×

Gnómák és gnómok

Sigmond István: Isten is gyónni szeretne valakinek

Szász László

2014 // 01
Sigmond István kötetének címe mint asszertórikus kijelentés az egyik rövid novella paradoxális párbeszédében hangzik el. „…maga ideülteti közénk Istent – mondja a földhözragadt gondolkozású szereplő a mindenség lételméleti kérdésein töprengőnek –, érzem a kisugárzását, az örökkévalóságát, azt is érzem, hogy Isten gyónni szeretne valakinek, merthogy nem sikerült a teremtés”, majd rögeszmés csökönyösséggel fejezi be mondatát: „én meg el akarom mesélni magának a húslevesem történetét…, mert nekem ez nagyon fontos”. S mint kiderül, a húsleves néhány mondatos története (melyben háborús évek, egyének és nemzetek kényszerű szétszakítása, tragikumot sejtető sorsok sűrűsödnek) a személyes életút: legalább olyan jelentőségű teljesítmény, mint a „szitakötőnyi idő és a mindenséggel mérhető egymilliárdnyi időegység közötti” különbségről folytatott filozófiai elmélkedés (Megszámlált falevelek).

Magának a „klasszikus” abszurd genezisének modellszerű szövegkörnyezetében találom magam, ami olvasatomban, a felszínen, leginkább arról ismerszik meg, hogy nemcsak a történet, az alaphelyzet következő fordulatát nem lehet előre sejteni, de (miként azt Rejtővel kapcsolatban szokták emlegetni) az éppen elkezdett mondat, gondolatmenet befejezését sem. A fenti idézet olyan rövid szövegek közegében és együttáramlásában folytat monódiaszerű vitát, melyeknek célja (föltételezésem szerint) a közszemlére tett paradoxon (természetesen sikertelen) megoldása, majd újra elrejtése. Az Isten létét/nemlétét firtató gondolattöredékek minduntalan a bűn fogalomköre felé kanyarodnak: „az eredendő bűn a teremtés maga”; Isten viszont nem létezik, „nincs Isten, kiskomám, …a mazochisták találták ki ezt az aberrációt”, az ember saját bűneinek feloldására, a szorongástól való menekülése ürügyeként teremtette önmagának: „Létrehoztad Istent, bemocskoltad, megölted, s most imádod Őt.” Magunk hoztunk hát létre a magunk számára csapdahelyzetet, hiszen egy fikciónak: önmagunk tökéletessé idealizált hasonmásának gyónjuk meg bűneinket.

Valami ehhez nagyon hasonló gondolatmenetből, a mindennapi élet nagyon is valóságos történelmi csapdájának felismeréséből, eme tapasztalatnak új kifejezésmódokat keresve születhetett meg az erdélyi abszurd irodalom az 1960-as évek végén, bizonyára nem véletlenül a háború alatt és a szocializmus „hajnalán” sebesen koraéretté vált nemzedék tollán. Talán megbocsátható ezért nekem, hogy Sigmond István könyvének címe kapcsán kortárs művek egész sora jutott eszembe, szó szerint pedig egy Páskándi-részlet: „A bűntudatot magunkban újra felosztom! Én, áltatott nemzedék gyermeke, elcsábított fiú, kiáltok: …testvér, kimúlsz! Tekints magadba: vallj, gyónj te is, ne csak én! Avagy nem gyón a gyóntató is valakinek?” Kelet-európai abszurdról szólván az irodalomtörténet-írás leggyakrabban éppen Páskándi nevét emlegeti, valójában azonban azokat az 1930 és 1940 között született prózaírókat, akiknek sikerült viszonylagos épségben átmenteniük a teremtő energiákat, valamennyiüket megérintette az egzisztencializmus szellemiségének és az abszurd stílusminőségeinek jeges nyugati fuvallata. Ha valami alapvetően megkülönbözteti ezt a korosztályt az utána nagy lendülettel felzárkózó második Forrás-nemzedéktől, az talán a fiatalabbak által meghirdetett tömörülésnek, a fészekmelegnek a hiánya. Aki valódi életművet teremtett, annak óhatatlanul fel kellett ismernie, hogy az egzisztencia nem általában és az ideológia által megkövetelt, közösségbe olvasztó lét, hanem mindig egyéni lét, aminek központi fogalma végső fokon a szabadság, ezért pedig mindenkinek külön-külön, a kikényszerített kollektivitás diktatúrájában egyéni módon kell megszenvednie vagy megküzdenie. A céltalan szenvedés imperatívusza mint ideológiai követelmény erkölcstelen és emberhez méltatlan, maga a kierkegaard-i botrány, és az irodalom számára az adott körülmények közepette nem marad más választása, mint a kétségbeesés határhelyzeteinek megjelenítése, ábrázolása az irodalom eszközeivel. Ha nem tévedek, az életutaknak ehhez hasonló paradigmasora hozza létre szinte spontán módon azt az irodalmi ábrázolásmódot, mely minduntalan valamiféle abszurditásba torkollik. Legalábbis ezzel a felismeréssel olvasom Sigmond István kötetét, miszerint a szerző modernsége nem az ezredforduló szerteágazó posztmodern irányzataihoz mérhető, hanem mélyebben, évtizedekkel ezelőtt bölcseletileg megalapozott szellemi és stílusminőségekben gyökerezik, nem divatszerűen elhullámzó újszerű értékekhez, csupán önmagához mérhető. És ez szab korlátot is a befogadói együttműködésnek: nem egy kor vagy korszak megragadható közérzetének irodalmi dokumentuma (amit gyakorta elvárunk a műalkotás referenciális jelzéseitől). Ugyan a világegészről mond véleményt, de a világ valódi rétegzettségéhez nincsenek viszonyítási pontjai. Nem annak a közegnek a képtelenségeit ábrázolja, melyben valóságosan élünk, hanem azt a fantáziaképet vetíti ki, amely a szerző tudatában (avagy tudatalattijában) a világra vonatkozó észleléseiből, személyiségének sajátos attribútumaival felgazdagítva bizarr látomássá alakult át.

És mert tudom, hogy Sigmond István igencsak szigorú a kritikusaival szemben, oly módon kísérlem megérteni világát, a naiv olvasó pozíciójából, mint aki semmit sem tud munkásságáról, az életmű egészét elemző tanulmányokról; mintha ez volna az egyetlen könyv, melyből meg kell ismernem a szerzőt és a közeget, melyben a szövegek világa létrejött.

Az Isten is gyónni szeretne szövegeinek megteremtője láthatóan irtózik és tudatosan menekül a racionalitás elvei alapján létrejött világtól az irracionálisba, a nem tudatosba, miként azt a Lehet értelme a világnak? beszédes címmel ellátott szövegében mégiscsak közérthetően és önértelmező gesztussal kimondja. Miután magát a szürrealizmus – történetileg egyébként szétforgácsolt minéműségében sem meghatározható – fogalmát konkrétan megnevezi („A szürrealisták templomában agyonlőtték a királyt”), felidézi az egykor Breton és Aragon által toposszá misztifikált lautréamont-i polgárpukkasztó sort („Szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon”), majd sajátos ezredvégi kommentárral látja el: „nem kell ez nektek? Írjatok közérthető szonettet, népszínművet, …vezércikket. […] Hátha újra értelmet kap a világ.” Hasonló gnómaszerű írásaiban nem ábrázolja vagy megjeleníti a – lélegzetfogytáig emlegetett – világ értelmetlenségét, hanem vállalja és teremti is azt; ennek ellenére van a kötetnek koncepciója, hangnem és beszédmód alapján, logikailag is tagolható szerkezete.

A kötet első harmadának hagyományos történéselemek körül sűrűsödő novellái, felütésként, hangulati ellensúlyt képeznek a korpusz többi darabjának metafizikai kétségbeesésével, oldhatatlan pesszimizmusával szemben. Gyűlölet és együttérzés, pusztítás és a túlélés egymáshoz viszonyítható eséllyel jelenik meg az események szintjén. (És persze esemény az is, ami puszta beszédaktusként, a képzelet, az ábrándozás terében következik be.) A nem létező harangszót is hallani lehetett című elbeszélés történetmondója, kivételesen, nem a világgal és az élettel, hanem konkrétan a hatalom kép­viselőjével, az őrmesterrel áll szemben, de nem magányosan. A 20. század világ- és magyar irodalmának meglehetősen ismert toposza köré szerveződik a monológ: a civil szféra viszonylagos szabadságából a totális szabadsághiány uniformizáló, jelesül a katonaság közegébe kényszerített ember küszködése ez a személyiség integritásának megőrzéséért. Amit Musil, Vargas Llosa vagy Ottlik, Örley, Székely János, Páskándi ebbéli dichotómia-felfogásához képest többletként jelenít meg a szerző, az a gyűlölet. Bár a történet kulisszái mögött egyértelműen felismerszik, hogy a főszereplő kisebbségi magyar a román hadseregben, gyűlölete nem a többségi nemzet, hanem általában a hatalom („mint olyan”) szimbolikus megtestesítője ellen irányul, ráadásul egy közösség, a bajtársi szolidaritás védelmi hálójában: „a hatalom a legszörnyűbb betegség, amivel az élet (az Isten?) büntetheti az embert”. Saját gyengeségeit legyőző teljesítményét azonban (teljes felszereléssel elsőként felérni a csúcsra) nem ez a szolidaritás, nem is az önmegvalósítás magasztos elve motiválja, hanem a félelem ellensúlyaként a személyiséget teljesen elborító érzés: „a belém sulykolt gyűlölet képes törpévé zsugorítani a lelkemet”. És ez tekinthető egzisztenciálisan tragikus életérzésnek, minthogy egy pusztító inger provokálja a rendkívüli teljesítményt, és a gyűlöletnek efféle paroxizmusa gyilkosságra és öngyilkosságra egyaránt alkalmas. A hatalom öncélú kegyetlenkedése megbocsáthatatlan bűnként jelenik meg az elbeszélő tudatában, a hatalom képviselőjének meggyilkolása ugyancsak megbocsáthatatlan bűn, metafizikai értelemben gyónni sincs kinek. Narratológiai szinten az ellentmondást itt még fellazítja a bűntény hangsúlyozott szövegszerűsége, a klasszikus novellai fordulat átminősülése puszta ironikus, intellektuális gesztussá: „– Gyűlölsz, mi?… Megölnél, mi?” – kérdi az őrmester. „– Én már megöltem magát… Előénekes voltam a temetésén” – hangzik a válasz.

Hasonló, a klasszikus sólyommotívumot abszurdba, fekete humorba fordító kompozíciós elv érvényesül A Halál nyomában című történetben, a fantázia és valóság viszonyát tekintve azonban ellentétes eljárással. A kamasz fiú, aki testvérét vesztette el, és először szembesül valóságosan az elmúlás tényével, lét és nemlét metafizikai kérdésein töprengve jut arra a következtetésre, hogy a halál lényszerű, emberszabású mivoltában felismerhető, tehát elpusztítható. A látomásnak vélt halál meggyilkolása fordul vissza a valóságba: „…eltűnt a temetkezési vállalkozó. Különös dolgok történnek mostanában.” Hogy aztán a fikció terébe visszahelyezett valóságmozzanat nyomán feltámadjon az olvasóban a kérdés: Lehetséges az, hogy egy kamasz, bár a veszteség révületében, képtelen tudomásul venni a halál véglegességének tényét? És: bűn-e az élők megmentésének szándékával, tudatlanságból elkövetett gyilkosság?

A kamasztörténetben beugrik egy roppant közhelyszerű, de valódi dilemmát megfogalmazó kérdés: „Ki vagyok én? Egy szempillantásnyi élet? …az életnek célja van velem biztosan.” Az énazonosság gondolata a Guberálókban (szubjektív értelmezésemben) behálózza a szöveg terét. Tudniillik a szerző (mint az egyes írások fölött álló, kompozíciót teremtő eszme) láthatóan nem törekszik tematizálható rendbe szervezni az elbeszéléseket, még kevésbé a rendhagyó műfajú szövegeket. („Megvádolták, hogy ócsárolta a mondat ősidők óta elfogadott, megszentelt kápolnáját, amely ellátta a valóság hűséges leírásának szolgálatát…, hogy a kialakult trendet megpróbálta lerombolni…”) Ám óhatatlanul, mondhatni, akarata ellenére bizonyos fajta koherenciát hoz létre a motívumok egymásra villogása. A guberálók ugyanazzal az elszántsággal törekednek tágítani személyiségük függetlenségének határait a társadalom szorításával szemben, mint az uniformizálás ellen értelmiségi attitűddel tiltakozó sorkatona, és a világ szennyétől távol élők kamaszos naivságával tisztelik az élet szentségét. A történet mindössze annyi, hogy a guberálók halottnak látszó csecsemőre bukkannak, aki mégis, minden jel szerint élni akar, ők pedig a maguk faragatlan módján mindent elkövetnek az életben maradásáért. Hajléktalanok, s a társadalmi hierarchiában ennél mélyebben aligha létezhetnek még emberek, mégis modellszerűen képviselik a szereplehetőségeket: hármójuk között van vezéregyéniség, neve nincs, csak epitheton ornansa, „a bőrdzsekis”; van legalul álló kegyvesztett, Girhes; és van középszer, aki képes elmesélni a talált csecsemő esetét. Nem tudhatom, szándékos-e vagy (ugyancsak a szerzői intencionáltságot igazoló) véletlen, hogy ez az egyetlen szöveghely a kötetben, ahol átsugárzik az együttérzés, szinte azt írom: a szeretet emberi minősége. Nem a bölcseleti kérdéseken töprengő emberre jellemző, a kanti erkölcsi imperatívuszokból kikövetkeztetett, akaratlagos szeretetfogalom ez, hanem természetszerű viselkedésmód. Tipikusan olyan embereké, akik az átlagpolgár szemével felismerhetetlen mélységben élnek valami okból. Helyzetük indoklását legfeljebb egy szimbólum erejű, előzményeket sejtető nyakkendő viselése jelzi, vagy a szilárdság, ahogyan ragaszkodnak már csaknem elfelejtett nevükhöz; a talált gyerek „nem veheti fel az én nevemet, őt csak Kuka Gyulának lehet nevezni…, kölcsönbe nem lehet nevet adni valakinek”. „Anyának beillő” asszonyok, orvosnők, „angyal-anyák” magára hagyják az eltaszított csecsemőt; a hajléktalanok, jobb híján, a szájukból etetik, s eme otrombaságért megilleti őket a tisztességes emberek haragja, hiszen a novellai fordulat ismét csak az action gratuite működési elve alapján következik be: a semmiből, a fikció véletlenszerűségéből felbukkan egy dühöngő anya.

A novellák s talán a kötet valamennyi fontos motívumát sűríti a remekműgyanús Én vagyok, madame, mely többszólamúságával mintha inkább elrejteni, mintsem feltárni igyekezne jelentés­rétegzettségét. Adott egy mindenek fölött álló hang, mondjuk, az auktoriális szerzőé, amely létrehozza a megszokott első személyű elbeszélő virtuális alakját, akinek másodlagos, de domináns monológja viszont párbeszédeket, reflexiókat, értelmezői kitérőket tartalmaz, és emiatt nem mindig lehet pontosan tudni, ki beszél vagy éppen ír, kit szólít meg, a helyszínen jelen lévő társat, egy levél távoli, ismeretlen címzettjét, önmagát, az olvasót, bárkit – de nem is föltétlenül szükséges a hangok tárgyiasult alanyát és címzettjét fölismerni. Fontos például a helyszín, mely jellemző módon kór­házi szoba, szanatórium, talán elfekvő, de még jellemzőbb módon cella, mert a szabadságot sóvárgó tekintet meg a bizarrul báránykodó, gomolygó, foszladozó felhők között rács feszül; a lakók ide csak bejönni szoktak, kimenni kizárólag görgős alkalmatosságon, vízszintesen, a szivárványhártyán a felhők véglegesen megörökített képével; a külvilágot (gyaníthatóan Ken Kesey regényéből átsuhanva) Főnéni árnyalakja jeleníti meg olykor. Egy fontos motívum, az irónia hangütésével megjelenő magasabb rendű szellemiség („esdekeltem, hogy az az értelmiségi kerüljön a mi szobánkba”) irracionális módon eltűnik, felszívódik az első oldal után, elképzelhető, hogy épp a hiánya teremti a monológ intellektuális feszültségét. Távollétében a monológ gazdája gyarló átlagember, valamiféle szereptévesztésben egyszerre mímeli és karikírozza az értelmiségi beszéd- és gondolkodásmódot: „én ökör, alantas barom, de a lélek habitusa, azaz a lélek lelki alkata, ez olyan értelmiségi zsákbamacska”. Tipikusan megtöbbszörözött hangnem ez, melyben a legtriviálisabb a legpoétikusabb képzetekkel keveredik. Minden jel szerint fiktív levél, melyet a haldokló szobatárs diktál a domináns hangnak, imádott-gyűlölt kedvesének címezve: „Szerelmem! Te jázmin illatú…” kontra „neked köszönhetem, hogy… kómában van a tököm teljesen”, s amit a főszólam folyamatosan kommentál, a halál látható közeledtével egyre líraibb, egyre intellektuálisabb, fennköltebb mimézistechnikával, vagyis a groteszk, a bizarr légkörében. Nem ismerek még egy művet, amely a kurva jelentéskörére ehhez hasonló, elképesztő számú szinonimát sorakoztatna fel, de olyat sem, amely az ocsmány trivialitás, az undor, gyűlölet meg a tiszta szépség iránti vágy dichotómiáját ilyen szerves stiláris minőségben elegyítené.

Mindezek után nem meglepő módon ismétlődik az Aki nem látta a Varázsfuvolát című rövid történetben az előbbi elbeszélés alaphelyzete és némely motívuma, egészében más jelentést és végkicsengést közvetítve. Ugyancsak elszigetelt kórházi szobában, hasonlóképpen három, ezúttal rákos beteg készülődik a halálra, s miközben a szabadság cinikus jelképét, az égen vonuló felhőket szemlélik, az értelmiségi attitűdöt képviselő szereplő a magasrendű műveltséget, például A varázsfuvola ismeretét kéri számon a társain. A két írás motivikai egymásra villogása bizonyára véletlenszerűen, vagyis az alkotói intenció (mostanra remélhetőleg leleplezett) spontaneitásával történhetett meg, aminek olvasatomban ilyesfajta „üzenete” van: végül is egész életünk a véletlen műve, tehát nem tudni, Isten irányítja-e a sorsunkat, vagy a Sors rendezi életünk véletleneit, avagy például egy kutatócsoport derűs kimenetelű kísérletének otromba tárgyává leszünk. Ez utóbbi írás ugyanis a „realista” elbeszélés modorát mímeli: a „betegek” szervezetében valójában nincs rákos elváltozás, „a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó egyedek” viselkedését tanulmányozták a halálhoz közelítő állapot tudatában. Csaknem tiszta humor, az anekdotikus hagyományba beépülő történetmondás, a végső, mintegy ráadásnak tekinthető fordulópontig: a halál rémületétől eloldozva mind a három különböző jellemtípusú szereplő életében rövidesen végzetes változás következik be, s ez törvényszerű összefüggést mutat az éntudatot befolyásoló kísérlettel. Sors és végzet kérdőjelei; következetesen ott sorakoznak a Molekulák II. fejezetcímet viselő korpusz darabjain. Az Aki nem látta… ugyanakkor szinte modellezi az itt sorjázó írások szervező elvét, a klasszikus novellaformára rájátszó abszurd genezisét.

Hogy a fejezetben sorjázó írások – a szerző rációt, hagyományt és szövegkoherenciát elutasító attitűdje ellenére – ciklusra utaló rendszerszerűséget sejtetnek, azt nemcsak az önálló címmel megnevezett elkülönítés igazolja, de a kézzelfogható tény is, hogy az írások struktúrája a fenti szövegszervező elvet követi. A még novellának tekinthető darabokban felismerhető valamely realitáselvű történetmag, amely a sejt (molekula?) vagy a „kétgrammnyi lélek” (a szerző kedvelt fogalmai) mintáját követi: a sejt fennmaradása céljából emberi testet hoz létre maga köré, a történetmag ürügyet teremt a gondolatok önszerveződésére, és eme szövegek testén motívumok kószálnak keresztül-kasul. Egyik leggyakoribb: a bűntett, az action gratuite gesztusaként elkövetett gyilkosság (Miért nincs színe a hangnak?; A modell; Az utolsó álom; Napóleon és a többiek). Nem a tettek értelmetlen volta, elsősorban nem is a hangnem ironikus-bizarr minősége téríti el ezeket a darabokat a klasszikus krimitől, hanem a kötet egészén átizzó, korábban jelzett etikai norma: a gyónás nem oldoz fel, nem is létezhet olyan magasabb erkölcs, megtestesült eszme, aminek/akinek gyónni lehetne, következésképp nincs megbocsátás. Jóllehet a ciklus legelvontabb gondolatfutamainak is van figurális hőse, aki lehet szereplő, elbeszélő vagy címzett: „a mi emberünk”, s mivel tehát mégiscsak emberszabású figurák töltik be a teret, van létük, aminek legfőbb tartozéka a halál, ezért legfőbb, a teljes szövegvilágot átható motívum ez: a halál. A halál mindig Isten virtuális lényével, azzal a bizonyos nem létező eszmei megtestesüléssel mint megragadhatatlan fogalommal összemosódva jelenik meg, ezért Isten ezekben a „történetekben” vagy maga a Kétely, vagy valamely emberi létminőségnek álcázott hamisítvány. Legjellemzőbben A főszereplő névvel ellátott figura köré szőtt látomásos gondolatmenet ábrázolja (nem ábrázolja, de nem találok jobb kifejezést), avagy körvonalazza a szerző halállal és istenhittel kapcsolatos gondolatmenetét. Ha a szöveg intencionáltságának megfelelően olvasom, akkor a lelkiismeretesen templomba járó öregembert maga alá temető ház láttán a bámészkodó tömeg lelke fölött marakodni kezd „Kétely s az Istenhit”. Egyedül Isten szolgájának, a papnak nem rendül meg a hite, viszont szenvedélyes indulat támad benne a gyarló emberek oly könnyen megingó hite miatt; nem annak az egy embernek a pusztulása aggasztja (a közönyös Mindenség szempontjából bármely egyén pótolható vagy nélkülözhető), hanem a legmagasztosabb ügy, a hit távlatai. „Egy ház? Egyetlenegy?… Hát ki adott teret a gondolatnak, testet a léleknek…, hitet a jövőnek…?” – kérdi, s a naiv olvasó szelíd cinizmussal válaszolhat magában: – Hát az egyház… Csakhogy ami eddig a pontig bár kissé kusza, de történethez hasonló vízió volt, itt fordulatszerűen elrugaszkodik messzi évszázadok, az idő végtelensége felé, új és újabb lelkek bolyonganak benne – nem vagyok képes követni őket, bizonyára hétköznapi racionalitáshoz alkalmazkodott gondolkodásmódom miatt, miszerint akár a tudatalatti titkos rejtelmeiből fakadó látomás is valamiképpen megközelíthető az értelem segítségével. Az nagyon is világos, hogy „valakinek vállalnia kellett a tulajdonképpeni főszerepet”, és ez akár maga az Isten vagy az emberi vágyak által generált mindenható eszme is lehet. A példázatszerű üzenetekhez vezető gondolatmenetek nyelvi-képi asszociációs fonalát nem tudom követni: „Amikor az évszázadok lassú menetben belevesztek a végtelen időbe, egyszer csak célhoz ért a gyászruhát öltött agysejtek elszánt görgetege, s ököllel verni kezdték a lelkek kapuját.” Hasonló okokból nem értem az Őseink vagy a Várakozunk barokkosan burjánzó körmondatait, melyekből folyton megcsap az emberi test rothadásának kéjesen részletezett bűze és látványa. Persze, az irodalmi szövegnek nem is mindig az intellektuális megértés a szándéka, s ha esetleg ez volt az implicit szerzői intenció, elérte: nem értem.

Elképzelhető tehát egy másfajta értelmezési lehetőség, amelyhez kulcsot esetleg a ciklus- és kötetzáró Csengettek adhat. Kénytelen vagyok hosszabban idézni a valóságos élet meg a nemlét ismeretlen dimenziói közt homályló állapot illusztrálása végett. „Az erőszakos, agresszív, érces harsogás… úgy robbant be az öregember álmaiba, hogy hangjának szemfedőjével letakarta az oázisban legelésző boldog tevéket, a szerteágazó levelű, kalapdíszben büszkélkedő, égig érő datolyapálmákat, a krémszínű virágruhát öltött olajfákat s az életet adó forrást, ahol a vándor megpihenhet, hogy néhány marék reményt gyűjtsön a homoktenger következő útszakaszára. Az ébredés virrasztott egy ideig az elveszett oázis emléke fölött.” A szövegek terében szinte folyamatosan és ehhez hasonlóan mosódik össze a gyatra hétköznapi valóság valamely álomszerű léttel, ahol a racionális gondolkodás szabályai érvényüket vesztik. A Csengettek-ben éppen csak felébredt, világos tudatra lelt öregember máris beleütközik a valóságnak tételezett dimenzióban egy másik, az áloménál képtelenebb látványba: „Én vagyok, kérem, a végzet.” Haladékot kér (és kap) egy zavaros bölcseleti magyarázkodás eredményeként: „Én, mint anyag, nem létezem.”, lévén, hogy az anyag, eme okoskodásban, pusztán „részecskék rezgése”. Csak hát a halálnak mindegy, hogy rezgés vagy anyag, csendes szavú prózaíró vagy a Mindenség titkait őrjöngve kutató költő, a halál mindent visz.

Akkor hát hogyan is konstituálódnak azok a még irodalminak tekinthető szövegek, melyekből már a történetmag is elszivárgott? Az egyes mondatokat nem lehet vagy nem érdemes asszertórikus kijelentésekként olvasni, a szövegek megértésének folyamatában fokozottan érvényesül a kései modernitásban eluralkodó kvázi-ítélet jelleg, a valóságtól elvonatkoztatott jelentés (vagy akár jelentéshiány). Olvasatomban a Sigmond-szövegek többségét az jellemzi (és a Molekulák I. ciklus darabjaira szinte kivétel nélkül érvényes), hogy az olvasó által igényelt formális logikai értelmezhetőségről le kell mondani, a kötet középső, terjedelmes részében a szürrealista-látomásos irodalom (mint korábban láttuk: nyíltan vállalt) újjáéledésének vagyunk tanúi. A nyelvi jel (szó, mondat vagy akár egész textus) nem feleltethető meg valamely közismereti, valóságos ténynek, nem utal logikailag felfogható jeltárgyra, denotátumra, ellenben valami olyasmire, ami csak a szerző tudatában létezik. A jel nyelvileg konkrétan megnevezhető kódját csakis a szerző tudatvilágát közvetítő teljes korpusz feltárásával lehetne megtalálni. A Molekulák I. darabjaiban az irodalmiságot teljességgel a rémlátomások nyelvileg csak töredékesen átadható képszerűsége hordozza, olyannyira fragmentáltan, hogy az egyenesen a pszichedelikus élményátadásra emlékeztet. „Élő fejekkel rúgják a tizenegyest, a kapuban senki sem áll. A hernyók táncra perdülnek a kiszáradt gyepen…, a koporsók is ellejtik a magukét… A bíró előveszi a balalajkát…, virágesőbe rejtett csókok dédelgetik a régi szobrokat, a kígyó mannát zabál, mifelénk nem kötelező a szeplőtelen fogantatás.” És így tovább, összefüggéstelen képek sorjáznak a rémálmok asszociációs természetének megfelelően, bármiféle ésszerűségtől mentesen. A szerzői tudat(talan) azonban olykor mégis becsempész valamiféle reflexiót, mely akár titkos kód is lehet a káosz megértéséhez: „Abban az éjszakai bárban valaki keresztet vetett, kivezették, merthogy a bohócok műsora az esti órákban lejárt.” (Bányarém-kánaán) Ami tehát esetleg úgy értendő, hogy egy bizonyos megközelítésben, hétköznapi, rögzült szokásrendünk és gondolkodásmódunk következtében az elénk tárt borzalomsorozat és rémképhalmozás értelmetlen ugyan, egy másfajta közegben, a káosz birodalmában viszont épp a mi rációra, merev keresztény etikára alapozott értékrendünk veszítheti el az értelmét. Minthogy szereplőnek, megnevezhető térnek-időnek, szcenírozóelemeknek, vagyis epikai szándékra mutató elemeknek nyoma sincs, az énprojekciós szövegalkotás sajátos variánsa születik meg, ahol az én mélyebben rejtőzik, mint bármely szimbolista költeményben. Szerző és olvasó ily módon lélekre csupaszítva áll egymással szemközt. Ebbéli olvasói tapasztalatom alapján a Molekulák I. szövegeiben sajátságosan allegorikus jelentésmező konstituálódik, melynek keretei között az olvasónak a példázatot sugalmazó nyelvi jeleket úgy kell birtokba vennie, hogy azoknak denotátuma, jelöltje nagyobbrészt hozzáférhetetlen marad. Nem epika és nem líra hát, ami itt létrejött; a magam részéről legszívesebben gnómának, a gnóma kölönös változatának tekintem ezeket a látomásos monológokat. Sem szereplője, sem tér- és időbeli történése nincs a gnómának, van ellenben beszélője, az a bizonyos hang, és megszólítottja: te, aki lehet maga „az egyszólamban duruzsoló” szerzői hang, a nem létező Mindenható vagy az olvasó; komám, ami ugyancsak az előbbiekre mutat, tehát lehetnék akár én is, ha elfogadnám a komázást. Azért nem fogadnám el, mert – laikus olvasóként – elriaszt ez a szürrealista, monumentálisra nagyított képekbe, nyelvi paradoxonokba, barokkosan túlburjánzó mondatszerkezetekbe zsúfolt paroxizmus, a világnak egyetlen perspektívából történő láttatása: a szörnyűségek – Bosch rémületét sokszorosan felülmúló – halmozása.

Ha ugyanis volna szereplője a gnómáknak, az maga az elveszett emberiség lehetne, amit az idő, a mindenség, a halál, a Mindenható és száz más fogalom, legfőképpen magának a történelemnek a metaforája helyettesít. „A történelem? Ez a gnómnak született halottkém? Menekülj belőle…” „Gnóm” a legkifejezőbb jelzője és állítmánya a Molekulák I. világszerkezetének. A gnómok maguk a szorongás zárt teréből kiutat nem találó pszichedelikus látomások, „ők” a szereplői a gnómák irodalmon túli karnevalizációjának. Kevés előzménye van irodalmunkban a totentanz-motívumnak. Arany néhány balladájában sejlik fel, tisztán lidérces mivoltában csak Az örök zsidóban bomlik ki; Ady és Kosztolányi lírájában olykor boszorkányosabb ez a haláltánc; Babitsnál inkább ironikus rájátszást jelent; Nagy Dániel Cirkusza epikába ágyazott panoptikummá zordul; a témát zseniális monumentalitással egyedül Vajda Jánosnak sikerült nyomasztó szarkazmussal az apokaliptikus csúcsig kibontakoztatnia az Alfréd regényében. Karneváli körkörösség tehát, totentanz, véget nem érő örvénylés a Molekulák I. atmoszférája, de nem a bahtyini irodalomfelfogás értelmében (vö. „a kép körül karneváli legendák keletkeznek…, a hős bohóccá változik”), s nem is a Hamvas Béla regényéhez hasonlítható szerepváltozásos-transzlációs epikai ábrázolásban. (Jóllehet Hamvas a kötetben az egyetlen, többször is tisztelettel említett író.) Két főmotívum kollíziója teremti a feszültséget és a szakadatlan örvénylést; nem a szokványos élet-halál kettősség, hanem a Semmi és a Halál. „A halál […] benne van a mesékben, a csillaghullásban, az imákban, a himnuszokban, s a harangok is őt dicsőítik…” „Önmagadban hinni sokkal nehezebb, mint százezer évig gályarabként szolgálni az eget. Vagyis a semmit.”

Sigmond István, a Molekulák beszélője nem is vállal közösséget az irodalommal, a szörnyűségek szövegkörnyezetéből kiágazó retorikai gesztusok olykor alig visszafogott publicisztikai indulatról árulkodnak, tulajdonképpen az irodalom értelmetlenségéről: „…a szemek is kihunynak, amelyek olvasnák ezeket a sorokat, egy halott írta önmagának, vagyis hát ugyanannak a halottnak.” S nem is ez az önkínzás a legfájlalóbb hatása a deiktikus jellegű szövegrészeknek, hanem a közvetlen vádirat, mely a mégiscsak föltételezhető, elfogulatlan, tárgyilagosan szemlélődő olvasót is besorozza. A „tolerancia egyáltalán nem jellemző az intézményesített farkcsóválásra berendezkedett házőrző kutyákra. Akit nem érdemesítettek jeles osztályzatra logikából, …ellenállhatatlan vágyat érez, hogy a szerzőt négybe vágja… […] a szerzőt meglepetések már alig érhetik, többször bemártották a gyehenna tüzébe (te is ott voltál, kedvesem, aki olvasod ezeket a sorokat…).” Hol is állok akkor én, e szövegek olvasója: a farkcsóváló kutyák között, vagy a gyehenna tüzében, a tagadó-kételkedő-kereső, zsolozsmázó hanggal szolidaritásban? Közép nincs, mert csak haláltánc, a semmi és feloldhatatlan paradoxonok vannak.

Mit tagadjam: minden porcikám tiltakozik a purgatórium mint olyan kísérleti közeg ellen, ahol az emberi lét nemcsak értelmetlen és kilátástalan, de haszontalan és szükségtelen is. Mert ezt sugalmazzák nekem némely végtelenített mondatszövevényben a halmozott szörnyűségek: „…láthatatlan kémeid vergődő kínokról, vérbe mártott fejekről és torokba szorított utolsó leheletekről regélnek, …[a] láng …sok ezer nyelvével körbenyalja a mocskot s szépséget egyaránt, a lekopott, porladozó falak tövében máglyára dobtam múltat s a jelent,… megfáradt arcok, elernyedt kezek… be­levesztek a lángnyalábok közé…, a lángok martaléka lett minden emberi és embertelen, a meg­tizedelteken kívül, akiket magadnak kívántál, Uram, hogy megcsapolt lelkükből kibuggyantsd a moslékban összegyűjtött földi kvintesszenciát, a többiek… pernye lett belőlük, földbe döngölt trágya…, kiéhezett dögevők kellenének, akik beérik a fellegekbe szorult bűzzel, melyből jövőt építek…”, et cetera.

Nem tudok sem kívülálló lenni, sem benne ragadni a metafizikai lét eme botrányában, de láthatóan, a duruzsoló hang következetes ajánlása ellenére, laikus olvasóként túléltem. Az viszont lehetséges, hogy a bennem még pangó kritikus (akinek a szövegek párbeszédre és megértésre kínálkoznak fel), az értelmező meghalt. Tudomásul kell venni, hogy az irodalom befogadásának, a szövegekkel megvalósítható együttműködésnek korlátai vannak. (Felsőmagyarország, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben