×

Határ Győzőt keresem

Merítések egy barátság kútjából

Kabdebó Tamás

2014 // 01
Bogyay Katalinnak ajánlva

„Győzőt keresem”, súgtam oda félhangosan a varázslatos Bogyay Katalinnak a St. James angol királyi palota fogadótermében. Az 1956-os forradalom ötvenéves évfordulójára – kicsit elkésve – novemberben érkezett vagy két tucat ötvenhatos magyar Charles herceg (monarchiásan főherceg, Rhédey grófné kései utódjának) meghívására az antik palotába. Erről előzőleg Határ Győző, majd Bogyay Katalin, az ötletgazdaasszony értesített engem is. A királyi ősök portréival teleaggatott aranykárpitos fogadóterem négy sarkában ott díszelgett Thatcher asszony, Douglas Hurd egykori külügyér, Camilla királyi fenség és mosolygós elegáns férje, a trónörökös.

Az egyenként vagy páronként bepárolgó magyarok közül Vásáry Tamással, Szirtes Györggyel, Péter Lászlóval, Sárközi Matyiékkal köszöntöttük egymást. Már felszolgálták a szendvicseket – fekete és piros kaviáros zsömle-picurkákra csaptam rá, és vedeltem a francia pezsgőt, amikor átremegett bennem idős barátom hiánya.

Katalin karon fogott, odairányított a walesi herceghez, és közben a fülembe súgta: „Ne aggódjék, Tamás, Győző bácsi itt lesz, Piroskától jön majd taxival a kórházból.”

Hát igen, akkoriban – és előzőleg, éveken keresztül – minden héten felhívtuk egymást tele­fonon, tehát tudtam, Piroska önkívületi állapotban fekszik a klinikán, Győző naponta látogatja. A fenséges Charlie megkérdezte tőlem: „Mit fest mostanában?”

Mielőtt felelhettem volna, Bogyay odarebegte a windsori család királyvárományosának: „Dr. Kab­debó elsősorban magyar író.”

A főherceg pillanatnyi gondolkodás után rávágta: „Hát igen, Michelangelo festett is, és írt is.”

Nem sokkal rá kezdődött az ünnepség, magyar népi tánccal, Solti György özvegyének érzelmes és informatív beszámolójával, a trónörökös szabadon mondott, remek fölkészültségű beszédével, majd a megemlékezés zárásaként Határ Győző felléptével. Ott ült a színpadon, kezében árgus papirossal, szeme alatt vásott karikákkal, de szava zengett, mint egy felhangolt orgonáé. Elmesélte ’56-os fenyegetettségét, a magyar élet eltiprását a lánctalpak alatt, a Nyugat akkori tutyimutyiságát, közel elsírta magát a megszabadulás ellenére most is mindannyiunk szívét átható fájdalom okán. Aztán eltűnt, mint a kámfor. Majd telefonáltam neki. Akadozó hangon, köhögve, prüszkölve, rekedtesen mondta a telefonba: „Most nem tudok beszélni, Tomikám. Piroska meghalt. Intézkednem kell.” Nevét, fordításainak egy hányadát már otthon, diákként is ismertem. Személyesen a BBC magyar osztályán ismertem meg, futólag találkoztunk ott, aztán egy előadóestjén, ahol Piroskával együtt verseket olvastak, a hetvenes évek elején. Sírónevető könyvének ismertetése hozott össze bennünket – családilag is – 1973-ban, közelebbről. Innen, ennek laudációjára datálom a közeli, majd meleg, igaz barátságunk kezdetét.

Sokrendű látogatói barokk műterem jellegű wimbledoni lakásának fényűző voltát már többször leírták. De az ebédjeiket, uzsonnáikat kevesebben. Első alkalommal behúzós levessel kezdtük. Az aranyló húslevest hívta így Győző a benne kígyózó cérnametélttel. Következett a csirkepaprikás nokedlivel. Piroska, aki szegedi, sőt algyői volt, egy csipetnyi erőspaprikapépet is belenyomott saját adagjába. Győző sört szopogatott hozzá (a márkájára nem emlékszem), Piroska piros bort ivott, a szekszárdi vöröset kedvelte. A kovászos uborkát mindketten szerették. A vaníliaöntetes piskótatészta mellé egy csöppnyi likőr is járult, a kávét már az antik órákkal feldíszített ebédlőből kilépve a „reggelizőszoba” Gaggia kávéfőző mellé rendelt karosszékeken ülve szürcsölgettük. Máskor májgombócos levest és rozmaringos csirkét kaptam. Ők néhol egyszer a Guinness Stew-t, máskor a hentestokányt dicsérték nálunk.

A hetvenes évek közepétől már sokszor jártam náluk, részben begyűjteni Győző újabb és újabb köteteit, részben – már Manchesterből jőve – háromnapos vendégszeretetüket élveztem. Első alkalommal még Győző tüneményesen kedves édesanyjával is találkoztam, aztán, rá egy évre, utána érdeklődve már Győző csak egy ládikára mutatott, dolgozószobájának felső polcán. „Ott vannak a hamvai”, mondta, és könnyezett.

Mikor először Londonban meglátogattak bennünket, Győző egy drapp színű oldsmobilt vezetett, később már földalattival, busszal, kisebb utakra gyalog jártak. Egyszer Piroska magával hozta az ő királynői termetét megöröklő felnőtt, akkor menyasszony lányát is, kivel olaszul csevegtem, mivel ő Itáliába készült feleségnek. Győző törte az olaszt, folyékonyan beszélt franciául, választékosan angolul, jól németül, elboldogult a latinnal, a göröggel. Kevés kivétellel könyveit, cikkeit anyanyelvén írta – „ezeken még gyomai kiejtésem sem érződik”, mondogatta, s bár Szirtes Gyuri és Zollman Péter biztatták, angolul csak vonakodva, magyaros hangsúlyokkal, bár tökéletes nyelvtani fordulatokkal és tősgyökeres anglicizmusokkal beszélt. Hódoló kézcsókokkal illette szép nejemet, Annát, gyöngéd barackokat nyomott növekvő kisfiam akkor szőke fejére, aki őt „Gőzös bácsinak” hívta.

Ötvenhárom aranyfényű kötetét birtoklom, és három róla szóló könyvet – ezekből önéletrajzi értékű a Kabdebó Lóri által összeállított interjúkönyv, melynek feleleteit következetesen, kérdéseit részint Győző átfogalmazta.

Könyveiben harmichárom dedikációt találok. A világjáró Tamásnak az elsőt, egynyelvűségében szégyenkezve a másodikat, a Golghelóghi előzékében közvetítve a titkot, hogy jól megtartsam (évekkel később, valószínűleg jól értelmezve a Golghelóghi nevet mint Golghotait elemeztem egy analitikus tanulmányban – nem tiltakozott). 1984-ben már postán érkezett meg hozzám Írországba a Pepito és Pepita, nagy-nagy szeretettel beírással. Ez a könyve a kedvencem, klasszikus mestermű, lenge ruházatban, sugárzó szellemével, szellemességével, feledhetetlen szerelmével és szeretetével megtöltve. Újraolvastán is csodálatos. Ennek, hasonló műfajból, unokatestvére az Anibel. A Lélekhangjáték dedikációjában hosszú távollétemet nélkülözi. Ezt követi, tőlem, kronologikusan, kettejük meghívása hozzánk, a Smaragd Szigetre. Akkoriban még nem laktunk tágasan idekint, tehát Győzőt és Piroskát egy középkori várból átalakított közeli kastélyban helyeztem el. Három nevezetes emlék: a Dublin közepén álló Christ Church ódon katedrálisának grottájában ődöngtünk, mikor – talán véletlenül – a sekrestyés ránk zárta a tölgyfa ajtót. Piroska megrémült, sikkantott, Győző kacagott, én az ajtót rugdosva kiszabadíttattam négyünket. A fényképen vigyorgunk. A bocsánatkérő templomszolga eloldalgott.

Egy verőfényes, szeles délután a dublini öböl Howth nevű kirándulóhelyén a partcsapkodó tengeri hullámok taraját bámulgattuk. Győző dudolni kezdett. Hegedűművész nejem ráismert a La Mer dallamára, nem a Trenet, hanem a Debussy szimfonikus darab egyik tételére. Győző csikókorában, elmondása szerint, a muzsikába is belekóstolt, játszásba, szerzésbe csakúgy, mint az architektúrába. A látogatás utolsó előtti napján kis itthoni társaságot hívtam össze kiválóságunk tiszteletére – magyarokat. Győző egyfolytában szerepelt – főleg verseket mondott – hatvan percen át. Egy ponton Piroska mezzoszopránja megszakította férje tenor-bariton áramlatát. „Győzőkém, hagyd Tamást is beszélni.” Határ rábólintott: „Igen. Majd ha ő látogat mihozzánk.” Csaknem mindig (Mikszáth azt mondaná: mindég) övé volt az utolsó szó. Piroska Dublin közepén megkérdezte tőlem a park nevét, „Szent István zöldje”, mondtam magyarul. Mire Győző: „Mi az, hogy zöldje? Magyarul pázsitja. Zöldell a pázsit, ha a nap rásüt.”

Nos, engem többszörösen érdememen fölül méltatott. Egyszer, verseskötetem olvasása után ezt írta: „Csatlakozom Vas Pista summájához, ez a líra külön fülkét érdemel.” Máskor a Szepsi Csombor körben, többször az Új Látóhatár hasábjain főleg három könyvem ürügyén dicsért. Élvezte az Írország két arca beszámolómat, Cs. Szabó itáliai tapasztalatai fölé emelte az én Istenek című regényemet, és mint mesterművet méltatta Dunaregényemet. Hittem is neki, meg nem is. Iulia­nosz-könyvének (Köpönyeg sors) recenziójában én nem a Kosztolányi-regény fölöttesének éreztem az ő lélektanilag jobban megalapozott művét. Bár megköszönte boncoló recenziómat, Siklós Pistának azt panaszolta, hogy én nem igazán értékeltem saját remekművének mesterfogásait.

Be kell vallanom, Határ Győző összes könyvének csak kétharmadát olvastam végig – a nekem is dedikáltakat. Bár rengeteget tanultam az olvasottakból és Győző szóbeli elmondásaiból, szavak garmadáját, a fantáziaszárnyalás merészségét, egyes kifejezéseket, leértékeléseket, a filozofikus megállapításoknál azonban sok írásban Győző olyan szorosra fogja a gyeplőt, hogy a szövegsűrűség nem engedi az olvasót pihenni. Nem igaz ez az Angelika kertjére, ami mesék és nosztalgiák gyűjteménye, a Görgőszínpad sziporkájára vagy pedig a Bojszintó könnyed játékosságára. Győző úgy tudott írni, olyan prózai változatokkal, mint talán senki más a magyar irodalomban. Az Elefántszerelmet bemutató, illetve szimbolizáló darabját lefordítottam angolra, ezt először felolvasva a londoni egyetem költői szemináriumában adtuk elő, később londoni kisszínházakban is bemutatták. A Tá­bori–Kabdebó által elkezdett, Makkai szerkesztésében befejezett Csodaszarvas kötet (a Hét évszázad angol változatában) húsz Határ-verséből az én Citizenship (Állampolgárság) című fordításomat tartotta Győző a legjobbnak, ám lehetséges, hogy Zollman Péternek mást mondott, az övét értékelve jobban. Határ Győző tisztességes és igazságos ember volt, bár – a szeretteit illetően – az időnkénti hízelkedés sem volt tőle közelebb, mint Makó Jeruzsálemtől.

A már szokásunkká vált heti telefonban egyszer az oda-vissza szavakból kérdezett engem. Ili, mondtam, apa, mire ő KONOK-kal bővített, én sorossal, ő SÖRÖS-sel, én kerekkel, ő KÖRÖK-kel… (kezdtem kifogyni)… ókilikó, jutott eszembe a tájszó. „Az mi?” kérdezte. „Hányinger.” „Ahá, egy rosszul végződő ETYEPETYE után.”

Egy más alkalommal a fák felsorolása érdekelte. Végigfüvészkedtük az élőfákat, az akáctól a tölgyfáig, aztán jöttek az állított, a faragott fák: nálam a kaptafa, nála a MÁJUSFA, a sor vége felé a keresztfa tőlem, a SZÉGYENFA őtőle.

A parafa után kezdtem kifogyni. „Várjál csak”, turbékolta, aztán kimondta: ÉLJENEK A PALESZ-tinók, ÉLJEN JESSZIR ARAFÁT, DE HOGYHA A VÍZBE POTTYAN, NE KÖSSÜNK RÁ PARAFÁT.”

Kedvelte Siklós Pistát, akivel aztán összekülönbözött, tartott Czigány Lóránt csípős nyelvétől, kezdetben szerette Sipos Gyulát, aki aztán jórészt méltatlanul megkritizálta őt, egy ponton jogosan. Határ a fociról is írt, ám ehhez nem értett. Győző idegenkedett Szabó Zoltántól, összeveszett, majd kibékült Gömöri Gyurkával, Szász Bélával életük végéig kedvelték egymást. Nagyon becsülték, szerették egymást Bogyay Katalinnal. Londoni kultúrfőnökünk levelét mutogatva mondta: „Nézd, Tomikám, Katalin kézírásában benne van tündéri egyénisége.” Makkai Ádámmal egymást különösen nagyra tartották. Győző elismeréssel mutogatta nekem Ádám csupa ö betűs versét. (Most nem találom.)

Győző meggyűlölte az általam szeretve tisztelt Cs. Szabó Lászlót. Őt annak kapcsán, hogy Laci bácsi rábeszélte Molnár Jóskát, a müncheni nyomdászt, hogy egy előkészített Határ-könyv helyett az ő, Cs. Szabó könyvét nyomtassa először.

„Cirkuszolt a majomcirkuszos”, mondá Csé, mikor fejedelmi vállrándítással hárította a wimbledoni guru haragját.

A történetet a vérig sértett Győző egy közös Mikes-találkozóra vezető autóúton mesélte el nekem. Az eredeti terv az volt, hogy Cs. Szabót és Határt az én Volkswagenemen szállítom át a csatornán Hollandiába. Az utolsó pillanatban Laci bácsi beteget jelentett. Győzővel jöttünk, mentünk, a komphajón falatoztunk, elmesélte korai szerelmeinek históriáit, Szőllőssy Klára, majd Prágay Piroska imádatát. Annak delejes fenekéről áradozott. A konferencián az ő előadása volt a legnépszerűbb, -csúfondárosabb, -gondolatébresztőbb. Az otthoni tilalomfa szövegeket mérte össze az akkori idekinti viszonylagos szabadon szólással. Ugyanott, ugyanakkor a Sorbonne magyar szakának tanársegédje, Jean-Luc a magyar írók következetes és sajnálatos pesszimizmusát ecsetelgette. Ebből egy többrendbeli vita alakult némi beleszólásommal. Kifogásoltam, hogy a francia tudósifjonc csupán a magyar remekíróktól vette példáit. Kiderült, hogy nem ismerte a Babszem Jankót, a Durbints sógort, a széles és változatos magyar ponyvairodalmat, de még Rejtő Jenőt, azaz P. Howardot sem. Ugyanez kiviláglott a Jean-Luc-párti Határ Győzőből is. Ha rajta múlott, Győző csak klasszikusokat olvasott, magyart, franciát, angolt stb. Tájékozott volt némileg a kortárs angol irodalomban, de ott is többre értékelte a reneszánsz kori Bacont, a pletykás Sterne-t, valamint a pozitivista angol filozófusokat, semmint az én kedvenceimet, Orwellt vagy Evelyn Waugh-t. Szerette saját magát Anthony Burgess-szel összehasonlítani, aki, feltehetőleg, regényeiben akkora angol szókinccsel rendelkezett, mint a magyarban ő maga, de Győző kedvelte Julian Barnes csúfolódó humorát is. Nem rajongott Petőfiért, József Attiláért – én igen. Azt mondta: „Petrovics Sándor verseiben túlmagyarkodta magát.” (Ezt még válaszolatlanul eltűrtem az egykori világpolgár Hack Győzőnek, kinek antikvárius kiskastélyát a francia írók Hongriusculnek nevezték.) József Attila gyengéjét kárpálta: „Hagyta, hogy mások belebeszéljenek versébe.” Ismeretes, hogy a Betlehemi királyok egy sorát Szász Béla javaslatára Attila megváltoztatta. Felpaprikázódtam itt, istenöccse, az egyetlenegy védő utolsó szó jogán. „A magyar költészet mégis József Attila nyelvén beszél, és nem a tiéden.”

A magyar múltbeliekből Csokonai volt a kedvence, kortársai közül Weöres Sándor. „Mint Európa legjobb költőjét” búcsúztatta Sanyikát annak halálakor – tehát az egyetlent, aki a magyar költők közül ő magát, Határ Győzőt is felülmúlta. Írtam akkoriban egy rigmust, a Weöres meg a Határ, hűsöl a két betyár kezdetűt, ezt sem Győző, sem Szakolczay nem kedvelte. Az utóbbi ugyanis a Határhoz írt laudációs verseket antologizálta.

Mindazon- és mindezenáltal Határ is írt legalább egy irodalmi ponyvát. Erre ítéltem a Fontos ember című kisregényét, mely hemzseg a közhelyektől. Csak hozzá írt levélben korholtam a szerzőt.

Nem sokkal rá az Élet és Irodalom 2001. szeptemberi hasábjain megjelent egy H. Gy.-kritika az én Rendes Emberek Szigete ál-posztmodern regényemről. „Ez voltaképp cserkészregény. Az olvasónak nemegyszer az az érzése, hogy ezek a Guyanába szakadt cserkész kalandorok igazában 14-15 éves srácok… hogy kalandvágyukat kiéljék, és zsenge fiatalságukat elkonspirálják… majd… orvos-tudósok, hajóskapitányok, varázslók bőrébe bújnak.”

Még a Kertész Imre fölmagasztalása előtti időkben egyszer Határ Győzőt is fölnevezték a Nobel-díjra. Megérdemelte volna, akárcsak anno Mikszáth, Krúdy vagy Babits is, de két fenékkel német csónakban ülve is könnyebb volt révbe jutni másnak. Elkövettem egy kegyes-kegyetlen viccet a magyar rendezvényeket is vendégül látó Polish Heart lengyel klubban. Felolvastam ott az Irodalmi Nobel Bizottság Határ Győzőhöz írt levelét, angolul, melyben sajnálatukat fejezték ki a korifeusok, hogy politikai okokból kifolyólag a megérdemelt díjat a különben vitathatatlan irodalmi érdemeiért nem ő, H. Gy. kapta. Ezt az irományt persze én hamisítottam. A hallgatóság tapsolt, nevetett, Győző büszkén szomorkodott, egyelőre nem vette észre a csalfaságot.

Nobelék állítólagos leveléből idézek: „It is sad, but true, and the truth must be told once, that this prize, although never awarded to an undeserving individual, more often than not, was awarded out of national or even positive racial considerations.”

Aztán, csalafinta módon Viktor bosszút állt rajtam. Egy ebédmeghívás keretében elmesélte, hogy levelet kapott a Universal nevű amerikai kiadótól, melyben közölték vele, hogy a Dunaregény angol fordítását rövidesen kiadják. Először hittem neki, aztán rájöttem a turpisságra. Úgy jártam vele, mint Győző a Nobel-díjjal. Persze ki tudja? A létező, nem lézető Isten malmai lassan őrölnek. Egyszer a Gholghelóghi is színre kerülhet egy Szt. Péter-bazilika méretű ateista bazilikában. Ez az irdatlan mestermű szerény véleményem szerint a legambiciózusabb tragédia a világirodalomban – mondjuk, közvetlenül Dante hármaskönyve után. Hisz valamiképpen annak paródiája is. A mennybe látogató Alighieri ellenképe, a nyomorulttá edződött mellék-Krisztus (nem Antikrisztus), aki megfertőződve a világ bűneitől a pokolban végzi. Ez hát a titok.

Határ költeményeinek egy számottevő része álom eredetű. Álmában lezajlott beszélgetéseit, az Álomemberiség borongásait hajnalban írta le. Kínozta a halálfélelem. Ennek tanúja a Halálfej című kötet, a Medvedorombolás, az Üvegkoporsó, az Életút depressziós részletei, a Szentföld a föld kötet, melyet „az együtt megvívott harc emlékére” dedikált nekem. Hát igen, közös ügyekért viaskodtunk, de különbözőképpen. Ezt a kézszorítást követi a 2004-es, a „Dunatriógia kiváló mesemondójának” dedikálás, majd az utolsó nekem juttatott könyv, a Plasztikzacskóval való köszöntés: „Az ír–angol Rodostó-beli jó bujdosó társamnak” bejegyzés.

Tudomásom szerint Határ Győzőnek politikai meggyőződése nem volt. A jobb- és baloldalak nemzetekre osztott szimpátiáit nem osztotta, a zsarnokokat megvetette, a Horthy-rendszer és a kommunista tanok túlzásait kicsúfolta, meg is szenvedte volt. Célkeresztje közepében a mozlimok álltak – nem az arabok vagy a törökök, hanem a dzsihád és az azt tüzelő vallás harcos értelmezésének bajnokai. A muzulmán-keresztény túlzók ellentétéből és a világhódításra készülő terroristák aktivitásának kezdetein már a hetvenes években megjósolta a „gerilla világháború” lehetőségét. Ha idevágó megállapításait angolra fordították volna, Határ Győző kiérdemelte volna a terrorkedvelők halálos ítéletét. Tudjuk azt, hogy nemcsak kétkedő volt, hanem agresszíven és teljesen hitetlen. Egy ízben egy kettejükhöz intézett körkérdéssel összehoztam őt a híres genetikus professzorral, a biológia egyik úttörőjével, a svédországi Klein Györggyel. A hitről értekeztünk hármasban. Klein tizenéves korában felhagyott az istenhittel. Meggyőződéses ateista, sőt vallásostorozó istentagadó lett. Határt idézve Sárközi Matyi elmondta, hogy a szkeptikus kétkedő, belső ürességet érző Wittgensteinnel szemben Győző azt vallotta, benne üresség sincsen. Faggatásomra Határ elárulta, hogy hitetlenségét buzgó ateista nyomdász apjától örökölte. Ötezer kötetes könyvtárának nagyrabecsült része volt a hitetlen szöglet. A hármas interjúban kérleltem Győzőt, próbáld az általános nem a feltétlenül vallásos hitet meghatározni.

Győző: „A hit valamiféle meggyőződés. Semmiféle egyéb támpontom erre nincs, mint a zsigeri reakció, melyre a hívő csüngőket akaszt rá; ha filozófus, akkor kristályalakzatú rendszert épít fölé.” (De Teilhard de Chardin felfogása is csak kristályrendszer lenne?)

Klein professzor mondja nekem: „Panteistának vallod magad, és egy Erdélyi-verset említsz Egyedül címmel. Érdekes módon most fejeztem be Joshua Sobol israeli drámaíró egy darabját, melynek címe Solo, és Spinózáról szól, aki panteizmusát a teljes kiközösítés dacára is fenntartotta.”

Én, a panteista rossz keresztény egy másik alkalommal a Rajk-pert túlélő Szász Bélát is faggattam hitehagyottságáról. „Rákosi börtönében sem erősített valamilyen hit engem, vagy gyengített annak hiánya”, felelte.

„Hát akkor mibe kapaszkodtál?”

„Arra gondoltam, hogy szégyellném magam apám előtt, ha magamra vállalnék hazug dolgokat.”

Jómagam egyszer a zeebrüggei zátonyon megfigyeltem egy kisfiút, aki léggömbjeit biciklijéhez kötötte, majd elővette íját, és a 10-15 méter magasságban lebegő gömböket nyílvesszeivel kilőtte. Ilyen léggömbök az ideológiák, a rendszereket alkotó filozófiák, Határ Győző és Szász Béla gondolatai a nyílvesszők. Szemünk láttára pukkannak el, plöttyennek szét a léggömb- és a légvár-ideák. Győző a politikai szekértáborokat bagázsoknak nevezte – mindazonáltal valamiképpen egyrészt vonzódott az úttörő gondolkodókhoz, másrészt egyes konzervatív érzelmű urakhoz. Üdvöskéi voltak a múltban Ficino, Pico della Mirandola, Giordano Bruno. (Nekem is.) A londoni kezdetekben sokat vitatkoztunk (diskuráltunk?) a világmindenségről, az azt teremtő vagy nem teremtő Istenről. „Minden az anyag”, vélte Győző, „a szellem csak annak a kisugárzása”. „De add meg, kérlek, az anyag egylényegű. Az atomok, elektronok ott motoszkálnak agyunkban, és ugyanígy a Fiastyúk tollazatában” – érveltem én. „No és? A szüntelen anyag szüntelen változásokat hoz létre. Az élet perpetuum mobile.” „És a lélek?” „A lélek summa, Tomikám, az egyes ember létezésének egyedi summája.” (Győző olykor lepöccintett egy-egy morzsát bajszáról.) „Tehát az öröklét?” „Az univerzumok jönnek, mennek. A csillagvilágok születnek, elhamvadnak, mint Giordano Bruno testestől-lelkestől a máglyán.”

Vélte vagy tettette, nem tudom, de Határ Győző a filozófiát és ebben való gyakorlatát többre tartotta az irodalomnál, holott vélhetőleg nem alkotott új szerkezetű filozófiai rendszereket, csupán aranyrögöket, egy-egy ismert materialista felfogásépítmény remekül fénylő darabkáit. Az Özön közöny című filozófiai eszmefuttatását írásban megkritizáltam. Majdnem megsértődött, levélben rám ripakodott. „Hol az evidencia, hogy a világot az Isten kormányozza, nem a véletlenek sorozata, a közömbös alakváltozás? Hol volt az Isten, amikor a nácik elgázosították választott népének felét, az ártatlan zsidókat? Aludt? Vállat vont? Engedett az ördögnek? Az Istent – az isteneket – ember teremtette, a vallás, minden vallás mitológia.” (Arra nem gondolt, én igen, hogy az izraeli állam a létrejöttét a holokauszt véráldozatának köszönheti.)

Aztán már a biológus tudortól, Klein Györgytől kérdeztem: „Tegyük föl, hogy a vallás, az Isten, a teremtés mitológia. Egy arawak hittörténetben egy óriáskígyó tojt egy gigantikus tojást, melynek héja felpattant, és kibújt belőle az emberiség. Úgy tűnik, valamiféle vallásra, nemde, szükségünk van?”

„Diszkutálni lehet azt a vitathatatlan tényt, hogy minden emberi társadalom mutat és mindig mutatott vallásos igényeket, melynek minden valószínűség szerint evolucionáris alapja van.”

„A védtelem ember védelmet keres, így van?”

„Minden ma élő ember egy ősanyára vezethető vissza (a molekulárbiológia Évája), aki kb. 300 000 évvel ezelőtt élt. Van egy molekulárbiológiai Ádám is, aki kb. 200 000 évvel ezelőtt élt… Az alapja: a töretlen anya–lány vonalat a mitokondriális DNS-variációk alapján lehet követni, minthogy a mitokondriumaink kizárólag anyánktól származnak. Az apa–fiú töretlen vonalat pedig az Y kromoszómán lehet követni, hasonló módon.”

Barátainak haláláról értesülve Határ Győző mindahányszor elbandukolt a közeli jezsuita templomba, és ott megemlékezvén róluk, gyertyát gyújtott egyenként, személy szerint mindnyájukért.

Korábban viszontláttuk őt és Piroskát a Vörösmarty téri könyvhetek napjain. Nagy, sárga szalmakalapot viselt Győző, Piroska hosszú szoknyát, ügybuzgó, de következetes sleppje mögöttük léptetve követte őket. Aztán Piroska kimaradt, elbetegedett. A rajongó kis csapat két tagja, egy kiugrott apáca és egy kitűnő festőnő felajánlották, hogy Győző gondját viselnék – Piroskát is elhozhatja Budapestre. „Kedves, de lehetetlen ajánlat”, vélte Győző. Még dobogott bennem csodálatos verse, melyben a házastársak utolsó előtti menedékként elalvás előtt átölelik egymást.

Utolsó családi látogatásunk alkalmából már az ígéretes és megtörtént uniós csatlakozások pozitív esélyét vitattuk Győzővel, aki Európa lelkes híve volt és maradt. A társalgó egy szegletében illatos teát ittunk, és cukrászsüteményeket ízlelgettünk. Piroska már nagyon nehezen mozgott, de élvezettel forgatta dundi markában nejem, Anna ajándékát, a szegfűszegek százával megtűzdelt narancsot, a gömböcöt. A teát az élénk és a már-már kilencvenet közelítő háziúr szolgálta fel. Odakint, a bejáratnál már hiányoztak a kaputartó oszlopok tetejéről a kőoroszlánok. Elorozták azokat. Idebent porosodtak a néma faliórák felületei. Odakint az elgazosodott kertben erős szél fújt, az ide-oda száguldozó Isti fiam vizes cipőjével benedvesítette az idebenti perzsaszőnyeget.

Aztán hirtelen nagyot dörrent az ég, és a magas szoba felső, nyitott ablakán beostorozott a májusi zápor. Győző hamarjában létrát kerített, kampós bottal felmászott a létrafokok közepéig (pohos mókus, jókötésű végtagokkal), berántotta a nyitott ablaktáblát, és kacagott. Jó erőben volt. Évekkel korábban egy, a dolgozószobájában felállított szárazföldi szkiftben tréningezett.

Fölém magasodó pályatársam halála Piroska elhunytával következett be. Ezt a veszteséget megemészteni Győző meg sem kísérelte, orvosainak elnézését kérte. Nemcsak Abélard és Héloise, de Prágay Piroska és Határ Győző is halálig halálosan szerették egymást.

Határ Győző 2014-ben lenne százéves.

Győző bácsi hozzánk is írt verseket, ezek nyomtatásban is megtalálhatóak késői köteteiben, mint például a humoros Levélváltás, idéző sorai: „Szemtől szerelembe szentáldás a szándék: szép Annám ölembe tette! Gyöngy ajándék!” Vagy a hatvanadikamra írt Torta és tűzijáték-beni négysoros strófa: „Mert kinek pulyája ugránd a pendelybe, másik jó hatvanja van néki rendelve.”

Hát igen, hatvanéves voltam, mikor harmadik gyermekem, Isti fiam megszületett. Fiam hetedik születésnapjának délutánján felmászott egy berkenyefára, onnan leesett, két karját törte. Az ideküldött, máshol meg nem található Határ-versem soraival zárom ezt a könyvnyi hosszúságot is megérdemlő rövid emlékezést.

ISTINEK

gyógyulj Istikém! aki nagyon akarja
hamarabb gyógyul a keze a karja

ha úgy gyógyulsz erős-türelmes-ügyesen
meglásd a bajnak nem lesz nyoma sem

fogsz te még teniszezni zongorázni
és azt is: úszni ugrálni fára mászni

akarni kell! ha tíz ha húsz ha száz nap:
én innen messziről biztatlak-megvigyázlak

üzeni Győző bácsi - ő maga kis egér
de mérges bajúsza a magas égig ér

bömböli-hangja: kis pici hangya
bajúszával az eget csiklandja

Győző bácsi



POST SCRIPTUM


Határ Győző néhány levele Kabdebó Tamáshoz

1986.01.19. Kedves Tomikám. Jobban örültem volna neked magadnak – karácsonykor hogy ígérted (vagyis hát ahogy, tévesen, ígéretedet értelmeztem). Helyetted csupán egy telefonüzenet, majd a postán a DECENT ISLAND gépirata érkezett. Neki is estem – azaz hogy nekiestem volna; s hogy miért nem amúgy isten igazában, annak a sok közül egyik oka az volt, hogy az utóbbi időben meglehetős gyakorta ágynak esegetek (ezért használom a gyakorítót); így tán negyven oldal után feladtam. Szó sincs arról, hogy én rád bármiért megorroltam volna – it never crossed my mind –, s hogy az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ c. könyvecskémről mit írtál, mit nem, hát szégyenemre-gyalázatomra, ha faggatóra fognál, sem tudnám megmondani. Jelentéktelen könyvnek tartom, mindenki mindenről azt írja, amit akar. Iulianosz-regényem igen lefoglalt, sok mindennek utána kellett olvasni; szedése elhúzódott. Élni is kell, a rádiónak is küldözgetem a betevő falatra valót. A szeptemberi Mikes után mindketten ágynak estünk, Piroskám 3 hétig nem járt be, kifordult a lába, én 2 hónapig nyavalyogtam. Decemberben volt egy kis szokvány-kellemetlenségünk: a Bond Street egyik cipőboltjában Piroskának ellopták vadonatúj bőrtáskáját, benne a szó szoros értelmében mindennel; a rendőrségi hercehurca, csekkek letiltása stb. nagyon kimerítette, újra ágynak esett, nyomorúságos szilveszterünk volt. Ezen a héten kezdett el újra dolgozni. Vedd számba azt is, nehogy úgy tekintsd jeremiádának, hanem mint a nyugaton élő magyar író biblikus példázatának, közel háromszáz könyvet felcsomagolni, felbélyegezni, postára cipelni 72 éves fejjel nem apróság. Ráadásul csakhamar kiderült, hogy a rablóharamiák a 20 fontos tengerentúli (amerikai) csekkekből 5 fontot lerabolnak kezelési költség címén; a csomagolás és a bélyeg több mint 3 font. Így azután a 20 fontos árból elvitt a cica 8 fontot, és kiderült, hogy minden eladott könyvön 8 fontot vesztek… Ezért volt az, hogy a barátoknak itt Londonban „kézből kézbe” adtam a példányt. Nálad arra számítottam, hogy karácsonykor odaadhatom, de nagyon remélt és várt látogatásod elmaradt. Sebaj, ami késik, nem múlik, majd csak jársz egyszer erre, és még érvényes az a lovagi mondás, hogy „kicseréljük könyveinket”. Egyébiránt a szeptemberi Mikesen Cz. Lóri annyira megfázott, hogy hosszú antibiotikum-kúrával is alig bírt kilábolni. Most hallottam, megy a Honba, előad az Eötvös Kollégiumban: a maga sajátos stílusában – a nyugati magyar irodalomról… Ha egyszer erre jársz (és lesz időd), majd beszélgetünk! Új könyvedhez gratulál, és szívélyesen köszönt

Határ Győző




1986.09.10. Drága Tomikám, elhiheted, megvan a szükségképpen elegendő oka, hogy ilyen későn érkezik ez a köszönő levél. Remeknek találtam méltatásodat Iulianoszomról; s külön meg szeretném köszönni azt a rejtett bókot, amelyet a tervezett Kosztolányi-regénnyel vont párhuzam révén beleszőttél. Természetesen rendkívül hízelgő, hogy hosszan együtt emlegeted mesterember-cimborádat a Nagy Mivesmesterrel – noha persze kuncogva mulatok azon, ami csak itt HONGRIUSCULE-ben nyilvánvaló, az igazi Magyarországon, a Nagyon, senkinek eszébe se jutna: hogy egy fiktív, elképzelt, megvágyott, de soha tető alá nem hozott regényt vetsz egybe egy olyannal, ami készen hever. Mégis, a Kosztolányi-párhuzam nagyszerű Argumentum Ad Nationem: hála és köszönet érte! Sokszor ölel

(megfáradt) híved

Határ Győző




1991.03.28. Drága Tomikám – mihelyt megkaptam a fordításokat, azonnal vetettem magam a telefonra, hogy köszönetet mondjak fáradozásodért; de senki nem válaszolt. Nyomban beugrott, hogy nyilván Dél-Amerikában vagy, ahol épp mérgezed a magyar lelkeket – és kutakat. Meg kellett várnom, amíg jelét veszem annak, hogy nem ragadtak el, és nem kell ingem-gatyám odaadnom érted az emberrablóknak. A fordítások közül csak a tiéd használható (meg tán az egyik megrímelt, egy ami effenditől). Megtisztelsz, hogy írsz mini-köteteimről; egyébiránt Tollas Tibort épp mennybe menesztettem, de ő nem tud róla, s még legalább két-három évig élnie kell, hogy megtudja…

Úti élményeid…?! Szép Annának kézcsókkal, téged ölel

Határ Győző




PS: Szerettem volna április bolondját járatni veled, de nem jutott eszembe semmi.

1991.06.16. Drága Tomikám, tegnap érkeztünk haza, nagyon elcsigázottan és jómagam némi lázzal: már ilyen az én formám. Miután ellapátoltuk az ajtó elől (belül) a felgyűlt postát, behatoltunk a házba, és megleltük a Te igen kedves soraidat is. Re: Mózsi Feri felkérése. To cut off your nose to spite your face – heves reakciódra ráillik az angol mondás. Örültem volna, hogy én adhatok ürügyet az összebékülésre; de ki vagyok én, hogy ne nyugodjak bele, ha így döntöttél, s ne csodáljam továbbra is abszolút szellemi függetlenségedet. Üzenetrögzítőmön megleltem M. Feri chicagói hosszú telefonját is: kapacitál, hogy menjek el Csobánkára, s legyek szenvedő tanúja élveboncolásomnak (több sajtóorgánumban meghirdette); de lehetetlent kíván: egy sereg megbízással érkeztem haza; sem a munkakiesés fényűzését nem engedhetem meg, sem az út fáradalmait nem vállalom. Itt küldöm a két apró opuszt, amely idei utunk ürügye volt (no meg a kurta parlamenti kitérés) – tudom, hogy Te gyűjtöd ócska salabaktereimet. A három hét története nem fér levélbe, az majd máskor. Annuskádnak kézcsókkal, téged ölel

fáradt baráti híved

Határ Győző




27/11/2004 Tomikám. Köszönöm Róma szolgáló leányát. Piroskám is hálásan köszöni: inkább átpergette, mintsem olvasta. Szellemileg azon a nem nagyon szerencsés halmazállapot-változáson ment keresztül, hogy „véleménytelen”. Mindenre csak bólint, de nem mond semmit. Az ételre; a „meals on wheels”-re. Savanyú? Ízlett? Nem ízlett? Nem tudni. Mikor volt a második világháború? Nem tudja. Mikor születtél? Tudja. Hány éves vagy? Nem tudja. Nagy cikket olvas a Timesban. Mi volt benne? Vállat von. Nyomasztó. Ijesztő. Rémképekre ébredek, rémképekkel alszom el.

Visszatérve a könyvre – elolvastam. Esszéregény, amelynek a „svertje” az a szédületes tudás, amit magadba szedtél. Mindez nekem is ismerős, de a felét se tudtam soha, pedig kollokviálni kellett belőle. Meg azóta sokat is felejtettem: nem foglalkoztatott. Pomponazzi, Ficino, Pico della Mirandola, Giordano Bruno – ők igen; de építészek, képzőművészek kevésbé. A hason-mentalitású olvasó bizonyára elragadtatással fogja olvasni, és letehetetlennek érzi. Nagy dobás, és a magamfajta kultúrkukacnak lebilincselő, annál is inkább, mivel nem posztmodern (Ö.M.A.F. – mondaná Durbints Sógor), hanem nemesveretű konzervatív, regényes regény, van eleje, közepe, vége.

Mint a kolofonon láthatod, Miklós kihozta hetven éve íródott regényemet (Csodák Országa H. E., bizonyára megvan neked a londoni kiadás, amit magam szedtem). Az EPL-kiadás szép is, jó is, sajtóhibátlan, ami ritkaság. Sajnos, az ezeroldalas kötet olyan, mint a tégla, amivel fejbevernek. Nem lehet kézben tartani. Küldeni nem küldhetek, nekem is csak egy van, az, amit Miklós megküldött támpéldánynak. A tiédről bizonyára írnak majd; az enyémről – aligha. Többszörösen túlhaladott álláspont vagyok. Tolonganak az Ifjú Titánok.

Nehéz napok/hetek következnek. Ha lettek volna még hátra hónapjaim/éveim, ez a katasztrófa életváradalmamat megtizedelte. Goromba metaforával: kilőtték alólam a lovat.

Ölel – öreg harcostársad – Gy.

Határ Győző




PS. Elnézést, hogy „kézírásos” levéllel nem szolgálhatok.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben