×

A Sellő

Jámborné Balog Tünde

2014 // 02
Mióta végleg otthagytam az iskolát, ritkán járok át a templomkerten, az utca másik oldaláról nézem a pineákra emlékeztető, szétterülő koronájú erdei fenyőket és az elvadult tamariskákat, a múlt elpusztíthatatlan tanúit. A fiatal tiszteletes akkurátus ember, mindent elkövet megregulázásukra, kertészt tart, aki szabályos gömbkoronát növesztő utcafákat ültet, rendszeresen nyírja a füvet, metszi a spireasövényt, de a templomkert kifog rajtuk. Hiába írtják ki az eltemetett ösvény mentén minduntalan előbújó tamariskákat, a templom alá mélyen bekúszó gyökerük minden évben kihajt. Hiába meszelik újra a templomfal alját, kiütköznek rajta a salétromfoltok, és hiába foltozgatják, a régi téglajárda mind több helyen púposodik föl, áttörve az aszfaltburkolatot, a torony meg a hajó közötti zugokban pedig sorra megjelennek az egykori tujafák helyét kirajzoló töredezett körök. Talpunk nyoma is látszik közöttük, ott, ahol Z.-vel csókolóztunk a farsangi bál után. Mintha tegnap lett volna, pedig fél évszázadnál több telt el azóta, ám a templomkertben nem úgy múlik az idő, mint más helyeken, ott most is érezni a rég kivágott tuják kesernyés szagát és bőrünk fagyszítta illatát.

A fiatal lelkész még nem tudja, amit én, és ami a Prédikátornak, másfél száz éve élt tudós elődjének evidencia volt: a templomkertben nem lineárisan követik egymást az évek, körkörösen örvénylik az idő. Elperdült táncokat, régi perpatvarokat vet újra partra, lópatkók csattogását, ágyúdörgést, a kivándorolt fiait sirató bognárné jajgatását, és a sarkon lakó meddő fiatalasszony havonta beköszöntő könnyeit.

Itt minden nap újra történik a múlt. Elporladt szomszédok járkálnak a tamariskasövények között, talicskát tol Krumplis néni, fején világos delinken­dővel megy a piacra nagyanyám, Burkhardt bácsi kocog szamaras fogatával, katonák masíroznak, agitátorok zörgetnek a parasztházak kapuján, majd hirtelen elmerülnek mind, elsüllyed az utca is, a mi utcánk, a templomkert melletti Vizes utca, az időörvény a mélybe rántja, és helyén a kétszáz éve még feltöltetlen holtág – a Földmérő térképének Régi Sárnyomója – megtelik vízzel, nádas susog, hajladozik a szélben, borzongó sásliliomok bókolnak, behúzott nyakú gém köröz a toronysisak fölött, és a templomfal téglái teleszívják magukat nedvességgel, azóta festi rájuk szürke ábráit a kivirágzó salétrom. Az egyik folt halfarkú lányra hasonlít, úgy hívtuk gyerekkorunkban: a Sellő, és mindig megnéztük, ott van-e még. Ott volt, és ott van ma is, emléke két évszázada kisért a templomkertben.

A lapokra szétesett kalendáriumokban – generációk sora tallózott bennük téli estéken – több históriát is találni vízi lényekről. Legtöbbet Hany Istókról írtak az annalesek szerzői, a lápi emberről, a Fertő-tó mocsaraiból kifogott furcsa szerzetről. Úgy vélték, elkóborolt kisgyermekként kerülhetett a vízi világba, és a Gondviselés rendkívüli kegyelméből életben maradt. Nádasban fészkelő madarak tojásain nőtt fel, és apró halakon, melyeket kézzel fogott meg, ujjai közé úszóhártyák nőttek, és bőre pikkelyesen megvastagodott az időjárás viszontagságaitól. Beszélni nem tudott, csupán artikulálatlan kiáltásokkal jelezte érzéseit, és a megriasztott madarak hangját utánozta, mulattatva az éppen regnáló Esterházy herceg vendégeit, kik összegyűltek a különleges attrakcióra, a piros libériába öltöztetett gnóm megtekintésére, de visongva szaladtak szanaszét, mikor a dülledt szemű halember az intarziás asztalkára borította ajándékát, a kosárnyi békát.

Találtam olyan feltételezést is egy ponyván árult füzetkében, miszerint Hany Istók földi ember és sellő nászából született, a csíziókban pedig lehetett olvasni régebbi idők félig hal-, félig asszonytestű teremtményeiről. Megbabonázták a halászokat, szerelmeskedtek velük, de ha megharagították őket, eleresztették a fogást, szétszaggatták a hálókat, és átokkal sújtották a helyet, ahol sérelem érte őket.

A salétromfoltból kitetsző sellőnek is volt története, sőt átka is, ami megfogant, apadjon el a kútjaitok vize, mondta, mielőtt meghalt, és ez abban a minu­tumban bekövetkezett, ezért nevezték városomat a Száraz Kutak Városá­nak, ahogy a Prédikátor följegyezte mindig magával hordott füzetébe, melynek adataiból később megírta a város és a református eklézsia históriáját, könyvében azonban nem tett említést sem a vízi nimfa és a Képíró szerelméről, sem az átokról, sem a templomkert furcsa jelenségeiről, amelyek azóta is folytatódnak, s kik elég figyelmesek és fogékonyak, nap mint nap találkoznak velük, és tapasztalhatják az átok működését is. Mert hiába készülnek szebbnél szebb szökőkutak, csobogók városszerte: ha működik az egyik, a másik vize eláll, s ha a másikból szökellnek föl a vízsugarak, a többi kút medencéje tikkad csontszárazra a kánikulában.

Az egykori Prédikátor fiatalon a Sátán mesterkedéseinek tulajdonította a templom körüli furcsaságokat, de ahogy múltak az évek, tapasztalatokban és bölcsességben gazdagodva egyre jobban hajlott rá, hogy egyfajta kegyelem működését lássa az ótemplom körüli jelenésekben, azt az isteni szándékot, amely nem enged elveszni semmit a múltból, számon tartja az oktalan verebeket – egy sem hull le tudta nélkül a porba – és az emberek haja szálát egyaránt; nem hagyja feledésbe merülni sem a szerelmek emlékét, sem a gaztettekét.

Azon az őszön, amikor az újonnan idehelyezett fiatal lelkész leverette a vakolatot a nagyparókiáról, hogy szellőzzenek az átnedvesedett falak, még tanítottam; az iskolába tartva és hazafelé jövet is átvezetett utam a templomkerten. Ahogy már említettem más írásaimban, ott láttam meg a Prédikátort. Gondolatokba merülve sétált az összeboruló koronájú ostorfák alatt, és a sárga lombokon átszűrődő bágyadt délutáni napsütés arany glóriával vette körül sötét sziluettjét. Azonnal ráismertem, pontosan úgy nézett ki, mint göttingai portréján, melyre históriájának címlapjáról emlékeztem, és meg sem lepődtem fekete taláros alakján, annyira illett az ótemplom puritán egyszerűségéhez és a nyers téglafalakhoz, hogy eszembe sem jutott az a két évszázad, ami elválasztott bennünket egymástól. Arra is később jöttem rá, hogy valójában régebbről ismerem: gyerekkoromban is járkált a templomkertben, ám akkor valóságnak hittem, az akkori nagytiszteletű úrnak, kinek prédikációit református nagyanyám az ótemplomban hallgatja. Katolikus létemre nem léphettem be oda – az apácák iskolájában rosszallták az ilyesmit –, nagyanyám ennek ellenére elvitt egyszer istentiszteletre, a szószék azonban olyan messze volt tőlünk, és olyan magasan – szinte lebegett a mennyezet alatt –, hogy nem láttam jól a hosszasan prédikáló lelkészt, csak dörgő hangját hallottam, és az sehogyan sem illett a templomkertben látott fiatal pap elmélázó barna tekintetéhez.

A nagyparókia tatarozása sokáig tartott, mert az utca és a tér alatti régi folyómeder sodró homokfolyama megrongálta az alapozást és a falakat, majdhogynem újra kellett építeni az egészet, ez idő alatt sok százszor elmentem mellette, és mindannyiszor végigsimítottam a sárgás és rózsaszínes téglákat, melyek meglepően langyosak voltak, tapintásuk lágy, mintha eleven bőrt érintenék. Ha odahajoltam, olyan lüktetést éreztem, mint mikor az erekben áramlik a vér, és ettől különös dolgok jutottak eszembe: képzeletem horgán fönnakadtak elmúlt századok üzenetei.

Akkoriban szinte naponta megjelent a templomkertben a Prédikátor barátjával, a Földmérővel, ki kétes kimenetelű holdutazásáról volt nevezetes egykoron: ő maga sem volt vele tisztában, hogy a visszaúton vagy már odafelé zuhant le léghajója, s hogy a Hold kietlen felszínéről és ólomszín tengereiről őrzött képei az emlékezés vagy az álmodozás szüleményei csupán. Jóval kevesebben tudták, hogy nemcsak térképeket rajzolt, és épületeket tervezett, hanem csillagász is volt, meghatározta az ótemplom tornyán áthaladó Kezdő Meridiánt, és mappáin attól számlálta a fokokat. Kortársai azonban botrányos szerelmeit tartották leginkább számon, előbb a Serfőző sápkórban szenvedő asszonya, majd egy hírhedetten nehéz természetű városi esküdt hites felesége iránt, kivel vadházasságban élve számos gyermeket nemzett. Állhatatlannak mondták, de hűséges volt hozzá a nő korai haláláig, sőt azután is: elveszítve Katáját élete végéig magányos maradt.

A Földmérőt a püspök alkalmazta, hogy föltérképezze uradalmait, a várost és határát, valamint megtervezze a rakoncátlan folyó szabályozását, és többször is megintette a fülébe jutó pletykák miatt, munkájával azonban elégedett volt. A Prédikátor is összebarátkozott vele. Nem érdekelték a Földmérő nőügyei, katolikus volta sem zavarta – a városban a felekezetek szép egyességben élnek egymással, nagy ünnepeken a hívek eljárnak egymás templomaiba, írta históriájában –, tudását tartotta nagyra. Főleg statikai kérdésekről értekezett vele, mert a nagyparókia egyes részei süllyedni kezdtek, falai repedeztek, és oly heves földmozgások rázták meg az épületet, hogy megmoccantak a bútorok, a pohárszék üvegtárgyai összekoccantak, húzatlan kondult meg a harang, de filozófiai kérdések boncolgatása miatt is szüksége volt a Földmérőre. Az állékonyság az állandóság leánya, s ezen minőségében az örökkévalósághoz is köze leend, barátom, magyarázta, mert aggasztotta, hogy annyi új felfedezés, találmány, eszme rengeti meg a világot, és fejében megfordult az a gondolat is, hogy a Föld tengelye kibillent helyéből, tán a bolygók is letértek pályájukról, ezért recseg-ropog minden körülöttük,

Többször is láttam kettejüket aggodalmasan vizsgálgatni a meroggyant épületet. Azt találgatták, meddig tudnak ellenállni az alapok a föld alatti áramlás rohamainak, kitartanak-e még egy évszázadot, s ha megállnak is a falak, vajh megállapodik-e, avagy vesztébe rohan a gyorsan változó világ. A Prédikátor minden rendkívülinek vélt hírt és eseményt összegyűjtött, hogy megpróbálja belőlük kikövetkeztetni a jövőt. Úgy találta, hogy az ismeretek és a technika fejlődése gyorsabb, mint az emberek tudásának és erkölcsének gyarapodása, és míg a tudomány gőzmasinán száguld, sőt repül a végtelen lehetőségeket mutató jövőbe, a nép iskolázatlan fiainak észjárása parasztszekéren döcög; bezzeg a mi időnkbe más vót, télön esött a hó, nyáron sütött a nap, azóta zavarodott össze mindön, mióta azt mondják az okosok, hogy a föld kerek, mint a golyóbis, dörmögik a kocsmákban és a piacon a garabonciásféle Teknyőkaparó véres jövendöléseit hallgatva.

Az emberek a világ végét várják, de Kegyelmed, ugye, nem hisz a sokasodó jelekben?, kérdezte egyszer a Földmérőt, magam is kételkedem bennük, de az együgyű parasztok a babonás jóslatoknak hisznek, és sorolni kezdte, mi mindenben mutatja meg magát szerintük a közelgő Apokalipszis. A Sóház utcán kétfejű borjút ellett egy tehén, a halászok sellőt láttak a Régi Sárnyomó nádasában, aztán itt volt a gyertyaszentelői förgeteg, és ama rettenetes forgószél, mely leszaggatá a zsúptetőket, galambtojásnyi jég esett, és tövig veré a kalászát hányó gabonát, most meg e tűzijáték az éjszakai égen száguldozó tűzgömbökkel, mintha a Jelenések Könyvének passzusait idéznék. A Földmérő nem hitt a közelgő végítéletben, mindez a természet műve, barátom. Nyomorult torzszülöttek és bolondos képzelgések minden időkben valának, klímánk pedig olyan szeszélyes, mint az asszonyok, kiknek viselkedését hószámuk befolyásolja. Hidegre forróság, aszályra vízár következik, de ez mindig így volt, nemcsak a népek országútjai, a szelek iránya is nálunk keresztezi egymást, s hol egyik, hol másik kerekedik felül. Amiket pedig égi jeleknek vélnek a népek, a hulló csillagok meteorok, hideg kődarabok, néma vándorai az űrnek, s ha túl közel kerülnek hozzánk, a Föld magához rántja őket, mint mágnes a vasat. Zuhantukban a léggel súrlódván átforrósodnak, majd kigyúlnak; a kisebbek elégnek, csupán a nagyobbak érnek földet. A Földmérő mutatott is egy gyermekfej nagyságú, szabálytalan formájú fekete követ, parasztok leltek rá aratás közben. Méteres gödörben hevert, körülötte nagy darabon felperzselve a gabona, csuda, hogy le nem égett az egész tábla. Ám a kő mintha ellentmondott volna a racionális magyarázatoknak, nem olyan volt, mint a fővárosi csillagdában őrzött meteoritok: titokzatos rovátkák hálózták be felszínét, melyek akár égi üzenet írásjelei is lehettek. A Földmérő sok órát töltött tanulmányozásukkal, a Prédikátort és a Képírót is segítségül hívta, állítólag Champollionnal is váltott levelet ez ügyben – meglehet, hogy a hieroglifákat megfejtő francia válaszai ott lapulnak valahol a levéltár több száz méternyire nyúló iratrengetegében, talán egyszer rálel valaki –, de egyikük sem jutott előbbre a feloldásban.

A Képíró volt a harmadik, kit bevontak társaságukba. Lám, mibennünk most együvé került az emberi lét három alappillére, a hit, a tudomány és a művészet, állapította meg a Földmérő, és a Prédikátor ménesi aszúbort töltött az ónkupákba, hogy megpecsételjék barátságukat.

Szálas, ifjú ember volt a piktor, csak öregségére vált azzá a szőrmók vénséggé, kinek K. Vidor festette emlékirataiban, nyers, fiatal hangja türelmetlenül vágta ketté a Prédikátor és a Földmérő végtelen dialógusait. Nem értem kegyelmeteket, mit prézsmitálnak itt világvégéről, okot és okozatot kutatván, ahelyett, hogy gyönyörködnének a teremtett világban, mely minden ízében szépséggel van telítve. Nézzék, izzanak a juharfák levelei, amint átsüt rajtuk a lemenő nap utolsó sugára. Ámuljanak a madarak röptén, halak lebegő uszonyán, a női test hullámzó körvonalain. Még a rút varangy bőrének mintázata is telve vagyon ékességgel. Az Úristen azért adta nekünk a földet, hogy örüljünk néki, nem hogy pusztulásától rettegjünk, s ha jelentenek is valamit ama fura krikszkrakszok a kegyelmed égi kövén, bizonnyal arra biztatnak, hogy minden órának szakítsuk le gyümölcsét.

A Földmérő, ki a latin szerzők közül legjobban Horatiust kedvelte, helyeslően bólintott, egyedül a Prédikátor volt más véleményen. Nono, barátaim, próbálta hűteni lelkesedésüket. Azt azért ne feledjék: a legkívánatosb gyümölcsök között is meglapulhat a Kígyó, hogy lépre csalja a gyanútlanokat, s ki azon almákat megkóstolá, nem csupán magának, de mind ő fajának halált evék.

Jól emlékszem arra a napra, amikor ezek a szavak elhangzottak, mert én is láttam kígyót a nagyparókia előtt. Lapos fejét előrenyújtva kacskaringózott a poros aszfalton, csúszás közben kivillant lángvörös hasa. Megtorpantam, noha tudtam, hogy nem mérges, mifelénk nincsenek viperák, ez a jószág valami siklóféle lehet – rézsikló volt, mint később kiderítettem –, mégis rám ijesztett, különösen, mikor kiöltötte villás nyelvét, mintha meg akarna marni. Hátrálni kezdtem, de nem felém igyekezett. Mielőtt elért, hangos szisszenéssel becsusszant a parókia egyik pinceablakán. Rossz ómennek tűnt, de nem nekem szólt, a Képíróra leselkedő múltbéli balsorsot jelezte. Ezt a fején látható mintázat is mutatta, nem az osztrák címerállatra, a kétfejű sasra hasonlított, miről dallamos latin nevét, a coronella austriacát nyerte, hanem a kétfarkú sellőre, aki bajt hozott a Képíróra, bár a Földmérő szerint fordítva történt, a Képíró okozta a vízilány vesztét, olyasmibe ártva magát, amibe nem kellett volna. Elszakadóban vagyunk a természettől, s hiába vágyunk vissza eredeti állapotunkba, utunk egy irányba megy, nem fordulhatunk vissza. A Prédikátor egyiküket sem okolta, a tragédia utáni prédikációjában konok híveit intette, hogy legyenek megfontoltabbak, és soha ne cselekedjenek gonosz indulatból, mint ama szerencsétlen halászok tették, akik elpusztították a Sellőt. Ne feledjétek, testvéreim, hogy Istennél az ítélet, földi ember ebbe ne kontárkodjék bele, és istentisztelet után megkérte a Földmérőt, kerestesse meg embereivel a Képírót, ki kétségbeesésében bizonyára a Lúdvári erdő füzeseiben csatangol, nehogy nagyobb bajjal tetézze azt, ami történt. Előrelátó cselekedet volt, mert amikor rátaláltak, éppen kenderkötelet hurkolt egy faágra.

A Képíró nem volt idevalósi, őt is a püspök hozatta a városba, hogy kipingáltassa vele a nagytemplomot és a nyári rezidenciát. Nem akármilyen famíliából származott, atyja és nagyatyja is neves templomfestő és aranyozó volt. Derék, istenfélő emberek voltak, és a fiút papnak szánták, mert hiába volt ügyes kezű, nem sok érdeklődést mutatott a szép mesterségek iránt, ám amikor korhelykedései miatt kipenderítették a minorita atyák noviciátusából, magától értetődött, hogy a családi mesterséget folytassa, bár atyja szerint tehetsége elmaradt a felmenőké mögött. Mestersége fogásait azonban megtanulta, ismerte a festékeket, az aranyozás módját, csudás színeket tudott keverni, jártas volt az al fresco és al secco technikákban, sőt olajfestésű oltárképeket is készített a környék falusi templomaiba, de legszívesebben piktormunkát vállalt, ami az ő idejében művészi tevékenységnek számított, hiszen divat volt a falmezőket girlandokkal keretezni, melyeket az ügyesebb mesterek különféle figurákkal díszítettek.

Első munkája a püspök nyári lakhelyének kifestése volt, és olyan jól sikerült, hogy a város előkelőségei csudájára jártak. Kivált az ebédlőterem és a fogadószoba dekorációja aratott sikert, a falszegélyeken a Maros élőlényei jelentek meg oly élethűséggel, hogy szinte hallani lehetett a halak csobbanását a festett hullámok között, és látni, hogy felröppennek a madarak a nádasból, a füzérek sarkaiban pedig dundi sellők és szirének csábították a nézőket. Csupasz keblüket ugyan – mégis a püspök termeit díszítették! – hínárok és vízililiomok szövevényével takarta el a Képíró, így próbálván ildomosabbá tenni kívánatos formáikat, az urak és úrfiak szeme azonban így is megakadt rajtuk.

Özönlöttek hozzá a megrendelések, és ha a képmásfestésben kevésbé jeleskedett is, tisztességgel elkészítette a püspök, majd a megyei urak arcmásait, és bár e festmények meglehetősen merevre sikeredtek, divat lett a nagygazdák és céhmesterek között is portrét rendelni tőle, legtöbb megbízása azonban templom- és szobapiktorolásra szólt. Inasai végezték a piszkos munkát, neki csak a díszítés maradt: márványutánzatú oszlopokat, bársony baldachinokat, szárnyas angyalfejeket pingált az oltárok köré, és virágzó lugasokat az úri házak szobáinak falára. Harmincéves korára saját háza állt a királyi sópajták melletti névtelen mellékutcában; róla nevezték később Képíró utcának, a Földmérő várost ábrázoló mappáján már ezen a néven szerepel.

Megvolt tehát mindene. Jól menő praxis, szép ház, csupán egy asszony hiányzott belőle. Szívesen fogadták volna vőnek sok módos családban, de a Képíró nem mutatott készséget a házasodásra. Talált magának nőt eleget akármely kocsmában, és válogathatott az uradalomban dolgozó summáslányok között is, bár a püspök rossz néven vette az ilyesmit, s ha a fülébe jutott, hogy valamelyik intézője latorkodik, gyorsan útilaput kötött a talpa alá. A Képírót azonban nem fenyegette ez a veszély, kizárólag olyan asszonyszemélyekkel kezdett, akik maguk is hajlandóságot mutattak a közösködésre, ilyen pedig könnyen akadt, mert igen szemrevaló ifjú volt, és olyan gyengéden bánt velük, mintha úri kisasszonyok lennének. Nem való nekem a házasélet, mondta, ha szóba hozták előtte a nősülést, jobbnál jobb partikat ajánlgatva, nem tudok megülni egyetlen asszony szoknyája mellett. Felfogadott egy idősebb özvegyet szakácsnénak. Jusztina – így hívták az asszonyságot – ugyan néha odakozmálta az ételt, de nem pletykálkodott, és rendben tartotta a házat, mellette nyugodtan élhette világát.

Ha éppen nem dolgozott, és nem a tudós barátaival való társalgással múlatta az időt, a folyóparton kóborolt. Korhadó füzeket, kényesen lépkedő kócsagokat, fémes tollú kárókatonákat rajzolt, valamint a folyó százféle halát és az ártér vadvirágait, beszédbe elegyedvén közben nádvágókkal, pákászokkal, halászokkal. Néha estéit is velük töltötte, és a bográcsban rotyogó borsos-gyömbéres halász-hal mellett az izzó parázsba bámulva hallgatta a nagy fogásokról, óriásvizákról, a csónakot elsüllyesztő, embereket vízbe fojtó holtemberről, a malachangon visító Süvöltőről, az éjszaka imbolygó, kincset jelző lidércekről, de kivált a halászokat csalogató vízilányokról szóló történeteket szerette. Nemigen akadt köztük olyan, aki ne találkozott volna életében legalább egyszer effélékkel, ám mindegyikük másképpen írta le őket: ki gyönyörűségesnek, ki gonosznak, sőt rútnak. Aranyhajuk vót. Szépek vótak, aj de szépek! Neköm kiénekölték a jövendőt. Mögmondták, hogy nem tanálok magamhon valót, nincs asszony, aki kigyünne velem a lápra kígyók-békák közé. Híttak, mennyek velük, de féltem, a Sulymoson embörcsontokat fogtak ki a halászok, motyogta a vén pákász, és véreres szemmel meredt a lángok közé.

Félrebeszél kend. Méghogy szépek! Asszonyformák, igaz, de tömpe az orruk, és dülledt halszömük van, okoskodott az ősz varkocsos bokorgazda. Kend összekeveri űket a feleségivel, a vizilányok szöbbek, mint a katolikusok templomába az angyalok, dünnyögte az egyik laptáros legény, és vigyorogva kapta félre fejét az öreg lendülő tenyere elől.

A Maros az aszályos években úgy elapadt, hogy át lehetett gázolni rajta, de ha Medárdkor beállt a negyvennapos esőzés, gyakorta megfutotta a legelőnek és szántóföldnek is valamelly részét, és kirontott a városra is, hol a régi holtágak megteltek vízzel, és több utcában csak csónakon lehetett közlekedni. Paraszt Velence, nézte a különös látványt a Földmérő, ki fiatalabb korában sokat utazott, bejárta Itáliát is, de hangjában nem volt sem gúny, sem lekicsinylés. Szerette ezt a várost, melynek minden talpalatnyi helyét, házát, telkét, száraz- és vízimalmait, ereit és folyóját, legelőit, szántóit, kender- és szőlőföldjeit felmérte és lerajzolta. Tudta, hogy aszálykor kiszáradnak és megrepedeznek földjei, salétrom virágzik ki rajtuk, mint a Szahara sós sivatagjaiban, vizes években azonban a Régi Sárnyomó is morotvatóvá változik, a templomkert az ótemplommal és a nagyparókiával szigetként emelkedik ki a vízből, és lehorgonyzott ladikokra fektetett pallókból ácsoltatnak hidat a presbiterek a templomkapuhoz, hogy be lehessen járni az istentiszteletre.

Néha egész nyáron kitartott az ár, a sópajtákban olvadni kezdett a só – bár földsáncokkal vették körül, de a víz mindenhova beszivárgott –, az utcákon és a kertekben nyüzsögtek a békák, megpenészedtek az ünneplő ruhák a ládafiá­ban, és alkonyatkor hatalmas rajokban szálltak föl a szúnyogok, vérszomjasan támadva minden élőlényre. Bár az ágyakat ritkára szőtt vászon szúnyogháló védte, sokan megbetegedtek váltólázban, többek között a Földmérő is, betegségére a megyei kirurgus ürömfűfőzetet ajánlott, a kínafa kérge – bár ismerték Európában is – nem jutott el idáig. Így történt, hogy majd egész nyáron, míg a Képíró románca és a halászok összeesküvése zajlott, lázrohamból lázrohamba esve, hagymázas állapotban didergett a vastag gyapjútakarók alatt, és mit sem sejtett a Képírót fenyegető, közelgő veszedelemről, miről a felmérésekben segédkező emberei régóta beszéltek egymás közt. Mikorra úgy-ahogy felépült, már késő volt, nem tehetett semmit.

Az éjszakai halászok fokhagymával dörzsölték be arcukat és kezüket a vérszívók ellen, és a várost keresztül-kasul behálózó fattyúereken egészen az ótemplomig feljöttek, mert az igazán nagy halak itt lapultak az iszapos tófenéken. A templomkertben kószáló Képíró – aki szegfűszegolajat használt szúnyogriasztónak – gyakran látta őket ladikjaikról kivetni a hálót, és a partról nézve úgy látszott, mintha a hold habokban fickándozó tükörképét akarnák kifogni. Munkájuk végeztével eleveztek a holtágból, és ezután csupán a bakter borízű hangja riasztotta fel a langyos éjszakában merengő, szúnyogcsípéseit vakargató Képírót. Lehet, hogy a halászoknak van igazuk, és az a büdös fokhagyma, minek nem állhatom szagát, többet ér, mint ezen illatos olaj?

Az öreg fent, a toronykörüljárón óránként elkántálta az ősi bakternótát, sőt a tülköt is megfújta, hogy jelezze az idő múlását, azután szétnézett a négy égtáj felé, tüzet, vizet, lopókat, betyárokat keresve, de egyedül a parton őgyelgő ifjút látta, amint meg-megállva figyeli a víztükrön szétfutó, táguló köröket, arra várva, hátha kibukkan valamelyik titokzatos lény. Kivált a vízilányok látására áhítozott, és sokért nem adta volna, ha legalább egy felmerül közülük.

A Prédikátor szorgalmasan jegyezgette a halászok mendemondáit is, bár nem hitt bennük. Hiába lakott a Régi Sárnyomó partján álló nagyparókiában, sose látott csodalényeket – kivéve azt az egyet, azt is csak holtan –, és a Képírót is megpróbálta meggyőzni a hiedelmek képtelenségéről, ám annak agyába úgy beleégett a vágyakozás, mintha savval maratták volna bele. És amit ennyire akar az ember, azt előbb-utóbb eléri, akkor is testet ölt számára a képzelet, ha mások nem látnak belőle semmit. A Képíró sellője azonban nem a fantázia szülötte volt, a bakter és a halászok is esküdtek rá, hogy többször látták a holdfényben lubickolni a Régi Sárnyomó tintafekete vizében, és amikor egy párás nyári hajnalon meghúzták a hálót, ott vergődött a zsákmányul esett halak között. Zihálva kapkodott levegő után, és úgy csapkodott a farkával meg a két uszonyos karjával, hogy három halászlegény alig bírta lefogni, amíg a többiek azon tanakodtak, hogy mit tegyenek vele: agyonüssék-e, ahogy a bokorgazda akarja, mielőtt bajt hoz ránk, vagy a vásárban pénzért mutogassák, netán szabadon engedjék, és valamennyiük agyában megfordult – kár tagadni –, hogy bármit döntenek is, előtte jó lenne eljátszadozni véle, mert még így, fogait vicsorítva és sárosan henteregve is kívánatos fehérnép volt. Mivel nem tudtak dűlőre jutni, úgy határoztak, hogy beteszik a haltartó bárkába, és sorsot vetnek rá, aztán akinek jut, tesz vele, amit akar, ám épp akkor ért oda a Képíró, és megpillantotta a kárászok, pontyok, cigányhalak, harcsák és csukák partra hányt tömkelegében fuldokló vízilányt. Összekuszált aranyhajába hínár fonódott, fehér bőrét fekete iszap mocskolta, halántékából vér szivárgott, zöldezüst pikkelyeire békalencse tapadt, és tagjai durva, kérges kezek szorításában vergődtek. Sikoltozott is, éles, velőkig ható madárhangon, és a Képíró szíve majd meghasadt hallatán.

Akkorra a bakter is leért a toronyból. Hallotta a Képíró alkudozását a halászokkal, és a saját szemével látta: tíz lázsiás tallért számol le a bokorgazda széles tenyerébe, de ahányszor később elmesélte az esetet, annyiszor változott a tarifa. Ükapámnak az ótemplom mögötti Hold utcai kocsmában már száz aranyról beszélt, holott ennyi pénz a világon sincsen, legfeljebb a tőzsérek meg a disznókupecek zsebében a judikai vásárra menve, és ez megkérdőjelezte szavahihetőségét, nem beszélve arról, hogy nem volt rá magyarázat, miért sétál hajnalok hajnalán a Képíró ennyi pénzzel a zsebében. Valószínűbb, hogy csak a szerződés született meg a helyszínen, a vételár később került a halászokhoz. De ha hitték, ha nem, a csapszék vendégei tátott szájjal hallgatták elbeszélését, és mindig akadt, aki hajlandó volt egy icce csigert fizetni a történet folytatásáért.

Miután megköttetett az üzlet, a Képíró karjába vette a vízilányt, és úgy babusgatta, nyugtatgatta, ahogyan az ölbeli gyermeket szokás. Amikor pedig a halászladikok eltűntek az ótemplom mögött, letérdepelt vele a partra, hogy lemossa a meggyötört testről a vért és sarat, majd visszaengedte a vízbe, hogy végre lélegzethez jusson, azután pedig gúnyáját ledobva maga is utána ereszkedett. A vízilány nem menekült előle, a holtág mozdulatlan felszínén lebegett. Széttárt karján – csuklótól könyékig – fátyolszerű uszony vöröslött, csípőtől pikkelyes, formás lábszárai halfarokban végződtek.

Lehunyta egymástól távol ülő, kissé dülledt szemét, és a hold felé emelte lapos arcát. Valóban volt benne valami halszerű, akár egy Brancusi-torzóban, orra alig emelkedett magasan álló arccsontja fölé, szája lefelé görbült, mint a kárászé, és duzzadt ajkai eltakarták hegyes, fehér fogacskáit – hej, de csúf sebeket ejtett velük viaskodás közben a halászok karján!

Valóban nem volt szép, ebben a halászmesternek volt igaza, mégis különös vonzerő sugárzott belőle, valami leírhatatlan báj, az ősidők bűnbeesés előtti, állati ártatlansága – én legalábbis ilyennek láttam, ha néha villanásnyi időre előúszott az idő mélyéből a templomkert fantomtavában, amikor a tomboló nyári zivatarok után elöntötte a víz az utcánkat, és megértettem, mivel igézte meg a Képírót az első pillantásra.

A bakter szerint a halfarkú lány csukott szemmel hagyta, hogy a Képíró magához ölelje, és ujjait fésűként használva kiszálazza hajából a hínárt, sulymot és a menedéket kereső apró halakat, amikor azonban cirógatni, csókolgatni kezdte, kiszabadította magát, és önfeledt hancúrozásba kezdett, feldobta magát a levegőbe, mint a nagy halak ívás idején, és hangos csobbanással esett vissza, majd féktelen fröcskölés közepette víz alá rántotta a Képírót, a nyakába csimpaszkodott, és sikongott örömében, mint a Maros homokporondjain pancsoló gyermekek.

Virradatig együtt maradtak, de szerelmeskedésüket, amire a bakter ugyancsak kíváncsi volt, senki se látta, nem csupán azért, mert éjfél után lenyugodott a hold, hanem mert mélyen beúsztak a nádasba. Azután már csak a nádszálak viharos hajladozása és a hangok árulkodtak arról, hogy mennyire örvendeznek egymásnak.

Szégyöntelenök! Paráználkodni Isten háza mellett, hogy nem sült ki a szömük, botránkoztak meg a Részeg Harcsához címzett fogadó kapatos vendégei, de a bakter megrázta a fejét. Megpróbálta elmagyarázni, hogy ott az ótemp­lomnál, a Régi Sárnyomó náddal, sással és mocsári nőszirommal benőtt zsombékosában semmi vétkes dolog nem történt, a Képíró és a vízilány szeretkezése olyan ártatlan volt, mint a méhek virágról virágra szállongása vagy a madarak tavaszi párosodása, de nem talált szavakat, hogy ki tudja fejezni gondolatait, ezért csak annyit morgott a bajusza alatt, amikor kendtök részögön rámásznak a napszámoslányokra az istállóba, vagy a szomszédasszonnyal kamatyolnak, az paráznaság, de ez nem az vót.

Aznap éjjel, amikor a Képíró először múlatta az időt a vízilánnyal a Régi Sárnyomó nádrengetegében, az álmatlanul forgolódók hiába várták a tűzre, vízre vigyázzatok nótát meg a tülökhangokat, melyeket számlálgatva tudni lehetett, hány az óra, mert az öreg bakter a torony első emeleti ablakában könyökölve úgy elmerült a leskelődésben, hogy életében először és utoljára elfelejtkezett kötelességéről, és arra várva, hogy azok ott lenn kijöjjenek a nádasból, olyan mélyen elaludt, hogy a kakasok hajnali rikoltására sem ébredt fel. Úgy talált rá a harangozó, hogy hangosan húzta a lóbőrt a széles ablakdeszkára borulva, és ébredés után sokáig töprenkedett, nem álmodta-e az egészet, de azért elmesélte, mi mindent vélt látni az éjszaka. Persze a harangozó sem tartotta a száját, és nemsokára széltében-hosszában beszélték a városban a különös históriát, éjszakánként kíváncsiskodó csoportok lepték el a Sárnyomó partját, voltak, akik a templomkertbe is bemerészkedtek, de nem láttak semmit. A Képíró és a vízilány – ha ott voltak is – idejében behúzódtak előlük a nádasba, és csendben maradtak, míg az utolsó bámészkodót is el nem nyelte az éjszaka.

Azt mondják, minden csoda három napig tart, és így lett volna ebben az esetben is, ha nem tűnnek el a halak a holtág vizéből. Rendre kivetették hálójukat a halászok ezután is, de nap mint nap üresen húzták fel, veresszárnyú keszeget is csak elvétve találtak benne. Eleinte véletlennek hitték, a haljárás változó, máskor is megesett, hogy nem fogtak semmit, de olyanra, hogy ily halban bővelkedő helyen hetekekig tartson balszerencséjük, a legöregebbek sem emlékeztek. Valaki dézsmálja a fogást, vélték a laptárosok, akik az öregháló két végét tartják, egyik a parton, másik a hajón, de a bokorgazda nem hitt nekik, s amikor elmondták gyanújukat, hogy szerintük a sógora halászbokra fosztogatja az öreghálót, éktelen haragra gerjedt. Nem hitte el a vádat, meggyőződése volt, hogy az a víziboszorkány az oka mindönnek. Pedig a bakter is látott idegen ladikokat a környéken, azt azonban a hályogos szemére és részegességére fogta a halászmester.

De talán még ebből se lett volna baj, ha egy béka- és tücsökhangú augusztusi éjszakán a telehold majdnem nappali fényénél a Képíró oda nem festi a Sellőt az ótemplom falára. Kerek melle akár a hold, köldöke csillag, fején mocsári nősziromkoszorú. Az volt a szándéka, hogy azon frissiben bevonja mésszel, elrejtve a kiváncsi szemek elől, így őrizve meg későbbi századokra, de mikor a kelő nap fényénél meglátta művét, nem bírta megtenni. Sellője oly eleven volt a templomfal végtelen fehérségében, oly önfeledt mosollyal lebegett a könnyed ecsetvonásokkal odavetett hullámok között, mint Maulbertsch mester angyalai az üdvözülteket ábrázoló freskón szülővárosában, a liceum kápolnájában, hogy nem volt szíve eltüntetni.

Ez az ember nincs eszénél, vonta haragos ráncokba homlokát a Prédikátor, kinek piacról jövő szakácsnéja vette észre a szemérmetlen mázolmányt – így nevezte a Képíró remekét –, s hiába ígértette meg gazdája, hogy nem beszéli ki senkinek, másnap már az egész város tudott róla, pedig a harangozó még azon órában nekiállt levakarni, és újra is vakolta a kép helyét a falon, a cselédlány meg tucatszor bemeszelte, de a halfarkú lány képe addigra oly mélyen beivódott a téglákba, hogy ha haloványan is, de kivehetően átütött a habarcson és mészen. Csapatostól jöttek az emberek, hogy lássák a botrányos ábrát, és a Prédikátor, hogy véget vessen a kínos szenzációnak, újra leverette a vakolatot, a téglákat megsúroltatta gyökérkefével, de hiába pucolták be és meszelték újra a templomfalat, a kép, ha kicsit halványabban is, újra előjött.

Hogy ne legyen annyira szem előtt, a presbiterek akkor ültettek gyorsan növő tujafákat az ótemplom mellé, de hiába takarta el lombjuk a falon felderengő halleányt, a hely mágikus erővel hatott a fiatalságra: a templomkert az időtől fogva a szerelmesek találkahelye lett. Nem véletlen, hogy mi is ott álltunk meg Z.-vel, mikor a gardedámom – barátnőm anyja – elcsúszott a jeges úton, és sántikálva lemaradt mögöttünk lányaival, és még most, két évszázaddal a történtek és ötven évvel a tuják kivágása után is látni ölelkező párokat a templomfalnak dőlve.

Mint a pestis, terjedt a pletyka a Képíró és a Sellő viszonyáról, mindenhová eljutott a hír. A püspök – bár tudós és felvilágosult pap volt, akár a Prédikátor, nem hitt a babonákban, és megbocsátó volt az emberi gyengeségekkel szemben – kiátkozással fenyegetőzött; a piacon a kofák paradicsommal dobálták meg Jusztinát, a Képíró szakácsnéját; a halászokban pedig forrton forrt a bosszúvágy, közülök mind többen okolták a vízilányt a halak elűzésével, és mind kevesebben gyanúsították az orvhalászokat. Nőtt a feszültség a városban, megtöltötte a csapszékeket, az utcákat, a halásztanyákat, komor fellegként ült meg a házak felett, és az átutazók is megérezték, akik csupán éjszakára szálltak meg a Postakocsi csárdában. Mi van itt kegyelmeteknél, faggatták a fogadóst, megöltek valakit? Vagy titkos kór pusztít a lakosok között?, de csak hümmögés volt a válasz, és az idegenek igyekeztek minél hamarabb továbbállni.

Hagyjon fel ezzel a szerencsétlen viszonnyal, barátom, bárminő szerzettel folytatja is, míg rossz vége nem leend, tanácsolta a Képírónak a Prédikátor, és olyasmit magyarázott, hogy ez nem az Édenkert, ha annak látszik is, onnan régen kiűzettünk; a természetbe való visszatérés, amit az az eretnek francia filozófus hirdet, ábránd, senki sem élheti le az életét egy illúzióval, és a váltólázából lábadozó Földmérő hozzátette, azt mondják, beszélni sem tud a kegyelmed sellője, nem lelkes lény az, ösztönei vannak csupán, mint a halaknak és madaraknak.

Ő is az Isten teremtménye, és ha nem is beszél emberi nyelven, több lélek és értelem vagyon benne, mint azokban az ostoba leányzókban, kiket a nyakamba akarnak varrni, mondta bosszúsan a Képíró, és hátat fordított barátainak.

Eközben a halászok asszonyai munkához láttak. Minden eddiginél hosszabb és erősebb hálót kötöttek, bodzafából faragott tűikkel éjjel-nappal böködték és hurkolták a vastag kenderfonalat, és a környékbeli halászbokrok titkos összejövetelt tartottak a part menti füzesben, egymásnak adogatva a pálinkás butellákat, míg ki nem ürült mindenkié, és erős esküvéssel fogadták, hogy összefogva véget vetnek a gyalázatnak, nem tűrik tovább, hogy a vízilány elriassza minden zsákmányukat. Vezetőjük a legidősebb, legtekintélyesebb szentlőrinci bokorgazda volt, aki első pillanattól kezdve el akarta pusztítani a lényt, de leghangosabban kese hajú sógora szidalmazta a Sellőt, és mint ama hűtlen feleségek megunt férjük italába a mérget, apránként csepegtette a gyanút és a gyűlöletet a kételkedők fülébe.

Abban az évben korán beköszöntött az ősz. Nappal még melegen sütött a nap, Kortyogóban, Ingóban, Szugolyban szólt a szüreti ének, de estére kelve nem susogott titkokat a nádas, sárguló, száraz levelei rémisztően zörögtek a szélben, és a Képíró libabőrösen szorította széles mellére a vízilányt, aki elkékült szájjal mosolygott, ha a Képíró a közelítő télről kérdezte, hová rejtőznek a sellők, mikor hóvihar tombol, és jégpáncél borítja a vizek hátát. Gyere velem, csinálok neked meleg vizű tavat a kertemben, óriás katlant építek, és átvezetem rajta a kanálisok vizét, mindened meglesz, amit csak akarsz, de a vízilány megrázta a fejét, azután a maga madárhangján beleénekelt valamit a Képíró fülébe. Nem emberi nyelven szólt, a Képíró szeme azonban káprázni kezdett, és képek úsztak el előtte. Vizeké, melyek széles lapályokon, majd zord sziklák között folytak, zátonyok közt örvénylettek sebesen, nádrengetegeken át kanyarogtak ágakra szakadozva, és a deltavidék mocsárvilága után kinyílt előttük, és magába fogadta őket a horizontig tartó hatalmas kékség: a tenger. E képekből tudta meg, hogy szerelmese útra kel nemsokára, és sejtette, hogy csupán miatta halogatja az indulást.

Bár ne halogatta volna!, jajdult fel a Képíró, bár ne marasztaltam volna! Bár ment volna el, amíg lehetett, és hiába próbálta, nem tudta kiűzni agyából a képet, a parton heverő vértől iszamos tetemet, és a vízilány tágra nyílt halszemének üres pillantása éjjel és nappal, ébren és álomban kísértette öregkorában is, amikor már azzá a megkeseredett, kiállhatatlan és elhanyagolt vénemberré vált, akiről K. Vidor azt írta emlékirataiban, hogy még a csizmája is szakállas.

Bár elment volna időben, jegyezte füzetébe a Prédikátor is, és élete végéig mardosta az önvád, hogy nem tudta megakadályozni a lincselést. Nem jutott át a halászok gyűrűjén, ahogy a láztól támolygó Földmérő és a rohanástól kifulladt Képíró sem. Nem tudták átverekedni magukat a szorosan összezáruló tömegen, noha ököllel támadtak az előttük állókra. Mintha sziklafalon próbáltak volna áttörni, és tehetetlenül hallgatták a halászok ütemes üsd a cafkát! bűnhődjön a tolvaj! kiáltásait, a Sellő gyengülő sikolyait és az evezőlapátok tompán zuhogó ütéseit.

Azután egyszerre vége lett. A csend hirtelen szakadt le a tömegre, és olyan súllyal nehezedett rájuk, hogy térdük rogyadozni kezdett, meggörnyedtek alatta. Sokáig tartott, míg fölengedett a bénultság. Egyenként szállingóztak el, lesunyt fejjel, szemüket a földre szegezve, először a bámészkodók, azután a halászok, csak ők hárman maradtak ott a csatakos füvön a hálóba gabalyodott véres húscsomó körül, és a hirtelen eleredő eső könnyei addig záporoztak rájuk, míg el nem nyelték őket mindenestül a múlt haragos hullámai.

Ősz van megint, hosszabbodnak az éjszakák. Elmúlt Szent Mihály napja, elhallgattak a tücskök, bánatosan cirreg az őszi bogár, a templomkert tamariskáin ökörnyálfoszlányok lebegnek. Keleten, a láthatatlan hegyek mögött már készülődnek a korai fagyok, hogy egy szürke reggelen fehér jéghártyával vonják be a pocsolyák mocskos vizét, és a dagadozó felhők is útra kelnek lassan északról, hogy szűz hóval takarják el az emberkéz által ejtett sebeket a föld testén. A természet pihenni készül, csak a templomkertben örvénylik háborodottan az idő.

Pár hete régi sírt találtak az ótemplom mellett. Szennyvízcsatorna épült, mint mindenütt a városban, munka közben bukkantak a csontokra. Amint meghallottuk, elmentünk Z.-vel megnézni, bár esőre állt az idő, és hideg szél fújt át a templomkerten. Fáztunk. Összébb húztuk magunkat, amíg végigbotorkáltunk a hepehupás járdán: öreg pár a leveleiket hullató ostorfák alatt, útban egy ismeretlen halotthoz.

A gondosan nyírt gyepen csavart törzsű, öreg erdei fenyő mellett földkupac emelkedett, frissen ásott árok húzódott mellette a nagyparókiáig. Lent, a gödörben a koporsó fája elkorhadt, de a föld barnább volt a deszkák helyén, és a sarkokon ott rozsdálltak a négyélű, elkeskenyedő, laposra kalapált fejű szögek, cigány szegkovácsok jellegzetes munkái, melyek valaha összetartották. Sötét, palaszínű felhők úsztak el az ótemplom fölött, meg kellett erőltetni a szemünket, hogy a sír mélyére lássunk, de hirtelen világosság támadt, kitört a nap a felhők mögül, és ahogy besütött a padmalyba, szikrázni kezdett az agyagos talajba ágyazódott csontváz. Medencéjétől lefelé ezüstpikkelyek borították, azok verték vissza a napsugarakat, és csak mikor szemünk megszokta a vakító csillogást, láttuk, hogy csontjai több helyen töröttek, koponyája kettérepedt. Legfurcsább az volt, hogy mindkét lábfeje hiányzott, a lábtőcsontok sugarasan álló, hosszú szálkákban végződtek, orsócsontja mellett pedig tüskék sorakoztak, akárha uszonyok lettek volna. A gödör mellett fényes, fekete kő hevert, felszínét belevésett jelek rovátkolták, sírjelnek szánták, akik eltemették.

Ebédidő volt, a munkások szétszéledtek, ketten maradtunk Z.-vel, de nem sokáig. A templomkert túloldalán álló iskolában – ahol ötven évig tanítottam – éles hangon felsivított a csengő, és lármás kamaszok tódultak ki a térre. Szanaszét szaladtak, de egy fiú és egy lány odajött mellénk. Jujj, ez nagyon durva, tisztára, mint a halloweeni maskarák!, szólalt meg a lány, látod, milyen furcsa a lába?, mire a fiú felnevetett, biztos marslakó, mondta, vagy sellő. Na gyere már, húzta maga után a lányt az ótemplom felé, oda, ahol a hulló vakolat alól még mindig kisejlik a Képíró műve.

Elindultunk mi is. Csend volt, csupán Z. botjának ritmikus kopogását hallottam, és a saját szívverésemet. A sarokról – ahonnan egykor a tamariskasövény indult – visszanéztem. Hárman álltak a gödör szélén: fiatalos külsejű, taláros pap és szintezőlécet tartó, középkorú férfi fogott közre egy lobogó hajú ifjút. Szóltam Z.-nek, de mire hátrafordult, már nem volt ott senki, csak egy vöröshasú siklót láttunk becsusszanni a nagyparókia pinceablakán.

Másnap múzeumi emberek jöttek, fényképeket csináltak a helyszínen, majd dobozba tették a maradványokat, és magukkal vitték. Az üres sírt azóta betemették, csak a helye látszik: fekete négyszög a templomkert zöld pázsitján, egy-két csillámló pikkellyel a rögökön.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben