×

Zóna

Pál Dániel Levente

2014 // 01

Zóna (1)


Évekkel ezelőtt, akkor költöztem ebbe a házba, egy este,
még nem volt igazán sötét, sétáltam hazafelé, az utcákat
nem ismertem, se az utcaneveket, és egy sarkon
rossz irányba mentem el, így keveredtem ide, errefelé,
és kinézve gondolatom háta mögül, lenyűgözött
egy kopott ház fala, majd a következő és a következő megint…
kavarogtam mindenfelé, fordultam jobbra-balra, és éreztem,
hogy egyre többen, egyre több alak figyel, idegen voltam,
idegen köztük, s félhomály szállt alá, engem nem takart,
őket egyre jobban, kifénylett a sok, az egyre több
gyanakvás, az egyre sűrűsödő kétség és félelem,
de egyre sűrűsödött bennem az is, hogy ne menjek,
hogy maradjak, hogy keringjek itt, majd hirtelen
egy láthatatlan lakásból kiabálás folyt ki, ömlött le körém,
menj már el, menj már el, nem ide tartozol, hagyj, hagyj
engem nyugodni, és sírva és egyre kétségbeesettebben,
majd csörömpölés, majd ajtócsapódás, majd ütések tompa
puffanása, és tudtam, bármi ez, nekem mennem kell,
mert idegen vagyok, nem ide tartozom, és nem is fogok.

Zóna (2)


Kilépni a kapun, balra, balra, jobbra, jobbra, balra,
ha így fordulok, más titka nincs, hogy eljussak
abba a pár utcába, hol nincs idő, nincs tér, nem folyik
se csend, se homok, se emberésszel megragadható,
hol egyszerre van a bármikor, elmúlt vagy elkövetkező,
száz évvel korábban vagy száz évvel arrasétám után,
mert ezek az utcák, kapualjak, ezek a házak kívül rekedtek
mindazon, mit megérteni oly jó lenne, és élni oly egyszerű.

Mintha még a fényeken, nappal vagy nem nappal,
mindegy teljesen, mikor, mintha még a fényeken,
a színeken, a hangokon is ez szűrődne, ahogy szűrődik át,
ez lenne, ami meghatározó, mi lehet és van, kedves idegen.

Ígérem, egyszer beviszlek ide, egyszer megmutatom,
ha kérdésed van, amire választ senkitől, semmiből
nem találsz, egyszer elmegyünk e házak közé egyedül,
mert szeretlek annyira, hogy érdemes, és szeretlek
úgy, hogy megosszam ezt veled, mert eddig ahányszor
jártam itt, ahány kérdéssel felkerestem, válasz érkezett.

Zóna (3)


Ők nem evilágiak, azt hiszem, de nem tudom,
ez pontosan mit jelent, nem szabad gyakran
közéjük mennem, de nem tudom, ezt szabály
írja-e elő, vagy ezt csak én hiszem, különös,
ahogy oda kell, ha kell egyáltalán bármit,
és bárminek van bármilyen szerepe, hogy
oda kell rájuk figyelni, mert a hely,
legyen zóna a neve, az ő szájukkal beszél,
az ő hangjukon szól, ha kérdezek, de nem
tudom, így van-e, vagy csak én képzelem.

Azt hiszem, ők máshonnan jöttek, nem tudom,
valahogy különösek, valahogy idegenek,
hisz ismersz, elég fecsegős vagyok, sokan
megszólítanak, sokan elmesélik az életüket,
vagy felkínálják a testüket, a szájukat,
tüzet kérnek, vagy csak köszönnek, de nem itt,
itt inkább behúzódnak, itt inkább gyanakodva
néznek, itt inkább méregetnek, itt inkább
idegen vagyok, és mindig is idegen leszek.

Azt hiszem, ők ugyanúgy nem értik, hová
kerültek, mint én őket, se a házakat,
az utcát, se ezt az egészet, mintha valahogy,
de nem tudom, ne kérdezz, mintha valahogy
össze lennének csomózva-szervesülve, egymásba
nőve a házakkal, az utcával, a betonnal,
a fákkal, a fűvel, a porral és homokkal,
összetapadnak, egymáshoz tartoznak, s ahogy
néha az ő szájukkal beszél, az ő hangjukon szól,
ha kérdezek, de nem tudom, így van-e, vagy
csak valamit képzelek, úgy máskor ők beszélnek
a hely, legyen zóna a neve, hangján, legyen
az egy kézzel írt hirdetés egy lámpaoszlopon,
vagy egy kapura mázolt félkész szörnyeteg,
vagy egy friss krétafirka egy agyonhasznált
átokfalon, ne kérdezz, gyere velem, nem tudom.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben