×

Olescher: Sommaire 60/30

Zászkaliczky Zsuzsanna

2014 // 01
Remélhetőleg senki nem fogja blaszfémiának tekinteni a kis egypercest, amit nemcsak az Örkény-emlékév közelsége, de a borító – első látásra talányosnak tűnő – számjegyei ihlettek, imigyen.

„Leszól az Úr a gépházba:

– Tamás! Hatvan?

– Harminc!

– Mi harminc?

– Hát mi hatvan?”

Mert az Úr jobban ismeri Olescher Tamást, mint az ég madarait, és jobban ismeri, mint ő saját magát. És pontosan tudja nemcsak a haja minden szálát, hanem azt is, hogy az utóbbi harminc év alkotómunkája nem jöhetett volna létre, nem kelhetett volna életre a megelőző évtizedek tanulságai, tapasztalatai, elszánásai és szenvedélyei nélkül. Az Úr tudja, hogy egyetlen Olescher Tamás létezik, bár Beke László kis tanulmányában bevallja, hogy ő kettőt ismer.

Nézzük hát a könyvet! A finom tapintású, hófehér kemény táblán igen szűkre szabott az információ: OLESCHER – olvashatjuk, majd a cím következik: Sommaire, Összegzés (szép magyarítással: summázat), és végül a két talányos szám, amelyekről még szó fog esni. A cím fölött egy sokat sejtető kép: világoskék mezőben kék bolygónk és hozzá egy hatalmas, arany-fehér négyzet, az „új ég” képe. Kezdetnek – célnak – nem is rossz!

A könyvben a tematikus fejezetek címét többnyire az elmúlt évek kiállításai és a művész alkotó sokoldalúságának megnyilvánulásai adják. Egy-egy fejezetben hosszabb-rövidebb tanulmányok, szépirodalmi igényű írások kísérik a gondosan válogatott, pontosan feliratozott képeket. A kötetet bibliográfia, kiállításjegyzék és egyéb fontos adatok egészítik ki.

Amit kezünkben tartunk, nem album, nem katalógus, nem tanulmánykötet és nem monográfia. Nem egy Olescher-kutató vagy életrajzíró munkája, hanem a művész személyes történetének lenyomata. Kicsit megismerjük benne a – Beke László szavával – „tegnapi” Olescher Tamást, és lényegesen többet megtudunk a „mairól”, sőt megkockáztatom, a „holnapiról” is. A személyes történet ugyanis előremutató, közösségépítő, üdvösségkereső.

A tökéletes nyomdai munkával készült könyv mintegy 180 képet – reprodukciót, portrét és fotót – és tizenegy szöveget tartalmaz. Sokatmondó, hogy ez utóbbiakat elsősorban nem műkritikusok írták – van a szerzők között szerzetes, irodalmár, néprajzos és evangélikus lelkész is. Persze a művészettörténészeken kívül. A nyitó tanulmányt a kötet számára írta Novotny Tihamér. Bevezetőjében pontosan helyezi el a művészt a 20–21. századi irányzatok világában, a következőképpen: „Olescher Tamás festő-, multimédia-, video- és performer művész a kulturális és műfaji határokat rendre áthágó, majd a katolikus hit – manapság egyre gyakrabban úgy tűnik – »utópiaszigetére« átköltöző, igen sokrétű, áldásos tevékenységének jeleit körülbelül harminc éve küldözgeti-sugározza innen, a legújabb kori neo- és transzavantgárdnak, később posztmodernnek, sőt újtradicionalistának (is) nevezett művészeti ágak, médiumok és műnemek egyvelegének szertágazó szcénájából.” Pontosan elhelyezi, mondtam, pedig inkább arra gondolunk, hogy pontosan megmutatja, mi mindenhez van és volt köze, mielőtt… Mielőtt valami történt volna. Vagy történhetett volna. Talányos – találgatnak is sokan! –, hogyan, milyen úton jutott el a társadalmi kérdésekkel és katasztrófákkal foglalkozó performer, a látványelemekre építő multimédia-színházművész ehhez a különös, ihletett, evangéliumi táblakép-festészethez, amely fölött többen is meditálnak a könyvben. Novotny a festő rokonaként ismeri fel Hamvas Béla arlequinjét és ars poeticájaként Somogyi Antal megjegyzését (1933): „az ember úgy van alkotva, hogy csak akkor emelkedhetik fel, ha nálánál magasabbnak hódol. A legnagyobb felemelkedés pedig az imádás, mert az imádásban az ember Istennel teremt kapcsolatot, s élete az örök élet erejével telik el. Azért az emberi közösség is csak akkor igazán erős, ha az Isten iránt való hódolat fogja össze.” Úgy viszi Olescher a privát szférába a kereszténység „monumentális világnézetét”, hogy közben mégis közösséget teremt, közösséget téren és időn túl. De ne menjünk most még ennyire előre!

Beke László rövid írásában azt a „szemérmes tartózkodást” éri tetten, ami a nyolcvanas évek kollázsaira és teret jelölő installációira jellemző. A „majdnem motívum nélküliség” és a finoman szociografikus-politikus érzékenység mögött meghúzódó személyes szerénység, a japán papírt idéző ornamentikává visszafogódott férfi-nő, illetve pusztán az „együttlét” séma éppen csak sejthető jelenléte is erre a tartózkodásra utal. Összehajló, két kuporgó emberfigurája (a Párok) a legkisebb közösség – a teljes elköteleződés, a kizárólagos egymásra figyelés és a szeretetteljes összeborulás – jelképe lehetne: tucatnyi változatban, érzelemgazdag, expresszív és lesimított, dekoratív jelekként jelenik meg a műveken. A sziluett később tovább alakul: lesz haranggá, Madonnává, Szent Családdá, s ezzel jelentése is bővül, gazdagodik.

Bevallom, amikor ott tartottam a képek nézegetése során, hogy zenei elemeket, műfajokat, motívumokat véltem felfedezni, jutottam el a Lapok a meséből címet viselő íráshoz, melyben Bernhard Sieglohr pater azt fejtegeti, hogy Olescher művében hogyan lesz eggyé zene, festészet és színház, és nemcsak a táncoló virágok által.

Keserü Katalin rámutat, hogy Olescher Tamás éppen akkor fordult a plein-air érzékiségű, természetes atmoszférájú képi világ felé, akkor kezdett színpompás virágcsodákat és pipacstól pirosló mezőket festeni, amikor a magyar képzőművészet alkotói redukált, monokróm képi világukkal próbálták meg a tisztán szellemit megközelíteni. Olescher rátalált azokra a formákra – virág, kereszt, alfa és ómega, ovális, mandorla, harang –, amelyek nemcsak ötvözik a geometrikus látást az organikus formákkal, hanem egy hatalmas jelképrendszernek is elemei. Rituális táncszínházában a „csak tiszta forrásból” bartóki programja nyomán teremtette újjá a világ alapértékeit, fontos igazodási pontjait. Ez a jelenség követhető újabb képein is: megtalálni és felmutatni a közös pontot.

Az Alfától az Ómegáig sorozat idillje amolyan mennyei humorral sokszorozódik meg, Az Örömhír-táblák felismerhetően hazai tájakon hirdetik az evangéliumot az egy Istenről, az ingyen kegyelemről, az örök életről. Mondhatjuk, hogy festői eszközeiben kissé eklektikus szerzővel van dolgunk – de gondolkodásában, világnézetében egyértelműen leteszi a voksát Jézus Krisztus mellett.

Jelenits István kis tanulmánya igehirdetés – az apokrif Tamás-evangélium alapján. A mi kortárs apostolunk nem fél: nem fél másképp festeni, nem fél a szentírási szakaszt pontosan feltüntetni, nem fél a tiszta színektől és a tiszta formáktól, nem fél a tiszta forrástól sem, és nem fél az örömtől. Van oka elevenen örülni, Istenhez fűző érzelmeinek és az evangéliumnak hangot adni. „Felszabadult örömmel tesz tanúságot az igazságról” – írja Varga Zsuzsa néprajzkutató. „Mennyi mindent ismer Isten örök szeretetének titkaiból!” – így Dóka Zoltán lelkész, mert létünk végső dimenzióját nem a halálban látja és mutatja meg, hanem „a mindenséggel kiengesztelődő Isten” tenyerén, vagy még inkább Istenben, ahová Jézus keresztje által juthatunk el.

Hiszen a történeti Jézus, tudjuk, ugyanaz, mint a kozmikus Jézus, az eljövendő mennyei liturgia celebrálója és részese. Melynek előképe például a hortus conclususokat megidéző Csend-élet sorozat, ez a – Szakolczay Lajos szavaival – „szépségben megfogalmazott üdvösség”, amelyben a „szerkezeti rend mint tisztaságfaktor” vesz részt, és a nemcsak a művekben tetten érhető, hanem „az életművet szervező szakralitás”.

Színpompás, jelképeket sorakoztató, paradicsomi képei – melyek egyaránt idézik a gondosan művelt parasztportákat és az édent magát –, a képpé imádkozott biblikus példázatok, a szentírási idézetekkel összetéveszthetetlenné tett örök szimbólumok, a középpont vagy a légiesített templom köré szervezett kompozíciók mind-mind ennek az eljövendő mennyei liturgiának hírnökei. Erőteljes jelenlétükben olyan magától értetődő természetességgel van együtt képein egymás mellett gyertya, harang, Madonna, rózsa és kereszt, ahogy ezt az archaikus-látomásos népi imádságokban megismerhettük:

Hegyet hágék,
Lőtőt lépék
Kő kápolnicskát láték,
Bellől aranyas
Küel irgalmas
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala,
Aran hajával leeresztvel,
Aran könyveivel kicsordulval,
És aran szekállával kitépvel.
Eljöve Szent Világ Úristne és megkérdeztén:
Mié’t ülsz itt Szent Világ Úrjézus Krisztus
Aran hajadval leeresztvel,
Aran könyveidvel kicsordulval,
Aran szekálladval kitépvel?
Azé’ ülök itt Szent Világ Úristen
Várom a harangokat megkonduljanak,
A bűnösök ide folyamoggyanak,
Bűnbánatot tarcsanak,
Szent asztalomról táplálkoggyanak,
Hogy örök életet éljenek.
Aki eztet elmongya este lefektibe,
Reggel felkeltibe,
Testye beteg
Lelke készül,
Boldog mennyország ajtaja nyitul, áment.


Naivitás? Rácsodálkozás? Gyermeki lélek vagy a kicsinyek odahagyatkozása, ahogy Olescher művészetében a hithez – Istenhez – viszonyul? „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet” – mondja Jézus. Másutt meg, „ha olyanok nem lesztek, mint a kicsinyek, nem mehettek be a mennyek országába”. Keresztes Szent János hasonlóképpen tanít: „Ha oda akarsz jutni, hogy mindent tudj, semmit se kívánj tudni. Ha oda akarsz jutni, hogy mindent birtokolj, óhajts semmit se birtokolni. Ha oda akarsz jutni, hogy minden légy, óhajts semmi se lenni.”

A könyv – köszönetmondások hosszú sora után – ajánlással kezdődik, az igazságnak és a szeretetnek. „[…] igazság és szeretet. […] legyenek vezércsillagaid az életnek pályáján, s ha ezeket követed, érjen bárminő sors, erkölcsileg süllyedni soha nem fogsz” – írja egy diáknak 1840-ben a humanista és nemzetépítő Deák Ferenc. Oleschernek ez kevés. Nem erkölcsről akar beszélni, hanem egyenesen az üdvösségről. Nem igazságról és szeretetről, hanem az igazságról és a szeretetről szól. Ha fölfelé tekintünk: az igazságról, ami a szeretet, és a szeretetről, ami az igazság. A középkorban az Utolsó Ítélet Krisztusa mellé liliomot és kardot festettek eleink. A kegyelem és az igazság jelképeit. „Ítélj meg, Istenem, de vágyódom kegyelmedre” – szólnak a bűnbánó ima szavai. Tudom, hogy büntetést érdemlek, de tudom, hogy szeretsz.

Nem meglepő tehát Az esztendők óriáskerekén kozmikus virágcsokrának igéje: „Bármit cselekesz­tek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!”

Mert Isten szeretete a legnagyobb igazság. Ez a reménység, ez a hit és bizonyosság sugárzik bátran ennek a gyönyörű, új könyvnek a lapjairól.

És most itt az idő, hogy egy Máté evangélista által leírt mondattal (13,8) visszatérjünk a borítón olvasható számokhoz: „A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.”

A szakralitás úgy ölt testet a képekben, hogy az embernek is helye van bennük. Hiszen a kép „az élet szentségének, vagyis a teremtésnek a visszfénye”. A teremtettség tudatában, a testet öltés után és a feltámadás bizonyosságával evangéliumot hirdető Ole­scher képes hitvallását figyelve igaznak érezzük Nikolaus Harnoncourt megállapítását: „A szív­vel való gondolkodás a vallás közvetítő szerve, a művészet pedig a nyelve. Vallás nélkül nincs művészet, a művészet a köldökzsinór, mely minket az istenivel összeköt.”

Áldott az az ember – legyen bár nem pap, de művész –, aki ezt az összekötést szolgálja. (Magánkiadás, 2013)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben