×

Oravecz Imre: Kaliforniai fürj

Bíró Gergely

2014 // 01
Vegyes érzésekkel olvastam a szerző legújabb, 620 oldalas kötetét, és valószínűleg félbehagytam volna, ha pusztán önmagáért veszem kézbe. A korábban megjelent Ondrok gödre című regény egyenes folytatása a tárgya felől nézve ugyan fontos vállalkozás, hiszen a 19. század végén Amerikába vándorolt és vendégmunkásnak szegődött magyar parasztság sorsát dolgozza fel, de a lélekábrázolás egyenetlenségeivel és felemás dramaturgiai megoldásaival önmaga ellen dolgozik. Az elbeszélés billegésének talán az lehet az oka, hogy a szerző az Ondrok gödrétől eltérően dokumentarista regényt kívánt írni, olyan krónikát, amelyben Árvaiék, a magyar parasztcsalád küzdelmei révén az elszármazás napjainkban is aktuális jelenségét rajzolja meg, azonban a szociografikus, ismeretterjesztő tényszerűség több esetben nem enged teret a szereplők lelki történéseinek, akik így sokszor bábokká válnak, hasonlóan egy teleregény figuráihoz. Kérdés persze, hogy amit Truman Capote véghez tudott vinni a Hidegvérrel-ben, miért okozott gondot Oravecz Imrének a Kaliforniai fürjben. Mert ezek szerint a dokumentarizmus – kisebb terjedelemben is – megengedi, hogy egy regény szereplői hús-vér személyiségekként lépjenek elénk.

„…nyilvánvaló lett számomra, hogy valami elveszett, és hogy ez a romlás nagyon régen kezdődött, amire a téeszesítés tette fel a koronát, s ezzel megszűnt a magyar paraszti kultúra is” – mondta a szerző Kiss László interjújában. A Kaliforniai fürj egy olyan család története, akik a kivándorlásukkal az amerikai polgárosodás útjára léptek. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy bár az új kötet az Ondrok gödrének folytatása, a szerző előbb akarta megírni az új-, mintsem az óhazában történteket – innen nézve a Kaliforniai fürj az Ondrok gödrének előzménye.

A regény két fő helyszíne közül az első Toledo, annak is a külvárosa, „sínen túli vidék”, kis Birming­hamnek is nevezték, kohók és gyárak működtek itt. Többnyire magyarok lakták, akiknek rossz hírük volt – ebből a szempontból fontos a könyv hatodik fejezete, amely a magyarok helyzetéről szól. Keményen dolgoztak, de sokat ittak, hiszen a férfiak többsége a családját otthon hagyta, és éveken át spórolt, hogy egyszer majd hazatérhessen a megtakarításával. Az ivás másik oka lehetett, hogy parasztemberből ipari munkássá kellett átképezniük magukat, ráadásul az angolt sem tanulták meg, hiszen nem szándékoztak sokáig maradni. Az amerikai vendégmunkásság legtöbbször hosszú éveket tett ki, a férfiak, családok sok esetben nem is tértek haza. Ennek okai között szerepelt, hogy a családosok Amerikában született gyermekei, még ha beszélték is anyanyelvüket, nem akartak szüleikkel visszatérni az óhazába; előfordult olyan is, hogy a szülők elveszítették valamely gyermeküket, és képtelenek voltak a sírjától örökre elszakadni; Trianon következtében, az elcsatolt országrészek miatt pedig sokaknak már nem is volt hová hazamenniük.

Az amerikaiak lenézték a magyarokat, általában a kelet-európaiakat is. „A Wisconsini Egyetem politikai gazdaságtan professzora, bizonyos R. C. Commons pedig odáig ment, hogy egyenesen Duna-parti mongoloknak titulálta a magyarokat, akik szerinte a földtekét megkerülve most újra őshazájuk felé tartanak, és Amerikában találkoznak rokonaikkal, az ugyanolyan igénytelen ázsiai bevándorlókkal.” A magyarok iránti ellenszenv azonban inkább a helyi lakosság körében élt, hivatali szinten éppen az ellenkezőjét tapasztalták a vendégmunkások: a hatóságok emberként bántak velük. Ennek nem túl sikerült példája a regény tizedik és tizen­hetedik fejezete, amelyek István bírósági ügyéről és a gyártulajdonossal való találkozásáról szólnak: mindkettőben a lenézéshez, leckéztetéshez szokott parasztember kellemesen csalódik a demokratikus amerikai viszonyokban. Ezekben a jelenetekben senki sem önmaga, mindenki csak képvisel valamit: István a kisembert, a bíró az igazságszolgáltatást, Mr. Reardon, a bigbász (szellemesek a könyvben a vendégmunkások magyarításai) pedig a gyárost.

A regény főhőse, Árvai István is Toledóba érkezik feleségével és két gyermekével, és egy temper­acél-öntödében sikerül elhelyezkednie. A viszonyok romlásával, évek múltán azonban a kaliforniai Santa Paulába költöznek, és a családfő egy olajvállalat élezőjeként helyezkedik el. A regény tengelye a szereplők identitásproblémája: mennyiben képesek a családtagok megőrizni magyarságukat Amerikában? Ez persze attól is függ, hogy haza szeretnének-e térni egyáltalán – mert ők másként viszonyulnak Amerikához és a szülőföldhöz, és nemritkán egyetlen szereplőben is képes ellentettjébe fordulni a válasz. Amikor például István végleg úgy dönt, hogy nem térnek haza, felesége, Anna kapcsán hangzik el a kötet talán legszebb mondata: „Nem panaszkodott. De attól fogva valami újszerű, tompa fájdalmat érzett a mellkasában, mintha szívére akasztották volna egy ingaóra körtesúlyát, és az húzná lefelé, a gyomra, a méhe irányába, a kampó meg, amely tartja, egyre mélyebbre vágódna belé.” Az is kérdés továbbá, hogy mit értünk egyáltalán magyarságon: nemzeti hovatartozást, a történelmi múlt, az anyanyelv, a szokások megőrzését és átplántálását a gyermekekbe, a magyar kapcsolatok ápolását, kiépítését, vagy a (szülő)földhöz való ragaszkodást? Árvaiéknál főképpen a föld szeretete utal a gyökereikre, s a regény inkább a legelemibb közösségi egységre összpontosít: a kis- és nagycsaládra, amelynek fenn- és egyben tartása a legfontosabb.

Árvaiéknak a vendégmunkásként eltöltött évtizedek alatt újabb gyermekeik születnek, de egyiket sem tervezték, sőt nem szerettek volna egyáltalán további utódokat, hiszen céljuk az volt, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek egy magyarországi földre, házra. De már azok a gyermekeik is lázadnak kiskamaszként a magyarságuk ellen, akik még az óhazában születtek. Nem hajlandók magyarul megszólalni, kikérik maguknak, ha az igazi, magyar keresztnevükön szólítják őket, és elmarják maguk mellől a magyar kis barátaikat. Az identitásnak ezek a rengései azonban tünékenyek: előbb-utóbb minden visszaáll a szokott kerékvágásba, azonban a gyerekek többsége Amerikában szocializálódott, és eszük ágában sincsen az újhazában tervezett jövőjüket a szülők kedvéért megmásítani. A család két gyermeket el is veszít, ez is megerősíti Istvánban a maradás szándékát. A regény szépirodalmilag egyik legértékesebb és emberi megérzésekben leggazdagabb vonulata a végső döntést kísérő élmények, motívumok köré szövődik: az Amerikában felfedezett, hazai emlékeket előhívó akácfához és a sereghajtó, albínó fürjéhez. István ugyanis mindvégig különösen vonzódik a kaliforniai fürjekhez, vonulásuk revelatív hatást gyakorol rá, nemkülönben a közben felhangzó, egyszerre panaszos és örvendező, nyugtalanító és nyugtató kántálásuk: „Úgy hangzott a hangjuk, mintha búslakodnának, mintha elvesztettek volna valamit, valami fontosat, értékeset, és azt keresnék. És közben vigasztalnák, biztatnák egymást, hogy meglesz, meglesz.” Az allegória szinte egyértelmű: a madarak hangja, csapatos vonulása Istvánt a sokáig takargatott, legfájóbb pontján érinti meg – az óhaza iránti, eltéphetetlen kötődése ilyenkor foglalkoztatja leginkább. S amikor már végső döntését meghozta, miszerint együtt marad a család, mégpedig Amerikában, a madárcsapatból kitetsző albínó fürj erősíti meg az elhatározásában. „Az ország! Amerika! Itt van, körötte, fent, lent, közel, távol, mindenhol, és őbenne. És néha mégis olyan, mintha valahol máshol lenne. Itt él több mint harminc esztendeje. Itt a családja, van háza, földje, a magáéban dolgozik végre, nem szenved hiányt, és szereti ezt az országot, és mégis. Pedig neki adta legszebb férfikorát, erejét, akarását, tudását, és kapott is tőle, kenyeret, otthont, reményt. Kötődni azért kötődik hozzá, legerősebben tán avval, hogy a földjében nyugszik két gyereke. Igen, aki eltemette már valahol valakijét, annak köze van ahhoz a helyhez, akármilyen rossz is az, és ez nem rossz, egyáltalán nem rossz, sőt, inkább jó. Mikor eddig jutott, hirtelen mintegy a testével is érezte ezt a jót.”

Ahogyan a szereplők ábrázolásában, mozgatásában hiányérzetem támadt, úgy tartom fölöslegesnek a szerző hosszadalmas és körülményes leírásait többek között a kohászatról és az olajfúrásról, de szép számmal találhatók a könyvben ehhez hasonló, szervetlen részletek is: „István becsukta a szótárt, felállt, az ablakhoz ment, elvonta a függönyt és kinézett. Jelentette, hogy esik a hó, nem nagyon, de esik, már megint, pedig eleget lapátolta ma is, tegnap is, egész héten. Nem ült vissza mindjárt Annához. Előbb végigjárta, ellenőrizte a kályhákat. A gyerekek szobájabelit meg is rakta, mert már majdnem leégett benne az előző rakat. Közben a padlóra ejtette a piszkavasat, és akkorát koppant, hogy Anna lent összerezzent. István utána megint angolozott. Tizenegy tájban felöltözött, és kiment az udvarra, mert eszébe jutott, hogy a nappaliban fogytán a szén. Már nem havazott. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót, letette a szeneskannát az előtető alatti lépcső legfelső fokára. Megragadta a falhoz támasztott nyírfasöprűt, és utat söpört magának, le a lépcsőn, át az udvaron, egészen a tüzelős pajtáig. Aztán visszament a kannáért, és a helyére állította a söprűt. A pajtában koromsötét volt, de kis szeneslapátjával így, lámpa nélkül is megtalálta a szenet, a szénnel pedig a kanna száját.” Az ilyen bekezdések, oldalak után ugyanaz az érzésem támadt, mint Fejes Endre Rozsdatemetőjét olvasva: komolyan gondolta ezt a szerző, vagy valami nem túl érdekfeszítő játékba kíván bevonni engem?

A Kaliforniai fürjben azonban szó sincsen semmiféle játékról. Szilágyi Zsófia az ember létbevetettségével indokolta az ilyen regénybetéteket: „Ez a lét pedig nemcsak a nagy történésekből áll össze, tragédiákból vagy boldogító fordulatokból, de azokból a pillanatokból is, amikor Anna egy családi piknik alkalmával eltölthet néhány boldog percet az erdőben, egyedül, vagy amikor István elsajátítja az élezés tudományát. Többször épp azzal kelt feszültséget a regény, hogy azt hisszük, valami nagy tragédia készülődik, azért olvasunk, mondjuk, hosszú oldalakon keresztül a kis Imre tévelygéséről az erdőben, mert történik majd valami váratlan és megdöbbentő a kisfiúval. Ehelyett éppen azon döbbenhetünk meg, hogy Imre megtalálta a kivezető utat, otthon pedig megszidták és babra térdepeltették, vagyis azon, hogy voltaképpen nem történt semmi: de az életben legtöbbször épp ez a semmi történik, a várakozásainkat, a fordulatokra áhítozást az olvasmányainkból vagy a filmélményekből hozzuk. Oravecz többek közt így, a feszültség effajta felkeltésével majd elsimításával is érzékelteti velünk: könyvével (és nemcsak ezzel, hanem a korábbiakkal is) arra akarja kényszeríteni olvasóját, tekintsen az irodalom határain túlra, vizsgálja fölül saját elvárásait.” Egyetértek az idézet szerzőjével abban, hogy az élet nem éppen katartikus pillanatok láncolata, de mások az élet törvényei, és megint mások egy irodalmi műéi – ez alól pedig a nagyregény sem kivétel. Ha egy regény egy történetbetéttel feszültséget ébreszt az olvasóban, majd azt hirtelen elejti, vagy éppen olyan külső történéseket rögzít, mint a fenti részletben, akkor az egyik szervetlennek, a másik pedig érdektelennek hat. Ha az irodalom csak másolná, és nem dramatizálná a valóságot, akkor nem érne az egész egy lyukas garast sem.

A regény javára legyen mondva, hogy vannak olyan részei, amikor a külső történések rögzítésének igenis van súlya, és számos magaslati ponttal is rendelkezik. Ilyenek a tájleírások, leginkább István magányos kirándulásai a természetben. Az erdőben, kanyonokban vagy a szülőföldet idéző szántókon tett bóklászások valami különös intimitásról árulkodnak: István ilyenkor éli meg az érzéseit, élményeit igazán. Mondhatni, legbensőbb természetével mindig a természetben lép érintkezésbe. Számomra azt sugallja mindez, hogy a természet az, ami természetes az embernek – annak közelségében vagy benne élve válhatunk azzá, akik valójában vagyunk. Ennek egyik legsikerültebb példája, amikor István kikerekezik a szántókra, miután apja halálhírét vette: az apa távozása szertefoszlatta benne a hosszú éveken át táplált reményt, hogy egyszer majd csak szót értenek egymással, és megbékélnek végre – hiszen éppen az apával való összeférhetetlenség miatt vándorolt ki családjával Amerikába.

A Kaliforniai fürj zárlata a lehető legjobb feloldást hozza Árvaiék számára: István farmot vásárol. A föld Amerikában is föld, a gazdálkodás tehát – amennyiben a házaspár lelki-szellemi gyökereit nézzük – hazatérés az óhazába, ráadásul a család is együtt marad. „A növényekbe is bele kell születni. Nemcsak abba, amit maga ültet, és ami a táplálékát adja, vagy amit megetet a jószágval, hanem mindegyikbe, a gyomba, a gazba is, mindegyikbe, éppúgy, mint az országba” – ebben a mondatban ugyan érezni a végső otthontalanság keserűségét, mégis abban a helyzetben, amibe az Árvai család került, és amit fentebb már ismertettem, ez a létformaváltás – vagyis a visszatérés a gazdálkodó, paraszti életbe – képes a házaspárban megszilárdítani azt a benső békét, amihez kizárólag a legmélyebb kötődéseink megélésén át juthatunk. Még ha ez a megélés egyet jelent is azzal, hogy sosem látják viszont a szülőföldjüket.

Jót tett volna ennek a kötetnek egy szigorú szerkesztő: érdemes lett volna a terjengős leírásokat meghúzni, hogy egységesebb, szabatosabb és arányosabb legyen a könyv, ugyanakkor nyelvileg is fésületlen a szöveg, elkélt volna egy alapos korrektor. A két legégbekiáltóbb hiba benne a fürjfókák (fürjfiókák helyett) és a Péter felsége (Péter felesége), de sajnos sok hasonlót lehetne még idézni. Mindkét mulasztás egy ígéretes, könyv alakban megjelentetett kézirat benyomását keltette bennem, aminek szüksége lett volna jó néhány simításra. (Jelenkor, 2013)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben