Bárcsak tovább segítené; Készülhetek halálomra; Kéne annyi szenvedély

Bárcsak tovább segítené

Bárcsak tovább segítené,
aki leosztja sorsom,
hogy az utam vége felé
ne kelljen megbotolnom,

kegyetlen megpróbáltatás
szembesülni jövőmmel,
s várni, miféle változást
kényszerít ki belőlem,

most az öreg test bajai
kevésbé érdekelnek,
úgy is fájt mindig valami,
szívtáj vagy behegedt seb,

egészen mástól félek én,
ha ész s jellem föladja,
s a szétbomló személyiség
már nem jelzi, hogy baj van,

ha a szemből a fény kihuny,
az érzelem kiszárad,
a ráncba verten is hiú
agg a fiatalt játssza,

megannyi kedves nő között,
mintha tükörbe néznék,
ám az a gyönyörű tükör
csupa kudarc és részvét,

bárcsak attól lennék irigy,
mitől ifjú koromban!
de hogy azért gyűlöljek is
valakit, mert nem ronda?

s akik a hosszú életet
kérhetnék rajtam számon,
látják, hogy célba érkezem,
mégis útjukban állok,

s nehogy a skizofréniánk
viszonzásának tessék,
úgy vesszük a találkozást,
mintha barátok lennénk.

Egy szabad halálraítélt
várja, mit hoz a holnap,
bár úgy fogom föl néha még,
mintha igaz se volna,

de ha öröklét balzsamoz,
éppolyan nevetséges,
mint ki földi pillanatot
a mennyel összetéveszt,

bárcsak tovább segítené,
aki leosztja sorsom,
hogy az élet vége felé
ne kelljen megbomolnom!

Készülhetek halálomra

Mintha apám húzná ernyedt
karomat a homlokomra,
ernyőt tartva napfény ellen
túlvilági mozdulattal,

most éppen nem vagyok fényben,
s még az új is régi reflex,
ököltől kellene félnem,
ha kezem rándul szememhez?

mintha öröklődött volna
a különben általános,
mégis jellemző gyakorlat,
mely visszaköt az apámhoz,

nemcsak kémiai tények
szabják sorsomat, a kép is,
ahogy kalap nélkül nézett
földjén, a világon végig,

kék levegő cirógatta,
mosolygott a zöld derűben,
s fölszállt az égi magasba,
miközben földjébe süllyedt,

s kezdődött egy másik élet,
ahogy bennem folytatódik
hitével és kétségével,
s tovább utódtól utódig.

Az Igét követő gének
örök megújulás tervét
rejtik, s ez az örökélet
mégis olyan, mint a nemlét,

talán ha álmodok róla,
ő az álmom éli ébren,
tudata a tudatommal
fölcserélve minden éjjel,

így jutok mennybe s pokolba
idő előtt, közben nappal
készülhetek halálomra,
beleképzelt borzalommal.

Kéne annyi szenvedély

Kéne annyi szenvedély,
amennyitől szárnyra kelve
szállnék végzetem felé,
pedig elmúlásom ellen,

s megint az a diadal
emelne, hogy mégis élek,
ott ragyognék magasan
tömegsíromból kilépve,

miképpen magam fölött
ötvenhatban, mint egy dalban
leltem olyan örömöt,
ahol én voltam a dallam,

jobban illett volna gyász,
vándormadár szárnysírása,
mint az élve maradást
ünnepelni ujjongással,

nem volt annál fontosabb
akkor sem, ha meg akartam
halni valaki miatt,
aki nem akart miattam,

s ha már elmúlt oly sok év,
ideje, hogy értsem végre,
akár egyetlen napért
hálát kell adni az égnek.

Bár a szenvedély kevés,
hogy magam is hanggá válva,
mint a pacsirta az ég
könnyű kékjét végigszántsam,

mint ősszel, ha szarvasok
násza alatta nyög az erdő,
ahogy fénycsóvát sikolt
párjáért az énekesnő,

annyi csak, mint hegedűn
sír a vonó ráadása,
s visszhangzik az elmerült
város labirintusában.