×

Kultusz, kritika és nemzedéki lázadás

Szekfű Gyula és A száműzött Rákóczi

Hatos Pál

2013 // 12
Száz éve, 1913 decemberében került a könyvárusi forgalomba A száműzött Rákóczi. A könyvet a bécsi udvari levéltár szerény tisztviselője, Szekfű Gyula írta, aki a közkeletű Rákóczi-képpel szemben úgy vélekedett, hogy Rákóczi küzdelmei a „történelmi eljelentéktelenedés, a történelmi szereptévesztés meddő tragikumában” végződtek. Bár a mű az első hónapokban csak szakmai vitákat váltott ki, sőt olvasmányos stílusa miatt sokan dicsérték, de amikor a kormány félhivatalos német nyelvű lapja, a Pester Lloyd „istentelen” Rákócziként aposztrofálta a könyv főhősét, elszabadultak az indulatok, s országos botrány kerekedett. A parlamenti ellenzék „provokációt” kiáltott. Szervezett sajtókampány keretében napilapok cikkeinek tucatjai találták a művet uszítónak, gyalázkodónak, amely a nemzeti hősöket és ideálokat sárba tapossa. Parlamenti interpellációk kérdőjelezték meg az író hazafiságát, volt, aki a kormány fizetett zsoldosának tartotta a fiatal szerzőt, az erdélyi Tordán a kutyákat kezdték a szerző után elnevezni. Könyv ilyen zajos fogadtatásban nem részesült addig még Magyarországon. A Magyar Tudományos Akadémia, mely a könyvet kiadta – s ezért a támadó publicisztikákban kérdőre vonatott –, zavartan hallgatott, bár a történészszakma legjelentősebb egyetemi képviselői közös nyilatkozatban álltak ki a megtámadott szerző mellett. A történészi szakma fellegvárai, a Magyar Országos Levéltár és a vele személyileg összefonódó Történelmi Társulat, valamint annak hivatalos folyóirata, a Századok mégsem közölt ismertetést a könyvről, félve, hogy a botrány a historikusok nyugalmas műhelyeit is elérheti. A magát progresszívnek nevező értelmiség fórumai, a Világ, a Huszadik Század és a Nyugat viszont a „tudomány szabadságának védelme” miatt álltak ki a szerző mellett, s annak „bálványdöntögető” nézeteiben saját maguk, a magyar történelmi „önelégültséggel” szemben kifejtett küzdelmükkel rokon törekvéseket vélték felismerni.

De miért is okozott országos botrányt a könyv? Azért, mert a politika a historizmus levegőjében tenyészett, s Rákóczi tragikus sorsában és emlékezetében a romantikus azonosulás tematikái, a hős önfeláldozó küzdelme, az árulás és tragikus bukás jutottak hatalmas politikai gesztusokhoz. A múlt ábrázolásában még nem vált el élesen a fikció és historiográfia. A történetírás és a regény sokáig vallotta a fantáziát és a lehetségest elegendő legitimációnak elbeszéléseihez. A történelmi romantika – ahogy Szerb Antal megfogalmazta a Rákóczi-emlékkönyvben – „a múlt merészebb életével” ajándékozta meg a kortárs olvasó „szín- és eksztázismentes” napjait. Ezért volt a történeti regényeknek nagy népszerűsége, mert ezek a fantázia és a valóság határainak összemosását jelenítették meg „igaz történeteikben”. Jókai Mór és Mikszáth Kálmán számos írásában igyekezett megeleveníteni a kuruc világot, de ilyen tárgyú regényeik Thaly Kálmán kutatásai alapján készültek, aki nemcsak a legszorgalmasabb, de egyben a leglelkesültebb propagálója is volt a Rákóczi-kultusznak. Thaly pályája kezdeteitől fél évszázad szakadatlan erőfeszítéseivel nemcsak a kuruc költészet elfeledett gyöngyszemeit gereblyézte össze saját költeményeivel az igazuk feltétlen tudatában lévők határokat átlépő természetességével, de később megszállott nekrofilként saját maga tisztogatta és rendezgette a fejedelem földi maradványait is a kapucinusok konstantinápolyi hideg kriptájában. Thaly nem csupán politikai céljának, a negyvennyolcas függetlenségi-ellenzéki eszmének oltárát építette fel a mitikusra növesztett Hős kultuszában, hanem saját beteljesületlen költészeti hajlamait is kiélte a Rákóczi emlékét megéneklő kuruc dalok kiadásában, amelyek közé saját szerzeményeit is autentikus darabokként csempészte be.

A Függetlenségi Pártnak viszont felbecsülhetetlen érzelmi-ideológiai támaszt jelentett a széles körben visszhangra találó kuruc romantika és a hozzákapcsolódó Rákóczi-kultusz. A kor legnevesebb irodalomtörténésze, Beöthy Zsolt 1906-ban úgy vélte: „Annak, hogy a magyar politika és a magyar költészet a legbensőbb, a legszorosabb kapcsolatban van: a legszószólóbb bizonysága éppen a kurucvilág költészete.” Bár Thaly nem volt igazán képzett történész, konok küzdelme a Rákóczi-hagyomány monopolizálására sikerrel járt. Ferenc József 1904-ben saját kezű és magyar nyelven írt leiratban kezdeményezte Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak hazahozatalát. 1905-ben meg is történt Rákóczi érdemeinek törvénybe iktatása. Ugyanabban az évben a harmincöt éve uralmon lévő Szabadelvű Párt összeomlott, és több hónapos alkotmányos válság és a „darabont kormány” epizódja után az addigi közjogi ellenzék pártjaiból alakult nemzeti koalíció átvette a kormányzást. A kormányváltás nem állt azonban útjában annak, hogy a „nagyságos fejedelem” hamvainak hazahozatala az első igazán modern médiaeseménnyé váljék. Fotótudósítások, filmhíradók sora örökítette meg a nagy pompával megünnepelt nyilvános felravatalozást Budapesten. Az újratemetés országos esemény volt, s a feldíszített állomásokon tömegek figyelték, ahogy a hamvakat szállító különvonat Orsovától Szegeden át Budapestre, majd Kassára érkezett. A végtisztesség napja a fővárosban munkaszüneti nap volt, másnap az iskolákban Rákóczi-ünnep volt tanítás helyett, szerte az országban örömtüzeket gyújtottak. „Az ünnepség csillogó tűzfolyama hatalmasan megáradt és tengerré szélesedett” – írta az eseményekről percről percre tudósító sajtó.1 A filmhíradókon jól látszott egy díszmagyarba öltözött, torzonborz magyar úr, az ünnepségek főszervezője, aki nem más volt, mint maga Thaly Kálmán.

A Rákóczi-hagyomány azonban sohasem volt egységes és egyöntetű. Az álláspontok különbözősége mögött a nemzeti történelemhez és követendő nemzeti politikához való eltérő viszonyulás állott, s azok, akik árnyaltabb Rákóczi-képben gondolkodtak, általában „hatvanhetesek” voltak, a kiegyezéses rendszer hívei. Ráadásul a professzionalizálódó történetírás egyre erősebben igényelte, hogy a „valóság” tudománya legyen, szemben a regényírás fikciós jellegével. Kritikai legyen, és „realista”, a múltat úgy írja meg – mint azt Ranke szállóigévé vált mondata már 1824-ben megfogalmazta –, „ahogyan az tulajdonképpen megtörtént”. A 19. század második felében intézményesülő magyar történetírásban erőteljes kritikai vonulatok feszültek neki a Rákóczi-kultusz vadhajtásainak. Angyal Dávid (1857–1943) volt az, aki először írt a kuruc-bujdosó mentalitás negatívumáról, „a biztos otthonukat féltő óvatosak és a tűzhelyüktől elűzött vakmerők lelki állapotának” különbségéről.2 Thalyhoz hasonlóan Angyal sem volt eredetileg történész, akadémiai előmenetelét Gyulai Pálnak köszönhette, mégis ő volt az egyik első, aki a Rákóczi-kultusz kapcsán az irodalom és történetírás romantikus közösségét pozitivista módon megbontani igyekezett.

A fiatal Szekfű Gyula 1913-ban publikált Rákóczi-könyve ezen a kritikai örökségen alapult. Különbözött azonban horizontja, mert művét a duális monarchia központjában, Bécsben írta. A város birodalmi perspektívája ezer módon hatott rá, de leginkább a magyar történelem nemzeti látószögé­nek teljes hiányával szembesült osztrák kollégái részéről. Ha átsétált Bécs legrégibb múzeumába, az 1850-ben alapított Hadtörténeti Múzeumba, ott a 18. századi képtár számtalan képe közül csak egynek volt témája a Rákóczi-felkelés.3 Szekfű 1907-ben került Bécsbe, a hivatalnoki biztonságot és kiszámítható perspektívát nyitó „közösügyes” levéltári állásba. Nézeteit főként itteni patrónusa, Thallóczy Lajos (1857–1916) befolyásolta. Thallóczy és köre számára a magyarországi közjogi harcok hiábavaló és a reális nemzeti érdek ellen való küzdelemnek látszottak. Szerintük az osztrák–magyar közös monarchia nagyhatalmi állásának megerősítése tűnt az igazán fontos magyar érdeknek. Szekfű Rákóczi-könyve ezen belátásoknak is a foglalata lett. Friss, újonnan feltárt forrásokból dolgozott, s virtuóz filológiája eszközként szolgált arra, hogy leszámoljon Thaly Kálmán mitikus emlékével és ikonikus Rákóczi-képével. De a tudományos vértezetben Szekfű messzebbre merészkedett, célja kétségtelenül az is volt, hogy a külpolitikai viszonyokra érzéketlen magyar nemzeti illúziókra is intellektuális csapást mérjen. A kimondatlan program pedig a hatalmas érzelmi potenciált mozgósító kossuthi politika örökségével való szembeszállás volt. Igaz, a kész kéziratból mentorai tanácsára elhagyta a Kossuthra vonatkozó közvetlen utalásokat, az 1848–49-es forradalmat viszont „nagy katasztrófának” nevezte, miközben az 1867-es kiegyezésről mint az „új magyar állam szerencsés megalapozásáról” emlékezett meg. A könyv provokatív témaválasztása és ironikus cselekményesítése, melynek stílusa és nyelvezete az archaizáló kifejezések használata ellenére is élesen szemben állt a megelőző korszak romantikus pátoszával, nemcsak az egyéni érvényesülés eszköze volt, hanem a rankei, a múlt realizmusát hordozó esztétika szempontjait is szolgálta.

Az emigráció hasztalansága

A mű legfőbb célja annak bemutatása, hogy a száműzött élete és tevékenysége a közre hasztalan: „Minden száműzött élete a köznek haszontalan, hisz a száműzetésnek megokolása éppen abban rejlik, hogy az otthoni rend a régi rend embereinek nem tudja semmi hasznát venni, és eltávolításukkal kénytelen könnyíteni magán.” Az idézet azonban egyoldalú, elhallgatja az emigráció pozitív eszmetörténetét: az Exodus bibliai elbeszélésének erkölcsi imperatívuszát, amely végigkíséri a száműzöttek történetét. Az emigráció sokszor heroikus választás, amelynek alternatívája a megalkuvás és a kiegyezés lehetősége. Történeti tény, hogy Rákóczinak sem kellett volna mindenképpen távoznia, birtokait megtarthatta volna, amnesztiát kapott volna, ha meghódol a győztesnek, ha behódol az új rendnek. A kényszerű száműzetésnek is van biblikus alapja, a babiloni fogság. A későbbi neves katolikus történetírót azonban ebben a műben kifejezetten zavarta a vallásosság, amelyet ironikusan szintén az illúzió egy nemeként jellemez. A politika vallásos értelmezése pedig hasztalan álom, amely erkölcsileg is degradál: „Rákóczi […] politikai és vallásos álmaiban elfogulva sohasem vette észre, milyen sárban járnak lábai.” A fiatal Szekfű számára úgy tűnik, vesz­tesnek lenni erkölcsi kategória, a lefolyt történelemnek csak egy morális értelmezése lehetséges, s azt a győzedelmes politikai célok és törekvések jelölik ki. Bukásból nem fakad megbecsülés. A száműzetést állandóan kíséri az egyedüllét, az erkölcsi és politikai elszigeteltség, az anyagi bizonytalanság. Rákóczinak az emigrációban semmilyen politikai célja nem végződött sikerrel, ahogy telt az idő, tervei és cselekedetei egyre kevésbé követtek reális célokat és lehetőségeket, sőt növelték az eltávolodást hazájától. „Az emigránsok és a nemzet között mély űr nyílt meg, mely napról napra szélesbedett és mélyült.” Szekfű Rákóczi sorra csődöt mondó diplomáciai kísérleteinek élénk és hatásos bemutatása közben sohasem mulasztja el a konkrét kudarcot vagy bukást általános té­tellé emelni s analógiák felmutatásával kimutatni: a fejedelem kudarcba fulladt céljai csak az emigránslét közönséges hiábavalóságát teljesítik be. „Hazátlan emigránsok, vagyon és hadsereg nélküli pretendensek [trónkövetelők] közös sorsa, hogy gondolkodás nélkül, vakon rohannak a végzetes úton.” Szekfű nem áll itt meg, a történetírói ítélet az emigránslét fölöslegességét emeli ki: „Észre sem veszik, hogy ők csak a várárok betöltésére szolgáló gyülevész nép, melynek elhullása árán talán úgyis fegyverszünet és béke következik, nehogy a rendes sorezredek, az értékes emberanyag is az ő sorsukra jusson.” A fölösleges áldozat értelmetlen áldozat, csak másnak hoz hasznot, s aki vállalja, az nevetséges.

Pszichohistória és nemzedéki konfliktus

A nevetségessé válástól való félelem az egyik legközönségesebb szorongási motívum. A Rákóczi-könyv sarokköve ez a lélektani-pszichologizáló szemlélet, mely a politikai vereséget és a diplomáciai kudarcot a személyiség indítékaira igyekszik visszavezetni. Szekfű számos példán keresztül érezteti, Rákóczi politikai „játszmái”, „kalandjai” a nevetségesség határát súrolják: „Rákóczi emigráns helyzetének ezt a legsúlyosabb átkát, a nevetségességet sem kerülte ki: a világ hatalmasai fölényes mosollyal mentek el mellette, miután kiderült róla, hogy érdekeiknek semmiben sem használhat többé, s mégis úgy viselkedik, mintha egyenrangú volna velük.” A magyar történeti gondolkodás a nemesi ethosz, a méltóság paradigmáján alapult, a nevetségesség ezt vette célba. Ráadásul Szekfű nem restellte a fejedelem egykori gáláns kalandjait sem említés nélkül hagyni, amelyről bizonyosan tudhatta, hogy a kegyes olvasókban megbotránkozást okozhat. S miután ironikus men­tegetőzéssel mutatta be a fejedelem félrelépéseit, az erről szóló rész végül Rákóczi érzékiségét mintegy az öregség előjátékaként, szintén nevetséges színben tüntette fel. „A fiatalasszony ki nem állhatta az öregedő fejedelem udvarlásait […] Utolsó lobbanások a kialvás előtt. […] 1715-ben, amikortól kezdve útjára elkísérjük, [Rákóczi] már öreg ember volt. Történetünk egy öreg ember törté­nete.” Az „öregedő” Rákóczi ekkor még csak 38 éves…

A látszólagos paradoxon a mű értelmezéstörténetének egy fontos, kevéssé elemzett rétegéhez vezet minket, a generációs feszültség századfordulón fontos szerephez jutó tematikájához. A modern nemzedéki harc szinte mindig értékkonfliktussá és kultúrkritikává lett, amelyben a fiatalság állapota – s ez a megkülönböztetetten modern vonás – mint átfogó erény vagy reményteli várakozás kerül szembe az idősek megállapodott vagy anakronisztikus moráljával. A Rákóczi-könyvet számos kortárs értelmezte nemzedéki alapon. Marczali Henrik a témaválasztásban a dekadencia kultuszát nehezményezte, Angyal Dávid szerint viszont Szekfű az öreg Rákócziban „az utolsó csalódások nagy fájdalmát” fiatalsága miatt nem érezhette át elég mélyen.4 Látszólag ellentétes elvárások, mégis egyaránt a konzervatív szabadelvűség racionális nemzedékének megnyilvánulásai, az első, az optimista, alkotóerők megismerésére buzdít, míg a második, a rezignált, tapasztalataival a megértő belátásra hív fel. Schöpflin Aladár, a Nyugat kritikusa viszont az életkori belátást nem Szekfűtől várta: „A mai fiatal magyar nemzedék kritikai szellemű, elégedetlenségre hajló, illúziómentes, tiszta látásra törekvő. Ezzel zavarja az öregek illúzióit, és senki se szereti, ha az illúzióit zavarják. Ez az oka, hogy Szekfű Rákóczi-felfogásába máskülönben okos és jóhiszemű magyar öregurak sem tudnak belenyugodni.”5

A nemzedéki metafora Szekfűnél a teherré vált hagyományokkal és a múlttal való szakítást szolgálta. Az öregség az elnyomást jeleníti meg, az alkotóerők visszafojtását: „A király [XIV. Lajos] szinte évszázados hatalmas alakja régidő óta a feltörekvő sok fiatal élet elnyomásában gyakorolta fejedelmi tekintélyét.” Az idős kor és emberei a múltat, a sikertelenséget, a jövőtlen szomorúságot jelképezik: „A múltnak e szomorú alakjai legnagyobbrészt idős emberek voltak, kiket életük minden sikerének emléke a múlthoz, XIV. Lajos korához kötött, s kik a jövőhöz kevés reményt fűztek […] A régi udvar nevei nem választhatóak el Rákóczi nevétől.” A munka befejezése világossá teszi, hogy miért volt a generációs ellentét expozíciójára szükség, a száműzetés, az öregség és a hanyatlás képei visszamenőleg is megrajzolják a Rákóczi-szabadságharc céljainak illuzórikus mivoltát, anélkül, hogy a szerző a magyar szabadságküzdelmek kultikus tiszteletét frontálisan támadná meg: „A nem­zet egységének helyreállításával, a régi sebek behegesztésével a hatalmas nemzeti fejlődés büszkén nyomult új feladatai felé, melyeket korábbi századok gyermekei még álmukban sem sejdíthettek. Rákóczi száműzetésének szenvedései következés nélkül maradtak, és nem vált belőlük elevenül ható, kezdeményező történeti erő.” Szekfű ebbe az idézetbe saját nemzedéki várakozását is belesűrítette, és következtetése elsősorban saját korának viszonyaira nézve hordoz aktualitást. A könyvet üdvözlő Schöpflinnek írt levele is ezt támasztja alá: „Most a viszonyok olyanok, hogy építés csakis a meglevőnek gyökeres megváltoztatása árán lesz lehetséges.”6

A polgári élet konzervatív mítosza

A kritika és a dekonstrukció mellett mit ajánl A száműzött Rákóczi? A száműzöttek fölöslegesnek minősített és nevetségesnek ábrázolt heroizmusa helyett milyen eszményeket kultivált a tabudöntögető fiatal tudós? Láttuk, Rákóczi esetében még a vallás is csupán arra szolgál, hogy „megóvja a kétségbeeséstől és helyzetének pontos felismerésétől”. A múlthoz való vallásos illúziókkal, kapaszkodással szemben azonban az élet törvénye a megújulás: a „világ ismét, mint annyiszor már, megújult, s a réginek pusztulnia kellett”. A megújulás és az alkotóerő dicsérete azonban konzervatív eszményekhez kapcsolódik. Szekfű a műveltségen alapuló polgárosodásnak, a német Bildungs­bür­ger­tumnak a 18. század barokk társadalmába rajzolt békés eszményképét villantja fel a Rákóczi-könyv ironikus lapjain: „a Szamos és Tisza mellett ekkor kezdték eltanulni a németektől a téglaverést, a sározást, a toronygömbölyítést. Az új épületeket már nem egy-két évre, hanem nemzedékek életére kezdték építeni. A béke biztonsága régóta nem élvezett szilárd alapot nyújtott a munkás törekvéseknek.” A száműzött Rákóczi baloldali radikálisok egy részétől forradalmi gesztusként félreértett politikai és intellektuális nonkonformizmusa konzervatív alternatíva volt a kiüresedett függetlenségi romantikára, és menekülés a társadalmi forradalom mindent összeomlasztó fenyege­tése elől.

Keserű epilógus

1945-ben Szekfű Gyula elvállalta a moszkvai nagykövetség vezetését. 1946 nyarán a magyar békedelegáció tagjaként Párizsban tartózkodott a békeszerződés előkészítéséről folyó tárgyalásokon. Ekkor koszorúzta meg Grosbois-ban a Rákóczi-emlékművet. A párizsi követség jelentése szerint nem volt egyedül. A tiszteletadást Gerő Ernő, a Magyar Kommunista Párt második számú vezetőjének társaságában tette meg.7 Szekfű élete utolsó tíz évében olyan rezsimet szolgált megkeseredett „labancként”, amely ideológiájában cinikus paradoxonként a függetlenségi historiográfiát és a kuruc mentalitást vállalta fel történeti előzményeként.

Jegyzetek

1 R. Várkonyi Ágnes, Visszatérés Európába. II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak temetéséről, Magyar Tudomány, 2006, 1211–1221.

2 Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre, 1657–1705, Budapest, 1888, I, 55–56.

3 Glatz Ferenc, Történetíró és politika, Budapest, 1980, 126.

4 Dénes Iván Zoltán, A realitás illúziója, Budapest, 1976, 67–68.

5 Schöpflin Aladár, Aforizmák a Szekfű-ügy körül, Nyugat, 1916/9, 503–508.

6 Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei, Pécs, 2004, 141.

7 Dokumentumok Magyarország kulturális kapcsolatainak történetéből 1945–1948, szerk. Gönyei Antal, Budapest, 1988, 266.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben