×

Zene, zene, zene

Kocsis Zoltánnal beszélget Simon Erika

Németh István Péter

2014 // 01
Sok mindent tanultam Vasadi Pétertől, köztük egy olyan jelzős szószerkezetet, amelyet nem csupán az irodalmi nyelvben használok, hanem a mindennapokban is, ha úgy igaz, s ha mondanom kell: fényes beszélgetés. A költő Sheryl Sutton és Pilinszky János kapcsán használta. Ám hasonló fényes beszélgetések lehettek a költő és zeneesztéta Fodor Andráséi is Németh Lászlóval Sajkodon, akinek „homloka égöve alatt elfértünk volna mindannyian”. Simon Erika szintén a Balatonnál, Zamárdiban készített életinterjút Kocsis Zoltánnal. Kíváncsian fogtam bele az olvasásába, hiszen az elmúlt években e műfaj mindig adott valamit nekem. Tanultam Tompa Mária Szentkuthy Miklóst, Albert Zsuzsa Albert Gábort faggató könyvéből, s e riportok a vallomástévők önálló, újabb műveivé álltak össze.

Nem volt nyűg ezen életgyónás Kocsis Zoltánnak sem. Annak idején csodagyerekként emlegették, emblematikus alakja, szellemi védjegye lett országunknak, „hírhedett zenész”, akit – tagadhatatlan – az autentikus jelentősek között emlegettek a kultúrberkekben: „A Kocsis Zoli.”

A hetvenes években úgy röppent föl egy zongoraművész-nemzedék, mint ahogyan rajban a költők, például a Kilencek, úgy léptek föl a koncerttermekben, úgy jártak be a rádió- és lemezstúdióba a fiatalok (Schiff András, Ránki Dezső, Jandó Jenő), mintha megint aranycsapatunk alakulna. A gordonkaművész Perényi Miklóst még nem is említettem. Kocsis Zoltán, tán mert volt és van mire szerénynek lennie, föl sem emlegette indulása nagy sikereit Simon Erikának, hallgatott arról, hogy tizennyolc esztendősen Beethoven-versenyt nyert, hogy huszonegy éves volt, amikor Liszt-, és huszonöt, amikor (először) Kossuth-díjat vett át.

Megtudjuk viszont, hogy Viski János fedezte fel, hogy első zongoratanára Szmrecsányi Magda, a későbbi pedig Kadosa Pál s Rados Ferenc volt. Továbbá a gyermekkoráról, a mesterségéről, a hazáról – ezen egyáltalán nem elvont fogalmakról – olyan érzéseket és tapasztalatokat oszt meg velünk, amire joggal kíváncsi mind a zenehallgató, mind az olvasó. Kocsis Zoltán nem csupán az interjúkészítő fiatal latin szakos tanárnő előtt nyílott meg, akinek (lévén Zamárdiban szomszédja) elég volt szinte csak a kerítésen átszólnia, mikor mehet a diktafonjával, hanem fontos emberi és művészi hitvallásait címezhette a déli partról az egész nemzetnek. Politikai csatározásoktól sohasem mentes kultúréletünkben mindenki mondhatja, mondja is – eltérő hangerejű és szellemi minőségű artikulációban – a magáét, s jó a hangok között a zongoraművésznek köszönhetően emilyen mondatokra is találni: „…nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy itt születtem, s ha végignézek a magyarság kultúráján – azon a hatalmas örökségen, amely a legelső írott nyelvemlékünktől mostanáig terjed –, akkor azt mondom, nagyon büszkének kell lenni…”

A globalizálódó világban, amelyben természetesen az ellenglobalizáció erői is megjelentek, a következőképpen definiálja Kocsis Zoltán az egyéni és művészi szuverenitását: „Világpolgár vagyok, a bolygónk teljes jogú polgára, de engedtessék meg nekem, hogy Petőfi Sándor legyen a kedvencem.”

Gondolom, nemcsak a szépirodalommal hivatásból foglalkozók lepődnek meg azon, hogy az elsősorban a zene nyelvén kommunikáló művész, akinek zongorajátékát nem kell lefordítani sem az óceánon túl, sem a francia zenetermekben, akinek a szótárában a kromatikus hangsor kell, hogy szerepeljen szószedet helyett, milyen ragaszkodással vall a magyar írókról és a költőkről. Mintha Simon Erika közelébe odaültette volna a Művész Úr (megszólítás a könyvből) Márai Sándort, Kosztolányi Dezsőt, József Attilát, Nemes Nagy Ágnest vagy a legtöbbször megelevenített Pilinszky János alakját. (Kocsis már az első bekezdésben, a gyermekkorról szólva hivatkozik az Apokrif írójára. Nagyon érdekes, ahogy a kötetben később Pilinszky művészetével Bálint Endre, Weöres Sándoréval pedig Korniss Dezső piktúráját társította, rokonította.) S ami még ennél is messzebbre-mélyebbre ér: a zongoraművész a nyelvnek (mint jelenségnek!) milyen megkülönböztetett figyelmet, sőt elsőséget tulajdonít! Szerinte a legdöntőbb s a legmeghatározóbb az ember alkotótevékenységében a nyelv: „Azt gondolom, hogy a magyar népzene is, amelyben a szlovák, román, arab, orosz, rutén, török hatások is honosítva lettek, nyelvre és zenei gondolkodásra szabva vonult be a mi zenénkbe. Itt is azt érzem, hogy a nyelv szabta meg a zene lejtését, mint ahogy minden kultúrában.”

A beszélgetés fonala oly módon fut végig a köteten, hogy nem csupán Kocsis Zoltán életszakaszait, hanem a zeneirodalom és a kultúrtörténet főképpen 19. és 20. századi korszakait is egybefűzi. Jó alkalom a beszélgetőknek a 2011-es emlékév arra, hogy Liszt Ferenc magyarságáról és géniuszáról szó essék, mégpedig úgy, hogy eközben Kocsis Zoltán emberi és művészi világáról is egyre többet tudjunk meg. Ne feledjük, a megkérdezett nem csupán véleményt alkot azokban a pillanatokban, amikor egy-egy olyan klasszikusról (például Lisztről és Bartókról) beszél, akik nem csupán virtuóz előadók, de zeneszerzők is voltak. Ekkor Kocsisnak, bizony, saját alkotói munkafölosztása felől is konfessziót kell tennie. Kocsis Zoltán komponálta Schönberg be nem fejezett Mózes és Áron című operájának záró fölvonását, s a közelmúltban született a negyvenhét variációból és kódából álló Kiskarácsony, Nagykarácsony (Változatok egy magyar dalra) parafrázis-füzére. S karmester… Liszt Ferenc kései remekeiből főként azokat a darabokat és előadásmódokat emelte ki Kocsis, amik Bartók, Saint-Saëns, Bruckner szerzeményeire vagy Rachmani­ov és Rubinstein zongoratechnikájára is hatással voltak.

Kocsis Zoltán a 19. század magyar gondolkodói és példaképei közül Széchenyi István tragikus és mégis gyakorlatias személyiségét tartotta a legvonzóbbnak, a leginkább szuggesztív egyéniségnek. Szerinte angolosságát leshetnénk el tőle, a dolgaink higgadtabb fővel való végbevitelét, mi, széthúzásban gyakorlott magyarok.

A 20. századot – nem minden alap nélkül – az emberiség egyik legsötétebb korszakának írják le tudósok és művészek. Kocsis Zoltán is megemlíti Sztravinszkij történetét a katonáról, amelyben a győztes ördögöt olyan mechanikus ritmus jeleníti meg, amelyhez hasonló diabolikus táncot csak az élettelen bábuk ropnak Liszt Ferenc és Bartók műveiben. (Amikor Fodor András verset írt e Sztravinszkij-darabra, azzal a költeménnyel az 1956-os magyar forradalom elbukását is megsiratta, mivel úgy tetszett, a humanizmus folytonos bukásra ítéltetett az 1900-as évektől kezdődően…) Kocsis Zoltán számára is nagy vigasz volt, hogy a modern kor kataklizmáival két olyan zeneszerző életműve helyezhető szembe, akik – Illyés szavaival élve – a vereségből akár diadalt is képesek teremteni. Bartók Béla és Kodály Zoltán ez az ikercsillag. Utóbbi zenetanítási módszeréről azt jósolta Visszatekintés című munkájában, hogy „…ha így megy tovább, akkor 2000-re minden általános iskolát végzett gyermek tökéletesen olvas majd kottát…” Kocsis a jelenben él, miközben pontosan idéz, hiszen mit is mondhatna – hogy aktuálpolitikai vizekre ne evezzen – az egyre több potenciális analfabéta országában? Nem kell tettetnie a felháborodását, ilyen mondatok buknak ki belőle: „Micsoda marhaság az, hogy tizenöt éves korra le akarják szállítani a tankötelezettséget!”

S mit tehetne még? Fölemlegette már hivatalos helyeken mindezeket a gondokat, nem csupán itt, az életéről és eszményeiről faggató tanárnőnek. Minden születésnapi koncertjének bevételét a gyermekeknek adja. Azt írtam róla: a jelenben él. Csakhogy ha a jövő számára is értékekről, romolhatatlan művészi minőségekről akar szólni, óhatatlanul vissza kell fordulnia legalább a félmúltba. Fiatalságának Bartók-élményéért vagy éppen Pilinszky éleslátásáért. A hatvanas években másolták magnószalagokra, s úgy adták a farmernadrágos fiatalok egymásnak kézről kézre az Oldás és kötés filmzenéjét, mintha a luxemburgi rádió küldött volna valami tiltott gyümölcshöz hasonló slágert. Bartók szarvasfiúinak szíve hajszolódott azokon a felvételeken.

Simon Erika a Kocsis Zoltánnal való beszélgetés jutalmául a Pilinszky törékeny alakját, figyelmének roppant intenzitását, Schubert-élményét, Hajós utcai lakásának lemezgyűjteményét is megidéző részleteknél szebbet aligha kaphatott munkájáért. A könyv iniciáléjában egy Fodor Andrástól vett idézet található: „A zene ügye nem a fölösleges virágé: állapota, lehetősége mindenkori sorsunkra jellemző.” Fodor András naplójában egy olyan bejegyzést találtam, amelyik egy Kocsis Zoltán által is fölemlegetett monográfusra, Robert Craftra hivatkozik, aki leírta, hogy Igor Sztravinszkij egy ízben áthaladt Fonyódon, át Zamárdin, hogy a siófoki Fő utcán ebédeljen… Elmondható hát, hogy mindazt, amit a zeneszerző, előadóművész és karmester Kocsis Zoltán a jövőről mondott, azt a Balaton déli partján Sztravinszkij lábnyomába érve is mondta: „Természetesen minden korszakban azt hisszük, hogy a zenének már vége van, már minden meg van írva, és nem lehet továbblépni, erre szoktam én azt mondani, hogy aztán jön egy nagy egyéniség, aki nagyon meg fog lepni minket. Megjósolhatatlan az, hogy meg fognak-e születni azok a remekművek, amelyekre valószínűleg igény is lenne.” (Kairosz Kiadó, 2011)

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben