×

Embernek csúfoltak

Sigmond István

2014 // 01
A hit kérdésében jártas Biblia-magyarázók megkérdőjelezik a szervátültetések jogosságát (a Nobel-díjasokat bűnrészesekként vonják majd felelősségre a Trónus előtt, ahol nincs védőügyvéd, az ügyész bíró is, hóhér is, sírásó is egy személyben), merthogy beleavatkoztak a lélek dolgába, aki ugrani készül, hogy kipihenje magát egy időre (egy napra, egy évszázadra), hogy egy másik naprendszerben készítsen elő egy újabb halált. Én magam próbáltam kimaradni ebből a káoszból, már régóta egy reménykeltő égitest felszínén ülök, és az elfonnyadt csillagokat, amelyeket tucatszám összegyűjtöttem az idők folyamán, sorban kilökdösöm az ujjaim közül, felesleges tehernek bizonyult mindahány. A démonok úgy járkálnak itt föl s alá, mint az Isten illatát hordozó őrangyalok. Sikoly hangzik. Valaki segítségért kiált. Sehol sem gondtalan az élet. De nem szabad segíteni az illetőnek. A ragaszkodást tiltja az Ige. A boldog halálnál semmi sem fontosabb. És ne sírjatok! Az ajkak börtönében kushadó vinnyogás szétzúzhatja a lélekben ébredező imát. Nézz körül: többfélék vagyunk. A diabolikus elme örömmámorban úszva tapsikol a csecsemők ravatala előtt, állítólag ő tudja, hogy miért volt elegendő az egynapos földi lét. Én viszont már megéltem háromezer vasárnapot, s még mindig itt vagyok. Mindezek után Isten kommentárja sem maradhatott el, s nem hangozhatott másképp, csak imigyen: „Lám, senki sem kivétel, a grandománia annyira beépült az agyakba, hogy küzdeni ellene már-már felesleges, mennylakók, földlakók egyaránt tapasztalhatják, hogy a gondolatfoszlányok filozófiai rendszernek képzelik magukat, a kizárólag pincékben dolgozó segédkőműves azt álmodja, hogy valamikor ő építette fel a Kínai Falat, és a villanykörte azt hiszi, hogy Napként süt alá. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ennél az összképnél az idők folyamán volt már elviselhetetlenebb is, a gondolatfoszlányok, a segéd­kőműves és a villanykörte nem is néznek ki olyan rosszul együtt.”

Nagyon remélem, hogy Isten nem fogja rossz néven venni, ha a kommentárja után én is hozzáteszek egy gyűszűnyit, miszerint a felsoroltak még nem jelentenek végveszélyt, a remény még mindig talpon áll, Istenen kívül én is fogom a kezét, nem fog elhagyni bennünket sohasem. Az viszont csak a mi galaxisunkban fordulhat elő, hogy a szellemek az őrangyaloktól kapott istenillattal dezodorálják önmagukat, csoda-e, hogy sokszor elkábít bennünket a nyakunkba szakadt transzcendencia?! Néha nagyon nehéz. Isten elmulasztotta kiíratni az elemi iskolák osztálytermeinek az ajtajára azt az alapvető igazságot, amely ha már gyermekkorunkban beépül az agyunkba, könnyebben fogunk átevickélni a földi lét göröngyös útjain, útvesztőin, s amely ekképpen hangzik: „Tudnod kell, fiam, hogy a Semmi nehezebb, mint a Valami!”

Ahogy tovább üldögélek ennek a reménykeltő égitestnek a felszínén, mindent tudok a galaxisról, ami benne történik, majd elmondok néhány dolgot, amelyek kevésbé köztudottak, viszont meghatározó jellegűek vagy azok lehetnek, csakhogy a gondolatok, amelyek megszületnek ebben a környezetben, előbbre valók, mert meghatározhatják azt is, hogy mit érdemes közkinccsé tenni, vagyis milyen eseményt, tervet, legyen az isteni eredetű vagy csak emberi. Először is tisztáznom kell egy lényegbevágó dolgot, nevezetesen, hogy nem születtem sem színésznek, sem írónak, pedig akármelyiket szívesen vállaltam volna, csak úgy egyszerűen embernek csúfoltak. Lehettem volna templomküszöb, hogy engem tapossanak agyon minden vasárnap az imák, ne én ócsároljam sokszor az alázatot mímelő, hit nélkül elmotyogott fohászt. Lehettem volna egy haldokló utolsó sóhajtása, hogy ne én legyek a bohóc, aki botladozva kíséri önmagát a boldog halálba. Tulajdonképpen embernek lenni sem a legmegvetendőbb szerep, noha azt szokták mondani – talán ez az egyetlen meggondolkoztató tényező –, hogy emberben a szellem, konkolyban a klorofil, patkányban a lélek, hozzávetőlegesen egy súlycsoportban menetelnek a kezdetektől működő, mennyei guillotine felé. Ha emberi mivoltomban még jobban meg akartak sérteni, azt is hozzátették, hogy a felsoroltak egyenrangúak még sok mindennel, csak példaként említhető a töketlen néphadsereg, a Száz éves prostituált című regény vagy a császármetszés a vérpadon. Mindössze ennyi lennék én vajon? Én, aki Istenen és egyszülött Fián kívül, Isten akaratából a galaxisban egyedül vagyok mindentudó?! Lám, olyasmikről is tudok, észben tartom és hirdethetném is, ha volna kinek, amit nagy vonalakban sokan tudnak, de részletekbe menően szinte senki sem, hogy például Giovanni Boccaccio itáliai író írt egy Dekameron című művet, amely időközben világhírű lett, hogy mikor fejezte be, ezt nagyon kevesen tudják, pedig lényeges, hogy a világi szerelemről és intrikákról szóló mű a 14. század közepén íródott, egész pontosan 1358-ban fejezte be a Mester, vagy például egy egészen más témakörben, amely szintén hozzátartozik az általános műveltséghez, hogy 1232-ben első ízben történik említés a kínaiak által a mongolok ellen bevetett újdonságról, a puskaporral kilőtt lövedékről. Még rengeteg ilyen és ehhez hasonló információval rendelkezem, még csak egy példát mondjak, amit sokan tudnak, de időközben feledésbe merült, pedig annak idején világszenzáció volt, amikor több mint hatszázmillió ember figyelte világszerte az első holdra szállás élő televíziós közvetítését 1969. július 20-án.

Isten többször megkérdezte, hogy nem akarok-e a Földre visszamenni, választhatnék, megérdemlem, hogy akármivel foglalkozzam, amire csak kedvem volna, de minden esetben köszönettel elutasítottam Isten ajánlatát, a Föld számomra már nem tekinthető reménykeltő égitestnek, nem tudom ugyan, hogy a galaxis számtalan égitestén milyen lehet az élet, de a Föld egyszer s mindenkorra levizsgázott előttem. Az utolsó két-három történést nem tudom elfogadni, feldolgozni, elfeledni, félig-meddig széttaposták ezekkel a lelkemet, amikor ezelőtt kétezer évvel keresztre feszítették Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát, akit egyes vélemények szerint Isten azért küldött a Földre, hogy megváltsa a világot, az emberek pedig bűnbocsánatot kapjanak a vétkeikért. Mások vélekedése szerint Jézus, Isten egyszülött Fia azért született a Földre, hogy megtanítsa az embereket, hogyan kell élni, és megtanítsa őket két törvényre, amelyek betartása nélkül nincs értelme az emberi életnek, nevezetesen, hogy szeresd Istent, és szeresd felebarátaidat, mint tenmagadat. S ezt a szent embert, akit sokan Isten egyszülött Fiának tartanak, keresztre feszítették az emberek. És kétezer év után én is bűnösnek érzem magam, hiszen engem is embernek csúfoltak odalent. És alig telt el 1945 esztendő, amikor Japán felett megjelent az Enola Gay nevezetű repülőgép, és 1945 augusztus 6-án ledobták róla a Little Boynak keresztelt, négyezer kilogrammos atombombát, amely Hirosimán és környékén négy kilométer sugarú körben mindent lerombolt, mindenkit elpusztított. És utána még évtizedekig szenvedtek tőle a japán emberek, rengetegen betegedtek meg és haltak meg az atomsugárzás következtében kapott különféle betegségekben. Rengeteg érvet tudnék még felhozni annak bizonyítására, hogy az állatokon és a növényeken kívül más élőlénynek nincs helye a Földön, természetesen az embernek csúfolt élőlényeket is beleértve, a kelet-európai utolsó ötven év iszonyatai elegendőek lennének, amikor sokan sajnálták, hogy nem születtek egy állatkertben zsiráfnak, majomnak, leopárdnak vagy papagájnak, galambnak, gyöngytyúknak, bárminek, ezeknek összehasonlíthatatlanul jobb életkörülményeket biztosítottak, mint nekünk, embereknek, nem alázták meg őket nap mint nap, kaptak elegendő ételt, italt, vigyáztak az egészségükre, játszottak velük, amelyik igényelte, megvakargatták a hasát, az állatgondozó személyek mindent elkövettek, hogy a gondjaikra bízott állatok jól érezzék magukat, még sikerélményt is biztosítottak számukra, hiszen a látogatók igencsak kedvükben jártak, hozták a rengeteg édességet, a finom falatokat, azaz akármit, amit az orvosok megengedtek. Ha állatként visszamehetnék a Földre, vállalnám szívesen. De lehetnék orgonaillat, harmatcsepp, vonatfütty vagy egy ártatlan csecsemő kacagása is, felhőfoszlány vagy egy akkord egy koncertzongorán, akármit elfogadnék, csak emberként ne kelljen visszatérnem sohasem.

Ember leszek újra?

Az egyik olvasóm, aki közeli rokonom is, kifogásolta, hogy én, az első rész sorainak az írója, minden földi dolgot csak ócsárolni tudok, s ezzel nem lehet egyetérteni. Az nem én vagyok, vetettem ellen, azoknak a gondolatoknak a szerzője egy kitalált személy, aki nem is létezik, csak az én fantáziám szüleménye, akinek a véleményét én vetem papírra, ennyi az egész. Igen, igen, de miért láttatok mindent azzal a gondolatban létezővel csak negatív töltetűnek, odáig menően, hogy az illető Istennel paláverezve kifejti, hogy ő soha nem menne vissza emberként a Földre, vonatfütty, állat, vagy bármi más szerepkörét szívesen vállalná, de emberként élni a Földön nem óhajt többet sohasem.

És miért nem beszéltetem Bachról vagy Beethovenről például, akik csak örömöt hoztak a földi embernek, hiszen a pozitív töltetű tényezőket csak akkor tudjuk értékelni igazán, ha az előnytelenek mellett mutatjuk be őket.

Rendben van, mondtam, hogy lásd, hogy miképpen állnak tulajdonképpen a dolgok, életre hívom azt az elképzelt figurát, és leülök vele megbeszélni a földi ember létének értelmét és jövőjének kilátásait.

A város sétaterének egyik padján üldögéltünk mi ketten, e sorok írója és az életre keltett figura, akinek eddig csak a gondolatai voltak jelen az írás első részének soraiban.

– Nem értenek egyet veled az olvasók – kezdtem a szokatlan beszélgetést én, e sorok írója és egy gondolatcsomag, aki nem létezik ugyan, de véleménye van –, abból indulnak ki, hogy Istennel te biztosan meg tudnál beszélni egy csomó mindent, amire a földi embernek lehetősége nem volt, és nem is lesz soha, a Fentvaló egész biztosan elismerné, hogy a teremtés nem tartott csak hat-hét napig, a teremtés egy folyamat, aminek soha nem lesz vége, arról nem is beszélve, hogy ebben mi, földi emberek is besegítünk, és az Egek Ura biztosan azt is elismerné, hogy teremtés közben elkövetett néhány szarvashibát, amelyek elmaradhattak volna, csak példaként mondok néhányat, mint a kannibálizmus, az inkvizíció, a holokauszt és a gulag, Hitler és vezérkara, Sztálin és vezérkara nem kellett volna megfoganjanak soha, a példákat folytathatnám a háborúk okozta sok millió halottal, az örmények lemészárlásával, a fertőző betegségek elterjedésével, az atombombával és még rengeteg mindennel, amelyek a földi ember évezredes történelmének fekete foltjai, ezek nyilvánvalóan soha többet nem fognak előfordulni, nem mintha a hurráoptimizmus híve volnék – mondtam a mellettem ülő, életre hívott beszélgetőpartnernek –, de abban sem tudok hinni, hogy valamiképpen újra életre jön a Kelet-Európában nemrég megdöntött ötvenéves diktatúra, amelyben az állatok tényleg jobban éltek, mint a nap mint nap megalázott emberek tízmilliói, egyszóval ha a kilátások nem is napfényesek, de emberként lehetne még élni a földön, nem gondolod?

– Istennel kell szót váltanom mindezekről, és lehet, hogy megváltoztatom a döntésemet, egyelőre nagyon jól érzem magam ezen a reménykeltő égitesten, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatom.

– Ne felejtsd el – folytattam –, hogy Istennek nem a teremtéssel kapcsolatos melléfogásai a legjelentősebbek, inkább az olyasmi, hogy meggyőződésem szerint Bach fúgáit Ő diktálta tollba, ahogy Shakespeare műveinek nagy részét is, földi ember ilyen teljesítményekre nem lett volna képes, mint például a Rabok kórusa a Nabuccóból, és még mondhatnék példákat eleget, Mona Lisa vagy a Dávid-szobor, Márquez regénye, a Száz év magány vagy Hamvas Béla Karneválja, vagy a Kései sirató, ezek mind-mind Istennek is köszönhetőek, s ezekről akarsz te lemondani? Zsiráfként vagy vonatfüttyként soha többet nem tudnád élvezni mindezeket, nem beszélve a családról, a gyermekáldás örömeiről, a szerelemről, a karrierről, ezekről tudatosan lemondani bődületes melléfogásnak érzem. Ezekkel sem értesz egyet? Azt már említenem sem kellene, hiszen minden bizonnyal ezt te is tudod, hogy a hét ókori csodából már csak egy látható, a többi beleveszett a múltba, emlékszel még, én is csak a történészek híradásaiból tudok róla, honnan tudhatnám máshonnan, hogy valamikor látható volt Szemiramisz függőkertje, az epheszoszi Artemisz-templom, Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra, a halikarnasszosz mauzóleuma, a rodoszi kolosszus, a pharoszi világítótorony és a gízai piramisok, ez utóbbi látható még egyedül, s azóta új csodák nőttek ki a földből, amelyek láttán az lesz a meggyőződésed, hogy a mi galaxisunkban a Föld tekinthető a legreménykeltőbb égitestnek. Ha jól sáfárkodsz a tehetségeddel, márpedig mindenkinek van tehetsége valamihez, és sikereket is arathat vele, ami anyagiakban is előrelépést jelenthet, akkor földi életedben megnézheted az újabb csodákat, például a Petra elnevezésű jordániai romvárost, amelyet kőfalakból faragtak ki valamikor, hatalmas sírtemplomaival és varázslatos természeti környezetével egyedülálló élményt jelentenek, de elmehetsz a római Colosseumhoz is, amelyet eredetileg gladiátor- és állatviadalok színhelyéül terveztek, viadalok ugyan már nem láthatók, de amikor én ott voltam, esküszöm, éreztem a vér szagát, és mintha hallottam volna az őrjöngő tömeget, amely biztonságos távolságból szemlélhette a harcokat.

Hogy neked mi reménykeltő a mostani égitesten, amelyen üldögélsz, mindössze annyi, hogy egyre kevesebb elfonnyadt csillagot kell az űrbe dobálj, ez kitölti ott az életedet? Gyere vissza a Földre, és olyan élmények részesévé teszlek, amelyekről nem is álmodhattál soha, nem tudhatod, hogy mit jelent megnézni azt az angliai Stonehenge-ben kőtömbökből és földsáncokból álló, monumentális őskori építményt, melyet időszámításunk előtt körülbelül kétezerötszáz évvel négyszáz évig építettek, és az ottani népesség szarvasagancs csákányaival ásta ki a száz méter átmérőjű árkot, az egyik bejáratnál két kőoszlopot állítottak fel, az egyik, az áldozókő nevezetű most is látható, nos, igen, ha ezt megnézed, elmondhatod, hogy reménykeltő égitesten születtél, hálás lehetsz érte az Istenednek. Remélem, nem unod a felsorolást, még rengeteg látnivaló van, ezekhez én magam viszlek el sorban. Biztosan nem hallottál arról a legendáról, amikor Szent Mihály arkangyal megparancsolta Szent Aubert-nek, Avranches püspökének, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán építsen egy kolostort, s miután a püspök ki tudja, miért, nem tett eleget az utasításnak, az arkangyal lyukat égetett ujjával a püspök kalapjába. Lám, miben állt annak idején egy arkangyal büntetése?! Nálatok, azon a reménykeltő égitesten mivel büntetnek az arkangyalok? Ne felejtsem hozzátenni, hogy a kolostor első templomának felszentelésére még abban az évben, 708-ban mégis sor került. És hallottál-e a Megváltó Krisztus szobráról, amelyet Rio de Janeiróban állítottak fel, és Brazília jelképe lett?! Az ezer tonna súlyú emlékmű úgy áll a Corcovado-hegy gránittömbjének tetején, mintha oltalmazón magához akarná ölelni a várost, a mozdulat a szenvedély és a tökéletesség érzetét kelti, egyben kifejezi a felszabadulás és a függetlenség örömét. Az indiai Tádzs Mahal mauzóleumról mindenki hallott, amit a „Paloták koronájaként” is szoktak emlegetni, az épülethez kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert, nem véletlenül, hiszen Dzsahán mogul sah építtette az 1631-ben gyermekszülésben elhunyt, imádott felesége, Mumtáz Mahal emlékére, aki a sah tizennegyedik gyermekét szülte volna meg, miközben hadjáratba kísérte urát. Akkoriban a nők között is voltak ilyen hősök, mostanában erre példát felhozni nem nagyon tudok. A te csodálatos égitesteden vannak nők egyáltalán? S ha vannak, mivel foglalkoznak? Nálatok mindenki fogdossa az elfonnyadt csillagokat, és célozgatjátok velük a kör­nyéken lebzselő Amstrongokat? Ha visszajössz, elviszlek majd a Húsvét-szige­­tekre, a Moai kőszobrokhoz, hogy lásd, mire volt képes a földi ember ezelőtt ezer évvel. A szobrok döbbenetesen nagyok és súlyosak, ha megállsz valamelyik mellett, kisebbrendűségi érzéseid támadnak, a te reménykeltő égitesteden biztosan nincsenek ilyen problémáid. De mit fogsz érezni, amikor elviszlek a Kínai Nagy Falhoz, amely a legutóbb felfedezett ötszáz kilométeres falszakasszal együtt eléri a hétezerkétszáz kilométert, ha pedig összeadjuk az összes – hegyvonulatokon kígyózó, sivatagokon, pusztaságokon, mocsaras területeken át vezető – falszakaszt, akkor hosszuk meghaladja az ötvenezer kilométert. És ezt akarod te vonatfüttyként vagy gyemekkacagásként kiélvezni. És még nem beszéltem az Egyiptomban látható gízai piramisokról, ezek közül – erről már futólagosan szót ejtettem – a Hufu piramisa az ókori világ hét csodájának az egyike. Vonatfütty? Gyermekkacagás?

– Istennel majd megbeszélem mindezeket, elképzelhető, hogy elsiettem a dolgot. Azt hiszem, hogy előbb-utóbb visszajövök a Földre, a gondolat, amely eddig voltam, hátha önálló létet kap megint, ha ez egyáltalán lehetséges lesz egykoron. Isten többször felajánlotta ezt nekem, csak el kell fogadnom, amitől a veled való beszélgetés előtt nagyon idegenkedtem, de már-már kezdek megbarátkozni az ötlettel.

Isten merre van ilyenkor?

Nem abból a meggondolásból szaladt minden reggel egy-egy fél órát, mert az egészséges életvitelhez hozzátartozik a napi mozgás is, sokkal magasztosabb céljai voltak, egész egyszerűen megpróbált kiszaladni a térből, amelyben élnie adatott, egy mozi műsorait levezetni felelősként és gépészként semmit sem jelentett számára, az ambíciói és a képességei többszörösen meghaladták az itteni kívánalmakat, arra már alig akart gondolni, hogy egyre kibírhatatlanabb az ittlét, megérdemelte volna, hogy máshol éljen jólétben és szabadon, ahol nem sanyargatja senki sem, nem kell valakit állandóan vastapssal ünnepelni, nincsenek mindegyre zászlós felvonulások, nem kell mindenért órás sorokat kiállni, az üzletek tele vannak, az ételeket nem porciózzák, utazni lehet mindenfelé a világban, és valami értelmesebb, tartalmasabb munkát tudna végezni, és így tovább, és így tovább, szóval csak szaladt, szaladt, közben megfogalmazta magában a mondandóját, amelyet legközelebb meg kell vallania kedvesének, s ez ekképpen hangzott: „Azt mondtad, nem kell csüggednem soha, szerencsés csillagzat alatt születtem, az őrangyalomon kívül külön Isten vigyáz reám és egyengeti az utamat, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő maga személyesen lássa el ezt a mennyei feladatot, mert én kivételesen jelentős személyiség vagyok. Ez az Isten arra is képes, hogy elfújja a földre szakadt lángokat, nehogy véletlenül megégessem magam, de el tudja fújni az esőcseppből a ragyogást is, ha netalán bántaná a szememet az ezekből áradó fény, néha a földre teríti az eget, hogy kedvemre megérinthessem a végtelent, vagy hogy szakítsak belőle egy darabka emléket. Persze nehéz elhinni mindezeket. Abban aztán végképp nem hiszek, hogy egyesek szerencsés csillagzat alatt születnek, mások meg nem, és kétlem, hogy nekem külön Istenem volna, egyáltalán létezik-e az az Isten, akiről te beszélsz, és miért lennék én kivételezett, éppen én, aki a tisztán kapott lelkemet nap mint nap bemocskolom, tele vagyok gyűlölettel, szinte mindenkit és mindent gyűlölök, mindenekelőtt a volt feleségemet, hiszen tudod, akitől nemrég választott el a városi törvényszék, és hogy még jobban felpiszkálják bennem a gyűlölet sebeit, tartásdíjat is kell fizetnem neki. És gyűlölöm ezt a kutyát, ki félrehajtott fejjel nézegeti, ahogy az ebéd utáni sziesztámat töltöm a fotelemben, hogy miért hagyta a nyakamon ezt a dögöt, elképzelni sem tudom, az övé volt, ő kezelte, etette, babusgatta, sétáltatta, orvoshoz vitte, ha szükség volt rá, ez az állat most engem tart a gazdinak, kedvesnek tart, szeretetre méltónak vagy csak rokonszenvesnek, egyre megy, alig tudom elviselni, amikor hozzám tipeg, most például a ölembe hajtja a fejét, jaj, hogy gyűlölöm, émelyítően büdös a teste, elviselhetetlen, egy perc bőven elég belőle, nem bírom tovább elviselni. Hirtelen jött az ötlet, megragadom a nyakörvénél fogva, és kivonszolom az udvarra. Jó messzire viszem, a kerítésnél vagyunk, felveszek egy fél téglát, és agyonverem. Arra sem volt ideje, hogy búcsúzóul vakkantson egyet. Újabb gond: el kell majd hantolni valahol.” Arra gondolt, hogy a hulla az udvaron maradhat holnap reggelig, aztán majd holnap eltemeti. Ez azért is fontos, mert most is figyelik.Az a szőke, pattanásos alak ott áll az utca másik oldalán, és követi minden mozdulatát. Legalább tíz éve figyeli a házat, tíz-tizenöt óra hosszat naponként, gyakorlatilag felkeléstől lefekvésig. Hogy ki bízta meg ezzel, felfoghatatlan. Lehet, hogy az itteni hatalom, de jöhetett egy másik bolygóról is, lehet az ő állítólagos külön Istenének a megbízottja is, sosem fog kiderülni. Éppen ezt gondolta végig, amikor a szőke, pattanásos alak bejött az udvarra. Ez még sosem fordult elő. A bejárati ajtónál kopogott, elég erélyesen, mint aki valamilyen fontos elhatározásra jutott.

A volt felesége és a kutya iránt érzett gyűlöleten kívül a gyűlöletek sokasága gyülemlett fel benne, jól érezte, hogy kivételes Isten-gondoskodást, Isten-szeretetet nem érdemelt meg, hiszen az életet magát is gyűlölte, és az anyákat a valagjukból kiöklendezett élet miatt, amelynek az előzményeit kimondottan állati eredetűeknek tartotta, ezért is érezte elviselhetetlennek a látványt, ahogy az anyának készülő némber hívogató altesttel riherongyként vonaglik akármilyen fekhelyen, ugráló mellbimbói vágygörbéket rajzolnak a levegőbe, egy csődör lógatja ilyen kéjesen utálatos falloszát. Nem kell feltétlenül látnia, elég ha rágondol, máris elfogja a hányinger, aztán egy újszülött hangja az agyvelejébe tapos, s az újabb és újabb újszülöttek tovább sanyargatják az agyát, ami előbb-utóbb az agyveleje elsebesedését fogja eredményezni, nemsokára a gondolkodás is nehezére fog esni, pedig gyakran van szüksége arra, hogy bölcs döntéseket hozzon, például másnap meg kell találnia azt a helyet, ahová eltemetheti a kutya hulláját, ahol senki sem találja meg.

A szőke kopogására természetesen kinyitotta az ajtót.

– Elnézést – mondta az illető –, volna egy kérésem, és segíteni is akarok.

– Az én Istenem megengedte, hogy felvegye velem a kapcsolatot? – kérdezte a mozis.

– Nem értem. Milyen Istenről tetszik beszélni?

– Hát, maga nem az én személyes Istenemnek a megbízásából figyel engem?

– Lehetne Istennek is nevezni a helyi államvédelmi szerveket, de ezúttal a saját jószántamból jöttem ide.

– Maga besúgó?

– Megzsaroltak, uram, a családom élete forgott kockán, viszont sorozatosan becsaptam őket. Tíz éve figyelem magát, biztosan észrevette, rengeteg lehallgatót szereltek be a lakása minden egyes helyiségébe, még a pincébe is, és persze a telefonjába is. Magának nagy szerencséje van velem, mert amikor megkezdték a maga lehallgatását, csak olyan lehallgatók álltak rendelkezésre, amelyekkel maximum százötven méterre lehetett regisztrálni, ezért kellett közel álljak a lakásához, csakhogy én szelektáltam, a súlyosabb dolgokról nem számoltam be nekik, csak az olyan apróságokról, hogy kevésnek tartja a fizetését, hogy igen magasak az árak, hogy az új adórendszerrel nem ért egyet, ezekből nagy baja nem származhatott, hiszen kivétel nélkül mindenkinek ez volt a véleménye, arról a jelenetről nem számoltam be, amikor egy zászlós felvonulás után családtagjaival és barátaival szecskára vagdosták az állami zászlókat, ezért legalább tíz évet kapott volna, és természetesen azt sem mondtam el, hogy néha összeülnek azokkal a barátokkal, akik politikai fogolyként nemrég szabadultak különböző börtönökből, s velük terveket szőttek, hogy miként lehetne megbuktatni ezt az istenverte diktatúrát. Ha ilyeneket jelentettem volna, maga sosem látott volna napfényt többet. Most viszont van egy kérésem.

– Mit tehetek önért?

– Nézze, ezelőtt néhány órával kénytelen voltam megölni valakit. Mitugrásznak nevezte mindenki, ő is az államvédelem szolgálatában állt, csakhogy őt nem kellett megzsarolni, jószántából jelentkezett erre a munkára, mindenkiről mindent tudott, a főnökökről is, de őket nem merte senkinek sem jelenteni. Nos, Mitugrász, a Vörös, ezúttal kijött ide, egy ideig figyelt, majd ilyesmiket mondott:

– Maga egy kicsit gyanús nekem.

– Aztán miért volnék az? – kérdeztem.

– Annak a kutyának a hullájáról beszámolt már a Központnak?

– Majd este – mondtam –, amikor az összes információkat összegyűjtöm, természetesen ezt is elmondom.

– Valami nem stimmel magával, úgy érzem. – És nyúlt a telefonja után.

Muszáj volt tennem valamit. Senki sem járt az utcán, a nyakára mért egyetlen ütéstől összeesett, én nagyon erős vagyok, tudja?! Aztán kénytelen voltam megfojtani. Ott van a hullája a kutya hullája mellett. Szeretném megkérni, hogy egyezzen bele, hogy mindkét hullát vigyem le a pincébe, és többet egy szót se szóljon, ne is telefonáljon senkinek. Holnap majd kocsival jövök, nyissa majd ki a kaput, hogy közelebb legyek a házhoz, beteszem a két hullát a csomagtartóba, s majd eltemetem őket. Nem kell segítség, mindent el tudok végezni egyedül. Tudom, hová temessem őket, ahol senki sem akad rájuk. Mitugrászt nem fogják keresni, tulajdonképpen mindenki irtózott tőle.

A mozis természetesen egyetértett a tervvel, és másnap a terv szerint történt volna minden, ha a szomszéd nem nézett volna át a kerítésen virágöntözés közben. Nem telt el tíz perc, megjelent két fekete kocsi, behatolt néhány civil ruhás alak az udvarra, a csomagtartó nyitva volt. A jövevények nem gondolkodtak sokat, bilincsben hurcolták el mindkettőjüket.

A lelkek versenye

A mennyben lakók néha évtizedekig vagy évszázadokig tartó semmittevése egyre nagyobb gondot okozott a Mennyek Urának, ki kellett találnia valamit, hogy a testre várakozók értelmes elfoglaltsággal töltsék el az időt. Jézussal tanácskozott ebben az ügyben is, s abban állapodtak meg, hogy valamilyen szellemi versenyt kellene meghirdessenek a mennyek lakói számára. Az érdekeltek mindegyike szívesen fogadta az ötletet. Sokat nyomott az is a latban, hogy Isten jutalmat ígért három díjazott számára. A versenyzők mindegyike tudatában volt annak, hogy a lelkeknek nagyobb kilátásuk van a verseny megnyerésére, ugyanis ők magában az emberi testben voltak jelen, követhették az illető szellemi fejlődésének menetét, sőt el is sajátíthatták az agyban felraktározott információk tömegét, az őrangyaloknak viszont másfajta szerepet szánt a Fennvaló, vigyázniuk kellett a testet öltött élőlény életére, egészségére, hogy a lehető legtöbb hasznot nyújtsa embertársai számára, ezzel köszönve meg Istennek, hogy élnie adatott.

És megkezdődött a verseny. A rajthoz állók foglalkozásokként egy-egy lelket jelöltek ki, akik a leggyakoribb földi szakmákat képviselték, így jelent meg Isten és Jézus előtt mindössze nyolc versenyző. Az őrangyalok belátták, hogy nincs semmilyen esélyük, így hát lemondtak a versengésről.

Az író azzal kezdte, hogy olyan információról akar beszámolni, amelyről Istenen kívül senki sem szerezhetett tudomást, s elmondta, hogy Dosztojevszkijt tizenkét világhírű író tartotta rokonának, mesterének, ihletőjének, nevezetesen Nietzsche, Kafka, Gide, François Mauriac, Malraux, Huxley, Hesse, Stefan Zweig, Thomas Mann, Miller, Camus és Faulkner.

A pap arról számolt be, hogy van egy passzus Péter közönséges II. levelében, amelyet nem nagyon idéznek a papok, a hívek sem ismerik, miszerint: „Ti, […] szeretteim, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva a saját erősségetekből ki ne essetek, hanem növekedjetek kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.”

– Szép volt, fiam – mondta az Úr –, halljuk a következőt.

– Elnézést, de ezeknél sokkal jelentősebbnek érzem azt az információt – szólt a történész –, hogy az elmúlt évszázadokban a földi történészek nem beszélnek arról eleget, hogy Rettegett Iván korában, 1570-ben Novgorod lakosait állatokként terelték a város tereire, a házakat felgyújtották, a férfiakat, a nőket és a gyermekeket ezerszám öldösték le, kibelezték, megfojtották, vagy elevenen megfőzték őket. A földi történetírás úgy tartja, hogy ez a cár kiszámíthatatlan gyilkos természetével és kegyetlen könyörtelenségével félelmetes hatást gyakorolt a környezetére, de ennek ellenére mégis ő volt az, aki megszabta a modern Oroszország sorsának útját.

– Érdekes, nagyon érdekes – vélte az Úr –, ki a következő?

– Én, Atyám – jelentkezett a politikus. – Az én emberem egy életen át azt az elvet vallotta, hogy egy földi ember életében két tényező számít igazán, mindkettő isteni akaratból fakad, s ez a születés és a halál. Élete utolsó szakaszában viszont rájött arra, hogy tévedett, a harmadik tényező, amelyet az előbbi kettővel egyenrangúnak lehet tekinteni, hiszen meghatározta, meghatározza, és ezután is meg fogja határozni a földi ember életét, sőt hathatósan befolyásolhatja népek, nemzetek sorsának alakulását, az egész emberiség történelmébe is meghatározó jelleggel beleszól, s ezt úgy nevezik, hogy politika. S ezt az ember találta ki, gyakorolja, és rendszerint tönkreteszi vele embertársai életét.

– Minden elképzelhető – mondta Isten. – Érdekes teória.

– Az én versenyszámom egyáltalán nem hasonlít az eddig hallhatókhoz – mondta a filozófus –, mindössze Nietzsche egy aforizmáját szeretném felidézni, valószínűnek tartom, hogy ezt nagyra fogod értékelni, Atyám, és ez ekképpen hangzik: „Maga az Isten sem létezhet bölcs ember nélkül – mondta Luther, és jogosan; de: Isten még kevésbé létezhet balga emberek nélkül – ezt már nem mondta a derék Luther!”

– Nietzschével ebben sem értek egyet, de mégis érdekesnek tartom Nietzschének ezt a mondását, mert ebben legalább nem tagadja meg a létezésemet, amellyel kapcsolatban többféle megfogalmazása is napvilágot látott, s ezekkel képes volt befolyásolni az értelmiségiek egy jó részének a hozzám való viszonyulását.

– Azért választottam az öngyilkosokkal kapcsolatos tudnivalókat – mondta az orvosból jött lélek –, hogy segítségére legyek azoknak a lelkeknek, akik olyan testet kapnak legközelebb, akiknek az esetleges öngyilkossága a terület függvénye is, ahol élnek. Az öngyilkosságok gyakoriságát tekintve az is fontos tényező, hogy férfi-e az illető, nő vagy gyermek. Az öngyilkosság gyakran a belső lelki vergődés végső kimenetele. Lévén, hogy ez bennünk játszódik le, valamelyes mértékben befolyásolni lehet, legalábbis nekem néha-néha sikerült, persze igénybe vettem az őrangyalok segítségét is. A földi ember nem rendelkezhet az élete felől, ezt a jogot magadnak tartottad fenn, Atyám, és ezt mindenkinek tisztelni kell. A földön évente több mint ötszázezer ember követ el öngyilkosságot. A legveszélyeztetettebb csoport a depressziósoké, ezek veszélyeztetettsége nagyobb, ha az egyén idős, férfi, és ha életvitele a szociális elszigetelődéssel határos. Ilyenformán az úgynevezett harmadik világ területein élők esetében az öngyilkosok száma meghaladja a fejlettebb körülmények között élők számarányát. Ezeket akartam elmondani – fejezte be az orvos-lélek.

– Jól beszéltél, fiam – bólogatott elégedetten az Úr –, ki van még?

– Én volnék, Atyám – emelkedett szólásra a feltaláló –, csak egy információt szeretnék megosztani a jelen lévő lelkekkel, miszerint 1785-ben sikerült megalkotni az első ejtőernyőt az embereknek, amellyel egy új sportágat hoztak létre, de főleg ez azért tekinthető igen jelentős találmánynak, mert háborúban, de békeidőben is igen sok pilóta életét mentette meg.

– Hogy engem miért választottak ki, fogalmam sincs, Atyám – szólott az utolsó jelölt –, a mifélénket nevezik aljanépnek odalent, igaz, hogy rengetegen vagyunk, koldusok, csalók, szélhámosok, akik ölni is képesek, sőt gyilkolni is, ha éppen úgy adódik, én nem tudok olyasmiket előadni, mint előttem a többiek, és képtelen voltam a testet féken tartani, engem fertőzött meg a nyomorult, valamit csinálnod kellene, Uram, hogy tiszta legyek megint. És én nem tudok helyt állni ebben a nemes versengésben, ahogy nevezted, nem is értek egyet vele, bődületes melléfogásnak tartom, ne vedd rossz néven, Atyám. Hogy én is beszélhetek Hozzád, már ez a tény is kizárja a versengés nemességét, ezzel az értelmét is megkérdőjelezi, hiszen mit tudnék én mondani Neked? Arról tudnék beszámolni, hogy milyen módszereket kell használni, hogy mások becsapása sikerrel járjon, vagy hogyan kell gyorsan és fájdalommentesen elvenni valakinek az életét, no nem azért, mert az áldozatot sajnálni szoktuk, dehogy, csak azért, hogy félelmében nehogy elordítsa magát, s ezzel eláruljon minket. Ezekkel az információkkal nem lehet versenyt nyerni, Uram, az én felkészültségemmel díjazni biztosan nem fogsz, s akkor miért beszélek Hozzád ilyen sokat? Tiltsd mg, Atyám, hogy tovább mondjam ezt az értelmetlen szöveget, üres vagyok, semmi sincs bennem, s ami volt, azt a test, amelyben legutóbb voltam, beszennyezte.

– Rendben van, téged nem veszünk figyelembe, fiam – mondta az Úr –, jól beszéltél, igazad van. És teszek róla, hogy tiszta légy megint. És engem egyáltalán nem érdekel, hogy te mivel értesz egyet, mivel nem, észrevehetted, hogy itt, a mennyek országában senki sem vezetett be holmi mondvacsinált demokráciát, amit imitt-amott a földön tapasztalhattál, itt mindenben én döntök, és fogok dönteni ezután is, ítélőképességem majdnem százszázalékos volt mindig, azt a néhány tévedést, amit a teremtésben elkövettem, menet közben sikerült kijavítani, többet nem lesz sem emberevés, sem inkvizíció, sem holokauszt, sem Gulag, egy-két háborúskodást még elnézek nekik, néha szükség mutatkozik rá, hogy a felgyülemlett indulatokat levezessék. A betegségekről ők maguk tehetnek, nem én. És hogy a teféle aljanép egyre nagyobb százalékban van jelen, követnem kellett a földi idők sajátosságait, más bolygókon ez a százalék egyre elenyészőbb, egyes helyeken már nem is létezik. Miután megtisztítalak, legközelebb egy ilyen bolygóra küldelek el, fiam, hogy lásd, vannak olyan helyek is a világmindenségben, ahol a civilizált életmód és főleg a tradíciók kizárják ezt a jelenséget, amit a földön tapasztalhattál, hogy a szenny takarja be a mocskot, s nem a fennköltség az istenhitet.

– Szólhatnék én is, Atyám? – Jézus úgy érezte, hogy le kell zárnia ezt a vitát.

– Hallgatlak, Fiam.

– Visszatérve a nemes versengésre, Atyám, én sorrendben a papnak, az orvosnak és az írónak adnám a díjakat.

– Egyetértek, Fiam, de volna még egy negyedik, aki oly érdekesen beszélt, hogy őt is díjazni akarom, noha kérdéses, hogy hány százalékban van igaza, de a teória, amit előadott, erősen meggondolkoztató, és ez a politikus.

A díjazott lelkek mindegyike, Isten legnagyobb megelégedésére, legközelebb egy pap testét választotta, merthogy díjként ezt kapták az Istentől. Az őrangyalokkal nem volt mit csinálni, röpködtek tovább egymás körül, amíg Isten sorban kijelölte őket egy-egy földi vagy más bolygóbeli élőlény őrzésére. A szellemi versengést ezerévenként megismételtette az Úr, a lelkek nagyon nagy örömére.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben