×

Egyszerűség, állandóság, blues

Beszélgetés Pribojszki Mátyás szájharmonikással

Bornemissza Ádám

2014 // 01
Pribojszki Mátyás (1974) az egyik legismertebb és legelismertebb magyar szájharmonikás. Az elmúlt közel húsz évben egész Európát bejárta zenekarával, számos nemzetközi bluesikon produkciójában vett részt vendégként. 2009-ben zsűritagnak hívták a Trossingeni Szájharmonika Világbajnokságra.

Az egész blues-zenét belengi egyfajta régiség iránti vágy, a régiségnek valamiféle patinája. Ennek lehet valami rejtett üzenete, vagy egyszerűen csak jól néznek ki azok a régi gitárok, azok a régi erősítők?

Szerintem minden jóérzésű, többnyire bluesmuzsikát játszó embernek, akinek ez szívügye, van valami olyanfajta, a régmúlthoz kapcsolódó igénye, ami akár az öltözetében, a hangszereiben, az erősítőiben megmutatkozik. A blueszenészek például nagyon-nagyon szeretik a saját erősítőiket, a speciális mikrofonjaikat, a gitárosok a régi, általában a hatvanas évek elejéről való Fendereket, egyesek a különböző régi Gibson-modelleket. Tehát azokat a hangszereket, amik akkoriban is nagy értéket képviseltek, most meg aztán főleg. Nagyon magas az áruk is, az eszmei értékük is. És ez azért van így, mert ezekben a hangszerekben meg ezekben az úgynevezett vintage vagy retro eszközökben találják meg a zenéhez kapcsolódó egyéb összekötő pontokat. Nyilvánvalóan lehet játszani kétezer forintos műanyag gitáron is – Jimi Hendrix is mondta, hogy nincs rossz gitár, csak rossz zenész. Egyébként nemrégiben az interneten egy közösségi oldalon találtam egy belarusz nénit, aki egy villanykörtével slide-gitározik egy nem létező, kétszáz forintos gitáron. Tiszta blues.

Ez a régiesség vagy a régi dolgok iránti vonzalom egyben kritika is a mai könnyűzenei habitus felé?

Mondhatnám azt, hogy nem, de azért ebben csak van valami alapigazság. Ha már a hangszereknél tartunk: nagyon kevés hangszerbolt van Európában – még talán az Államokban akad egy-egy garázs-hangszerüzlet –, ahol megtalálod az ottani, régen készült hangszereket, amelyeket általában ezek a blues közeli zenészek keresnek. Ha ma bemész Magyarországon vagy Európában a legtöbb hangszerboltba, mindenhol ugyanazt találod meg. Most nem akarok márkákat említeni, de tulajdonképpen arról a ma már Kínában gyártott szériáról van szó. De idetartoznak még azok a hangszerek is, amik úgy néznek ki, mintha, de már azok sem azok. Tehát a mai generációnak még nehezebb. Minél fiatalabb az ember, annál nehezebb fellelnie ezeket az archaikus eszközöket, amelyekkel ő ezt a zenét elő szeretné adni.

Én basszusgitáron tapasztaltam ezt, a modernebb hangszerek egyszerűen másképp viselkednek az ember kezében, másképp jönnek ki a hangok, másképpen válaszol a hangszer a mozdulatokra. A szájharmonika esetében is végbement ez a fajta modernizálás?

Mindjárt a szájharmonikáról is beszélek, mert igen, de van egy abszolút friss tapasztalatom a hangszerek minőségi változásáról. Az én zenekarom basszusgitárosa, Eckert Ervin hosszú éveken át egy 2000-es évjáratú Fender Jazz Bass gitáron játszott, és évek óta keresett magának egy régebbi hangszert. ’72-est szeretett volna, mert ő akkor született, de csak egy 1975-öst talált, hosszú, tíz-egynéhány év keresés után. Megvette a hangszert – ötször annyiért, mint az előző Fender Jazz Basst, pedig ugyanaz a cég gyártotta –, bedugta a gitárt, és egyszerűen leírhatatlan volt a különbség. De úgy, hogy ha nem néztél oda, akkor is. És ez nem sznobéria, ez nem egyfajta vágy bizonyos hangzás után, hanem ez valódi különbség. Tehát van egy hang iránti igény, amiről lehet ugyan beszélgetni, hogy kijön-e ilyen meg olyan márkájú hangszerből, de nem, ez sohasem fog kijönni. Vannak ilyen alapigazságok, hogy a Fender Jazz Bass meg a Fender Precision, az az a hang, ami.

A harmonikára visszatérve: van összességében öt olyan cég a világon, ami nagyüzemben gyárt szájharmonikát. Közülük kettő nagyon régóta, az 1800-as évek közepétől gyártja a hangszereket. Nekem volt szerencsém az elmúlt húsz évben rengeteget kipróbálni. A mai napig kapok ezektől a cégektől, ki tudom próbálni akár koncerten is, és ezek nagyon jó, professzionális harmonikák. De van egyfajta olyan hangzás, amelyet 160-170 éve csak egyetlen cég hangszere tud. És ez az a harmonika, ami 1857 óta ugyanúgy készül. Nem változtattak azon semmit, még a szegecsen se. Az még mindig ugyanúgy szól.

De én nem feltétlenül rajongok ezért. Én keresem az igazságot. Nekem például nincs szükségem arra, hogy úgy szóljon, mint 160 éve, és nem is hiszek ebben. Keresem azt az utat a mai napig, hogy a zenénk, amit mi csinálunk, az a sajátunk legyen, azokból a gyökerekből táplálkozzon, amit mi képviselünk, és a végeredmény mindenképpen arról szóljon, hogy kik vagyunk mi. Egyébként ma, 2013-ban nagyon nehéz dolgom lenne, ha azt szeretném elérni, hogy úgy szóljon a lemezem, mint 1969-ben Muddy Waters Father and Sons bakelitje. Sohasem fog úgy szólni. Ennek nagyon egyszerű oka van. Más stúdióban, más korban, más inspirációval, más szocializációban lévő emberek vették fel azokat a dalokat, amelyeket ők írtak a saját idejükben, és feljátszottak abban a minutumban. Ezt nem lehet tökéletesen interpretálni, csak hasonlóan – de nem is kell erre törekedni, mert nekünk más a feladatunk. Ebből táplálkozni érdemes. És a hangzásról is ugyanez a véleményem: jó dolog, ha úgy szól egy gitár, mint egy Stevie Ray Vaughan- vagy egy Jimi Hendrix-lemezen, de nekem hamar elegem lesz ebből. Ők már nincsenek közöttünk. Nagyon nagy iskola, tisztelet nekik, de ma már más van.

Ezt a „mutassuk meg a saját hangunkat” vagy „alakítsunk ki egy saját hangot” elhatározást mennyire lehet megvalósítani úgy, hogy valóban egy helyi, tágabban nézve kelet-európai saját hang legyen, miközben egy teljesen amerikai szókincsű zenét játszol?

Mindez megvalósítható, mert benned rejlik a lényeg, amiről beszélsz. Ebből a szempontból szerintem teljesen mindegy, hogy helyileg hol vagy a világban. Hogy hol élsz, az annyiból érdekes, hogy milyen más inspiráció és hatás ér, miközben kiáramlik belőled az a zene, amit művelsz – bármilyen hangszeren. Azt gondolom, hogy kelet-európaiként több hatás ér egy zenészt, mint amerikaiként. Aki Európában hangszeres zenész, és minimális kultúrája van Bartókból, Kodályból vagy egyéb népzenei hagyományokból, az csak több, mint, mondjuk, egy Államok-beli zenész, mert neki ez sokkal messzebb van, sokkal elérhetetlenebb, mint nekünk az ő zenéjük. És két zene keveredése mindig több, mintha valaki „csak” az autentikus egyik vagy másik népzenét képviselné. Ez abból adódik, hogy egy kelet-európai zenésznek teljesen más a zenei szocializációja, gyerekkorától kezdődően egészen más zenei élmények érik, hiszen Kelet-Európában az általános iskolában nyilvánvaló okok miatt nem Jimi Hendrixről és Sonny Boy Williamsonról kap információkat, hanem Prokofjevről, Wagnerről, Bartók Béláról.

Mégis nagyon sok blueszenész arra törekszik, hogy minél autentikusabb, tehát minél amerikaiasabb legyen az előadás.

De ez nem baj. Vannak olyan bluesmuzsikusok a világban, nem csak Magyarországon, akik nagyon jó interpretátorok, tehát közel úgy adják elő ezt a zenét, ahogy az eredetileg szólt, ösztönösen vagy a tanult hangjukon, legyen az hangszer, ének, bármi. Tehát az előadott produkció megközelítően hasonló az eredetihez, ez az elsődleges cél. A másik előadói típus inkább felhasznál egy művet alapanyagként, és megváltoztatva akár a harmóniákat, az eredeti dalban szereplő hangszereket vagy azok fontosságát, akár a dallamvilágát is, hozzátesz valami olyan dolgot, amitől vagy több, vagy kevesebb lesz a végeredmény a hallgató számára, de mindenképpen más lesz.

Lehet még variálni, lehet még bármit hozzátenni egy alapvetően nagyon egyszerű muzsikához? Nem merülnek ki a variációs lehetőségek? Vagy nem jutunk el egy olyan állapotba, hogy már nem is blues lesz a végeredmény, hanem valamiféle világzenei szösszenet?

Ez könnyen bekövetkezhet.

Azért kérdeztem, mert sok esetben mintha a tradícióból való kikeveredés félelme túlzottan is megmerevítette volna a blueselőadók játékát, mintha túlzottan is hagyományossá vált volna ez a muzsika. Rengeteg új amerikai fiatal előadó teljesen tradicionális muzsikát játszik.

És teljesen ugyanolyan, mint a másik tizenöt. Ezeket mi úgy hívtuk Szabó Tamás kollégámmal, barátommal, hogy „tömbzenészek”. A kilencvenes évek elején elkezdtem gyűjtögetni a bakelitek után a cédéket is, és tanulmányoztam az éppen aktuális blues-zenekarokat, angol, amerikai, ausztrál bandákat, előadókat, mindenfelől a világból. Volt erre lehetőségem, mindenhonnan kaptam, vettem ezeket a lemezeket, és aztán megosztottuk egymás között Tomival is. És arra jutottunk, hogy ezek nagyon jók, de mind egyforma, mind ugyanolyan. Miért van így? Hosszú évek után aztán rájöttem. Mondhatok neveket is, szerintem senki sem fog ezért megharagudni. Kim Wilson, a világhírű Rolling Stones után az egyik legnagyobb rock and roll zenekar, a Fabulous Thunderbirds énekes-harmonikás frontembere szólókarrierbe kezdett a nyolcvanas évek végén, blueslemezeket készített. Ha valaki meghallgatja a tizen-egynéhány szólólemezét, nemcsak azt látja, hogy teljesen egyforma mindegyik, de még a számok sorrendjében is úgy van fölépítve az adott album, hogy például a negyedik szám biztosan egy lassú darab. Csak ezzel foglalkozni kell, hogy az ember rájöjjön. És ez azért van így, mert ezek az emberek – vagy szándékosan, vagy azért, mert a közönség igénye így kívánja meg a tengerentúlon – nem tesznek többet hozzá, de kevesebbet sem. Ha meghallgatunk, mondjuk, egy 2012-es Rod Piazza-felvételt, aki most az egyik legnagyobb sztár a blues világában, de a BB King, Buddy Guy alatti generációból bárkit vehetnénk példának – ezeknek a hatvanéves srácoknak, ezeknek az előadóknak a mai kiadványaik teljesen ugyanolyanok, mint amiket a nyolcvanas években vettek fel. Erre mi mondhatjuk azt Magyarországról, hogy ezek nem fejlődtek semmit. De ez nem igaz, mert lehet, hogy nekik nem ebben kellett fejlődni, hanem valami más dologban, és azt a zenét, amit ők művelnek, hitelesen képviselik, most is, akkor is és az elődeik a múltban is. És nem azon gondolkoznak, mint mi, magyar zenészek, hogy ezt már annyiszor eljátszottuk, ezt valahogy meg kéne még fejteni, tegyünk bele hegedűt, attól majd érdekesebb lesz. De bluesként nem fog működni, mert eközben kivittük a saját autentikus világából egy másmilyen zenei környezetbe. Talán emiatt ragaszkodnak sokan annyira az autentikus blueshagyományokhoz. És már konkrétan ott tartunk, hogy ebben a műfajban hihetetlenül nehéz különbségeket találni, nagyon oda kell figyelni.

Nem lehet, hogy ez az állandóság a bluesnak egy alkotórésze?

Dehogynem. Pont ezt próbáltam megfogalmazni, csak te kimondtad helyettem. A blues lényege az egyszerűsége mellett az állandósága. Hiszen ha megnézzük, hogy amikor elindult ez az egész műfaj az 1900-as évek elején, akkor is ugyanazt a hangsort és hangszerkészletet használták, azt a tizenkét ütemet, azokat a zenei fokokat, mint most, 2013-ban. Aztán vannak előadók, akik ezt kicsit kibővítik – mint Robert Cray, akit én nagyon szeretek –, és az is blues-zene, de az átlag zenehallgató már populárisabbnak tartja. És sokan a mi zenénkre is ezt mondják. Amikor egy koncertünk plakátjára ki van írva, hogy Pribojszki Mátyás Band, és csak zárójelben szerepel, hogy blues, akkor sok ember eljön, és hitetlenkedve nézi, hogy mi ez. A végén odajönnek – jó esetben gratulálni vagy lemezt venni, ha éppen tetszett nekik –, és meglett emberek is azt mondják, nem is tudták, hogy ez a blues. Merthogy ennyire vidám, ők azt hitték, ez valami más. Mert egy boogie-woogie, egy rock and roll nincs külön aposztrofálva egy blues-zenekar műsorában, hanem mindenki játssza azt, amit játszik. Mi nagyon sokféle muzsikát játszunk, összességében könnyűzenét. Az, hogy mi blues-zenekar vagyunk, az azért van, mert angolul így lehet a legrövidebben megfogalmazni.

Hogy látod, ez az állandóság, ami a bluest jellemzi, megtalálható a könnyűzene egyéb ágaiban is?

A hangszínekben, a hangtechnikában, a hangszerelésben meg a hangszerekben hatalmas fejlődés és modernizáció zajlott le, de az a fajta állandóság, ami a blues-zenében adott, abszolút fölismerhető bármilyen kortárs, számomra nem túl szimpatikus könnyűzenében is. A blues egy akkora alapot adott a könnyűzenének, hogy az még a legmodernebb popzenében is fölfedezhető. Nem kimondottan a dallamvilágra gondolok, hanem, mondjuk, az alapritmusra vagy a groove-ra. Az elektronikus popzenében például abszolút jelen van a monotonitás, az egyszerűség és az állandóság.

A bluesnak előnye az egyszerűsége? Úgy értem, hogy egyszerű a váz, az elméleti részét nem kell évekig tanulni.

Igen, de az egyszerű dolgokban mindig megvan az a veszély, hogy csak első hallásra egyszerű. A blues zenei rendszere nem bonyolult, de az előadása, a hangszeres játéka vagy az éneklése talán az egyik legnehezebb. Olyan ez, mint a szájharmonika. Az is egyszerűnek látszik, hiszen csak tíz hang van rajta. És mégis a világ egyik legnehezebb hangszere, mert nincs még egy olyan instrumentum, ahol nem látod, hogy mit csinálsz. Egy fuvolán, egy szaxofonon vagy egy basszusgitáron van vizuális lehetőséged, a szájharmonikánál ez kiesett. Szóval az egyszerűséggel azért kell vigyázni, mert nem minden az, mint aminek látszik. Legalábbis a zenében így van.

A lexikonok szerint a blues egy egyszerű zenei forma, és az elméletét valóban könnyű megtanulni. De nem példátlan, hogy más műfajt művelő, világhírű zenészek bemondják a koncertjükön, hogy most eljátszanak egy bluest, és borzalmas lesz – neked meg nekem, mindenkinek, aki ebben a műfajban jobban benne van. Ez Magyarországon is megtörtént – semmi köze sem volt a blueshoz. Azonkívül, hogy abban a zenei formában mozgott, semmi sem stimmelt, a frazírok, az elmondanivaló, az érzelem közel sem volt a blueshoz. Ebben az egyszerűségben is van egyfajta összetettség. Bárki játszhat erre a zenei formára, de az nem biztos, hogy blues lesz. Az meg, hogy jó, az biztos nem.

Én arra gondolok, hogy ez az egyszerű váz azért válhat előnnyé, mert kevésfajta dalt lehet ki­rakni ebből a szűk akkord- és dallamkészletből, minden variációt sokan, sokszor eljátszottak már az utóbbi száz évben, és ezért szépen kikristályosodik. De talán az is az egyszerűség előnye, hogy az utánpótlás hamarabb fog gitárt ragadni, mert először az tűnik fel neki, hogy hamar átrághatja magát a megtanulandókon. Viszont az, hogy ilyen hosszú ideje eget verő változások nélküli a műfaj, sokakban az unalom érzéséhez vezet.

Nem, a változások biztos, hogy nem a zenei formában történtek, hanem az előadók hangszereinek a megváltozásában meg a mondanivalóban. Hogyha egy kortárs bluest hallgatsz meg, az már nem biztos, hogy úgy kezdődik, hogy woke up this morning. Vagy ha így kezdődik, akkor nem úgy folytatódik, ahogy a régieknél szokott. Én nem zenei formában látok különbséget, de a szövegben mindenképpen. Például Rick Estrin, aki 2013-ban Blues Music Awards-díjat kapott, és közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, többször kapott már blues-zenei Grammy-díjat a szövegeiért. A mai előadók is a hétköznapi dolgokat fogalmazzák meg – de azokat, amik most történnek velük, nem pedig azokat, amik a múltban. A szöveges mondandó modernizálódik, és ezáltal a zene is kissé kortársabbá varázsolódik.

A blues nagyon kötődik az előadó egyéniségéhez, a habitusához, és ebből adódóan az élő előadáshoz is, ami esetenként nagy színpadot is jelenthet, máskor pedig egészen kicsi helyeket.

Nekem teljesen mindegy, hogy öt embernek vagy ötezernek játszom. Tényleg így van. Az ember próbálja átadni a közönségnek, amit csinál, de ez vagy sikerül, vagy nem. Köztes állapot, hogy félig sikerült, olyan nincs. Minél kisebb a közeg, annál nehezebb a dolgod, de annál befogadóbbá válik a közönség, hogyha létrejön közöttetek a kapcsolat. Én például nagyon szeretek olyan helyen játszani, amikor szinte „benne vannak az arcomban”, engem ez nem zavar, és nem frusztrál. A legnagyobb koncert, amit eddig adtam, huszonötezer ember előtt volt Triesztben, kétszer akkora volt a színpad, mint az Arénában. Ott is játszottam többször, ott tizenegyezer férőhely van, ez bőven a duplája volt, a színpad magassága is majdnem a kétszerese. Ott már nincs meg az a lehetőség, mint egy kisebb klubban vagy kávézóban, hogy odamenj az emberekhez – nem szó szerint, hanem hogy érezzék, te is közéjük tartozol, csak épp most nekik játszol. Ezt egy nagy színpadon jóval nehezebb véghezvinni. Én sokkal jobban szeretem ezeket az emberibb méretű helyeket, klubokat, kávézókat.

Ha stúdiófelvétel készül, ahol nincs hallgatóság, hogyan tud működni mindez? Lehet az élő zenét, a közösségi élményt úgy reprodukálni, hogy nincs jelen a közönség?

Nálunk a zenekarban ez úgy működik, hogy szerencsére imádjuk egymást, és imádunk együtt muzsikálni. Legutóbbi lemezfelvételünk két hete volt, egy térben, egyszerre rögzítettünk mindent. Pontosan ugyanúgy játszottunk, mintha egy koncertet adtunk volna. És végigröhögtük a két napot, ez benne is van a felvételben. Az előző lemezünk pedig az A38-on készült úgy, hogy nem tudtuk, hogy fölveszik, csak játszottunk egy koncertet. Majd a végén megkaptuk az anyagot, meghallgattuk, jó lett, kiadtuk. És mindig ezek a felvételek a legjobbak. Az nem tesz jót ennek a zenének, ha a hangstúdióban külön üvegfalak mögött játszanak a zenészek fülhallgatóval, és csak egy kis ablakon keresztül bólogatnak, hogy „oké, kezdhetjük”. Ez már nem olyan jó, és ez a felvételen is hallatszik.

Sokan úgy gondolják, hogy a blues valamiféle kapocs az amerikai népzene, de inkább úgy mondanám, hogy a népzenei habitusú muzsikálás és a könnyűzene között. Megőrzött szerinted a blues valamit ebből a hagyományos zenélési módból, vagy inkább a „tanulatlanság bája” hatja át?

A hagyományos muzsikálási módot a blues mindenképpen megőrizte. Ezt itthon elég nehéz megtapasztalni, ritkán találkozol vele. De legyünk őszinték: hogyha itthon lemész egy klubba, ahol élőzene van, és blues-zenei formáció játszik, ott legtöbbször megtapasztalhatod azt, amit a tanulatlanság bájaként említettél. Az a fajta báj és tanulatlanság vagy műveletlenség bizonyos zenei témakörökben szemmel látható, füllel hallható. Mégis az előadás módja, a zenei stílus mindent elvisz, ha a tisztelt előadó ennek tudatában adja elő a blues-zenét.

Egy szélesebb hátország, egy szélesebb műkedvelő, hobbista réteg a feltétele annak, hogy legyen érdeklődés a nagyok játéka iránt. Sokan foglalkoznak zenével, de ennek ellenére nem az látszik, hogy az érdeklődés is növekedne a magas szintű előadók iránt.

Igen, az embereknek egy része belekényelmesedett abba, hogy már nem kell elmenni meghallgatni az adott előadót. Megveszi a lemezét, vagy letölti, és azzal megelégszik. Ezzel összefüggésben egy kicsit messzire megyek el a témában. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt egy parányi Margitszigeti Szabadtéri Színpadra egy olyan zenekart elhívnunk Magyarországra, mint, mondjuk, a Vaya Con Dios, akik világslágereket tudhatnak maguk mögött, a világ legtöbb országában játszottak – nevezzük őket az élőzenei nagykövetek egyikének. Nekem volt szerencsém velük muzsikálni, illetve előttük játszani. Oda akarok kilyukadni, hogy ma már ott tart a világ, hogy nem lenne meglepő, ha egy Robbie Williams, mondjuk, az Alcatrazban vagy az Old Man’sben játszana, és nem az Arénában. Viccen kívül mondom. Nem véletlen, hogy a Depeche Mode már harmadjára vagy negyedjére, nem tudom, hanyadjára jár Magyarországon. Mindegy, hogy szeretem vagy nem, de az egy olyan zenekar, amely mellett nem tudunk elmenni. Kifizethetővé vált a dolog. És ez nem azért van, mert hatalmas szponzorok támogatják, hanem mert ezeknek a zenekaroknak a nagy része körülbelül tizedannyi pénzből gazdálkodik, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, és el tudnak jönni, el tudjuk hívni őket. Nem tudom, érzed-e az ízét, amit mondani akarok.

Vagy ott az Earth Wind and Fire, ami persze már nagyon régóta nem létezik, hanem Earth Wind and Fire experience zenekarok vannak, a régi tagok gyerekei, unokái játsszák a régi dalokat. Komolyan, ez volt most. Egy dzsesszfesztiválon játszottunk, és ki volt írva, hogy „Earth Wind and Fire experience”. Én láttam eredetiben az Earth Wind and Fire-t, elmentem meghallgatni ezt az együttest, és megrökönyödtem. Azt láttam, hogy a flitteres ezüstruha megvolt, de korombeliek voltak az énekesek meg zenészek. Egyetlenegy eredeti tag nem volt. Utána láttam a plakáton, hogy „Earth Wind and Fire”, és kicsiben alatta, hogy „experience”, tehát hogy nem az eredeti felállás. Utána pedig következett a Mezzoforte – mindenki ismeri a Gardenparty révén, a mai napig a nagy diszkósok ezzel indítják a partit, pedig már 1984-ben is ezzel indították –, és ott sem találkoztam egy eredeti taggal sem. És én ezen ott nagyon meglepődtem. Na de a lényeg az, hogy a 2006-os Hídünnepre elhívták a Mezzofortét. Te húsz éve el tudtad volna képzelni, hogy eljön a Mezzoforte? Néhány ezer euróért? Nem tudom, mennyi mostanában a gázsijuk, de nyilván nem több. Még egy példa: a paksi Gastroblues fesztivál, mindegyikünk volt rajta. Al Di Meola idén Beatlest fog gitározni a paksi bluesfesztiválon. Az az Al Di Meola, aki tizenöt-húsz évvel ezelőtt kifizethetetlen áron jött el a nagyzenekarával, vagy nem jött el, ha nem tudták kifizetni, és Bécsbe kellett elmenni megnézni.

Hogy látod, mennyire erős az a tábor, amely amatőrként, hobbiból muzsikál, akár teljes otthoni titokban?

Rengeteg olyan hobbistát ismerek, aki nagyon komoly állással birkózik a szürke hétköznapokon, és amikor esténként hazaér, leül a számítógépe elé, és ott különböző Youtube-klipekkel, mindenféle oktatóanyagokkal olyan tudásra tesz szert néhány év alatt, amire te vagy én nem. Ezt persze ő nem tudja előadni koncerten, mert nem tudna együttműködni a többi zenésszel, tehát ez a fajta interakció nem működik, mert abban már nincs gyakorlata, hogy másokkal közösen alkosson valamit. Ilyen gitárosból, énekesből, egyéb hangszeresből rengeteg van itthon is.

De mindig azt mondom, nem az a lényeg, hogy az ember hogyan játszik hangszeren, hanem hogy hogyan érzi magát azzal a hangszerrel. Hogyha eggyé tudsz azzal válni, amit csinálsz, abban a pillanatban, vagy abban az órában, vagy abban az időszakban, akkor már jó. Ha valaki abban a kitüntetett helyzetben van, hogy eggyé tud válni, és különböző zenei formációkban még erre meghívást is kap, sőt még fizetnek is érte, az a legszerencsésebb ember a világon. Nekem mindig az a legnagyobb élmény, amikor egy koncerten becsukom a szemem, és jól érzem magam belül, mert az nyilvánvaló, hogy ki is jön.

A Hadik Kávéházban 2013. május 30-án elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben