×

Balassi Lengyelországban

Zsille Gábor

2013 // 12

Bujdosni jó


Méltó és igazságos, hogy néhány jóleső szót ejtsünk régi kedves barátunk, Balassi Bálint lengyelországi kalandjairól. Ezúttal is tapasztalni fogjuk, hogy, úgymond, minden mindennel összefügg. Természetesen írhatom én ezt emelkedettebben is, Pilinszky Jánossal szólva: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét.”

Bálint 1554-ben jött világra a felvidéki Zólyom várában – a település jelenleg Zvolen néven szerepel a térképen, és erősen elszlovákosodott, dacára annak, hogy mindössze hatvanöt kilométerre fekszik a mai magyar határtól. A vár szinte tökéletes állapotban megmaradt, bejárata belső falán pedig kétnyelvű, domborműves emléktábla tiszteleg az irodalmi nagyságnak, Kő Pál vésőjéből, a magyar állam ajándékaként. A Budapest felől Krakkóba tartó vándor éppen a vár lábánál halad el.

Történt pedig 1570-ben, hogy Bálint apját, Balassi János uramat felségsértési perbe fogták – mint tudjuk, koholtan. Akárhogyan is, a várható következmények elől a család (ugyan hová máshová?) Lengyelországba menekült, meghúzni magát kissé. Az iskolai irodalomórákon minderről annyit tanultunk, hogy Balassi összesen három ízben bujdosott lengyel földön – az első, 1570-es tartózkodás idején vetette papírra legelső alkotását Beteg lelkeknek való füves kertecske címmel; és nagy pont, ennyi, máris mehettünk tovább, haladni kellett a tananyaggal… E száraz iskolai adathalmaz köré azonban felvázolható a valós, vonzó, köznapi élet. Nos, az első lengyelországi bujdosás valójában azt jelentette, hogy a Balassi család megvásárolta a festői Kamieniec várát, és két esztendőn át ott fészkelt. Kamieniec öt kilométerre található Krosno városától (ma hatvanezer lakosú település, remek állapotban fennmaradt reneszánsz főtérrel, Balassi korabeli palotákkal, amelyek közül az egyiknek Dobó István egri várkapitány is a tulajdonosa volt) és százharminc kilométerre Sárospataktól. Szóval nincs képtelenül messze. A kamienieci vár ellátására Balassiék elzálogosítottak két környékbeli mezővároskát, Rymanówot és Nowy Żmigródot. Mindkét helység ma is létezik – és mindkettőben díszeleg egy-egy emléktábla a helyi iskola falán, egy ukrán szobrász műhelyéből, Balassi-idézetek kíséretében hirdetve, hogy „a legnagyobb magyar reneszánsz költő itt élt és alkotott”. E táblákat 2003-ban állították, a helyi önkormányzatok kezdeményezésére és anyagi hozzájárulásával, nemkülönben az akkori krakkói magyar főkonzul, a Bem-szakértő történész, költő Kovács István hathatós közreműködésével. A táblák feliratának állításával szemben a valóság az, hogy a feljegyzések szerint az akkor tizenhat éves Bálint barátunk mindössze két alkalommal fordult meg Rymanów falai között – és korántsem versírás céljából, hanem édesanyját kísérte el valamilyen ügyes-bajos gazdasági útján. Nowy Żmigród esetében pedig egyetlen adat sem bizonyítja, hogy a költő valaha is járt volna ott… Akárhogyan is, igazán megható a helyi lengyelek igyekezete, amellyel ápolni kívánják a környéken élt jeles magyar emlékét.

Bujdosni jó, bujdosni szép. Kamieniec várából lélegzetelállító kilátás nyílik a Beszkidek szelíd hegyeire és a Krosnót övező medencére. Tekintetünket a vár korláttal kerített teraszáról körbehordozva elgondolhatjuk, hogy a kamasz Bálint pontosan ugyanezt a természeti csodát szemlélte. És itt, e gyönyörűséges fészekben kezdte bontogatni szárnyát, hogy azután egyenesen a Parnasszusra röppenjen. A kamienieci magányban irodalmi terv fogant benne: szegény, száműzött szülei vigasztalására lefordította egy német evangélikus lelkész, bizonyos Michael Bock művét – és tizennyolc évesen, 1572-ben nyomtatásban is megjelentette, Beteg lelkeknek való füves kertecske címmel. Nem mellesleg ez költőnk egyetlen olyan műve, amely még életében nyomdafestéket kapott… Egyedüli fennmaradt eredeti példányát 1945-ben a sárospataki Református Kollégium könyvtárából rabolták el a „felszabadító” vöröskatonák, s vitték magukkal Nyizsnyij Novgorodba, más pataki kötetekkel együtt.

Bosszú


Akárhogyan is, a felségsértés vádját két év elteltével ejtették, és Balassiék sértetlenül visszatérhettek magyarországi birtokaikra. Kamieniec várát újabb és újabb nemesek birtokolták, megesett, hogy egyszerre akár többen is. Például a Firlej és a Skotnicki család között annyira elmérgesedett a társbérlői viszony, hogy a vár kellős közepére válaszfalat emeltek egymás közé… A hely egyik utolsó lakója a 19. század derekának nagyszerű írófejedelme, herceg Aleksander Fredro volt. Természetesen kikutatta Firlejék és Skotnickiék egykori perlekedését, és e klasszikus vígjátéki helyzet megragadta a képzeletét. Bosszú címmel négyfelvonásos színművet kanyarintott belőle: a lengyel szépirodalom egyik legfontosabb alkotását, amely arrafelé ma is kötelező olvasmány az iskolásoknak. Az ezredfordulón pedig az Oscar-díjas filmrendező, Andrzej Wajda (régi személyes vágyaként) filmet forgatott belőle, szintén Bosszú címmel. Nagyon szórakoztató alkotás, érdemes megnézni; külön érdekessége, hogy az egyik főszereplőt, a szájhős Locsogi lovagot egy másik Oscar-díjas rendező, a színészként is remeklő Roman Polański alakítja.

E négyfelvonásos, több mint százoldalas mű véges-végig felező nyolcas formában hömpölyög – vagyis egy adott soron belül a negyedik és az ötödik szótag nem lehet ugyanabban a szóban. Amikor 2005-ben a Duna Televízió felkért, készítsem el e vígjáték műfordítását, néhány napra halálsápadt lettem. Végül röpke két-három hónap alatt sikerült teljesítenem a megbízatást – hanem a munka felénél már olyan állapotba kerültem, hogy kizárólag felező nyolcasokban álmodtam… Egyik kedvencem a második felvonás hetedik jelenete, amelyben a szószátyár Locsogi – inkább unalomból, mintsem komoly elhatározásból – az egyik teraszon megkéri a szépséges várhölgy, Klára kezét. Az okos lány megfricskázza: igent mond, ám lehetetlen feltételeket támaszt. Hat hónap teljes hallgatást kér a fecsegő lovagtól; továbbá azt, hogy egy évig és hat napig kizárólag kenyéren és vízen éljen, ráadásként fogjon el élve egy krokodilt, és szállítsa a várba. A döbbent Locsogi persze mindent megígér – magára maradva viszont e szavakkal méltatlankodik:

Krokodilra vágynak a nők,
Mert ma mind csak iszonyt akar;
Ma az dívik, csak az a szép,
Ami gyilkol, ami ronda.
Régebben egy kisasszonyka
Így kérlelte szerelmesét:
„Hozz hát, szívem, egy kanárit!”
Ma pedig mind így utasít:
„Ha nem vágyod látni vesztem,
Krrrokodilt hozz nekem, szívem.”

Mondom, hogy ez a vígjáték örökzöld… Fredro herceg halálát követően a kamienieci vár egyre romosabb lett, a két világháború pedig megpecsételte a sorsát. A 20. században nem is akadt már állandó lakója. Hanem az 1990-es évek második felében a közeli Krosno városában egy Andrzej Kołder nevezetű ember úgy döntött: feltöri a gyászos pecsétet. Történelmi kutakodásai során felfedezte, hogy Kamieniec valaha Balassiék tulajdona volt, és fejébe vette: a magyarok iránti barátsága bizonyságaként feltámasztja halottaiból a várat. A lengyel államkincstártól húsz évre bérbe vette a romokat, jelképesen egy złotyért (vagyis hetven forintért), azzal a kemény vállalással, hogy a két évtized alatt teljesen újjáépíti azokat.

Nehéz erről meghatottság nélkül írni… Aki ma veszi a csekély fáradságot, és ellátogat a helyszínre, elcsodálkozhat, mi mindenre képes egyetlen ember önzetlen lelkesedése, áldozatos fáradozása. Másfél évtized leforgása alatt a kamienieci vár falai hat-nyolc métert nőttek. A belső vár bejáratának falán domborműves emléktábla hirdeti Balassi Bálint dicsőségét. Tisztességes lengyelként Andrzej Kołder elsőként az egykori várkápolnát állította helyre – a munka kezdetekor sípcsontja közepéig értek a falmaradványok –, az egykori pillérek gyámköveivel és teljes tetőszerkezettel. A tarnói püspök felszentelte, így hát érvényes misézőhely: például 2008-ban Kołder lánya e kápolnában mondta ki választottjának a boldogító igent. A bejárat őrbástyája is elkészült és tető alá került: afféle házi múzeum jelleggel ott láthatók az ásatások során előkerült régi fegyverek, korsók, liturgikus eszközök, legkülönfélébb használati tárgyak. És persze más helyiségek is újjászülettek, például az egykori fogda, a konyha, a fellegvárhoz vezető lépcsősor… A helybéliek meghívására Sólyom László köztársasági elnök is járt a várban, és hivatalosan találkozott később tragikusan meghalt kollégájával, Lech Kaczyński elnökkel – szóval megfelelően tájékozódhatott az ott folyó hősies munkáról. Kell-e mondanunk: Andrzej Kołder a mai napig semmiféle elismerést, semmiféle anyagi támogatást nem kapott a magyar államtól…

Az aszú lengyel útja


A magyarok iránti lelkes vonzalom persze nem a kozmopolita semmiből alakult ki Kołder barátunkban. E derék várgondnok oszlopos tagja a helyi Portius Társaságnak, amelynek legfőbb célkitűzése a mi tokaji borunk lengyelországi népszerűsítése. S persze ez az egyesület sem előzmények nélküli. A 17. században Robert Wojciech Portius (1600–1661), egy skót földről érkezett és végleg lengyellé vált kereskedő kizárólagos jogot szerzett a tokaji aszú Lengyelországba szállítására, Krosno városát jelölve ki központi raktárnak. A következő kétszáz év Krosno fénykorát jelentette: ezerszám gördültek be Sárospatak felől a boroshordókat szállító szekerek. Krosnóból pedig Jasło, Biecz, Tarnó érintésével Krakkóba továbbították az aranyló nedűt – ez volt az úgynevezett magyar út, másképpen királyi út. S az elnevezés mindmáig él: például a hagyomány szerint Szent Hedvig, azaz Nagy Lajos királyunk lánya által alapított Biecz városka főutcájának hivatalos neve jelenleg is ulica Węgierska, tehát Magyar út. A Portius Társaság e hajdani aszús dicsőséget (és persze jómódot) szeretné életre kelteni Krosno számára. Minden év augusztusának utolsó hétvégéjén a város korhűen felújított főterén megrendezik a magyar borok hétvégéjét, borsátrakkal és sokszínű programmal – egy füst alatt gavallér módon vendégül látva testvérvárosuk, Zalaegerszeg népes küldöttségét. Ehhez kapcsolódva elárulok egy titkot: a Krakkói főegyházmegyében ma is minden templomban tokaji borral miséznek. Privát elméletem szerint ennek köszönhető, hogy arrafelé olyan rengeteg pap van…

Adjuk férjhez Annát!


Balassi második lengyelországi „bujdosása” azzal kezdődött, hogy Báthory István erdélyi fejedelmünk számára 1575-ben a lengyel főnemesek (alapos katonapolitikai megfontolások eredmé­nyeként) felajánlották a trónt. Hanem az életben semmit sem adnak ingyen, és ez esetben szegény Báthorynak borsos árat kellett fizetnie: a lengyelek ugyanis kikötötték, hogy feleségül kell vennie Jagelló Annát (1523–1596), a nagy múltú Jagelló-ház utolsó sarját. E követelés kimerítette a kegyetlenség fogalmát. Szegény Jagelló Anna (véletlenül sem tévesztendő össze az 1547-ben elhunyt magyar királyné Jagelló Annával, aki II. Ulászló királyunk lánya volt, következésképpen a mohácsi ütközetnél odaveszett II. Lajos nővére), szóval a jobb sorsra érdemes Jagelló Anna…, hm…, nem a szépségével bűvölte el a világot… A természet alaposan kibabrált vele – arcképe megtalálható a világhálón, egy Marcin Kober nevezetű udvari festő jóvoltából. Ezt a portrét csak erős idegzetű olvasóinknak ajánlom. Anna erőszakos vonású álla, vértelenül keskeny ajka, bagolycsőrre emlékeztető orra, békaszerűen kidülledő szeme, párnásan idomtalan halántéka mind-mind alaposan próbára teszi az esztétikai értékek iránt elkötelezett szemlélőt. Aránytalanul vékony, ragadozó madarak karmára hasonlító kézfeje csupán ráadás. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a középkori portréfestők bizonyos okokból (például azért, hogy ne nyiszálják le a fejüket) idealizálták a királyi család tagjait, lehetőleg minél szebbnek ábrázolva őket, bátran kijelenthetjük: Jagelló Anna a valóságban még ennél is rondább volt.

A történet e ponttól olyan, mintha egy kabarétréfából idéznék, pedig csak a tényeket sorolom: szegény Jagelló Annát királyi szülei húsz éven keresztül próbálták férjhez adni. Összesen tizenhét kérőt hajtottak fel Európa különböző szegleteiből – ám mind a tizenhét kísérlet kudarcba fulladt ilyen-olyan okokból. A leggyakoribb ok az volt, hogy a Krakkóba érkező vőlegények visítva menekültek a Visztulán túlra, amikor megpillantották a menyasszonyt. Bizony, sok bátor lovag megfutamodott a feladat elől – de a mi délceg erdélyi fejedelmünket más fából faragták. Megmutatta lengyel testvéreinknek, milyen a magyar virtus: feleségül vette a nála pontosan tíz évvel idősebb, akkor már ötvenhárom esztendős Annát. Mindamellett megjegyzendő, hogy a korabeli pletykák szerint Báthory, amikor elé vezették Annát, elsápadt, kissé megtántorodott, és a mellette álló lengyel főuraknak ékes latinsággal azt mondotta: „Ezt nem kívánhatjátok tőlem!” Az eseményeket tárgyaló krónika azt a sokat sejtető állítást is tartalmazza, hogy az esküvőt követően a lengyel főrendi nemesek emberbaráti együttérzésből megengedték Báthorynak: nem kell a feleségével egy hálószobában aludnia. Nyilván belátták, hogy azért mindennek van határa… Mindezek fényében tagadhatatlanul más értelmet kap a komoly életrajzi tény: házasságkötésük után nem sokkal Báthory úgy döntött, hosszabb oroszországi hadjáratra indul…

Persze nem szándékom túl hosszan tréfálkozni szegény Jagelló Anna kinézetén. Annál kevésbé, mivel ahogy az igen gyakran lenni szokott, a zord külső érző szívet, becsületes jellemet takart. Amikor pedig Báthory, a lengyel történelem boldog emlékezetű Stefan Batory királya 1586-ban, mindössze ötvenhárom évesen meghalt, a megözvegyült Anna úgy érezte: neki is kötelessége hozzájárulni férje végtisztességéhez. Az első néhány évben minden figyelmét lekötötte, hogy felújíttatta a Wawel székesegyházának híres Zsigmond-kápolnáját. Ezért csak nyolc évvel később, 1594-ben rendelhette el, hogy a Mária-kápolnát alakítsák át Báthory sírhelyévé, mauzóleumává. Így is történt. S amikor 1596-ban Anna földi útja végére ért, halála előtt úgy végrendelkezett, hogy csak egyetlen tárgyat temessenek mellé: egy szerény méretű borostyán nyakéket, amelyre férje védőszentje, Árpád-házi Szent István arcképét vésette. A későbbi századok történészei mindezt csupán kegyes legendának tartották – mígnem a 19. század végén felnyitották Anna koporsóját, és a királynő csontjai között megtalálták a borostyán nyakéket, államalapító királyunk arcvonásaival. A nevezetes ékszert ma a székesegyházi kincstárban őrzik, a nagyközönség számára is megtekinthető. Jut eszembe: Balassi úgy került másodszor is Lengyelországba, hogy Báthory magával vitte őt a krakkói koronázási ünnepségre, szépszámú katonai kísérete tagjaként. Ez már csak azért sem különösebben meglepő, mert ők ketten távoli rokonságban álltak egymással – Balassi unokatestvére volt Báthory István bátyja, Kristóf feleségének. Képzelhetjük, szegény Bálint milyen sanyarú körülmények között bujdosott a ceremóniát követő többhetes lakomán és lovagi tornán…

A főtér sarkán


A harmadik, 1590 és 1591 során történt „bujdosás” helyszíne a változatosság kedvéért Krakkó, illetve az onnan hatvan kilométerre keletre fekvő Dębno tündérvára. Balassi 1589 végén indult el a reneszánsz tündérváros felé, és a rákövetkező esztendőt végig ott is töltötte. A magyar irodalomtörténeti hagyomány a jeles kutató, Eckhardt Sándor szakvéleménye óta a Főtéren, másképpen Piactéren álló, a mai számozás szerint huszonhetes számú ház elődjében sejti Balassi krakkói lakhelyét. Valójában ez egy csinos kis palota volt a hatalmas tér Tűztorony, vagyis Ratusz felőli oldalán, a Szent Anna utca sarkán. Máig fennmaradt hivatalos elnevezése szerint „a bárányokhoz címzett palota”, más megfogalmazásban „a palota, ahol a birkák vannak” (pałac pod baranami). E különös titulusnak az a magyarázata, hogy az épület helyén valaha kocsma működött, amelynek udvarán birkákat árultak.

Balassi barátunk ott-tartózkodásakor a bárányos palota tulajdonosa egy bizonyos báró Wesselényi Ferenc volt. Ő úgy került Krakkóba, hogy a lengyel királynak megválasztott Báthory István 1576-ban magával hozta Erdélyből, legyen a kamarása. S bár szegény Báthory 1586-ban utód nélkül meghalt, Wesselényiék oly remekül érezték magukat, hogy maradtak, persze csak duzzogva… Az egész ügyben az a legbájosabb, hogy Wesselényi uram felesége egy bizonyos Szárkándy Anna volt – igen, az a nő, akit az irodalomtörténészek az úgynevezett Célia-versek, e nagy ívű és bizonyítottan lengyel földön született szerelmi ciklus címzettjének tartanak. Visszafogottan fogalmazva: elképzelhető, hogy Balassi megfordult kedvenc múzsája, Szárkándy Anna krakkói és dębnói otthonában. Ha lehunyjuk szemünket, szabadon képzelődhetünk, kombinálhatunk. Az mindenesetre tény, hogy Szárkándy Anna bormérést üzemeltetett az épületben, és Balassi nem arról volt híres, hogy megvetette volna a szőlő levét. Példának okáért fennmaradt egy levél (poétánk krakkói életének egyik fontos bizonyítékaként), amelyben öccse arról értesíti, hogy némi borocskát küldeményezett utána Krakkóba, nehogy szomjan haljon ott, a lengyel sivatagi forróságban. Akárhogyan is, szeretnék én így bujdosni, egy gyönyörű reneszánsz város főtéri palotájában, főúri konyháról étkezve, időnként benyakalva egy-egy palack tokaji borocskát! Költői képzeletem szülte, rosszmájú elméletem szerint Balassi Bálint valójában Szárkándy Anna pompásan faragott ágya alatt bujdosott, amikor Wesselényi uram váratlanul hazaérkezett a távolból…

A hírneves bárányos palotát a 18. században lebontották – helyén lenyűgöző, négyemeletes palotát emeltek, amely 1822-től folyamatosan a híres Potocki grófi család tulajdonában állt. (E nagy múltú família olyan megkerülhetetlen szerepet játszik a lengyel történelemben, mint a mi múltunkban az Esterházyak vagy a Zichyk.) A kommunista rémálom évtizedeit követően, 1991-ben a Potockik visszakapták az épületet, amelynek elnevezése jelenleg is „A bárányokhoz címzett palota” – boltozatos pincéjében remek söröző és koncertterem működik, ahol évente rangos nemzetközi fesztivált rendeznek a dzsessz bűvöletében. A kőből faragott egykori házjegyre (két bárány egy közös fejjel) ma három kosfej emlékeztet a kapu fölött.

Kovács Istvánnak krakkói főkonzuli szolgálata idején, 1995 januárjában sikerült emléktáblát helyeztetnie a Potocki-palota Szent Anna utcai oldalának falára. Az egész épületen ez az egyetlen bronztábla. Potockiék eleinte nem nagyon értették, miért pont Balassi kapjon náluk táblát, hiszen az évszázadok során megfordult egy-két híresség e falak között, holmi fejedelmek, kancellárok, királyi unokahúgok és főnemesek, s ilyen alapon az egész homlokzatot beboríthatnák különféle emléktáblákkal – ám főkonzulunk a történelmi lengyel–magyar barátsággal érvelt, és ez hatott. A Bronisław Chromy szobrászművész alkotta táblán a költő arcképe látható, lengyel, magyar és latin nyelvű felirattal. A magyar szöveg: „Balassi Bálint, a magyar reneszánsz legnagyobb költője az itt álló házban lakott 1590-ben.” A tábla 1995-ös avatásával egy időben Balassi válogatott verseinek kötete is napvilágot látott lengyel fordításban, hivatalos sajtóbemutatóját az egyik legszebb helyi kávéházban, a tisztán szecessziós berendezésű Jama Michalikában (Misi barlangjában) tartották. S ha már Krakkó és Balassi: éppenséggel nem ez volt az első eset, hogy az ősi királyi városban Balassi-művet nyomtattak. A főtér túloldalából nyíló Sławkowska utca hetes számú háza, a mai Grand Hotel helyén állt a legendás Maciej Wierzbięta mester nyomdája, ahol az ifjú Balassi 1572-ben kinyomatta a Beteg lelkeknek való füves kertecskét.

Krisztus szerelméért sörözni


A Főtér sarkán álló palotában lakozó, akkoriban harminchat éves költőnek mindamellett volt egy ifjú szomszédja: Pázmány Péter, aki 1588 és 1590 között Krakkóban tanult, méghozzá jezsuita szerzetesnövendékként. A lengyel jelöltek mellett svéd, olasz és erdélyi diáktársai voltak, utóbbiakból pontosan hét. Tudnunk kell, hogy Lengyelországban a kevesebb napsütés miatt soha nem volt jellemző a bortermelés – azt a néhány déllengyel szőlővidéket pedig Sztálin vöröskatonái a második világháború kezdetén, a Molotov–Ribbentrop-paktum keretében kíméletlenül felégették. Később, a kommunista diktatúra éveiben már nem telepítették őket újra. Lengyel barátaink alapvetően mindig is sört ittak és isznak, no meg természetesen vodkát; ez utóbbit tisztán, illetve mindenféle ízesítéssel, gyógyfüvesen, mentolosan, bölényfűvel vagy éppen tölgyfából hasított hánccsal bolondítva. Ezzel szemben a korabeli Magyarországon minden tisztességes, épelméjű ember bort ivott. Persze, az erőteljes sör- és borfogyasztás egyik fő indítéka nem a fene nagy alkoholizmus volt, sokkal inkább egészségügyi okokból nyúltak a korsó és a kupa után: a korabeli kutak vize, különösen a városokban, igen gyakran megfertőződött. Egy-egy járvány idején az egyetlen biztonságosan fogyasztható folyadék a sör vagy a bor maradt.

Nos, a Krakkóba érkező magyar és olasz szerzetesnövendékeknek esküt kellett tenniük: a szent tanulmányok kezdetén ez egészen természetes. Az eskü latin szövegét a krakkói rendház lengyel elöljárója fogalmazta. A kolostor évkönyvében hiánytalanul fennmaradt, Petneki Áron művelődéstörténész az ezredfordulón felkutatta, s lefordította. A fogadalomban többek között ez a kérdés szerepel: „Hajlandók lesztek-e csengővel összehívni a gyermekeket keresztény oktatásra, ahogy itt – mint Indiában – szokás, és hajlandók lesztek-e Krisztus szerelméért lengyelül megtanulni és sört inni?” S akkor a tüzes borokhoz szokott, derék magyar ifjak rogyadozó térddel és sápadtan, ám hivatástudattól vezérelve azt rebegték: „Igen.” S úgy is lett: az emberi hősiesség felső határát súrolva, Krisztus szerelméért még azt a rémesen habzó, kellemetlen szagú löttyöt is hajlandók voltak lenyelni.

A kolostori évkönyvek azt is megörökítették, hogy két év elteltével az ismétlődő járványveszély, illetve a török támadásoktól való félelem miatt a krakkói növendékképzést megszüntették. Pázmány Péter a szintén lengyelországi Jarosławba került, ahol – mindenkinek megvan a maga keresztje – ugyancsak sört kellett innia… Biztosan állíthatjuk, hogy a pappá szentelt Pázmány később is szívében hordozta a lengyelországi éveket. Olyannyira, hogy amikor már esztergomi érsekként, mindössze két évvel halála előtt megalapította az első magyar papnevelő intézetet Nagyszombatban, a házirendben előírta: minden magyar kispap köteles megtanulni lengyelül, tekintettel arra, hogy a lengyel nyelv dallamossága révén igen alkalmas a zsolozsma éneklésére. Továbbá elrendelte, hogy a kispapok minden reggelire egy szelet sajtot kapjanak, hozzá pedig egy korsó sört, „orvosság gyanánt”. Pázmány 1637-ben bekövetkezett halála után e fölöttébb rokonszenves szabályok idővel feledésbe merültek, mindenesetre volt két-három évtized, amikor a magyar papság tekintélyes része beszélt lengyelül, és szoros baráti viszonyt ápolt a sörrel.

E ponton önkéntelenül belénk villan egy izgalmas kérdés, amelynek muszáj a végére járnunk: Krakkó városában találkozott-e egymással Balassi Bálint és a nála tizenhat évvel fiatalabb Pázmány Péter? Balassi lakhelye, vagyis Wesselényi palotája a Főtér Tűztorony felőli sarkán állt – a Pázmány ott­honául szolgáló jezsuita kolostor mintegy kétszázötven méterrel arrébb, a Főtér mögötti Szczepański téren. Egy kaján anekdota, afféle történelmi találós kérdés szerint egy napfényes kora reggelen két magyar papnövendék álldogált a Főtér túloldalán, a Mária-templom előtt. A Flórián kapu felől egy deli lovas vitéz bukkant fel, könnyű galoppban közeledve. Amikor a két papocskához ért, felhorgadt benne a nyers katonavirtus, kivonta a kardját, lapjával kiadósan hátba vágta az egyik csuhást, és nagy hahotával távozott. Könnyen röhögött, hiszen nem ismerte a két papocskát – a papocs­kák viszont pontosan tudták, ki a lovas. Nos, kikről van szó? Természetesen Balassiról és Pázmányról.

Hanem e két jeles férfiú találkozására akad egy tényleges, bár közvetett bizonyíték, és ez csakugyan szép. A jezsuita rendház évkönyvéből pontosan ismerjük Pázmány diáktársainak névsorát; egyiküket úgy hívták: Dobokay Sándor. 1591 elején Balassi elutazott Krakkóból, és különféle kalandok után – iskolai tanulmányainkból tudjuk – 1594 májusában Esztergomba ment, hogy kivegye vitézi részét a török elleni ostromból. Egy golyó elvitte a fél lábát, a seb elfertőződött, Bálint egy katonai sátorban haldoklott. Végóráját közeledni érezvén papot hívatott; az utolsó kenetet és a szent útravalót egy Dobokay Sándor nevű jezsuita pap szolgáltatta ki számára. (Erről Dobokay saját kezűleg is beszámolt, írása fennmaradt.) Mi több, a végtusáját vívó költő még iratait is gyóntatójára bízta, köztük utolsó, hetvenszázalékos állapotban lévő irodalmi munkáját is: Edmund Campianus angol jezsuita szerzetes Rationes decem című, harcos hitvédő értekezésének fordítását. A félbemaradt kéziratot Dobokay hűségesen befejezte, majd kiadatta. Személyes meggyőződésem, hogy e jezsuita páter nem véletlenül került Bálint esztergomi tábori ágyához, hanem a krakkói ismeretségük révén. S hogy az Úristen milyen nagy rendező: Balassi krakkói házigazdája, báró Wesselényi Ferenc tizenhat nappal később halt meg Krakkóban. Csupán negyven évet élt, ugyanúgy, mint Balassi.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben