×

Balázs Attila: Pokol mélyén rózsakert

Pécsi Györgyi

2014 // 01
Az elmúlt évek világszenzációja – magyar viszonylatban – minden bizonnyal a Rózsa-Flores-ügy volt. 2009-ben Bolíviában a helyi elit kommandó kurtán-furcsán, egy szállodai rajtaütés során agyonlőtte Rózsa-Flores Eduardót és két társát, két másik társát elfogta, börtönbe zárta, azok azóta is várnak perük latinosan szövevényes tárgyalására. Állítólag terroristák voltak, meg akarták ölni Evo Morales elnököt vagy a bolíviai püspököt, a kommandó meg tette a dolgát. Az üggyel foglalkozott a Népszabadság meg a Külügyminisztérium, diplomáciai lépések törté­netek, a sztorira rámozdult a nyomtatott meg az elektronikus világsajtó, aki akart, rengeteg mindent megtudhatott a nagy eseményről, éppen csak azt nem, hogy tulajdonképpen kik is voltak azok a fiatalemberek, mit kerestek Bolíviában, és miért lettek likvidálva.

Balázs Attila belebotlott ebbe a kitűnő, tényfeltáró meg szenzációvadász médiamunkás tollára való, sikerfilmért, sikerregényért kiáltó történetbe, és megírta a Pokol mélyán rózsakert című, „avagy az ezredes úr golyóstolla” alcímű könyvet. Az al-alcím szerint a könyv „dokumentum-fikció, tehát: erős írói színezéket tartalmaz!”, tehát gyanakodjunk, se nem regény, se nem dokumentumkötet, hanem valami más. Amennyiben sokféle prózai szöveget mondunk jobb híján regénynek, regénynek is nevezhetjük. De semmiképpen nem használnám a „kísérleti regény” fogalmat – nem kísérlet, egységes, könnyen olvasható, jól megszerkesztett szépirodalmi szövegtömb. Könnyedén csevegő, fecserésző, az élőbeszédre hajazó a stílusa, a kompozíció pedig rapszodikus fogaskerékritmusban halad előre: egy személy, egy jelenség körbebeszélése fölvet egy (sok) újabbat stb. A folyamatos mesélést – filmszerű vágással – szellemes dialógusok zökkentik meg: az ELBESZÉLŐ párbeszédbe elegyedik az aktuális hőssel vagy valamely szellemi mesterrel, derűs-ironikusan tág szellemi kontextusba helyezve értelmezi az egyes történeteket. Ezeken a pontokon az író az ELBESZÉLŐ szereppozíciójából szól ki határozottan a regényből, de végig jelen van a doku­mentarizmust tanúsító nem-szerep pozícióban is, Balázs Attilaként.

A könyvben tulajdonképpen az író nem tesz mást, mint elmeséli (vö. a mesélés az irodalom forrásvidéke), mi mindent tudott meg, olvasott össze az adott személyről, jelenségről, eseményről. Csak hébe-hóba nevez meg vagy éppen idéz hiteles forrást, például az erdélyi születésű Magyarosi Árpád édesanyjának leveleit. Hiteles forrást a Rózsa-Flores-csapatról egyébként se igen tudna idézni, mert ami hozzáférhető vagy tudható, az vagy eleve másodlagos forrás, újságcikk, internetes kommuni­ká­tum (blog, ez-az), vagy a kommunikációs éhségben meg bőségben dagonyázók közönséges mendemondája.

Balázs Attila – igen rokonszenvesen – nem akarja, mert nem hiszi, hogy ki lehet deríteni az igazságot. Olykor mintha elszánná magát, de a makacs tények mindegyre megingatják ebbéli szándékát. Például a könyv végére sem tudjuk, mit gondoljunk Rózsa-Floresről, erről a nyughatatlan, sok mindenre kapható, de rendszerezett célképzet nélküli, ám igen intenzív életet élő fiatalemberről. Régebben talán indián lázadó lett volna, mint Tupac Amaru, vagy nemzeti hős, mint Simon Bolivar, később partizán, mint Che Guevara, anarchista, mint Andreas Baader és Ulrike Meinhof, vagy szabályos terrorista, mint az ETA, IRA közkatonája. Az ezredfordulón talányos izgága: a szerb–horvát háborúban a szlavóniai Szentlászló hőse (a horvátok ezredessé léptetik elő), fegyvercsempész, drogkereskedő, forradalmár, terrorista, az utolsó KISZ-titkár, munkásőr, filmhős, és persze jobbosra hajazó hazafias költő. És a többi kortárs szereplőről sem tudhatunk bizonyosat: hogy a bolíviai börtönökben perére váró Magyarosi Árpád naiv vagy dörzsölt fiatalember, hogy társa, Tadic afféle zavaros fejű kalandvágyó magánzó, vagy a horvát titkosszolgálat jól kitervelt és rendesen megfinanszírozott nemzetközi stratégája-e. A szálak, sorsok itt-ott összeérnek, itt-ott analógiát mutatnak, de sokkal okosabbak ezek fölismerésétől sem leszünk: világosan látjuk a Che Guevarát (terroristát? forradalmárt?) egykor kivégző Salmón tábornok és a Rózsa-Flores-ügy kapcsolódási pontjait, érzékeljük az erőtereket, de nem értjük a kapcsolódás valódi lényegét. Nem értjük, miért készít Floresszel bolíviai útja előtt Kepes András exkluzív interjút, sem a magyar diplomáciát, amely tárgyalt valamiről, semmitmondó közleményt adott ki, érdemi lépést azonban feltehetően nem tett.

Azon kívül, hogy néhányan meghaltak, mások meg börtönbe kerültek, semmi biztosat nem tudunk, tudhatunk meg. Értesülések, pletykák, hírek dzsungelében járunk, miközben világeseménnyé és elképesztően szövevényessé duzzad a kommunikációs csatornákon az ügy. Ezt a lehangoló tapasztalatot viszont nagyon pontosan érzékelteti a regény virtuális realizmusa. Pontosabban: a virtuális valóság realizmusa. Balázs Attila az eseményeket, híreket kommentálva magát a (globális) jelenséget próbálja értelmezni, azt, hogy az információ hiperinflációja korában hétköznapi tudatunk részévé válik rengeteg hír, információ, amelyek valóságfedezete közelít a nullához – s ez a nulla valóságfedezethez tartó információhalmaz képezi egyébként köznapi világértelmezésünket.

Idézi Örkény a Forradalmi megmozdulás Para­guayban című egypercesét, aki a sztereotíp groteszk történethez hozzáfűzi: reméli, hogy az álhírek teljes mértékig kielégítik az olvasó szenzációéhségét. A szenzációéhségnél azonban többről van szó: a tömegmédia, a szöveginfláció fölfalja világunkat, csak a hírek, szövegek, kommentárok valóságosak, s eközben abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán bármiféle valóság is létezik mögöttük. Az író azonban nem szolipszista – a szerb–horvát háború tapasztalatának tudatában sem tagad­(hat)ja a valóság létezését, csak a totális manipuláltságba beágyazott valóság megragadhatóságának a lehetetlenségére mutat rá. Az ELBESZÉLŐ ezért fordul a dialógusokban visszatérően Borges­hez és Freudhoz. Borgesnél a művészet keveredik össze a valósággal, Freudnál az álom. Heinrich Böll (Katharina Blum elvesztett tisztessége) főhősét a bulvársajtó szenzációéhsége hajszolja tragédiába. Mert persze a virtuális és a valóság dilemmája nemcsak az olvasó, információbefogadó dilemmája, de az alanyé is: kérdés, hogy Rózsa-Flores a (mé­dia)valóságot élte-e meg tapasztalati valóságként, vagy – leginkább – maga sem tudta, melyik valóságot éli meg valóságként, és – Sartre-ral szólva – miféle zajok szűrődtek be hozzá a külvilágból (Andreas Baader), hogy megőrizhette volna tisztánlátását, megfogalmazhatta volna célképzetét. Flores és társai nem gazemberek és nem hősök: ingatag talajon imbolygó, jobb sorsra érdemes, meghaladottá vált szerepek inverz-hősei. Különösen, mert identitásuk szerfölött ingatag, az éppen adódó szereppel azonosulnak. S talán azért is törvényszerű, hogy nem találnak rá a globális korban számukra adekvát deviáns szerepre, mert erre a fajta deviáns szerepre érvényes modell pillanatnyilag nincsen.

Telitalálat a történet, izgalmas, magával ragadó, jól olvasható könyv a Pokol mélyén rózsakert (Dantétől a cím), még akkor is, ha jóval feszesebb szerkesztéssel dinamikusabb lehetett volna a mű. Balázs Attila előző könyve, a Kinek Észak, kinek Dél (2008) is határokat feszegető regény volt, abban Pétervárad-Újvidék történetét mesélte el, s most is hasonlóra vállalkozott. Ám míg ott a virtuálissá vált szülőföld valóságos megrajzolása volt a cél nagy hőfokú érzelmi azonosulással, itt, a valóságos virtuálisban nagyobb teret kapott a finom irónia és a játék. Bolívia elég távol van ahhoz, hogy modellként viszonyuljon hozzá az író – nem az európai rend szerint működik, de csak annyiban őrült világ, amennyiben felnagyítottan mutatja a fehér ember civilizációjának neuralgikus pontjait. (Palatinus, 2013)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben