×

„Az a kedvencem, amivel megbíznak”

Római beszélgetések Hajnal Jánossal

Dékány István

2013 // 12
Giovanni Hajnal 35 éves koráig Hajnal Jánosként (1913–2010) élte le életének több mint egyharmadát Magyarországon, a további szűk kétharmadát pedig Rómában, a kereszténység és Itália szívében. Iskoláit Kecskeméten végezte, művészeti tanulmányait Révész Imrénél, a Kecskeméti Művésztelepen kezdte. Majd sokirányú érdeklődése és nyugtalan természete először Rómába, majd a stockholmi Képzőmű­vészeti Akadémiára, végül pedig jó szerencséje a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, Aba-Novák Vilmos mester keze alá vezérelte.

1989 szeptemberében főként a kecskeméti indulásáról, a pályakezdéséről kérdeztem, majd 2003-ban a róla forgatott film1 adott lehetőséget arra, hogy az egész, művekben gazdag pályáját, annak magyarországi és itáliai periódusát nagy vonalakban áttekintsük.

---




Sümegi György: Tizenhat évesen, 1929-ben kezdett el festészetet tanulni a Kecskeméti Művésztelepen. Kamaszként hogyan lett, hogyan lehetett a Képzőművészeti Főiskola Kecskeméti Művésztelepe vezető mesterének, Révész Imrének tanítványa, mit tanított ő, s Ön mit tanult tőle?

Kimentem a Műkertbe papírral, radírral fölszerelkezve, de nem mertem bemenni, egy hétig csak cirkáltam az épület körül. Aztán Sajó István kolléga meglátott, s megkérdezte: mondja, magát nem Hajnalnak hívják? Be voltam iratkozva, valamit fizettem is. Révész mester az ábécénél kezdte, noha én előzőleg már sok mindent csináltam. Például az anyámról egy portrét, ami sokaknak imponált. Egy kályhásmestertől vettem agyagot, és szobrot mintáztam, amit ki is öntöttem. Még a művész­telep előtt ismertem meg Imre Gábort, és jártam hozzá. Egy pincében dolgozott, akkor készítette a Városi Gőzfürdő kapuját. Ő adott nekem tanácsokat a mintázáshoz, a statikához. Rendszeresebb, rendesebb munkára a művésztelepre jártam dolgozni. Fejeket, aktokat rajzoltam. Én akkor még alapfokon voltam. Révész szinte naponta korrigált, elementáris dolgokat tanított. Tónusos rajzokat, fény-árnyékot, azt, hogy az orról a fényt hogyan kell levenni. Szuggerálta, hogy szürke papírt vegyünk, mert azon feketével plasztikusabb lesz a tanulmányfej. Én már egyedül, egy vonallal próbáltam rajzolni. Révész – aki a tónusozást, a proporcionálást szorgalmazta mindenekelőtt – kissé meglepődve kérdezte: honnan tudja maga ezt?

Révész rendes volt, mert nekem adta a különálló szobrászműtermet, s ott laktam (később ezt lebombázták).2 Egyszer megkért, hogy mintázzak meg neki egy bárányt. Azt ő fölhasználta, rajzolta. Akkor már öreg volt, és lusta elmenni eredetit nézni.

S. GY.: Kikre emlékszik a festőkollégák közül, akikkel együtt vagy legalábbis egyidejűleg dolgozott Kecskeméten?

Említettem Sajó Istvánt, aki akkor már idősebb ember volt. Később gyűjtő lett, a népi kerámiák érdekelték. Héjjas János ott lakott a közös műterembérházban, rendes, humánus embernek ismertem, úri módon viselkedett. Nem úgy, mint Metykó Gyula és Benkő Antal. Szabó Vladimir is ott volt, meg Mátis Kálmán. Azután Kiss János nagy csokornyakkendővel, lobogó fekete hajjal, lángoló szem­mel, turcsi orral. Megjárta Párizst, elvett egy francia nőt, ő volt a nagy párizsi mester, egyébként egy blöffölő. Futurisztikus dolgokat festett. Egyik nagy vásznának Trianon volt a címe: a szimbolikus Magyarország térdén tartotta az országot. Ezt ki is állították. Benedek Jenőre is emlékszem, meg egy Vajda nevűre (talán kecskeméti), és még Kun Sándort is ismertem ott mint festőt. Őt elhurcolták a németek, nem is jött vissza. Aztán ismertem Sass Árpádot, őt meg a nyilasok vitték el. Nagyon szimpatikus volt a törpe Szigethy Pista. Festett egy Madonnát, amikor megláttuk, nevettünk. A Madonna pontosan olyan volt, mint ő: törpe. Szigethy dilettante volt. Vujovich Irmát, a malomtulajdonos lányát elvette Prohászka József, akit unalmas festőnek tartottam. Egyszer ezt mondta: „Most avval foglalkozom, hogy experimentumokat gyűjtök, mindezt csak momentán.”

S. GY.: Milyen volt a művésztelep szelleme, lehetett-e az 1930 körül ott létrejött művekben valamiféle közös törekvéseket fölfedezni?

Az egész Kecskeméti Művésztelep kicsit széteső, kicsit „félre” volt, komolyabb szerkezet nélküli. Jó, hogy modell mindig akadt, közülük a leghíresebb Aida. Melomániás, operabolond volt, mindig az Aidát énekelte, gikszerekkel persze. A művésztelepen sokat dolgoztam: rajzoltam, szobrokat alkottam. Aztán két német fiúval – akiket én vittem Kecskemétre, és ismertettem meg Révésszel – hármasban rendeztünk egy kiállítást, amiről Szunyoghy Farkas kedvező kritikát írt a Kecskeméti Lapokban.3 Nagy sikerünk volt, sok alkotásunk elkelt. Iszonyatosan nekibátorodtunk, és elindultunk Olaszországba.

S. GY.: A fiatal művészbojtár mit látott, mit tapasztalt Itáliában, illetve Rómában?

Rómában igazolni kellett, hogy miért vagyok itt, hát beiratkoztam a Képzőművészeti Akadémiára. Mindjárt a másodikba vettek föl. Itt voltam másfél évig, akkor lettem tizennyolc éves. A Magyar Akadémiára bejártam néha, kíváncsiságból, például voltak ott előadások. Ott láttam karikatúrákat, amiket Aba-Novák csinált, meg Molnár C. Pál. Sok jó karikatúrát az Akadémia akkori vezetőiről, ilyen volt Gerevich Tibor.

S. GY.: A római másfél év után mi történt?

Azután hazamentem Kecskemétre, de otthon akkor már nem jártam a művésztelepre. A Márton–Király–Halász sírköveseknek mintáztam portrékat, és ők kiöntötték. A kőfaragást, a gipszbe öntést ott tanultam meg. Csináltam egy portrét a főpatikus Farkas Ignác bácsiról, amit a fia rendelt meg. Nyúl Tóth Pál is vett tőlem pasztellt. Édesanyámnak a város szélén, a Nyomásra vezető úton kis háza volt, ott sok képet festettem. Például az apai nagyanyámról, aki nagyon egyszerű, pusztaszeri asszony volt. Sűrűn járt hozzánk, tollat fosztott, font. Sokat rajzoltam a kezét és a lábát.4

Dékány István: Milyen élmény vagy motiváció indította arra, hogy fölkeresse Budapesten Aba-Novák Vilmos festőművészt?

Én a Kecskeméti Művésztelepen ismertem meg két Aba-Novák-növendéket. Ők sok jót mondtak a mesterükről, hogy milyen megértő meg minden. Csomó batikmunkát készítettem, nem floreális mintákat festettem, hanem nagyméretű figurákat. Meg volt sok rajzom. Gondoltam egy merészet, és fölmentem Pestre, meglátogattam Aba-Novákot. Telefonáltam előtte, megkérdeztem, hogy fölmehetek-e. Erre azt mondja, hogy jól van, Atya, csak jöjjön. Így, Atya. Azután később is mindig Atyát mondott, nemcsak nekem, minden növendékének.

Felmentem hozzá. Na, hogy van, Atya? – kérdezte. Mondom, nem valami jól. Rosszul éreztem magam ott, mert teljesen ismeretlen volt a számomra, egy nagy, erőteljes, testes ember. De olyan kordiále, olyan szívélyes volt, hogy hamar feloldódtam, és mondtam, hogy szeretnék a magániskolájába járni. Hát olyan már nincsen, mondta ő, mert kineveztek tanárnak a Főiskolára, az Akadémiára. De azt megkérdezte, hogy hoztam-e valamit. Elővettem egy nagy táskát, amibe mindenféle vásznak voltak belepakolva. Többek között megcsináltam még Kecskeméten a Halotti Beszéd másolatát, viasszal. Őrületes munka volt az, hiszen a forró viasz fut szét a vásznon, terjed. A betűknek a karakterét megtartani, az egy nagyon ronda, nehéz munka volt. Amikor odaértem a fölvitt dolgok megmutatásában a Halotti Beszédhez, Aba-Novák azt mondta, hogy ezt én megveszem magától. Sose tudja az ember, mikor kell egy Halotti Beszéd.

A fejembe vettem akkor, hogy kimegyek Svédországba. És ki is mentem. Hát ha visszajön, jelentkezzen feltétlen, mondta nekem. Jelentkezzen, Atya, hát azt mindig hozzátette. Kint Stockholmban, 1937-ben beiratkoztam az Akadémiára, és Grünewaldnak5 lettem a növendéke. Ő az egyik jobb festő volt a modernek közül, olyan, mint Magyarországon Perlrott Csaba Vilmos. A műtörténeti előadásokra mindennap bejártam. Modell volt, sokat dolgoztam: csendéleteket festettem, rajzoltam. Jártam a múzeumokat, megismertem a svédek nemzeti művészetét. Norvég festők is szerepeltek a múzeumokban, például Edvard Munch.

D. I.: Betartotta az ígéretét, és jelentkezett a hazajövetele után Aba-Nováknál?

Stockholmból másfél év múlva hazamentem, és felmentem Aba-Novákhoz. Ő azt mondta, hogy jöjjek az Akadémiára, van még menza is, van modell, dolgozhatok a közös műteremben a növendékekkel az ő szakosztályán belül. Még egy ilyen, az Aba-Novákéhoz hasonló nagy szakosztálya volt akkor a főiskolán Szőnyi Istvánnak. Már rögtön az elején nehézségek adódtak, mert nem volt pénzem beiratkozni. Akkor elmentem Kisfaludi Stróbl Zsigmondhoz, aki akkor nagy divatban volt. Én eredetileg szobrásznak indultam, azért fordultam hozzá, hogy adjon valami munkát nekem, hogy ki tudjam fizetni a beiratkozást. „Ha valakinek annyi pénze sincs, hogy beiratkozzon az Akadémiára, az ne jöjjön oda” – mondta ő. Leforrázva mentem el. Azután megkapta a gúnynevét, nem én adtam neki, különben büszke lennék rá. Giccsfaludi Stréber Zsigmond – így hívta őt mindenki, főleg a növendékek. Undorító fráter volt.

Elmentem azután Aba-Novákhoz, és megmondtam neki, hogy mi történt. Ő azt mondta: nahát, ilyet! És belenyúlt a zsebébe, adott pénzt, hogy menjek beiratkozni. Mondom, ez egy Ember.

D. I.: Aba-Novák embersége, tanítványait segítő önzetlensége legendás volt.

No és még volt egy érdekes dolog. Telefonált az Akadémiára, hogy engem megfelelően kezeljenek, vegyenek föl felvételi nélkül, mert „ő tesz szívességet nekünk, hogyha felvesszük”. És telefonált mindjárt egy Molnár Ernő nevezetű pap művészettörténésznek, hogy oda fog menni egy fiatal növendék, nézze meg a batikjait, és vegyen belőle egyet, ha képes rá anyagilag. Molnár azt mondta, igen, lehet, menjek oda, vár. Egy kicsit messze lakik, mondta Aba-Novák, és kérdezi, van-e pénzem taxira. Mondom, az nincsen, hiszen enni is alig tudtam. Erre azt mondja, mutassam csak a rajzaim. Mutattam a rajzokat, állatrajzok meg ilyesmik, rögtön kiválasztott kettőt, és megvette. Nem fizette ki a taxit, nem akart megszégyeníteni, hogy még taxira sincs pénzem, hanem megvette két rajzomat. Becsülés is, segítés is, minden. Nagyon rendes ember volt.

D. I.: Hogyan korrigált a mestere, Aba-Novák Vilmos, a főiskolai tanár?

Aba-Novák mester szabadon hagyott bennünket. Adott jó tanácsokat a tónusokra, a valőrökre, a színekre. Bár ő nem volt kolorista, mégis igen jó, értelmes segítséget adott. A szommáris látást dirigálta, hogy az egész formát, amin a részletek vannak, kissé szkematikusan vázolni, és a vízszintesekre és függőlegesekre vigyázni. Hát ha valaki gyáva volt, főleg a lányok, akik tanárképzőbe jártak, azok hajlamosak voltak elpiszkítani a rajzokat, ezeket ő nem szerette.

Ő ajánlotta, hogy nagy falat csináljunk. A második év elején rögtön föltettem egy 6 × 5 méteres kartont. Mindenki várta a fiaskót, a kollégáim röhögtek rajtam, de két nap alatt több mint a fele fönn volt. Megrajzoltam a föltámadó Krisztust, nem tudom, hova tűnt ez a rajz. Aba-Novák csodálkozott. Nekem akarta adni az ötvenpengős Nemes Marcell rajzolói díjat, de Rudnay azt mondta csodálkozva, hogy ő háromnak szokta adni. Így ettől elestem, de 1941 nyarán megnyertem a fővárosi díjat, amit direkt az akadémiai növendékeknek, általában utolsó éveseknek szoktak adni. Persze a másik oldalon csomó ellenséget szereztem magamnak, de nekem nagyon jól jött, mert bátorított. Akkor lementem a pécsi művésztelepre, ott is volt kiállításom, kerestem pénzt.

D. I.: Mozgalmas főiskolai éveiből milyen művekkel kapcsolatos történetet tud még fölidézni?

A második évben történt Tiszaújfalun – nem, Tiszaalpáron, de nekem az mindig Tiszaújfalu marad. A bencés rendnek van ott temploma, a női ágnak. Ott freskót festettem, a háborúban az oroszok kilőtték a figurák szemét. De akkor már baj volt Aba-Novákkal.

D. I.: Mi baj volt? Betegség?

Gyomorrák, megoperálták, a felesége odavolt. Soha többet egy korty bort nem ihatott, mindenre vigyáznia kellett. Tehát kiagyalta, mivel fizikailag rossz állapotban volt – már nem volt olyan hatalmas, monumentális, mint egy egyiptomi szobor –, hogy ezeknek a bencéseknek hárman fogunk pályázni. Én, Azbej Imre és Kovács Zoltán. És persze a pályázatot én nyertem meg. Nekem kellett megcsinálni a kartont, és itt jön az ő furbériája, Aba-Nováké, hogy fessünk az én kartonjaim alapján, amit fölkopírozok a falra. Mind a női részt, mind a férfi részt, mert eloszlottak a női szentek és a férfi szentek, és ezeket ők külön fogják kivitelezni a falra. Nekem maradt a középső rész. Ezt miért csinálta? Arra gondolt, hogy kinevel magának összedolgozni jól tudó festőket a jobb növendékeiből, akik majd a vázlatait kivitelezik, nagyban, a kartont is megrajzolják, mindent. Azért osztotta így, hogy összeszokjunk mi hárman. Én nem örültem neki, de megértettem, hogy az operációja után már nem fog tudni úgy dolgozni, mint azelőtt. És azt akarta, hogy kineveljen magának egy csapatot.

D. I.: A Képzőművészeti Főiskolán történt-e még említésre méltó dolog Önnel az utolsó években?

Az Akadémián 1943-ban Bory Jenő rektor erőszakolta, hogy fessem meg Horthy Istvánt, akit repülőszerencsétlenség ért. Én, mint Pénelopé: este levakartam, amit reggel felraktam. De így nem kellett katonának mennem. A Főiskolát 1944 őszén végeztem el, akkor már büdös volt a levegő, jöttek a szőnyegbombázások.

D. I.: Még főiskolás éveiben Ön Aba-Novák-munkákon konkrétan is dolgozott. Hol, melyiken?

Igen, Fehérváron. Azután Pannonhalmán megkaptam a MOB-tól, a Műemlékek Országos Bizottságától a megbízást. Gerevich Tibor volt a MOB elnöke, és Lux Kálmán az építésze, ők megbíztak engem a Millenáris Kápolna befejezésével.

D. I.: Azért a befejezésével, mert azt valójában Aba-Novák kezdte el, csak a betegség miatt már nem tudta befejezni?

Nem kezdte el, csak megvolt a terve a fő részéhez. Annak a fényképét én megkaptam, és abból próbáltam elkészíteni, csak másként állítottam össze a kompozíciót. Megcsináltam,6 átadtam a műemlékeseknek, kifizették, de nem fejeztük be, mert akkor már Horthy Miklós a rádióban bejelentette, hogy „részünkről a háborút elvesztettük, és különbékét kértem az oroszoktól”. A németek, mint a villám, máris bent voltak, elfoglalták a várat és Horthy lakosztályát, testőrségét lemészárolták. Ezt mind azért mondom, mert tapasztaltam, amikor a húgomat vittem a városligeti fasorba, a kórházba szülni. Talán klinika volt, nem is kórház, aminek a végén volt a Regnum Marianum-templom, amit lebontottak, és annak a helyén épült föl a Sztálin-szobor, amit szintén leromboltak a megfelelő időben. Akkor történt mindez, szomorú idők voltak, te jó Isten, sok fekete ember, sárga csillaggal, hajtották őket a Király utcában a körút felé. Szerencsétlenek. Ronda világ volt, na, ne is beszéljünk erről.

D. I.: Említette, hogy Székesfehérváron is dolgozott Aba-Novákkal.

Nagyon-nagyon szerettem a mestert. Sokat dolgoztam is vele, Székesfehérváron is. Ott egy nagy lépcsőház falaira festettünk. Nem tudom, aztán mi lett vele. Egyszer beállított oda Hóman Bálint, a miniszter, nagy szúrós szemei voltak, rám nézett, maga kicsoda, kérdezte. Mondom, a mesternek vagyok a növendéke, és itt segédkezek mellette.

D. I.: A Városmajori templomban is segédkezett?

Ott csupán fekete ecsetvonásokat kellett festenem a fémlapok behajlott részére. Ez volt a nagy kollaborációm, mert amikor odakerültem hozzá a műtermébe, a mű már jóformán elkészült. [Csörög a telefon, Hajnal fölveszi, és beleszól: Nem tudok most veled foglalkozni, ne haragudjál. Nem, Csao.] Cicutti Lajos volt. Magyar. Ismeritek?

D. I.: Nem, csak a nevét, Sümegi Gyurka emlegette.

Sümegi. Összeszedte a Magyarországon található összes „vackaimat” Kecskeméten, ifjúkori fertőzött és fertőzetlen műveimet,7 mindent, kapkodva dolgoztam még legénykoromban. Igen.

D. I.: De vállalja őket?

Mit csináljak, ha megismerem?

D. I.: Miért jött el 1948-ban Magyarországról? Volt ennek politikai oka?

Nem tetszett nekem az, ami otthon történt, egyáltalán nem. Pláne a művészetpolitikájuk, az a szocialista realizmus, amit annyira kürtöltek. Az egész akkori magyar politikai szituációt nem szerettem.

D. I.: Hogyan érkezett meg, és mi fogadta Olaszországban?

Itt nem vártak arcus triumphalisszal. Nem. Rémesek ezek az olaszok. Itt, ha megérkezik egy nímand, semmivel sem fogadják. Mit csináljunk, így történt.

D. I.: Az alkotói munkássága Rómában lassan mégis elindulhatott, amikor másodszor és véglegesen megérkezett 1948-ban.

Mikor kijöttem 1948-ban, és 1949-ben összevissza rajzolgattam a klasszikusokat a múzeumokban, mert modellre nem volt pénzem, pedig itt a legszebb nők álltak a rendelkezésemre. Sok mozaikot is kopíroztam a Vatikánban, atléták, monstrumok, ezek a Schwarzeneggerek. Akkor ott, azoktól biztosan kaptam egy-egy stüppöt. Na, hogy mondják ezt magyarul, egy fenéken rúgást, hogy merre forduljak, ha mozaikról van szó. 1950-ben ültem a Sixtus-kápolnában. Azaz nem ültem, mert egy zuhogó, esős nap volt, hanem hanyatt fekve néztem a plafont. Akkor odajött hozzám egy őr, és azt mondja, itt nem nagyon szabad feküdni. Mondom, mit csináljak, elfáradt a nyakam állandóan fölnézni. Azt mondja, maga biztosan művész vagy valami efféle. Igen, mondom. És milyen náció, kérdezi. Mondtam, magyar vagyok. Erre ő: menjen el, van itt egy bizottság. Az 1950-es év szent év lesz, és egy nagy nemzetközi kiállítás készül, Arte Sacre. Ennek köszönhetem, hogy ott, ezen a kiállításon részt vehettem, mert a megadott helyre elvittem két darabot a batikjaimból. Kaptam egy kis írást, hogy otthagytam, és nyugodtan elmentem Bellegrába, hogy elkezdjem annak a templomnak a restaurálását, amit a visszavonuló németeknek köszönhetek, mivel jóformán lerombolták. Az egy kis templom az Oliveno Romano alatt, amely egyébként nagyon híres a borairól.

Közben, még mielőtt visszamentem volna Bellegrába, telefonáltak, hogy vannak-e még ezekből a vásznakból. Mondtam a telefonálónak, hogy van még körülbelül húsz darab. Köztük olyan is, ami hat méter hosszú és két és fél méter magas: Krisztus bevonulása Jeruzsálembe. Ezeket mind leadtam, és azután jött az értesítés Bellegrába, amikor én visszamentem, hogy az összeset elfogadták a kiállításra, és együtt állították ki. Egy külön batiktermet kaptam mint „Pittore Ungherese Hajnal”.

Irtó nagy siker! Ennek köszönhettem aztán a többi munkámat. Megbíztak, hogy dolgozzam a velletri katedrálisban. Ott rengeteg üvegablakom, hatalmas mozaikom látható. Szóval, sokat munkálkodtam ott. Utána jött rögtön a megbízás a San Leone Magno-templomba. Vannak ott mozaikok, több mint 250-300 négyzetméter összesen, a frontonén, a félkupolán és az Arco Triumphán. Ott, az Actione Catolicában részt vevő embereket, a famíliát, a munkát és a templomot ábrázoltam.

Azután közel van hozzánk a Via Le Regina Margareta Appena, itt is van egy templom, két oldalról az utcába szorítva, egy nagyobb privát ház mögött, benne sok üvegablakom, úgy nyolcvan négyzetméternyi. A mercsedarik történetét meséltem el. A mercsedari kereskedőt jelent, a spanyol szerzetesek az alapítóhoz – nem jut eszembe a neve – csatlakoztak, és ezekből lett a későbbi rendház. Ők pénzváltságot, válságdíjat fizettek az araboknak, akik elrabolták a keresztényeket, és amikor már nem volt pénzük, saját magukat ajánlották fel, az életüket.

D. I.: Közvetlenül a Vatikánnak mit dolgozott még?

Dolgoztam a Capella Matildéban. Ez egy nagyon ízléstelenül felszerelt kápolna, egy piszokfészek volt, hogy úgy mondjam, kivéve az araccókat körben. Nagyon rossz állapotban volt minden. Ezt átalakították, és a pápának adták. Ide kértek tőlem két ablakot. Nagyon nehéz témák voltak, bár ismertek: az Angyali üdvözlet, és a másik a Spirito Santo Pentecosta. Kellett egy hosszú, horizontális kompozíció. Keskeny helyre kellett tervezni. Nem volt könnyű, de megoldottam. Nagyon meg voltak elégedve. Maga II. János Pál pápa szentelte fel. Aztán tekintettel a hatalmas ambíciójára, lebontották, és odaadták egy orosz származású művésznek, hogy alakítsa át egy bizantin kápolnára. Mind a mennyezetet, mind az összes falat. Az én széles ablakaimat keskenyre vonták össze, alig egy résnyire, mint egy lőrés egy erődítményben. Mindenféle régi ikonokból összetoldott-foldott dolgok voltak odamásolva mozaiknak. A pápa mindezt azért csinálta, mert szinte biztosra vette, hogy sikerül meghívnia az orosz pópát. A met­ropolita viszont következetesen elkerülte a meghívást, nem akart idejönni.

Az én két üvegablakom akkor támadt föl, amikor megrendezték a magyar egyházművészeti millenáris kiállítást a Vatikánban. Akkor kiszedték a ládákból, a raktárból. Hála Istennek, nem törték össze. Az itteni magyar művészekből csak engem emeltek ki. Nagy siker volt.

D. I.: Ön eredetileg is egyházi vagy szakrális tárgyú művek alkotójának képzelte el magát főiskolás korában?

Festettem egy Krisztust a kereszten, anélkül, hogy bármi tendenciában részt vettem volna. Főleg Aba-Novák vitt rá aztán, ugye, in vitam, elkerülhetetlenül a fő működési területére, az egyházművészetre. Nekem teljesen mindegy, én bele tudom élni magamat bármilyen technikába. Még otthon, a háború után, a Budapesti Nemzetközi Vásárra, a budai Goldberger Leónak festettem egy hatalmas vásznat, ami harminc méter hosszú és három méter magas. A vászonnak vagy a selyemnek vagy bárminek meg tudtam érteni az anyagát, a rendeltetését, azt, hogy mire jó. De egyik munka hozta a másikat, ahogy a milánói dómba korábban készített három üvegablak után rám bízták a többit is.

D. I.: Az Ön expresszív oltárképekeit, üvegablakait mennyire fogadták könnyen, vagy tapasztalt-e valamiféle ellenállást?

Nem, nem sokat. Mindig kértek, hogy ne legyen olyan angolos, ne legyenek szögletesek a munkák. Valamelyik plébános megjegyezte esetleg, de a megrendelő, a kardinális, az nem.

D. I.: A megbízások általában milyen szinten dőltek el? A kardinálisok személyes ízlése volt a döntő, vagy voltak művészettörténészeik, szakértőik, akikre hallgattak, kikérték a véleményüket?

Rendszerint vannak konszilierik, tanácsadók, de önhatalmúlag is dönthetnek. [Hajnal a szomszédos műterméből behoz egy háromrészes üvegablaktervet, hogy megmutassa.]

D. I.: Hol van ennek a temploma, Mallorcán?

Igen, Mallorcán. A három ablak egy összetartozó téma. Ez a középső rész az emlősöké, minden kreációja a tengernek, ami a vízben él, ezek meg itt a levegőben élnek, a madarak. Azután itt van Dániel, aki az egész világegyetemet hívta, hogy dicsérjék az Atyaistent, az egyedüli igaz Istent, a zsidók istenét. Itt például Habakuk van ábrázolva, akit az Atyaisten egy angyal által megbízott, hogy menjen el az oroszlánbarlangban lévő Dániel profétához, aki éhezik, és ne a munkásoknak vigye a földekre az ételt, hanem vigye el Dániel prófétának. Ő nem tudta, hogy hol van az oroszlánbarlang, ezért az angyal megfogta a hajánál fogva Habakukot, odarepült vele, és letette az oroszlánbarlang fölé. A másik oldalon meg van három zsidó fiú, akiket bedobtak a tűzbe, hogy megbüntessék őket, mert azok sem akartak – követve Dániel tanítását – az Atyaistenről lemondani és bálványokat imádni. Érintetlenül jöttek ki a tűzből, úgy, ahogy bementek. Ott meg a három testőr, akik bedobták a három fiatalembert a tüzes kemencébe, elégett, lángra lobbant.

D. I.: Ha már Mallorcát említette, kérem, soroljon fel további műveket is Itálián kívül megvalósított munkáiból!

Például Brazíliában, São Paulo katedrálisában van hat tizenöt méter magas és két és fél méter széles üvegablakom; azután mozaikok Venezuelában, az Egyesült Államok három államában, szintén üvegablakok és mozaikok Írországban, Dublinban és Svájcban is.8 Az üvegablakok kevésbé figurálisak, mint a mozaikok.

D. I.: Ön nagy számban tervezett templomok számára monumentális munkákat, de ezek mellett a miniatűr műfajban, a bélyegtervezésben is munkálkodott a Vatikánnak. Hogyan férnek meg ezek egymással?

Azt is elvállaltam, mert éreztem, hogy meg tudom csinálni. Sok ilyen készült. Nem tehetek róla, már így alakult. Ugyanígy részt vettem a könyvkiadásban, készítettem illusztrációkat.9 Nézze, ott van egy könyv az asztal legtetején. Abban agostiniánó szentek, venerandák, beátók vannak, mintegy hetven. Mind a hetven ugyanaz a méret: ötven centiméter széles, és hetven centi magas. Temperaképek. Ezt mostanában, pár éve adták ki.

D. I.: A sok gyakorolt műfaja közül van-e kedvence?

Nincs. Az a kedvencem, amivel megbíznak. Csak ne kérjenek giccset, arra nem vagyok hajlandó.

D. I.: Hogyan definiálná a giccset?

Én nem tudom. Pátzay Pál, a szobrász úgy definiálta, hogy giccs az, ami titokban mindenkinek tetszik. Énnekem nincs egy ilyen ötletes definícióm, megállapításom, aranymondásom, aranyköpésem, nem tudom, hogyan mondják. De giccs az, ami nagyon csorog a méztől, cukortól és minden egyébtől, ami tetszik egy novíciának, egy női apácának.

D. I.: Van kedvenc munkája, amit leginkább szeret a létrehozottak közül?

Mindegyik lehet a fogam alá való. Például a Terranóban lévők. Ott az a Via Crucis, úgy született, ahogy én szuggeráltam. Az oltárnál kezdődik, és megy körbe, a temetéssel végződik. Arra törekedtem, hogy szervesen simuljon hozzá a falhoz, és ne legyen kirívó dolog, de legyen expresszív a kifejezésben. Hogy a néző, a betérő hívő átélje a borzalmasságát. Az egészen végigvonul egy vastag tüskeág, nagy tüskékkel, amik rákényszerítik az embert, hogy érezze a szúrás fájdalmát.

D. I.: Jelenleg is dolgozik?

A skótoknak sokat dolgoztam. Ott is van csomó munkám, kellene folytatnom, ha bírnám, de most már 90 éves vagyok.

D. I.: Szép kor.

Szép. Szívesen lemondanék erről a szépségről.

D. I.: 1948 óta nem volt otthon, Magyarországon. Akkor sem, amikor a Képzőművészeti Főiskolán díszdoktornak választották. Miért?

Ez akkor történt, miután megváltozott otthon minden. Nézze, az ember az állampolgárságát nem váltogathatja úgy, mint az ingét. Én elszakadtam, nincsenek barátaim Magyarországon. Ha van, az innen van, például Szörényi László, aki nagyon fontos szerepet játszik odahaza az irodalmi körökben. Őt is innen ismerem. Ezek a barátaim, a többiek meg mind kihaltak. Nagyon jó barátságban voltam, ő is Aba-Novák-növendék, Somogyi József szobrásszal. Ő beállt a kommunisták közé, mit csináljon, neki dolgoznia kellett, és nem lett volna megbízása soha másképp. Egy nagyon rendes, nagyon jó ember. Rendkívül örültem neki egyszer, amikor Firenzében bementem a Santa Maria Novellába, az egyik sarokban megláttam őt, boldog voltam, hogy találkoztam vele.

D. I.: Attól, hogy hazajön átvenni egy oklevelet, az állampolgársága nem változik.

Nem, nem. Sőt, a magyarok sose mondtak le rólam. Most is úgy tekintenek, mint zökkenő nélküli, állandó magyar állampolgár. A magyarok. Igen.

D. I.: Hivatalosan kettős állampolgár?

Igen. Olasz és magyar. 1958-tól az olasz központi hivatal szerint Giovanni Hajnal. Nagy szó volt, hogy tíz év után megkaptam az olasz állampolgárságot. Akkor lettem a „Pittore Ungherese Hajnal”-ból Giovanni Hajnal.

D. I.: Milyen nyelven álmodik, ha álmodik?

Néha olaszul, néha magyarul, inkább magyarul, és ezenkívül a feleségemmel mindig magyarul beszélek itthon is.

Jegyzetek

1 Giovanni Hajnal. Római találkozás Hajnal Jánossal. Rendező: Dékány István, operatőr: Bucsek Tibor, szakértő: Sümegi György, producer: Buglya Sándor, Dunatáj Alapítvány, 2003–2004. Ez az írás a film megvágatlan felvételének szöveganyaga (kérdezett: Dékány István) és egy 1989-es interjú (kérdezett: Sümegi György) egybeszerkesztett változata.

2 A Festőiskolát bombázták le a németek a második világháborúban, külön szobrászműterem nem volt a Kecskeméti Művésztelepen.

3 „Tősgyökeres alföldi festő, városunk nagy reményekre feljogosító fia” – írta többek között Szunyoghy Farkas.

4 Hajnal Éva – Hajnal János húga – másfél oldalas Hajnal-életrajzában (gépirat, magántulajdon, Bp.) így említi ezt az időszakot: „1932–33-ban itthon volt, festette a családtagokat, főleg a húgait, ismerősökről nagyszerű karikatúrákat csinált.”

5 Grünewald, Isaac (1889–1946) választékosan dekoratív festészetére a Fauves-ok és főleg Matisse művészete hatott.

6 A pannonhalmi falképről lásd még: Forrai Kornélia, Mária Pannonhalmán. Aba-Novák-falkép a millenniumi kápolnában, Magyar Művészeti Fórum, II/3, 1999. június, 24–27.

7 Hajnal János festőművész első alkotói korszaka (1931–1948). A katalógust írta, szerkesztette, a kiállítást rendezte Sümegi György. Kecskeméti Képtár, 1997. június 27. – augusztus 30.

8 Hajnal János gazdag, szerteágazó, jelentős műmennyiséget produkáló munkásságáról művészettörténész végzettségű felesége, Hajnalné Donáth Zsuzsa pontosan vezetett összeállítása ad alapvető eligazítást: Hajnal János Curriculum vitae (gépirat, 12 oldal, olaszul is). Ő műfajuk és keletkezési éveik szerint sorolja föl a Hajnal-műveket (pályázatiakat, megbízásait) a bélyegektől, plakátoktól a muráliákig és az illusztrációkig, az Itáliában, más európai országokban és az Amerikában kivitelezetteket egyaránt. Számba veszi Hajnal kiállítási szerep­léseit, és a modern egyházművészetről tartott előadásait is fölsorolja. Nem említi a múzeumokban (Vatikáni Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Kecskeméti Képtár stb.) és magángyűjteményekben őrzött Hajnal-műveket. A Hajnalról megjelent írásokról sem készített összesítést, ahogyan a műtárgyaikról sem. Magyar vonatkozású kézirataik egy részéről lásd: Sümegi György, Kedves, jó Adél. Ismeretlen Ady-dokumentumok, Magyar Napló, 1990. április 12. Giovanni Hajnal életművéről Itáliában nem készült összefoglaló, monografikus földolgozás.

9 Hajnal legkorábbi illusztrációi – Aczél Tamás, Mándy Iván, Nádler Herbert, Soós László stb. – a Magyar Csillagban és a Budapestben jelentek meg 1946–47-ban. A Magyar Közösség-perről készített történeti illusztrációit a Szabadság közölte 1947-ben. Rómában Gulliver és Trilussa-illusztrációkat és képregényt is készített. 1989-ben három irodalmi kísérő rajza jelent meg a nagy Dante-díszkiadásban, a legjobb olasz mesterek műveinek a társaságában.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben