatáról is: „1918-ban Kosztolányi hihetőleg sokakhoz hasonlóan remélte, hogy Károlyi Mihály nyugati kapcsolatai segítenek Magyarországon, ezért tett utalást »nemes fejére« a Pesti Naplóban, 1918. november 3-án.”³

A hazájáért aggódó, azt minden bizonnyal szerető és féltő fiatal költő számára a katasztrófa elkerülése lehetett tehát az elsődleges szempont. Nem vált ugyan a miniszterelnök feltétlen hívévé, de bízott abban a helyzetben és kapcsolatrendszerben, amit Károlyiénak gondolt. Amikor érzékelni kezdte, hogy mégsem sikerül stabilizálni az ország helyzetét, nem lévén erőteljes kötődése az eszméhez, csalódottságában szembefordult a Károlyit követő időszakkal: „Ahogy a háború kezdetekor sem jellemezte Kosztolányit olyan lelkesedés, mint például Balázs Bélát, úgy 1919-ben is meglehetősen mérsékelt hangnemű nyilatkozatokat tett.”⁴

A kommün megalakulása Kosztolányi számára árulást jelentett, elfogadhatatlan helyzetet, mely érzése szerint a legnagyobb veszéllyel fenyegette az egész országot és az irodalmat. Alábbi írása is erről tanúskodik: „A költészet útja a kommunista államban nyílegyenes. Megszűnnek a társadalmi problémák, melyeket eddig a költők lelkiismerete tartott számon, és átveszi tőlük az állam, mely egypár rendelettel gyökeresen elintézi. Minden írás az igazi egyéniségé marad.”⁵

Ezzel és az eddigiekkel tökéletesen egybecseng Veres András észrevétele és figyelmeztetése: „Kosztolányi nem árulhatta el 1919-ben a kommünt, mert egy percig sem volt híve.”⁶ Nem az ítélkezés szándékával, sokkal inkább a jelenség okait értelmezve következtetek arra, hogy minden bizonnyal ez a kommünhöz kapcsolódó apátia is hozzájárult a Kosztolányinál ekkoriban feltűnő, nyíltan felvállalt – és valóban tőle származó – antiszemita kinyilatkoztatásokhoz.

Ugyanakkor több mint érdekes, hogy Kosztolányi egy 1919-ben kelt levele éppen arról tanúskodik, hogy ha nem is szimpatizál a fennálló helyzettel és rendszerrel, azért túlzottan nagy ellenállásra sem szánja el magát, hiszen Marx Tőke című munkájával kapcsolatban részt vesz egy egyeztetésen, ahol a magyar fordítás lehetőségeiről esik szó: „…a Közoktatásügyi Népbiztosságnál ma ülésre voltunk meghívva, ahol Marx Kapital-jának magyar fordításáról értekeztünk.”⁷

Bár Kosztolányi nem volt politikus, de ebben az időszakban, azaz a kommün bukása után egyre több politikai jellegű írása jelent meg, sőt a szélsőséges Uj Nemzedék⁸ című lap Pardon rovatának egyik szerkesztője lett. Amikor az Uj Nemzedékről esik szó, igazán ingoványos területre tévedtünk Kosztolányi életművében, és minden bizonnyal humánumának, jellemének, művészetének megítélésében is, hiszen egyfelől könnyen felismerhetjük indulatait, zsigeri gyűlöletét egy számára is – nem pusztán az országnak – komoly emberi veszteségeket hozó békével, diktátummal szemben, másfelől soha semmilyen körülmények között nem azonosulhatunk olyan gondolatokkal, amelyek az ő szerkesztése alatt – feltehetősen nem az ő tollából – jelentek meg.

„A zsidóellenes cikkeket is tartalmazó Pardon rovat szerkesztéséért az utókor nem mentheti föl a felelősség alól, de névtelen cikkeket csakis bizonyítékok alapján lehet neki tulajdonítani”⁹ – vonja le a konklúziót Kosztolányi szerepének 1919–20-as megítélésével kapcsolatban Szegedy-Maszák Mihály.

Álljunk meg ennél a kérdésnél egy pillanatra, hiszen mindenképpen szükséges tisztáznunk a helyzetet. Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy egyetlen jelenségként, problémaként írjak két, időben ugyan nagyjából egyszerre felbukkanó, ám horderejében és következményeiben teljesen szerteágazó viszonyrendszerről. Említenünk kell egyfelől a békeszerződést, amely nyilvánvaló és egyértelmű ellenérzéseket váltott ki Kosztolányiból, s amelyre a Vérző Magyarország című antológia lehetett Kosztolányi – és még sok más szerző – irodalmi „válasza” és reakciója. Másfelől azonban szólnunk kell a nyílt antiszemitizmusáról ismert Uj Nemzedék Pardon rovatáról, amelynek többek között Kosztolányi is szerkesztője volt. Külön gyökerű jelenségek ugyan, ám Kosztolányi reakcióiban, még ha rövidebb ideig is, mégis szorosan összekapcsolódtak. Könnyen elképzelhető, hogy a Trianonhoz vezető út, majd maga a trianoni békeszerződés okozta sokk, sőt, a számára ellenszenvessé váló kommün együttesen sugallhatták antiszemita következtetéseit.

A már-már skizofrénnek tűnő állapottal, azaz Kosztolányi személyiségének irodalmi és emberi különválasztásának veszélyeivel kapcsolatban Lengyel András a következőkre figyelmeztet bennünket: „A »politikus« és az »esztéta« Kosztolányi szétválasztása, illetve az előbbi zárójelbe tétele csak ideiglenes érvényű elemzési technika lehet. A valóságban mindkettő ugyanaz az egy ember volt.”¹⁰

Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk, hogy a korszak alkotói között Trianon apropóján semmiképp sem példa nélküli a Kosztolányiéhoz hasonlatos zavarodottság, elkeseredettség és indulatosság ezekben az esztendőkben. Idézzük csak fel az egyik legjellegzetesebb helyzetet, amikor József Attila, aki semmiképpen sem vádolható azzal, hogy a kialakulóban lévő rendszer feltétlen híve lett volna, 1922-ben Nem! Nem! Soha! címmel hazafias hangnemű verset írt a trianoni békeszerződés ellenében:

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát! ¹¹
Ehhez hasonló jelenségekre és példákra utal Szegedy-Maszák Mihály is, amikor a következő tényre figyelmeztet: „E felfogások nagy hatásától eltekintve is bízvást állítható, hogy 1919–1920 politikai eseményei a magyar értelmiség, sőt általában a magyar lakosság jelentős részében erős megrázkódtatást okoztak.”¹²

Szegedy-Maszák Mihály idézett monográfiájában¹³ körültekintően vizsgálja az 1919–20 körüli időszakot, hiszen egy egész fejezetet szentel a témának. Egyet kell értenünk vele abban, hogy kellő igénnyel, körültekintéssel és alapos történeti ismeretekkel szükségeltetik kezelni Kosztolányi ténykedését. 1917-ben Kosztolányi még lelkesen üdvözli, hogy az orosz nép elűzte „zsarnokait”, majd amint láttuk, ’18-ban Károlyiban és összeköttetéseiben látta a sikeres békekötés zálogát, 1919-ben pedig már megbélyegző, indulatos, írásaiban olykor kifejezetten antiszemita felhanggal:

„Vidékről, távolról el sem képzelheti, micsoda legendás szenvedéseken ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága miatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik »választott« fajta, mely mártirosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és az irodalom sorsát.”¹⁴

A feloldhatatlan ellentétek és az orvosolhatatlan csalódás pszichológiája szerint egyértelmű a következő lépés. Az elviselhetetlen helyzetnek, az okozatnak okot kell találni. Ahogy azt Pap Károly az 1935-ben megjelent Zsidó sebek és bűnök című tanulmányában a magyarországi antiszemitizmus jelenségével kapcsolatban kifejti:

„Úgy érezte [a radikális és szocialista magyar], csak a zsidó taszította bele ebbe a hiábavaló vagy »lelkéhez idegen« küzdelembe, hogy nyerészkedjen vagy uralkodjék rajta. Beugratta a zsidó. […] Mert mindegyik, a magyar és a zsidó egyaránt a másikban rejlő bűnökből akart élni, gazdagodni, uralkodni. Mindegyik a másikkal akart rendelkezni, mindegyik a másikat akarta felszabadítani, pedig mindegyiknek önmagát kellett volna megszabadítania az ősök bűneitől. Ahogy ma van, ez mind ennek a beteg frigynek a következménye.”

Amint világosan érzékelhető, az ellenségkép-keresés a következő fázis, ami azonban sokkal inkább a másik kérdéskörhöz tartozik, a Pardon rovat Kosztolányijának megítéléséhez. Mielőtt áttérnénk erre, folytassuk még az ország területi sérelmei okán keletkezett indulatok vizsgálatával.

Kosztolányi 1920 júliusában szerkesztőként felkérő levelet írt Vargha Gyulának a készülő Vérző Magyarországban való vers publikálására. Kosztolányi a levélben rövid jellemzést ad az általa szerkesztett antológiáról: „…közeljövőben egy könyv jelenik meg szerkesztésemben, mely választékos, irodalmi eszközökkel küzd a szenvedő magyarság igazáért. […] Címe: Vérző Magyarország. Elöljáró beszédét Horthy Miklós kormányzó írta. Írt ezeken kívül belé Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza és a mai magyar irodalom minden értékes és igaz tehetsége.”¹⁵

Hogy pontosan lássuk a tudatosságot, idézzük egy néhány hónappal korábban kelt levelét, amelyben a következők állnak: „…a közeljövőben könyv jelenik meg Magyarország területi egysége érdekében: az első magyar irredenta könyv. Eszközében szigorúan irodalmi. Céljában harcos. A legelső írók írják.”¹⁶

Az érzelmi indíték, azaz a trianoni békeszerződés természetesen – amint arról fentebb már szó esett, a kor más költőjéhez, értelmiségiéhez hasonlóan, továbbá nyilvánvalóan a személyes érintettség okán – Kosztolányit is szíven ütötte. Erről tanúskodik többek között az egyik, 1922-ben, Reményi Józsefnek írt levele: „El se képzeled, hogy a trianoni béke milyen pusztítást visz végbe emberekben, művészetben, irodalomban.”¹⁷ „A magyar író Trianonba hal bele”¹⁸ – írja egy másik levelében ezen idők hatásáról és a békeszerződés okozta sokkról.

A fellelhető dokumentumok és a korabeli visszaemlékezések is igazolják, amit igyekeztünk kellő körültekintéssel vizsgálni és indokolni: mi lehetett az oka annak, hogy Kosztolányi 1920-ban elvállalta a Vérző Magyarország című kiadvány szerkesztését? A Vérző Magyarország szerzői között többek között megtalálható Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Gárdonyi Géza, Tormay Cécile, Schöpflin Aladár, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Hevesi Sándor, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád. A témával kapcsolatban Szegedy-Maszák Mihály konklúziója mindenesetre iránymutató lehet: „Az utókor azt állapíthatja meg, hogy megjelenésekor a Vérző Magyarország a szerkesztőnek s a magyar közvélemény számottevő részének őszinte véleményét tükrözte. […] Más a helyzet az Uj Nemzedék Pardon rovatának névtelen cikkeivel.”¹⁹

Az Uj Nemzedék című lap 1913-ban indult, aztán szemlélete és értékrendje miatt a proletárdiktatúra alatt betiltották, majd 1919 szeptemberének végén indulhatott újra. A lap 1919-ben sok fehér hellyel jelent meg, „föltehetősen a román cenzúra miatt, amiből az sejthető, hogy a közlemények jelentős része vagy a megszállásra, vagy Erdélyre vonatkozhatott”²⁰ – következtet Szegedy-Maszák Mihály. Meglehetősen zavaros és tisztázatlan, hogy pontosan kik is lehettek a Pardon rovat cikkeinek szerzői. Réz Pál szerint Kállay Miklós, Lendvai István, Bangha Béla és Kosztolányi Dezső írásai jelentek meg a rovatban,²¹ ezt azonban Lengyel András a „kávéházi folklór” részeként említi.²² Még az ezzel foglalkozó szakirodalom alkotói sem értenek egyet abban, hogy az Uj Nemzedék Pardon rovatának szerzői között valójában kiket is említhetünk, abban meg végképp nem, hogy vajon Kosztolányinak milyen szerepe lehetett benne.

„További alapkutatások elvégzéséig csakis annyit lehet megjegyezni, hogy Kosztolányi feltűnően keveset írt 1919 első felében. A proletárdiktatúra távol állt tőle, s valószínűleg úgy érezte, hogy annak vezetői is felelősek voltak az ország összeomlásáért. A román csapatok jelenléte a magyar fővárosban megerősítette balsejtelmét, hogy az ország nem tarthatja meg történelmi határait. Nem ő volt az egyetlen a magyar értelmiségben, ki elkeseredésében a jobboldalhoz közeledett.”²³

Évekkel később maga Kosztolányi megnyilatkozásából sejthetjük, hogy számára is kellemetlenné és ingoványossá vált a helyzet. Az Egy pohár víz című vallomásában,²⁴ később pedig az Édes Annában is tulajdonképpen megpróbált hátat fordítani a múltnak, kísérletet tett arra, hogy lezárja életének egy szakaszát, s új alapokra helyezze pályáját. Az utólagos jelzései alapján teljesen egyértelmű, hogy Kosztolányi számára is zavaros és bonyolult volt ez az időszak, olyan, amelyet ráadásul maga is sokban megbánt. „A világháború, 1919 és 1920 eseményeiből Kosztolányi azt a következtetést vonta le a maga számára, hogy a hatalomnak sem birtokosaihoz, sem ellenzőihez nem szabad tartoznia.” ²⁵

Ugyanerre az emberi változékonyságra és problémára utal Buda Attila, aki az Édes Anna kritikai kiadásával kapcsolatoson természetesen kitér Kosztolányinak a politikához és közvetlen múltjához, jelenéhez való viszonyára is. Megfontolandó és követendő példának is tekinthető ugyanakkor a szerző azon észrevétele, hogy az életműre, kiváltképp az Édes Annára mindezeknek miféle hatása lehetett:

„Talán megkockáztatható, hogy Kosztolányi De­zső az 1918–19-es éveket közvetlenül követő idő­szakban egy forradalmat és két ellenforradalmat azonosított, időrendben előbb a vöröset, az­után pedig a fehéret; elnevezésük a részt­ve­vők önmeghatározása szerint. S talán az is feltételezhető, hogy az első nem várt és Kosz­to­lányit (is) rémülettel, megrendüléssel eltöltő belpolitikai eseményei sodorták időlegesen a második mellé, majd pedig az e meggyőződéssel való leszámolásának egyik kései, letisztult állomása éppen az Édes Anna című regény.”²⁶

Ha jól értjük és megfelelően értelmezzük ezeket a gondolatokat, kísérteties hasonlóságot fedezhetünk fel Moviszter Édes Annából megismert álláspontjával. Értelmet nyert tehát az alapos vizsgálódás, hiszen magához a értelmezendő szöveghez is közelebb jutottunk. Sőt, amint azt látni fogjuk, az itt megismert vélemények és helyzetek egy jelentős része visszaköszön Kosztolányi regényében. Kosztolányi Dezső Zolnai Gyulának írott levelében 1920 decemberében reflektál annak nemrégiben megjelent, a nyelvtisztaság ügyében írott cikkére. A szövegben kitér a magyar nyelv aktuális állapotának vizsgálatára, az idegen szavak elterjesztésének és használatának szerinte kóros és öncélú divathullámára. A szerző levelében különösen az újságírás nyelvezetét és nyelvhasználatát illeti erőteljes kritikával, ugyanakkor pozitív példaként említi az Uj Nemzedék című lapot, melynek ő maga is munkatársa:

„Mint az Új Nemzedék munkatársa, egy hónappal ezelőtt mozgalmat indítottam tulajdon lapomnál az idegen szók ellen. Elértem, hogy az idegen kifejezések 50%-nyira eltűntek. Nálunk Weisz Anny holttestét kiföldelték és nem exhumálták, stb. stb.”²⁷

Ismételten fontosnak tartom megjegyezni, hogy monográfiájában Szegedy-Maszák Mihály különösen érzékenyen vizsgálja, és kellőképpen körültekintően elemzi Kosztolányi azon írásait, melyeket 1919–1920 táján írt – főként a „hírhedt” Pardon rovatban, s amelyekben Kosztolányi zsidóságot és szocializmust bíráló szavai napvilágot láttak. Álljon itt egy újabb példa arról, mit gondolt Kosztolányi ekkoriban a szocializmus, de tulajdonképpen a demokrácia szerepéről: „Hajlamomnál fogva egyenesen maradi, reakcionárius vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában, sem a demokráciában, sem a »világot megváltó« szocializmusban, amelyet, mint pesszimista, az újkor legszomorúbb kabaréjának látok.”²⁸

Kosztolányi a következőket írja az antiszemitizmus kérdésével, valamint a zsidóság helyzetével és szerepével kapcsolatban: „Filoszemita vagyok, mert az értelem, a jóság és a barátság köt sok zsidóhoz az élet minden körülményei között. Hálás vagyok azokért a remekművekért, amiket alkottak […], de antiszemita is vagyok, mert a rendetlenség, hanyagság, alaptalanság fáj. […] Érdekem pedig nincsen. Hisz senkihez se tartozom.”²⁹

Szegedy-Maszák mindezekkel összefüggésben és elsősorban a Kosztolányira gyakorolt hatása miatt Jules de Gaultier francia filozófusra és eszmetörténészre hívja fel a figyelmünket, aki 1926-ban a következőket írta: „Az antiszemitizmus legyen a civilizáció nevében meghozott következtetés? Egyáltalán nem. […] Egy társadalmi osztályról, nem pedig egy meghatározott népről van szó.”³⁰

Ahogy már említettem, a szakirodalom jelenleg sem egységes Kosztolányinak az általunk is vizsgált időszakban betöltött szerepe és az ekkoriban keletkezett írásai megítélésben. Az utóbbi években folyamatosan jelennek meg „tényfeltáró”, filológiai elemzések, vélt vagy valós bizonyítások, amelyek azonban még nélkülözik a teljes egyetértést.

„Időről időre szenzációként bukkannak fel a magyar irodalom legkülönbözőbb fórumain korábban ismeretlen vagy ismeretlenként bemutatott Kosztolányi-szövegek. Elég csak az eszmetörténeti vonatkozásaik miatt kényes, névtelenül megjelent, de Lengyel András szerint Kosztolányinak tulajdonítandó Pardon-cikkekre vagy a legutóbb Kosztolányi-szövegekként bemutatott „Innen-onnan” rovat cikkeire gondolni, de említhetjük a Zeke Gyula szerkesztette Budapesti Negyed-számban Kosz­tolányi neve alatt megjelentetett szövegeket s a közreadó érvelését a „Pesti utca”-sorozat szerzőségével kapcsolatban…”³¹

Az előbbi felsorolás kiegészítéseként mindenképpen meg kell még említenem Lengyel András Az Apostol-ügy című írását a Holmi folyóiratból, amelyben a szerző ugyan nem pusztán ebben a tárgyban sorol fel érveket, de írása mégis szorosan a kérdés taglalásához tartozik.³²

Arany Zsuzsa a Kosztolányi-szövegek kritikai kiadásának lényeges tapasztalataként említi, hogy egyáltalán nem lehetetlen korábbi kiadásokban még nem közzétett szövegeket találni. Szerinte ugyanis, ha valaki alaposan szemügyre veszi a korszak lapjait, főként hírlapjait, akkor szinte biztos, hogy talál bennük olyan Kosztolányi-cikket, amelyet még korábban sehol sem publikáltak, avagy Kosztolányi szerzőségét nem feltüntetve adtak közre.³³

A szakirodalom tehát egyáltalán nem egységes Kosztolányi és az Uj Nemzedék viszonyának megítélésében, sőt, amint láttuk, akár még a szövegek hitelességének kérdése is folyamatos viták tárgya. Jelen tanulmánynak sem lehet feladata, hogy egyértelműen eldöntse azt, ami a szakirodalomban sem egyértelmű. Szegedy-Maszák Mihály monográfiája alapján semmiképp sem menthetjük fel Kosztolányit – ahogy láttuk, évekkel később az író sem volt elnézőbb saját magával szemben – vállalt szerepével kapcsolatban, de meg sem bélyegezhetjük azért, amiről nincs egyértelműen bizonyító erejű forrásunk.

Ahogy bármilyen kirekesztés, úgy természetesen az antiszemitizmus sem megengedhető állapot, mégis gyakorta találkozunk vele. Ahogy a korábban már idézett Pap Károly is írta, gyengeségre vall, ha folyton másokat látunk bűnösnek, miközben saját tehetetlenségünkön nem tudunk úrrá lenni. Végezetül hadd idézzem Bibó István híres, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányának néhány sorát, amelyben a szerző az 1880-as évektől lángra kapó antiszemitizmus jelenségének okai között kiemelkedő helyen említi a magyar társadalom erkölcsi csődjét:

„Ez a szétesés régebbi időkre nyúlik vissza, közelebbről arra, hogy az 1848–49-es szabadságharc bukása után az ország vezető rétegeinek és értelmiségének politikai ösztönei és veszélyérzete egyetlenegy pontra, a történeti Magyarország szétesésétől való félelemre összpontosultak […] utóbb az 1918–19. évi forradalmak és a trianoni béke mind társadalmi, mind nemzeti síkon megerősítették ezeket a görcsös félelmeket, ami a sérelmi-revíziós és bolsevistaellenes politikában való végleges megrekedésére vezetett. […] A politikai ösztön helyét mindinkább görcsössé és mindinkább irreálissá vált politikai rögeszmék foglalták el: a történeti Magyarország és a történeti társadalmi hierarchia helyreállításának és fenntarthatóságának a rögeszméi.”³⁴

Jegyzetek

¹ Fábián László, Interjú Esztergályos Károllyal, kézirat, 2011. november 29.

² Kosztolányi Dezső, Szabadkikötő. Esszék a világirodalomról, szerk. Réz Pál, Osiris, Budapest, 2006, 463.

³ Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 145.

⁴ Uo., 146.

⁵ Kosztolányi Dezső, Füst, Szépirodalmi, Budapest, 1970, 523.

⁶ Veres András, Távolodó hagyományok. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok, Balassi, Budapest, 2003, 221.

⁷ Kosztolányi Dezső levele Horvát Henriknek, 1919. május = Kosztolányi Dezső, Levelek – Naplók, szerk. Réz Pál, Osiris, Budapest, 1996, 430.

⁸ Ezzel a helyesírással szerepelt az eredeti helyzetben, így én is ezt használom.

⁹ Szegedy-Maszák, I. m., 181.

¹⁰ Lengyel András, A „Vérző Magyarország”: Kosztolányi Dezső irredenta antológiájáról, Literatura, 2007/33, 399–400.

¹¹ József Attila Összes versei, Osiris, Budapest, 1997, 31.

¹² Szegedy-Maszák, I. m., 150.

¹³ Uo., 151.

¹⁴ Kosztolányi Dezső levele Juhász Gyulának, 1920. február 15. = Kosztolányi Dezső, Levelek…, i. m., 433.

¹⁵ Kosztolányi Dezső levele Vargha Gyulának, 1920. július 3. = Uo., 441.

¹⁶ Kosztolányi Dezső levele Oláh Gábornak, 1920. május. = Uo., 437.

¹⁷ Kosztolányi Dezső levele Reményi Józsefnek = Uo., 472.

¹⁸ Kosztolányi élete utolsó éveiben mondta ezt Márainak. Márai Sándor, Írók, költők, irodalom, szerk. Urbán László, Helikon, Budapest, 2002, 57.

¹⁹ Szegedy-Maszák, I. m., 168.

²⁰ Uo., 169.

²¹ Kosztolányi Dezső, Álom és ólom, bev. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1969, 22.

²² Lengyel András, Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról, Kalligram, 2009/18, 92–97.

²³ Szegedy-Maszák, I. m., 180.

²⁴ „Nekem, ki közöttük vagyok, mint az igazság és élet, s lélekben egyikőjükhöz sem tartozom, tudom, sokszor, nagyon sokszor lesznek még ilyen keserű perceim. […] Közénk csempészték a mérget. Ma gondolat és tett közt borzalmas szakadékok vannak.” Kosztolányi Dezső, Egy pohár víz, Uj Nemzedék, 1921. január 1.

²⁵ Szegedy-Maszák, I. m., 186.

²⁶ Buda Attila, Az „Édes Anna” kritikai kiadásáról, Holmi, 2011. június. http://www.holmi.org/2011/06/buda-attila-az-%E2%80%9Eedes-anna%E2%80%9D-kritikai-kiadasarol-kosztolanyi-dezso-edes-anna

²⁷ Kosztolányi Dezső levele Zolnai Gyulának, 1920. február 15. = Levelek…, i. m., 449–450.

²⁸ Lengyel András idézi Kosztolányi Dezső Tolnai Vilmosnak tett vallomását: Lenygyel András, I. m., 92–97.

²⁹ Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó. Magyar írókról, kiad. Réz Pál, Osiris, Budapest, 2004, 722–723.

³⁰ idézi: Szegedy-Maszák, I. m., 162.

³¹ Végh Dániel, Két ismeretlen Kosztolányi-műfordítás?, Prae, 2010/2, 13. Az idézetben említett szövegek forrásai: Lengyel András, Kosztolányi „latin világossága”, Kalligram 2009/2, 66–75; Szegedy-Maszák Mihály, Lehet-e névtelen cikkeket tulajdonítani Kosztolányinak?, Kalligram, 2009/2, 75–78; Lengyel András, „Innen-onnan”, Tiszatáj, 2010. március, 23–32; Budapesti Negyed, 2008/3; Budapesti Negyed, 2008/4.

³² Lengyel András, Az Apostol-ügy. Egy 1920-as Kosztolányi-cikk sorsa, Holmi, 2006. november, 1511–1520.

³³ Arany Zsuzsanna, A Kosztolányi kritikai kiadás forrásgyűjtésének tapasztalatai, Tiszatáj, 2010. március, 11–22.

³⁴ Bibó István, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után = Uő, Válogatott tanulmányok, vál. Huszár Tibor, Magvető, Budapest, 1986, II, 647. http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/363.html#370