×

A kompozíció ereje

Alakok és Esti Kornél

Bengi László

2014 // 02
Kosztolányi Dezső újságírói és szépírói működése közé nehéz éles határvonalat húzni. Nem csupán a motívumok, ötletek és gondolatok kölcsönös fölbukkanása mutatja azonban, hogy a két területet Kosztolányinál – sőt általánosabban: a kor számára – nem lehet egymást kizáró ellentétpárba rendezni. Olyan kötetek is tanúsítják ezt, mint például az 1929-ben napvilágot látott Alakok. Úgy vélem, a Molnár C. Pál illusztrálta elegáns könyvecske önmagában és életműbeli helye révén egyaránt figyelmet érdemelhet.

Az Alakok keletkezéstörténete

Az Alakok riportjai közel két éven keresztül, 1926 áprilisa és 1928 februárja között lényegében heti rendszerességgel jelentek meg a Pesti Hírlap hasábjain.1 Nem előzménytelen jelenségről van szó, hiszen Kosztolányi nemegyszer írt hosszabb-rövidebb cikksorozatokat. Olyannyira, hogy újságírói pályája jószerével rögvest egy efféle sorozattal indul: a Bácskai Hírlapban névtelenül napvilágot látott Heti levelekkel. Majd olyan, lényegében önálló rovatok következnek a pályán, mint például a – Kosztolányi által talán csak részben írt, de bizonyosan általa szerkesztett – Pardon, a (Bácsmegyei) Napló-beli – másodközlésben megjelenő rövid színes híreket egybefogó – Tere-fere, s természetesen Kosztolányinak saját lapjánál, a Pesti Hírlapnál írt rovatai: a Vasárnap vagy az Ember és világ.

A saját rovat újságírói sikert, legalábbis megbecsülést jelez, egyúttal azonban kötelezettséggel is jár, a rendszeresség kényszerét róva írójára. Paradox mód könnyíthetik e feladatot, egyszersmind az olvasóra gyakorolt hatást is fokozhatják a rovat vagy sorozat formai-tartalmi kötöttségei. Hiszen a lap olvasóinak emlékezetében könnyebben kapcsolódhatnak össze – egymás hatását erősítve-fokozva – azok az írások, amelyekben nemcsak a (rovat)cím, de például a keret, a szerkezeti fölépítés, a téma jellege is egybecseng. Ez az ismétlődés pedig az írónak is egyfajta fogódzót jelenthet, orientációt, támaszt vagy segítséget a folytatás kiötléséhez, ezáltal a nem mindig a semmiből indulás biztonságát adhatja meg számára, rosszabb esetben az „egy kaptafára” alkotás lehetőségét.

A sorozat tematikai-motivikus kapcsolatai, a megformáltság hasonlósága, a hangnem rokonsága egyfajta füzérszerűség megjelenését eredményezik, legalábbis ennek alapját képezhetik a publicisztikában. Ebből a távlatból újfent szorosnak mutatkozik az összefüggés Kosztolányi újságírói és szépírói alkotásmódja között. A szegény kisgyermek panaszai és az Esti Kornél éppúgy tekinthető vers-, illetve novellafüzérnek, mint az ezek folytatásaként is olvasható A bús férfi panaszai és az Esti Kornél kalandjai, vagy például a Tengerszem kötet utóbbit követő két ciklusa, az Egy asszony beszél és a Latin arcélek. Szegedy-Maszák Mihály alighanem joggal véli úgy, a füzérszerű műforma Kosztolányinál nem csupán tematikus kapcsolatot foglal magában, hanem a kompozícióalkotás nyitott lehetőségét is. A kötetek vagy kötetbeli füzérek kialakításakor Kosztolányi – kisebb-nagyobb szövegváltoztatásokat is végrehajtva – újrarendezi írásait, vagyis más összefüggésbe illeszti, és ezáltal átértelmezi a korábban önállóan megjelenő műveket.2 Ha ez az eljárás nem is mondható álta­lánosan jellemzőnek az író állandó rovataira, sőt részben ezeken belüli cikksorozataira sem, annál inkább igaz az önálló kötetté is formált Alakokra vagy folytatására, a Bölcsőtől a koporsóig kötetre. Kosztolányi e könyvek kialakításakor válogatott, módosított – és legfőképp újrarendezett.

Az Alakok füzérjellegéből, azaz keretében rögzített, egyébként viszont nyitott, szabadon bővíthető kompozíciójából következően nehezen megítélhető, mikor is vetődött föl Kosztolányiban az önálló kötetté formálás első ötlete. Teljességgel még az sem zárható ki, eleve ezzel a szándékkal vágott bele a riportok készítésébe. Erre utal a szövegek írásának intenzitása, rendszeressége, továbbá az is, hogy az 1929-es könyv kerete – a Bába és a Sírásó – az Alakok riportsorozatának igen korai, második és harmadik darabja volt. Habár e két írás eredetileg inkább egymásra felelő párt alkotott, semmint föltétlen egy, már eltervezett kötet keretéül szolgált.

Könnyen lehet, Kosztolányi számára az Alakok indulásakor fontosabb volt a sorozat tetszőlegesen bővíthető, alakítható, sőt berekeszthető jellege, semmint egy erősebben kötött kompozíció kigondolása. Erre utalhat, hogy az 1925 októberében Costo álnéven közölt Budapest – mely a kilencedik kerületet mutatta be sajátos nézőpontból – folytatás nélkül maradt, hiába előlegzett meg a Tíz kerület, tíz képben alcím kilenc további, föltehetőleg el sem készült írást.3 Ezzel szemben az Alakok szabadabb mozgásteret engedett az elgondolás időközbeni változtatásához és az írások későbbi újrarendezéséhez. A szerkezet részleges kötöttsége és a témaválasztás viszonylag szabad nyitottsága szerencsés együttállásuk révén segíthették a sorozat mindegyre gazdagodó, a pályát tekintve is bőségesnek mondható kifejlését.

Az szinte bizonyos, hogy az Író című reprezentatív riport már a kötetté formálás jegyében született 1926 végén. Az ezt követő két évben Kosztolányi – miközben bosszantotta is a késlekedés – többször újragondolta-átalakította a kötet tervezetét. Az első híradás nem sokkal az Alakok lapbéli sorozatának megszakadását követően, 1928 áprilisának közepén értesítette a Magyar Hírlap Mi készül? rovatának olvasóit, hogy Kosztolányi kötetbe gyűjti foglalkozásportréit. Majd ugyanezen rovat decemberi híradása úgy erősíti meg a hírt, hogy az 1929 elejére tervezett könyv két kötetben kereken száz riportot fog tartalmazni.4

A kitűzött terv csak a megjelent kötethez képest tűnik föl alig hihetőnek – az 1929-es Alakok 35 írást tartalmaz. Csakhogy a puszta számokat tekintve 1928 elejéig a száz írás kétharmada, közel hetven riport készült el – más kérdés, hogy Kosztolányi mindet alkalmasnak ítélte-e a kötetbeli közlésre. Utóbbi ellen szól, hogy végül nem másfélszeresére bővítette, de éppen ellenkezőleg: majd felére rostálta a már kész foglalkozásportrék körét. Ám ettől függetlenül el lehet gondolkodni a kérdéseken: Miért szakadt meg a sorozat 1928 februárjában? Majd közel egy év után miért tér vissza a füzér folytatásának gondolatához Kosztolányi – hiszen a százhoz még legalább harminc írás hiányzott? S vajon milyen cikkek adták volna ki a kötet még hiányzó részét?

Kiss Ferenc úgy gondolta, az Alakok sorjázását a Zsivajgó természet kidolgozása váltotta föl.5 Nem tagadva a két füzér összefüggését, ez ellen szól, hogy míg az utolsó foglalkozásportré 1928. február 12-én jelent meg, a Zsivajgó természet részét képező sorozatok közlése csak több mint három hónappal később, májusban veszi kezdetét. Márpedig mindkét ciklus megjelenésének nagyjából heti rendszeressége azt sugallja, Kosztolányi nem várakozott közlésükkel, hanem – újságírói tempóval – lényegében hétről hétre „szállította” a soron következő részletet. Még ha nem is mutat teljes szabályosságot az írások időbeli eloszlása, ez a két sorozat közti negyed évnyi kihagyást nem indokolja – mármint akkor nem, ha úgy véljük, az egyik ciklus ötlete szakította meg a másik füzér továbbírását.

Megítélésem szerint részben eltérő válaszra engednek következtetni azok az adatok, amelyeket a Mostoha keletkezéstörténete kapcsán Bíró-Balogh Tamás mutatott be. Az Alakok tervét bejelentő – a benne szereplő írások számát még meghatározatlanul hagyó – áprilisi híradás ugyanis arról szintén tudósít, hogy Kosztolányi új regényen és drámán dolgozik.6 Úgy gondolom, ez a munka – a sokszor elkezdett, de be soha nem fejezett Mostoha írásának 1928 elején kezdődő szakasza7 – vethetett véget egyik hétről a másikra a foglalkozásportrék cikksorozatának.8 A Zsivajgó természet mozaikos írásai talán kevesebb figyelmet követeltek, s így könnyebben voltak összeegyeztethetőek a dráma- vagy regényírással. Ám az sem zárható ki, az új füzér indulása immár az éppen csak beharangozott Mostoha elakadásának, a munkakedv alábbhagyásának jele.

Nem osztom Kiss Ferenc álláspontját a Zsivajgó természetről, mikor úgy látja, „Kosztolányi művészi ösztönének éberségére vall, hogy ezt a viszonylag szegényesebb anyagot meg se kísérli olyan módon feldúsítani, mint portréi anyagát. Nem diktál magára olyan terhes kötelmeket, amilyeneket egy-egy »állatportré« vagy növényjellemrajz jelenthetne.”9 Az 1928 májusában induló mozaikok sorát, a Virágok beszédét már a következő héten megtöri a beszédes című Állat-portrék. Oroszlán, amely formailag teljesen illeszkedik az Alakok sorozatába. Nyilvánvalóan fiktív interjú, amely az állatkertben készült – néhány mondata képezi majd vázát a Zsivajgó természetben megjelenő Oroszlánnak.10 Ugyan az Állat-portrék cím többes száma sorozatot sejtet, nem következik rá folytatás. Csak augusztusban és szeptemberben jelenik meg három újabb önálló tárca: A kutya beszéde, A macska beszéde, A majom beszéde. Mindhárom írás erősen rövidítve, részben átdolgozva lesz majd a Zsivajgó természet eredetileg 1928. október végén és november elején megjelent Állatok beszéde ciklusának része. Ugyanakkor ezek – mint címük is sejteti – formailag már nem az Alakok interjúihoz állnak közel, hanem a Zsivajgó természet fiktív magánbeszédeihez.11

Az Alakok 1928. februári megszakadása után májusban Kosztolányi – ha nem is minden változás nélkül, de – mintha megpróbált volna visszatérni a sorozathoz. A pesti foglalkozások panorámáját esetleg a pesti Állatkert lakóinak bemutatása követte volna.12 Azonban a fiktív interjú nem bizonyult megfelelőnek – talán az egy-egy állatban rejlő lehetőség, a hozzá kapcsolódó ötlet nem volt elegendő ahhoz, hogy egy teljes tárcát kitöltsön, talán az író-interjúkészítő alakjának státusa vált a nyilvánvalóan kitalált beszélgetésekben bizonytalanná. Akármilyen okból, végül is az Alakok műformája helyébe hosszabb-rövidebb kitalált magánbeszédek léptek, még egyszer fölvillantva az önálló tárcák lehetőségét, de gyorsan el is vetve azt a mozaikos szerkesztés javára.

A későbbi Zsivajgó természet egy-két szövegelőzménye tehát megpróbál visszatérni az Alakokhoz, de az erre irányuló rövid kísérleteket mind határozottabban önálló forma váltja föl. Úgy vélem ezért, a két füzér viszonyát nem a megszakítás jellemzi, hanem éppen ellenkezőleg: az 1926-ban kezdődő sorozatból kiinduló, a folytonosságot is megtartó, de a részek írásának menetével alakuló, előre nem tervezett formaváltás.13 Olyan – adott esetben a publicisztika keretei közt megmutatkozó – jelenségről van tehát szó, amelyre más példákat is lehet találni, többek közt a Mostohát vagy az Esti Kornélt. Az Alakok és a Zsivajgó természet kapcsolatát szerzőjük sem tagadta. Föltehetőleg ugyanis az ő nyilatkozatán alapul az utóbbi kötetet beharangozó híradás: „Egészen újszerű írásmű, amelyben megszólal az egész természet: az állatok, rovarok, növények, ásványok jellemzik saját magukat. Ez a könyv tulajdonképpen kiegészítő része Kosztolányi nemrég megjelent Alakok című kötetének, amelyben embereket mutatott be az író hasonló módon.”14

Az Alakok hírlapi megszakadásának okát tehát a Mostoha megírásának szándékában látom, és részint ez utóbbi nehézkes haladásában, sőt elakadásában keresem azt az okot, amely előbb talán a Zsivajgó természet alakulásának több irányba nyitott tapogatózásához, majd különösen az Alakok száz írásra történő kiegészítésének gondolatához vezetett 1928 decemberére.15 Hogy utóbbira nem került sor, többféleképp is magyarázható. Akár a Zsivajgó természet új irányba vezető formálódása is vélhető mögötte. Némiképp úgy tűnhet föl, mintha 1928 végén Kosztolányi két szék között a pad alá esett volna: a Mostoha munkálataival elakadt, és a nemrég elhagyott Alakok folytatásával sem boldogult.

Hátravan még annak kérdése, hogyan gondolhatta el Kosztolányi az Alakok kikerekítését. A beharangozó hír alapján az a legvalószínűbb, hogy a meglévő sorozatot folytatta volna azonos formában – tehát további tipikus pesti foglalkozásportrékat illesztett volna a meglévőkhöz. Az sem zárható ki azonban, hogy az Alakokból összeállított kötetet már ekkor az éppen formálódó s később is az 1929-es könyv folytatásának mondott Zsivajgó természet kísérte volna, második kötetként. Ha így volt, akkor Kosztolányi talán még nem mondott le végleg arról, hogy a rövid mozaikokat hosszabb, akár önálló tárcákká bővítse, és formailag-hangnemileg a riportokhoz közelítse. Ez ellen szól azonban, hogy az év végén inkább már a két füzér poétikai eltávolodása, semmint közeledése tapasztalható.

Legkevésbé tartom valószínűnek azt az eshetőséget, hogy a Bölcsőtől a koporsóig kötet ciklusai alkották volna a tervezett második kötet magját. Emellett szólna, hogy egy levelében Kosztolányi föltehetőleg az 1933-as kötetet említi úgy, mint Új alakokat.16 Csakhogy nem sok jel mutat arra, az évek múltán összeállított kötet ciklusait már 1928 végén tervezgette volna írójuk.17 Különösen az utolsó rész rokonokat bemutató öt tárcája üt el – már formájában is – az Alakoktól és a későbbi könyv többi írásától: természetükből adódóan emlékezések, s nem interjúk, amelyek ráadásul 1932 második felében jelentek csak meg. És nem is pesti, hanem jellegzetesen szabadkai alakokat mutatnak be.18

A Bölcsőtől a koporsóig kötet első két ciklusának írásai egymást elég szorosan követve, 1930 tele és 1931 nyara között kerültek az olvasók elé.19 Az Alakok kikerekítésének elgondolása és a későbbi folytatás új szövegeinek megindulása között szinte pontosan két év telt tehát el. Ezt a késlekedést ugyan indokolhatják Kosztolányi egyéb munkái, a két év mégis túl hosszú időnek tűnik föl számomra ahhoz, hogy a Bölcsőtől a koporsóig első két ciklusának viszonylag részletes tartalmi-szerkezeti vázlatát az Alakok összeállításának idejéig vezessem vissza.20 Ezért úgy vélem, az Alakok 1928 végén fölvetett második kötete szerkezetét tekintve közel sem, tartalmát illetően pedig csak részlegesen azonos azzal a kötettel, amely afféle „új alakokként” valóban az 1929-es könyv négy évvel későbbi folytatását hozta.21

Az Alakok és az Esti Kornél

Az Alakok és az – „új alakokként” is olvasható Bölcsőtől a koporsóig kötettel egy évben megjelent – Esti Kornél szövegegyüttesei látszólag igen eltérő helyi értékkel bírnak Kosztolányi életművében, nem egy vonatkozásukban mégis párhuzamba állíthatók. Alább négy jellegzetességet emelek ki: a kötetszerkesztés, a beszédhelyzet, a kitaláltság és az öntükrözés szempontjait.

Nem teljesen alaptalan úgy érvelni, hogy az Alakok kötetkompozíciója és a Bölcsőtől a kopor­sóig némely ciklusának szerkezeti rendje kevésbé szigorúan megalkotott, mint az Esti Kornélé.22 A kérdést persze árnyalhatja, ha viszonyítási pontként nemcsak az 1933-as kötetet, hanem a fejezetszámozást és a regényformára való utalást immár mellőző 1936-os ciklust, az Esti Kornél kalandjait választjuk. Azonban a szóba hozott füzérek mindettől függetlenül is jórészt osztoznak abban, hogy nem hírlapi-folyóiratbeli megjelenésük sorrendjében hozzák az írásokat – a szövegek elrendezését meghatározó szerkesztői elgondolásra irányítva a figyelmet.

Az Alakok és az Esti Kornél – nem tagadva az eltérő közelítések érvényét sem – egyaránt keltheti olyan kötet benyomását, amelyben az írások nyitottságot sugalló egymásutánját határozottabban rögzített keret fogja valamelyest egységbe. Az 1933-as könyv első fejezete nyíltan szót ejt az elbeszélő és a címszereplő születéséről, gyermekkoráról, amely történetszálat folytatja a második fejezetben elmesélt első iskolai nap, a harmadik fejezet érettségi után tett utazása, s bizonyos mértékig az ötödik fejezetben bemutatott pesti nap története. Ha az Esti Kornél első fejezetei egy életút töredékesen bemutatott, illetve törésekkel szabdalt indulását körvonalazzák, a záró novella villamosutazása emez életút allegorikus összefoglalásaként, jelképes halállal záródó kicsinyítő – egyszersmind torzító, mert erőteljesebb folyamatszerűséget mutató – tükreként is olvasható. A fejezetek sora nem mutat be egyenes vonalban fejlődő, problémátlan egységben kibomló életpályát, de a kötet egyaránt fölvillantja ennek kezdetét és végét.

Az Alakok portréinak utólagos elrendezése hasonló keretet jelöl ki: a riportok sorozatát a születést középpontba állító Bába nyitja, és a halálra figyelmező Sírásó zárja. Kosztolányi tehát az eredetileg egy hét különbséggel megjelenő „riportpárban” rejlő kompozíciós lehetőséget aknázza ki 1929-es kötetében. Egymástól eltávolítva megbontja a két írás közvetlen egységét, de a közéjük ékelődő cikkek kereteként megőrzi azok tükörviszonyát. Ennek fényében az Alakok fölfogható a születés és a halál közt megnyíló emberi élet változatainak bemutatásaként, alakokat és társadalmi helyzeteket pásztázó sokszínű körképként. A „bábától a sírásóig” rendezőelve ugyanakkor kevéssé hangolja össze a születés és halál eseményének megidézését és a panorámaszerű bemutatást, a füzérszerű kompozíció lekerekítését és az életút képzetének fölidézését. A „keret” eme két funkciója az Esti Kornélban már bajosan különválasztható: mintha az Alakok frappáns – de csöppet publicisztikai ízű – megoldása az 1933-as kötetben válna poétikailag is indokolttá.

Az Esti Kornél első fejezete – amellett, hogy a kötet némi túlzással akár egy osztott személyiség belső párbeszédeként is olvasható – író és címszereplő rendszeres találkozásaira vezeti vissza a könyv megszületését. Olyan (fiktív) dialogikus beszédhelyzetet jelöl tehát ki az írások számára, amely nagyon is rokon az Alakok sorozatát alkotó beszélgetések szituációjával. Amint az újságíró az adott foglalkozást űző riportalany történetét, élettapasztalatát, vélekedését foglalja bele tárcájába, úgy írja meg a bevezető fejezet kitalált keletkezéstörténete szerint az elsődleges elbeszélő a címszereplő által előadottakat. Igaz, miközben az Alakok ismétlődő szerkezetű, rövid keretbe foglalt interjúk szabályos sorából fűződik össze, az Esti Kornél fejezetei igen eltérő formákat és elbeszélői helyzeteket képviselnek. Csakhogy ez a változatosság, az első és a további fejezet között feszülő részleges ellentmondás akár ki is emeli, mert kérdéssé teszi, hogy az 1933-as nyitó fejezet az olvasói elvárások előzetes hangolásában az Alakokéhoz igen hasonló stratégiát érvényesít.

A két kötet párbeszédes jellege vagy intenciója könnyen összefüggésbe hozható fiktív és valós határának elbizonytalanításával. Az Esti Kornél áttételes-többszörözött elbeszélői helyzete, a narratív síkok és szólamok bonyolult kapcsolatrendszere folytán nem kínál biztos mértéket a reto­rikai­mo­dá­lis jellemzők mérlegeléséhez. A szereplők összetett poétikai viszonyai és – ezzel össze­füg­gés­ben – az önéletrajziság eltérő, több szinten történő megidézései nem teszik lehetővé a kitaláltnak és valósnak minősített szöveg- és cselekményelemek ekként való rögzítését. A kötetkompozíció egyik fontos hatáseleme föltehetőleg éppen abban áll, hogy mindegyre nyitva tartja az újraértékelés lehetőségét a figyelmes (újra)olvasó számára.

Az Alakok interjúi első látásra egyszerűbb képletet sejtetnek, mint az Esti Kornél. Ám hiába mutatkoznak a beszélgetések „hitelesnek”, már a kötet korai ismertetői hajlottak arra, hogy mint „ál-interjúkra” tekintsenek a könyv írásaira.23 Pedig a sorozatnak minden bizonnyal mintái lehettek az 1925-ös Párbeszédek, azok a (valós) interjúk, amelyekben Kosztolányi – az Alakok indulását alig egy évvel megelőzően – több ismert személyiséget keresett föl. A beszélgetés nyomán formált riport újságírói műfajával korábban és később is találkozni Kosztolányi pályáján;24 a Párbeszédeket a tudatos sorozattá formálás, végső soron a ciklussá szervezés avatja az Alakok egyik közvetlen előzményévé.25

Az Alakok ugyan ismert emberek helyett tipikus foglalkozásokat kíván bemutatni, a riport keretébe illesztett interjú formai elvárásait szinte egyáltalán nem rúgja föl. Mégis több olyan mozzanatra lehet akadni, amelyekben a valamelyest is gyanakvó befogadó fikciós önbejelentést láthat: a kitaláltság leleplezését. Például az Író önmagában még olvasható lenne a helyzetben rejlő pillanatnyi lehetőséget kihasználó gegként. Azonban az 1929-es kötetben már ezt megelőzően is efféle hatást kelt a – talán nem véletlenül a sajtó és újság közegében mozgó – Rikkancs, mikor föloldja, megragadhatatlannak mutatja a benne megszólaltatott figurát: „Fehérlik az újságkötegektől, melyek hóna alól nőnek ki, akár a szárnyak, s azokon repül, gyorsan, az izgalom viharában, rekedten vijjogva. Igen: fehér, gyors és rekedt, mint a sirály. A liget körül pillantom meg. Igyekszem megállítani. De az nem megy oly könnyen. Át kell karolni, meg kell ölelni. Egy darabig még ide-oda csapkod, tovább kering, magával vonszol. Lehullik a padra.” Majd a cikk zárlatában: „Hóna alatt az újságokkal száll-száll, már messze tőlem, magasan az utca fölött, a házak fölött, a liget fái fölött, és ordít, torkaszakadtából.”26 Ahogy különösen az írás nyitánya elmossa a rikkancs és az általa árult újság különbségét, többféle – a szépirodalom és újságírás határát is elhalványító – értelmezésnek nyit teret. Adható olyan szociális jellegű magyará­zata, amely a munka embert maga alá gyűrő, lényét és független személyiségét fölemésztő hatalmát vagy hatását emeli ki. De olyan olvasata is elképzelhető az írásműnek, amely a hír gyorsaságának, sebes elterjedésének és elenyészésének, feledésbe merülésének, a sajtó erejének és az újságok megképezte jelentés tünékenységének reflexióját látja a rikkancs alakjában.

Hasonló, újfent a sajtót idéző fikciós, hihetetlenbe hajló zárlata van a Gyorsírónak, amely a Bölcsőtől a koporsóig harmadik ciklusának lett része. Kezdetben még gondolhat az olvasó a karikatúra típusalkotó törekvésétől nem idegen túlzásra, a jellemző vonásoknak a tárca elejétől megfigyelhető fölnagyítására: „Barátom a búcsúzkodásnál kellemes meglepetéssel szolgál. Közli, hogy párbeszédünket, mely átlag 200 szótag sebességgel folyt, anélkül, hogy észrevettem volna, szóról-szóra lefirkantotta a kézelőjére. Megbámulom a kitűnően olvasható sztenogramot, mely kézelője fehér síkján alig foglal el tíz négyzetcentiméternyi helyet.” A szituáció rajza azonban nem áll meg ezen a ponton: „Célzást teszek arra, vajon rendelkezésemre bocsátaná-e. Ő hajlandó erre. […] Sajnos, a kéz­elője nem lecsatolható, össze van varrva az ingével. De ő máris vetkőzik, s átnyújtja az ingét. […] Az ingét borítékba zárom, lepecsételem, s elküldöm a nyomdának, hogy azonnal szedje ki.”27

Azokat a foglalkozásportrékat, amelyek leginkább belül maradnak a hihetőség – egyébként közel sem magától értetődő – keretein, az önnön kitaláltságukra utaló, mintegy fantasztikumba futó írások fényében szintúgy nem valós párbeszédek hű lejegyzéseként érdemes olvasni. Sokkal inkább kereshető bennük a beszélgetések utólagos lejegyzése, riport jellegű keretbe foglaló, kiszínező és az újságolvasói érdeklődésnek megfelelő átírása – a sajtó természetével egybehangzóan éppannyira alkotó-alakító, mint közlő-közvetítő munka.

A riportok többsége föltehetően igen szabadon kezelt minták nyomán születhetett. Talán erre utal Kosztolányi egy évekkel későbbi megjegyzése, amely éppúgy óvatos jelzése lehet az Alakok fikci­ós (torzító-poentírozó, illetve átíró) vonásainak, mint amennyire megerősíti azt az olvasói beállítottságot, amely a portrék alapjaként valós modelleket föltételez: „Egy gép sütkérezett a nyári alkonyatban. Óriási ezüstszárnyán lógázva üldögélt a repülő, régi ismerősöm. Rám mosolygott napbarnított arcával. Annak idején ő szolgált mintául a repülőről szóló rajzomnak, mely az Alakok című kötetemben is megjelent. Hívott, fel a levegőbe, sétálni. Kissé eltűnődtem. Tudtam, hogy ő ismeri gépe szerkezetét, de én viszont az ember szerkezetét ismerem. Nem óhajtok azoknak keze közé kerülni, akikről valaha írtam.”28

Végül – a keretező-metaforikus cikluskompozíció, a párbeszédes narratív helyzet, valamint a nem egyértelműen s egyöntetűen valós/kitalált modalitás mellett – az Esti Kornélt és az Alakokat rokonító negyedik vonásként említem az önreflexióra való igény megjelenését, a füzérek hol gyöngébben, hol erősebben fölsejlő önértelmező karakterét. Az 1929-es kötet utolsó előtti, Író című riportja jószerével összefoglalja az Alakok eddig említett poétikai jegyeit, és így afféle kicsinyítő tükörként működik, még ha nem is adja a kötet olyan értelemben vett fiktív keletkezéstörténetét, mint az Esti Kornél első fejezete.

Az 1926 karácsonyán – tehát hangsúlyos időpontban – megjelent riport Kosztolányinak mint újságírónak a beszélgetése önmagával mint íróval. Az ironikus hangnem és a játékos beszédhelyzet a riport képzeletbeli jellegét nyomatékosítják, miközben nehéz lenne a cikk modelljének valóságosságát kétségbe vonni. A személyiség megkettőzése-megosztása révén előálló alakmásszerkezet egyaránt tételez folytonosságot az én szerepei között, és jelzi író és újságíró szemléletmódjának, alakjának és közegének különbségét. A füzér kiemelt, mert önértelmező darabja ekként egyszerre simul bele a kötetbe, és ugrik ki abból, jelezvén annak határait.29

Az Esti Kornél nemcsak az első fejezet írójának és a címszereplőnek a viszonyában, hanem több szinten is meg-, illetve újraalkotja az alakmásként való értelmezés feltételrendszerét.30 Ekként bár összetettebb keretek között, de az Alakokhoz hasonlóan épít azonosság és távolságtartás modális kettősségének olvasói tapasztalatára. Az alakmások – realizált és fikcionalizált – párbeszéde a személyiség önellentmondásos szerveződését viszi színre: az én osztottsága az egységes önkép hiányát vonja maga után, megtöbbszörözése pedig egyediséget aláásó sorozatszerűséget implikál.

Az Esti Kornél keletkezéstörténete – az Alakok felől

Az Alakok és az Esti Kornél között nemcsak a hol szorosabb-teljesebb, hol távolibb-részlegesebb formai-poétikai hasonlóságok teremtenek kapcsolatot, hanem a két – köteteken messze túlnyúló – szövegegyüttes alakulástörténetének jelentős időbeli átfedése is. Esti 1925-től kezdődően – bár változó intenzitással, de – 1936-ig, az alkotói pálya lezárulásáig jelen van Kosztolányi írásaiban; az Alakok riportjai, majd a Bölcsőtől a koporsóig cikksorozatai 1926 és 1933 között jutottak komolyabb szerephez az életműben. Ekként alighanem joggal vetődik föl a kérdés, hogy a két szövegcsoport keletkezéstörténete is párhuzamba állítható-e egymással.

Nyomatékosabbá teszi a fölvetést, hogy az Esti-szövegek módosításokkal is járó kötetbe rendezése több nyitott – avagy egyenesen megválaszolhatatlan – kérdés megfogalmazásához is vezette a filológusokat. Túlzó remény lenne azt hinni, hogy az Alakok vizsgálata válaszokkal szolgálhatna ezekre a kérdésekre. Mégis úgy vélem, a riportokból alkotott füzérek olyan lehetséges értelmezői párhuzamként szolgálnak, amely – óhatatlanul torzítva, tükör által, homályosan – az Esti Kornél keletkezéstörténetének némely mozzanatát is erőteljesebb vonásokkal teszi láthatóvá. Hogy ez a távlat s a belőle következő értelmezés erősen részleges, egyes összefüggéseket túlhangsúlyoz, míg sokakat a látótér peremére vagy azon kívülre szorít – bizonyos. Az Alakokra ezért nem lehet úgy tekinteni, mint az Esti Kornél „kulcsára” – ugyanakkor mégis segítheti az utóbbi megértését.

Szinte kézenfekvő az Alakok és az Esti Kornél összeállításának, egybeszerkesztésének – füzérszerűségből is adódó – hasonlósága. Csakhogy a két kötet, illetve szövegegyüttes keletkezéstörténetének kapcsolata föltehetőleg jóval korábban kezdődött. A már említett Író közvetlen előzményének alighanem két párbeszédes formájú kritika tekinthető 1924-ből: a Nyugat áprilisi és decemberi számában jelent meg a Párbeszéd magammal Babitsról és Ignotusról.31 Jóllehet kevésbé kihegyezett-kijátszott módon, Kosztolányi már 1924 februárjában hasonló dialogikus formát választott egy Színházi Életben közölt kritikája, pontosabb Čapek-fordításának magyarázata számára.32 A párbeszéd a R. U. R. fölvetette befogadói kérdések s nehézségek némelyikét igyekszik – kissé talán didaxisba hajlóan – megvilágítani. Ugyanakkor a robotemberek ipari előállítása az Alakok sorozatgyártott típusinterjúinak problematikáját is előrevetítheti: éppúgy reflektálva az újságírással szemben több oldalról támasztott elvárásokra, mint – a drámát metateátrális szinten olvasva – a figurákat teremtő írói alakoskodásra. Ezáltal pedig az 1924-es írás olyan kérdésekhez is közel kerül, amelyeket valamivel később az Édes Anna záró, keretszerű fejezete exponál élesen.33

A R. U. R.-ismertetés, az Édes Anna zárlata és az Író alkotta – a három írás műfaját és mélységét tekintve igencsak különnemű, de gondolatilag annál szorosabb összefüggést tanúsító – sorba nem mellékesen egy további írás is beilleszthető. Ha elbeszélő formájában nem is, de alakmásszerkezete révén az 1926 karácsonyán megjelent Írónak szintúgy előzménye lehet az Esti Kornél időben legelső, leendő nyolcadik fejezete. A Nyugatban 1925 novemberében napvilágot látó Újságíró éppúgy író és újságíró viszonyára kérdez rá nem kevés iróniával, mint az Alakok önportréja.

A novella Mogyoróssy Pali és Esti tükörjelenetével zárul: az elmegyógyintézetbe került tudósító és a lefekvéshez készülődő író – miközben belső nézőpontjuk is egyazon mondat szabályos keretét képezi – egyaránt a másikra gondol. Továbbá a két szereplőt alakmássá teszi hasonlóan kívülálló helyzete, az újságírói világból kilógó, attól félig-meddig idegen szerepértelmezése is. Pali részleges kilépése a tudósítói munka szabványos keretei közül, elszakadása annak közhelyes paneljeitől nemcsak elméjének megbomlását mutatja, hanem jószerével íróvá válásának tragikomikus történetvázát hozza létre. Pali ennyiben nem teljesen jogtalanul ismerheti föl magát – sajátos-kölcsönös rokonszenvvel – Esti zavart, ellentmondásos és magányos alakjában, mint ahogy Esti is író-léte torz tükrét láthatja Paliban, akinek megőrülését afféle költői krónikás-újságíróként teszi félre emlékezetében.34

Érdemes fölfigyelni arra, hogy az Esti-novellában két szereplő egymást tükröző kapcsolata hozza elsősorban létre az alakmásszerkezetet. Ezzel szemben az 1933-as kötet nyitó fejezete Esti Kornél és ama megnevezetlen elbeszélő között teremt ilyesféle viszonyt, aki – mint a bevezető szöveg végén olvashatjuk – a könyv címlapján föltüntetett író nevét viseli. Az Esti Kornél távlata ezáltal módosíthatja az Újságíró értelmezését, Estit akár afféle írói alteregóként állítva be. Vagyis az alakok értelmezői kapcsolatrendszerének súlypontja a közös történetben (is) mozgó szereplők kölcsönviszonya felől az eltérő narratív szinteket átmetsző-összekötő kapcsolatok irányába tolódik el. Ebbe az elmozdulásba pedig szépen beilleszthető az író (mint szereplő-szerepeltetett) és újságíró (mint elbeszélő-tudósító) én párbeszédét színre vivő Író.

Föltétlen túlzás lenne azt állítani, hogy az Alakok ironikus önarcképe önmagában adta volna Esti és az író/elbeszélő alakmássá formálásának ötletét. A közvetlen hatásösszefüggés föltételezése ellen szól az is, hogy a(z akkor még) megnevezetlen elbeszélő csupán 1930-ban jelenik meg úgy, mint Esti beszélgetőtársa – de még ekkor sem föltétlen mint alakmása. Ebben a módosulásban viszont nem csekély szerepet játszhatott az az olvasóval való közvetett vagy közvetlen kapcsolatkeresés, amely nemcsak az Írónak, de általában az újságírói gyakorlatnak is egyik jellemzője, változatos és akár összetettebb szerkezeteket kialakítani képes hatótényezője. Ekként nem tartom puszta mellékvágánynak vagy szeszélynek, hogy az addig csupán novellákban jelentkező Esti Kornél 1929-től mint tárcák és cikkek „szerzője” is föltűnik. Ezzel pedig szépirodalom és újságírás hasonló, alkotó erejű és poétikai innovativitással kecsegtető kapcsolatát sejteti, mint amely az Alakok sorozatának – és önreflexív módon az Írónak – a formálódásában megmutatkozott.

1925-ben még semmi nem utalt arra, hogy Esti visszatérő hős lesz Kosztolányi epikájában. Csak az ötödik – időrendben harmadik – fejezetet követően válik rendszeressé Esti föllépése Kosztolányi (legkülönfélébb) írásaiban. Az 1928 végétől 1930 közepéig-végéig terjedő szűk két esztendő az Esti Kornél alakulástörténetének talán legmozgalmasabb – forrongó és homályos – időszaka. Valamelyest hasonlóan ahhoz, ahogy 1928 és 1929 tavasza között az Alakokkal történt: Kosztolányi a riportok elkészült darabjaitól egy bővebb könyv tervén át jutott el a Zsivajgó természet sorozatáig, majd az 1929-ben megjelent karcsúbb kötetig. Az 1929-ben megszaporodó Esti Kornél-írások mintha részben ezt a mozgalmasságot, az ebben érzékelhető kérdéseket és kétségeket vinnék tovább és bontanák ki.

Visszatekintve úgy tűnik föl, 1929–1930 folyamán az Esti-szövegek több párhuzamos, de egymással szorosan összefüggő elképzelés, poétikai törekvés mentén formálódnak. Ez azonban rögvest különbség is az Alakokhoz képest: míg ott egymást követve, egymásra feleselve jelentek meg a kötetelképzelések, addig az Esti Kornélnál – különösen a szóban forgó két évben – a versengő fölfogások és lehetséges alakításmódok inkább együtt, egymással párhuzamosan vannak jelen. Az Alakok és a Bölcsőtől a koporsóig tehát mintha időben képeznék le annak a poétikai kihívásnak néhány mozzanatát, amely – részben már az Édes Annában is, de főként azt követően – alapvető változást hozott Kosztolányi regényfölfogásában.

Ahogy az Alakok riportjai egy rovat füzérszerű egységének alapjait teremtették meg, 1929-ben úgy rajzolódik ki – az immár keresztnévvel is rendelkező – Esti Kornél alakja körül egy lehetséges hírlapi cikksorozat körvonala. A beszélőnek, a szemlélőnek, a gondolkodónak az ebből adódó megkettőzése, nemegyszer a fiktív magánbeszéd feltételrendszere egyszerre hordja magában a távolítás és közvetlenség, azonosulás és kívülállás lehetőségét, írás- és szóbeliség, történés és lejegyzés ironikus egymásba játszását.

Esti Kornél 1929 januárját követően több mint egy évig nem szerepel a Nyugat lapjain. Az ekkor megjelent írásoknak nagyjából fele sem az 1933-as kötetbe, sem az 1936-os ciklusba nem került bele – s bár ez később is előfordult, ilyen arányban csak erre az időszakra jellemző. Ugyanakkor az újságbéli jegyzetek, személyes hangú tudósítások olyan játékos rövidtörténetekkel együtt jelennek meg, amelyek – inkább csak látszatra anekdotikus – alapötletét és szervezőelvét nyelvi metaforizációs folyamatok adják. A Zár, a Pilla, valamint a Tengerszembe kerülő Kalap35 ebből a szempontból hasonlóan épül föl, mint a Zsivajgó természet 1928-tól publikált, tárgyakat, növényeket, állatokat megszólaltató, műfajilag nehezen beskatulyázható sorozatai.

Az Esti Kornél alakulástörténete 1930 folyamán más irányt vett, és az Esti-írások nem csak jelképesen tértek vissza a Nyugat lapjaira, a szélesebb mederben kibomló novellisztikus elbeszélésmódhoz. Ennek ellenére úgy látom, az újságírói megszólalás felé tett „kitérő” nélkül nem vezetett volna út a korai Esti-novelláktól az 1933-as kötet több szinten nyitott prózapoétikájához. Ezért talán az sem véletlen, hogy bármennyire háttérbe szorultak is az Esti-korpusz publicisztikai jellegű darabjai, teljesen mégsem tűntek el soha.

A sokszínű, ekként elegyesnek is mondható szövegegyüttesből éppúgy válogatás és átírás révén vált ki, tűnt elő mind határozottabban egy, majd még egy novellafüzér körvonala, mint ahogy az Alakok és a Bölcsőtől a koporsóig kötetek esetében. Utóbbi ugyanis nemcsak újabb riportokat tartalmaz. Harmadik részének írásai már korábban elkészültek: ez a ciklus további tíz riportot tartalmaz az 1926 és 1928 között megjelent Alakok sorozatból. Hasonlóan ahhoz, ahogy az Esti Kornél kalandjai is csak részben időbeli folytatása az Esti Kornélnak: darabjai jórészt azok közül a rövidtörténetek közül kerültek ki, amelyek már az 1933-as könyv megjelentetése előtt napvilágot láttak. És ahogy nem minden Estit szerepeltető írás vált a kötetek részévé, úgy az Alakok sorozat tagjai közül sem mind jelent meg a még Kosztolányi által összeállított könyvekben.

Tekintettel a füzérré szervezés folyamatának filológiai párhuzamára, nem véletlen, hogy a foglalkozásportréknak és az Esti Kornélt folytató Esti Kornél kalandjainak a Kosztolányi halála utáni kiadásai gyakorta egyaránt megtévesztőek: kötetben nem publikált szövegekkel bővítik az írások sorát, megbontják azok eredeti sorrendjét, eltérő logika alapján újrarendezik, és a megváltozott környezet folytán átértelmezik a cikkeket, illetve a novellákat. Pedig a szóban forgó kötetek mindegyike a szerzőjük által összeállított és megkomponált könyvnek tekinthető.

A megszerkesztettség olvasói föltevését és elvárását az Alakok nem kis részben kerete révén alapozza meg. A foglalkozásportrékat ugyan nem lehetett az emberi lét vagy akár csak a munkássors egymást követő államosaiként összefűzni, a kötetkompozíció egységének problémájára valamelyest választ kínált az életutat fölidéző metaforikus keret. Az Esti-novellák egy (fajsúlyos) részét viszont túlontúl is kézenfekvőnek tűnhetett úgy rendezni el, hogy az a címszereplő kitalált élettörténetét alkossa meg. Ehhez a szinte természetes módon adódó, de a töredékesség lehetősége ellenére is igen zárt kompozícióhoz képest jelentett más utat – és nem egyszerűen csak kibúvót – az 1933-as kötet (részlegesen) metaforikussá tett kerete. Nem állítom, hogy ehhez az Alakok – vagy az anyagát tekintve lényegében már kész, de véglegesen alighanem csak az Esti Kornél kötet befejezése után összeállított Bölcsőtől a koporsóig – füzérszervezése közvetlen mintát jelentett volna. Azt azonban igen, hogy Kosztolányi végül olyan megoldást választott az Esti-novellák kötetbe rendezése során, amely pályáján nem elszigetelt, hisz megvoltak az időben is közel eső párhuzamai.

Az Esti Kornél és az Alakok poétikai kapcsolata rámutathat arra, hogy Kosztolányinál a szépírás és az újságírás gyakorlata éppúgy nem választható el élesen egymástól, mint ahogy a kor többi, hírlapokba is rendszeresen dolgozó írójánál sem. Ami az egyik oldalról kényszernek, a megélhetést biztosító robotnak látszik, az másfelől könnyen ösztönző erőnek, az alkotás nyitott, sokszínű és termékeny terepének bizonyulhat. Ezért az irodalom és újságírás kapcsolatának elismerése utat nyithat ahhoz, hogy összetettebben láthassuk a poétikai kísérletezésnek, gondolkodásnak és alkotásnak a – Kosztolányinál esetenként kifejezetten széttartó – folyamatait, töréseit és elmozdulásait. Azt az összefüggésrendszert tehát, amelynek az Esti Kornél hasonlóképpen része, mint az Alakok.

Jegyzetek

1 Kosztolányi – részint más címen – többször is közölte az Alakok nem egy darabját. Az újramegjelenések figyelmet érdemlően kitágíthatják a datálást, amennyiben később is ébren tartották, rendre fölelevenítették a sorozat emlékét.

2 A kérdéskör jelentőségét jelzi, hogy Szegedy-Maszák Mihály nemcsak monográfiájában szólt róla, hanem önálló tanulmányban is visszatért a kérdésre: Szegedy-Maszák Mihály, Füzérszerűség Kosztolányi életművében = Uő, Az újraolvasás kényszere, Kalligram, Pozsony, 2011, 338–352.

3 Lásd Kosztolányi Dezső, Hattyú, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1972, 369–372. Az írás ugyanolyan riport-, illetve interjúformában készült, mint majd az Alakok darabjai.

4 A Magyar Hírlap Mi készül? rovatának – bár nem szerzői fogalmazású, de végső soron minden bizonnyal Kosztolányitól származó értesüléseken alapuló – híradásaira Bíró-Balogh Tamás hívta föl a figyelmet: Balogh Tamás, Álmodozók irkafirkája, Pont, Budapest, 2006, 84–85.

5 Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Akadémiai, Budapest, 1979, 316, 336–337. (Irodalomtörténeti Könyvtár, 34).

6 Lásd Balogh, i. m., 82; 85.

7 Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Révai, Budapest, 1938, 299.

8 Kosztolányi többször mentegetőzik azzal – s föltehetőleg igencsak túloz is –, hogy a regényein dolgozva nem tud mással foglalkozni. (Kosztolányi Dezső, Levelek – Naplók, kiad. Réz Pál, Osiris, Budapest, 1996, 818. levél, 480: „Nem foglalkoztam semmivel a munka közben”; 843. levél, 492: „ilyenkor semmi egyébbel nem tudok foglalkozni”.) Ugyanakkor – bár ez ellentmond a regényírás lendületének – az sem lehetetlen, hogy a sorozat megszakadásában szerepet játszott Kosztolányinak a levelezéséből fölsejlő igen feszült idegállapota (lásd uo., 976–977., 980–982. és 987. levelek, 566–569, 572).

9 Kiss, i. m., 337.

10 Kosztolányi Dezső, Oroszlán = Uő, Én, te, ő, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1973, 42–45. – Uő., Zsivajgó természet = Uő, Sötét bújócska, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1974, 536.

11 Kosztolányi Dezső, A kutya beszéde; A macska beszéde; A majom beszéde = Uő, Én, te, ő, i. m., 46–50, 54–55. – Uő., Zsivajgó természet = Uő, Sötét bújócska, i. m., 542, 540, 537.

12 Az írások pesti jellege sajátos szerepet kap, ha megfontoljuk, hogy a föntebb említett, születésekor elhaló Budapest-körképet mintegy folytatva az Alakok – a sajátosan pesti miliőben játszódó Mostohához hasonlóan, azzal együtt – mint pesti foglalkozásportré körvonalazódik 1928-ban, a Mi készül? híradásában (lásd Balogh, i. m., 84–85). Az Oroszlán tanúsága szerint a még aligha kiforrott koncepción nyugvó Zsivajgó természet kezdeti formája is visszavezethető efféle pesti kötődésre – bár a kötet igen gyorsan eltávolodott ettől a fölfogástól. Mint ahogy majd a Bölcsőtől a koporsóig harmadik – azaz az Alakok további portréit közlő – ciklusának bevezető sorai sem tartalmaznak utalást a bemutatott foglalkozások tipikusan pesti jellegére, sőt inkább a mindennapi foglalkozások egyetemes-általános voltára helyezik a hangsúlyt. Ugyanakkor Kosztolányi pesti életvilág iránt tanúsított érdeklődése – miként a Mostoha megírásának szándéka – nem tűnt el, csak éppen más területen jelentkezett: a sajátosan névtelen, napi hírlapírói munkát képviselő Pesti utca sorozatában.

13 Kiss Ferenc föltehetőleg nemcsak azért látta megszakításként a Zsivajgó természet darabjainak megindulását, mert monográfiája az alkotói pálya alapvetően célelvű fölfogását sugallja. Szerepe lehetett ebben annak is, hogy szemei előtt nem az Alakok és a Bölcsőtől a koporsóig 1929-es, illetve 1933-as megjelenései lebegtek, hanem az a Kosztolányi halála utáni kiadási gyakorlat, amely a két kötetet egyesítette: az 1929-es füzért és a későbbi kötet harmadik ciklusát egybeolvasztotta. Ez elmosta az eredetileg önálló kötetek formai-szemléleti különbségeit, miáltal olyan erős értelmezésre tett javaslatot, amely a két könyv egységéhez képest a köztük lévő nem jelentéktelen időbeli távolságot pusztán esetlegesnek és külsőlegesnek állította be. Ez interpretációs hozadékában nem föltétlen irreleváns közelítés, ám a szövegek olyan kontextualizálásán alapul, amely nem a pálya alakulástörténetének filológiai nyomon követését célozza.

14 A Magyar Hírlap 1930. augusztus 24-i számából idézi Balogh, i. m., 39. Kosztolányi más írásában közvetetten erősít meg egy efféle kapcsolatot: „Még az állatok, növények, ásványok is alakoskodnak.” (Kosztolányi Dezső, Lármás világ. Gondolatok kapunyitáskor [1929] = Uő, Színházi esték, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1978, II, 810.) Ugyan eltúlozni sem érdemes jelentőségét, de a Zsivajgó természet és a Bölcsőtől a koporsóig között is található kapcsolat, amennyiben az utóbbi címét alkotó szókapcsolat kétszer is fölbukkan az előbbiben: Kosztolányi, Sötét bújócska, i. m., 535; 562.

15 Bíró-Balogh Tamás ezzel szemben úgy véli, a Mostoha írását az Alakok kötetté formálásának igénye vetette vissza (Balogh, i. m., 85). Nézőpontok különbségéről van csupán szó. A rendelkezésünkre álló források mér­legelése nyomán annyit állíthatunk, 1928 végére a Mostoha háttérbe, míg az Alakok ismét előtérbe kerül. Ha e kikövetkeztetett történéseket ok és okozat elve szerint rendezzük el, értelmezésünk alighanem túlzottan racionalizáló, aránytalanul kiemeli a tudatosságot, s nem kölcsönhatásokkal, de egy irányba ható folyamatokkal számol. Ha azonban ennek jegyében elkerülnénk az élesebb fogalmazást, vagy ördögi körbe kerülnénk, vagy egyfajta – a semmitmondást tárgyszerűségnek vizionáló – módszertani hübrisz szakadékába zuhannánk.

16 A kiadatlan, magántulajdonban lévő levelet a Lengyel András birtokában lévő másolat alapján idézi Balogh, i. m., 85.

17 Az Alakok 35 riportjára a Bölcsőtől a koporsóig 36 darabja felel, melyek közül azonban csak tizenegy írás került ki az 1926 és 1928 között megjelent hírlapi sorozatából: a harmadik ciklus tíz szövege mellett még egy, ugyanis a Pesti Hírlapban Tíz nép címen megjelent második ciklus első darabját Kosztolányi – megfelelő módosításokkal – az eredetileg az Alakok közt szereplő Francia nyelvtanítónőre cserélte.

18 Ez az 1933-as kötetből már nem lóg ki, de az 1928 végén megjelent hír még jellegzetesen pesti típusokról ejt szót.

19 Mindkét ciklust önálló tárca vezeti be, amelyek a könyvből elmaradnak, illetve a részek elé írt rövid bevezetővel helyettesíttetnek. Az első, gondolati értelemben címadó füzér 1930 végén még az Egytől-százig címet viselte, míg a könyv leendő második ciklusát a Tíz nép című írás indította útjára.

20 A teljesebb képhez hozzátartozik az a már korábban is említett mozzanat, hogy a második ciklus egyik írása valójában – ismét a füzérszerű szerkesztés lehetőségét kihasználva – az eredeti Alakok sorozat egyik darabja volt. Ebből kiindulva nem lehetetlen elképzelni olyan tervezetet sem, amely a riportokat rövidebb ciklusokba rendezve azok tematikus körét új irányokba tágította volna. Persze a később megvalósított ciklusok ez esetben sem azonosíthatóak az ekkor fölvethető tervekkel. Túl azon ugyanis, hogy valójában semmi sem támaszt alá egy ilyesféle elgondolást, Kosztolányi eredetileg új francia portrét írt, s azt csak utólag, a Bölcsőtől a koporsóig kötet összeszerkesztésekor helyettesítette a korábbi írásával.

21 Különösen, hogy Kosztolányi több irányban is próbálkozott, s a Bölcsőtől a koporsóig kötet összeállításakor éppúgy válogatott, mint az Alakok esetében. Formailag teljesen ideillő ciklust képez például az 1932-ben (január és február vége között) megjelentetett Lelki arcélek (az Előszó helyett című bevezetőt és az öt arcképet önálló ciklusként közli Kosztolányi, Én, te, ő, i. m., 338–354). Címében hasonló, de valójában esszék füzére az 1933-as A lélek beszédei, amely a tárgyalt publicisztikai sorozatokkal ekként kevésbé vehető egy kalap alá (Kosztolányi Dezső, Nyelv és lélek, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1971, 215–228).

22 Kivételnek tetszik a Bölcsőtől a koporsóig első része, amelyben a tizenegy – életkorok szerint számozott – beszélgetés az emberi élet egymást követő szakaszait veszi sorra. Az ebből adódó – minden írás helyét pontosan meghatározó, formailag igencsak kötött – elrendezés a célelvű haladás benyomását is fölkelti. A korok szigorú egymásutánját azonban ellensúlyozza, hogy nem egy adott alak életének stációit követik végig a riportok, hanem más életkorhoz más – azt jellemző – szereplőt keresnek. Így a követett szerkezet egyszerre sugallja és vonja kétségbe a személyiség folytonosságát. Nem zár ki egy olyan értelmezést sem, amely szerint az ember tízévenként más emberré lesz.

23 Németh László, Kosztolányi Dezső: Alakok = Uő, Két nemzedék, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1970, 117.

24 Lásd Kosztolányi Dezső, Drégely Gábor [1918], Zerkovitz Béla [1918], Bereczki András [1935] = Uő, Egy ég alatt, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1977, 366–369, 327–331, 579–581.

25 Május és június folyamán Kosztolányinak az alábbiakkal jelent meg beszélgetése: Andrássy Gyula gróf, Jászai Mari, Hültl Hümér, Kövesligethy Radó, Bartók Béla, Pósta Sándor, Gombocz Zoltán, Csók István (Kosztolányi, Hattyú, i. m., 330–334, 339–343, 348–351, Uő, Egy ég alatt, i. m, 43–49, 73–77, 190–194, 300–305, Uő, Színházi esték, i. m., II, 418–423). Ismert az a fölkérés is, amellyel Kosztolányi Prohászka Ottokárt kereste meg 1925. május 25-én, s amely a beszélgetések megszületésének-megírásának folyamatára is fényt vet: „Tíz portrét – szellemi arcképet – óhajtok rajzolni arról a tíz emberről, ki a mai Magyarországot jelenti szememben, s egy negyedórás párbeszéd során bemutatom őket az olvasóközönségnek. […] írásomat, minekelőtte megjelennék, teljes szövegében ön elé terjesztem jóváhagyás végett.” (Uő, Levelek, i. m., 873. levél, 509. Tekintettel arra, hogy az első beszélgetések a levél keltekor már megjelentek, nem tartom kizártnak, hogy Kosztolányi talán más helyett – a tízre való kikerekítés reményében – kérte föl a főpapot, aki azonban szintén nem állt kötélnek.)

26 Kosztolányi Dezső, Rikkancs = Uő, Bölcsőtől a koporsóig, kiad. Réz Pál, Szépirodalmi, Budapest, 1987, 176 és 179.

27 Kosztolányi Dezső, Gyorsíró = Uő, Bölcsőtől…, i. m., 267. A záró gesztus kitalált, „irodalmi” volta nemcsak, sőt nem elsősorban azért bizonyos, mert a szedők aligha dolgoztak gyorsírási jelényekből, hanem a beszélgetés és a megjelent szöveg „szétcsúszása”, különbsége miatt: még a gyorsírással akár lejegyezhető párbeszéd sem foglalhatja magában a riport bevezető és lezáró, önnön kontextusát megrajzoló sorait.

28 Kosztolányi Dezső, Légkeresztség [1932] = Uő, Én, te, ő, i. m., 447. Vö. még Uő, Párbeszéd [1933] = Uő, Nyelv és lélek, i. m., 234. Ebben az összefüggésben talán nem haszon nélkül való fölidézni Gellért Oszkár sorait is az egyik riportról – jóllehet az nem az Alakok, hanem az 1931-es Tíz nép sorozatában jelent meg: „A [Nyugat] folyóirat kiadóhivatalát Hugó testvéröcsém vezette. Részt vett az első világháborúban, de már 1914 szeptemberében orosz hadifogságba esett. 1922 januárjában került haza, s orosz feleséget hozott magával. […] Kosztolányi Bölcsőtől a koporsóig című könyvében, melyet én adattam ki a Nyugat könyvei között, Jekaterina címen egy kis rajzot is írt róla.” (Gellért Oszkár, Kortársaim, Művelt Nép, Budapest, 1954, 251.)

29 A keret funkcióinak említett, széttartó jellegét erősíti az írás kötetbeli helyének feszültsége: a füzér önértelmező darabjaként tulajdonképpen keretezi azt, ám mégsem válhat keretté, hanem csak azon belül, mintegy ahhoz csatolva kapja meg ellentmondásos – utolsó előtti – helyét.

30 Kosztolányi az önreflexív alakmás poétikai lehetőségeivel már A szegény kisgyermek panaszainak zárlatában is hangsúlyosan kísérletezett: a versfüzérben szöveg és gyermekkori én kettősét, tehát egy időbeli és írásos lejegyzésből adódó különbséget helyezett előtérbe.

31 Kosztolányi Dezső, Babits. VII és Ignotus. II [eredetileg mindkettő Párbeszéd magammal címen] = Uő, Egy ég alatt, i. m., 357–359 és 118–120. (Az eredeti cím előlegezheti az 1925-ös, Pesti Hírlap-beli Párbeszédek-sorozatot is.)

32 Kosztolányi Dezső, R. U. R. Kalauz egy érdekes darabhoz = Uő, Színházi esték, i. m., II, 181–183.

33 Ezért talán nem csak véletlen, hogy az Író hírlapbeli és a regény önálló könyvként való megjelenése majdnem egyazon napra esett: 1926 karácsonyára. Ugyanakkor, az elhamarkodott következtetéseket elkerülendő, a regény utolsó fejezete hónapokkal – sőt az sem zárható ki, terve-vázlata akár több mint egy évvel – korábban íródott.

34 Vö. Lengyel András, Genézis és kompozíció viszonya az Esti Kornél-ban. Kosztolányi kísérlete az én-integráció bomlásának kompenzálására = Uő, Játék és valóság között. Kosztolányi-tanulmányok, Tiszatáj, Szeged, 2000, 214–217; Molnár Mariann, Az őrület metaforái Kosztolányi Dezső Esti Kornél című művének 8. fejezetében, Literatura, 2001/2–3, 300–308.

35 A jelenségre mint történetképző elvre Érfalvy Lívia irányította rá a figyelmet mindenekelőtt a Pilla és a fönt említetteknél későbbi, 1933 eleji, de kötetbe szintén nem került Az orvos gyógyítása kapcsán: Érfalvy Lívia, Kosztolányi írásművészete, Iskolakultúra, Veszprém, 2012, elsősorban 118–134 (Iskolakultúra-könyvek, 43).

A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben