Az üdvkereső racionalista

Illyés Gyula: Ráadás élet (Válogatott és kiadatlan versek)

A költő születésének 110. évfordulója indokolta, de mire is jó valójában egy újabb Illyés-versválogatás? Hát például arra, hogy a hozzám hasonló jóindulatú el-elbizonytalanodóknak, akik belevágtak sokszor az életműbe, de sose jutottak el az egész áttekintéséig, de még az egyértelmű ítéletig sem, alkalom adassék a döntésre, legalábbis a sokoldalú életmű egyik területén. Összeállt-e a nagy költészet, vagy csak néhány nagy vers maradt? Egyenrangú társa-e a legnagyobbaknak (már a kortársak magasra teszik a mércét: József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor), vagy úgy áll mellettük, mint Tompa Mihály vagy Vajda János Petőfi és Arany mellett? Mert hogy néhány nagy vers biztosan van, az kétségbevonhatatlan. Ám az összes versek mennyisége eddig mindig felőrölte a nekibuzdulásomat, az ember elkezd rohanva olvasni, és máris el van veszve. Ez a bő háromszáz oldal viszont bőséges, de még pont átlátható. Némi beosztással figyelmesen olvasható.

És mióta figyelmesen elolvastam, azt tartom, hogy Illyés költészete a legnagyobbjaink közül való. Persze sok a melléktermék (mint az itteni „kiadatlan versek” szinte mindegyike). De többtucatnyi a remekmű, és a talán „csak” jó versek is önmagukon túlemelkedő életműbe illeszkednek. (Míg a remek önmagában életmű értékű?) Most már hiába hümmög az ördög ügyvédje bennünk, hogy József Attila azért megrendítőbben pontos, Weöres a tű hegyéről is képes fölszárnyalni (és a fokán átröppenni), Illyés távlatos tárgyilagossága, kerekded kimértsége épp ezekben az összehasonlításokban bizonyul örök ellenméregnek a bódulattal, tőkesúlynak az elszállással és gravitációnak a széteséssel szemben.

Az első versek még nem a maradandóak közül valók, de érzékeltetik a kísérletek sokirányúságát, és – főképp – kirajzolják a saját világ megleléséig tartó ívet. Az ifjú költő bibliai, mitológiai és hangsúlyozottan földhözragadt szférák ütköztetésével, a pontos tárgyiasság allegóriákba gaba­lyításával harcol a szerepért. Az 1931-es Igen, hazaértél számol be először költőileg hitelesen a megtalált szerepről (önazonosságról). A gyerekkorából ismerős közösség, a „szép”, „szelíd” „szegénység” jellemformáló, folyamatos újraélése és költői képviselete – így összegezhető a megtalált feladat. Természetesen nem a szűkölködés, hanem az egyszerűség értelmében vett szegénység (a kettő gyakran egybeesik a valóságban, bár Illyés néhány alkalmi megnyilvánulásában a plebejusságig ferdül is a gondolat). Az az egyszerűség, amely megszabadult a fölösleges után ágaskodó, tév­utakra zökkentő kívánságoktól, és a természetközelség, a bensőséges emberi viszonyok, az életmentő józanság és a hozzáértő munka sugárzásában el tudja választani a valóságot (a lényeget) a káprázattól. A közérzület kiforrottsága és az ügyek közös megvitatása gátat vet az öncsalásnak és a manipulálhatóságnak. Így ad példát egy – bár már sorvadni kezdő – közös életrend a személyiség építésére, és így őrzi a személyiség, reményei szerint, a helyes élet mintáit a romlás korszakán át, egy eljövendő közösség számára: „Nem lelhetek már, csak magamban / utat, hogy – majd ha hull a hó – // ne legyek csapatától végleg / levált, fehér káoszba tévedt, / esti, egyes vadréce-szó!” (Vadrécés ég alatt) Az ügyek józan közös megvitatását alakító retorikára adnak példát legföltűnőbb költői eszközei: az olvasóhoz fordulás, a társalgási és szónoki fordulatok egymásba játszása, a kérdésekkel való előrehaladás, a közbevetések, az analógiák, az ellentétek, a feltételezett egyetértéssel vagy tamáskodással összhangban megiramodó vagy el-elakadó iram. (És ahogy ez a józan megvitatás, a napjainkkal való állandó, higgadt számvetés egyre inkább kiszorul az élet természetes színtereiről, úgy kerül át a költészetbe – hisz az is természetes színtere. Ez lehet az illyési versbőség oka.)

Saját élet és a nemzetig tágítható közösség összeforrott sorsa, ez áll Illyés életművének fókuszában. A személyes, kisközösségi, nemzeti remények és csalódások, csapások és kiútkeresések változatos költői krónikája bomlik ki a szinte az egész 20. századot átfogó életműből.

Hogy mennyire mély átélésen és eszmélkedésen alapul a felismerés, miszerint a személyiség közösségre (a közösség pedig személyiségekre) van utalva, mutatja, hogy az istenkeresésben is a közösség válik – nem kizárólagosan, de a kozmoszig nyúló természetélménnyel és talán a művészetekkel összhangban – meghatározóvá. Az Isten létét és az istenélmény megvalósíthatóságát firtató kérdések közül az elsőre a költő többnyire habozó igennel válaszol (noha vannak őt ateistának lefestő megnyilatkozásai is). Eleven, egyértelmű, a teljes embert átjáró vallásos hite azonban nincs. Ebben az állandó lelki bizonytalanságban válik a közösségépítés egyben istenkereséssé is. Szemében az Isten iránti bizalom előfoka az életbizalom, az életbizalom legfőbb alakítója pedig az emberi kapcsolatok minősége, amelyet tartósan a közösségi életrend nemessége tud szavatolni. Bizonysága erre a gyerekkor pusztai, falusi, sőt kisvárosi világa, amely még foszladozóban is életre szóló mintával szolgált. Tudatosulva pedig mérce lesz: a jelenségek értékét az méri, vajon kívánatos-e a tartóssá, állandóvá rögzülésük; van-e olyan belső tartalmuk, hogy képesek maguktól megújulni, ugyanazt folyton vonzóan újnak is mutatni; kívánjuk-e örök megmaradását vagy visszatérését – elfogadnánk-e túlvilágnak: „Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel, / Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába /…/ Így lesz újra minden; álmodó szemmel ismersz mindent újra /…/ Mintha minden újra kezdődne!... Egyszerre tisztán, megújulva / ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől. / Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan / elváltak /…/ Az édes, a könnyű, a meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja, / mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége” (Téli éj). A korai évek életérzése az a varázspálca, amely segít eligazodni a köz dolgainak és a személyes ügyeknek az összefonódó szövevényében, az élet forrásai felé mutat (és elfordul a – mégoly megejtőre maszkírozott – rontó erőktől): „azt hajszoltam, a megújuló, / a megújító friss időt / s tán ifjúságomat” (Tavasz volt).

Az emberi harmónia sugallja, szinte lehívja a világharmóniát. A közösségi összetartozás legintenzívebb átélésében, a szerelemben: „Bennem láthatod úgy magad, / hogy méltón megtetszhess magadnak. / Íme hát kijavítalak / és visszaadlak: / nagylelkű én, a mindenséggel” (Párbeszéd új házasok között). És az újraalkotandó mitikus aranykorban: „s mind a hatalmas, a nyaktól föl még tigris, bika, karvaly: / példázva-ijesztve, hogy ég s föld lakosai egy faj: // egy eredet, félelmetesen! S mégis összevegyülve. – Lépcső / szolgált egyenest le az égből /…/ S mind, akik nem titkolták még kétkezi múltuk, földi nevük, / vállalva, hogy ég s föld gondjait összetegyük. / Nem innen oda föl, hanem hogy legyen onnan alá, idejárás: / épült a torony, nemcsak a bábeli, ezer más! / Mind hasztalanabbul… Sértetten tűntek vissza honukba /…/ hogy csak elismerve, de – tudták – nem imádva, / mert hisz – annyi a zaj s por – se fülük, se szemük a földi világra” (Sors-intézők). A kötetben a Sors-intézők előtt álló vers, a Külső Váci út az égtől elszakadt „zaj s por” helyszínnek mutatja a tipikus modern környezetet: „Fölöslegesen dől – konokul bár – itt az eső: / nem változnak, nem zöldülnek ki a salak-halmok, / a használt drótoknak, aluminium-forgácsoknak gubanc-bozótjai. / Földnek és égnek – túlvilágnak – semmi kapcsolata itt /…/ nyomulnak egyre magasabb / tömbház-falanxok, élő kört kerítve, / visszaverhetetlenül.” Az ezelőtti versben viszont az emberek közti figyelmesség, a készenlétben álló segítőkészség tudata teremt egybefogó harmóniát, az egykor voltat, a nagyipar előtti kort elevenítve: „Nem aludt ki a tűz. Egy pillanatra / ki nem aludhatott / a patkoló kovácsok műhelyében. / Megállt, megállhatott / sánta lovával kocsis vagy lovas / bármely órában az ilyenkor / mindig középkorias éjben is. /…/ Megnyugodva, nem ingerülten / hallgatta, akit a pöröly / csöngése éjszakánként fölriasztott. / Bizakodva aludt tovább / nyereg-ringásban, jövője felé” (A mesterség címere alatt).

A Sors-intézők „kétkezi” istenei (akár az utóbbi vers kovácsai) a munka közösségteremtő, sőt világteremtő erejére is utalnak. A munka megköveteli az egymásra figyelést, a pontosságot, és közös a siker is: „A férfiak verejtéküket törölték és köpdöstek, fejcsóválva, de elégedetten. Semmi, egy rezzenet sem történhetett másképp” (Munka). A dolgozó összeköti a világ dolgait, beilleszti önmagát is a világba, a munkában éli át talán először és elementárisan az önmagán túlmutató rendet: „Nem a kemények, / hanem a fonhatók, a szőhetők, / a dolgozó kezekre / kutya szemével figyelők – // Még messze, messze / valamennyi isten előtt –” (Ditirambus a nőkhöz). A kizökkent világot visszaigazítja saját – az emberével közös – pályájára: „Kész! Beütöm. S mi eddig állt, / forog megint a tág világ. /…/ óra megindul, fény kigyúl, / keretbe ablak jól simul. // Enyémként ismerem, milyen / vigaszt lövell át a sziven, // milyen hálás is aziránt / – jól ápolt gyümölcsfa gyanánt –, // az iránt, aki kezeli, / szépen, fiaként neveli, // milyen hálás is végül ő, / a meg-megcsökönyösödő, // a mégis kézbe vehető, / kalapálható vas idő!” (Munka a munkával) Az elmagányosuló öregnek végül a munkában marad meg legtovább a nagy egység érzése, ahogy A tárgyakkal című mellett egy kevésbé ismert verse tanúsítja: „Fogy fényem. De vaksin is vezetget / még a – munka. Már-már gyermekül / nógat, hogy (ha mást nem) ásni kezdjek, / gazt nyűjjek: ne legyek – egyedül! // Kéz-kézben meg-megállunk pihenni / (én s a munkám), majd megyünk tovább még. / Azt az ős fényt nem tudjuk feledni, / az elsőt, a földi üdv honáét. // Sóhajtsak: nem leltem égi Úrra! / és így Ő se rám – s ki volt hibás? / És ha tán, mindenünnen kitúrva / Őt is itt várja – fiúi! – ház?” (Utolsó társak) És ha így szövi egybe a dolgokat, a szellemi szintén teljes értékű munka. Például a művészet. Hogy csak a szállóigévé lett sorokat idézzem: „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja” (Bartók). És a szellemi közösség is közösség. Mint például az irodalmi hagyomány (sok egyéb mellett az Ady és Móricz… című szonettben).

A közösségélményen tenyésző egész-élmény kiteljesíti a személyiséget. De fölveti a kérdést, vajon az egyén nem a nagy harmónia pillanatnyi és a többi hasonlóra utalt funkciója-e, amelyet önmaga elvesztéséért majd a titokzatos, de felülmúlhatatlan teljességbe olvadás kárpótol majd. A nagy visszatérés földi előképe a szeretet, a szerelem – a titokzatos teljesség rendelése szerint: „Nélküled, mint az olló egy fele / – van árvább ennél? /…/ Nem is én vágyok szállani, hanem / a két hű igen ütemeivel / a győztes szerelem! / Add párba szárnyul hát magad / s megköszönöm, hogy veled volt közöm / ahhoz, amire szánt a végzet –” (Nélküled).

És ha már se Isten, se közösség nem látszik? Akkor marad az egyéni, titáni helytállás, amely az erő fölöttit megkísértő magányában alighanem szükségszerűen bűnös, ám mégis szükséges, mégsem hárítható. Talán, ha más nem, az istenkísértés előhívja Istent. A Hajnalcsillaghoz című verset egészében idézem: „Hajnalban ébredek. Oh hajnali csillag, / latin néven akit Lucifernek hívnak, / a derengő égen / te büszke kihívás, szép káromlás, dárda, / emberi marokból legmesszebbre vágva – / te vagy a reményem! // Legtávolibb bolygó! Az égi hatalmak / elé előőrsnek, éber őrállónak / küldve, aki égsz fenn, / éjszaka s hajnal közt, mígnem a nap följön, / Te kitartó kis mécs a vaksötét földön, / te légy példaképem!” És ha már az egyén is tehetetlen? Talán újra összeáll a közösség, leszáll az áhítat: „Vízben úsznak a kertek; félsziget / a kis falu már; s nő az áradat. Megtettünk mindent, amit ember tehet. / Kint vaksötét: egy csillag sem fakad. / A teendő már Istenre marad. // Bűzlő olajmécs füstköde alatt / fujja az öreg iskolafalak / között a Himnuszt a gyülekezet, / majd a Szózatot, majd azt, hogy »Tebenned / bíztunk!…« Kézben a söveg, a kalap /…/ és tenger már a világ és szakad, / percenként vadabbul nekieredve, / a téli eső a sötét vizekre!” (Árvíz)

„Szépen kimondja”, „szép káromlás”, olvashattuk már a föntiekben is. Mi a szépség Illyés Gyulánál? A Velencében című szonettfüzér utolsó darabja adja a legbővebb útmutatást: „Mert ledől mindez. Minden leomol / – akármilyen dicső a látszat –, / mibe a lélek hálni jár csak; / le, míg a mi szivünk komor. // Mert, Szépség, dolgod nem az sose: tessék! / Nem a szem kéje vagy, s nem a fülé. / Keltsz vágyat s hajtasz mélyebb üdv felé, / hol nyugalom vár, rend, ősléti egység! // Nem cifraság – a lelkemet / más emeli: a szerkezet. / Fájtok, halálraítélt remekek. // De reped a föld, s ércen, kövön áthat / a világtartó isten-állat / ereje, arra figyelek.” Először is: a szépség a szívvel, a nem komor, tehát nyilván örömteli szívvel áll viszonyban. Adódik hát az újabb kérdés: mi a szív? Meglepően sokszor fordul elő ugyanis ez a hagyományos, érzelemhez kötődő motívum Illyésnél, pedig őt elsősorban racionális alkatnak könyveltük el, akire a Mit álmodtam? önvallomása illenék: „agyam: egem” (de azért ezt a vallomást is úgy vezeti be: „Szívem még tele van”). Ha megnézzük, mi mindennel kapcsolódik össze verseiben a szív, zavarba ejtő változatosságot találunk: a szabadsággal, az emlékkel, a zenével, a jövővel, a vallomással, a társ utáni sóvárgással (a társ szívével együtt pedig „mérleg”, „homokóra”) stb., stb. A szív állapota nyilvánul meg a művészetben (Bartók: „ne legyen derű a /…/ zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szivekben!”). Hogyan hozhatjuk mindezt – és még annyi mindent – egy nevezőre? Leginkább úgy, ha a „szívet” az – Isten-közösség-hagyomány-természet által? – belénk plántált harmóniaigénynek, harmóniatudatnak feleltetjük meg. Van az emberben valami összhang-, valami egységakarás, ami a dolgok mércéje („mérlege”). Ha a környezet ellene fordul a harmóniaigénynek, dühös (Düh: „Minden düh ismerős szivemnek”); ha reménytelennek tűnik a kibontakozás, már kínzó teher akár (Fájdalomtalan: „Szeretném kikanyarítani, mint a / gyümölcsből a férges helyet, / szeretném késheggyel kivenni / testemből nehéz szívemet”); a harmóniaöszönt – látomást – elvesztve válik komorrá, tehetetlenné. Illyés a talán legjobb drámájához, a Bölcsek a fán-hoz írt Két magyarázatban az utóbbit tömör prózában is kifejti, amikor együtt beszél örömről és szabadságról („Az életörömhöz való elnémíthatatlan jogról, vagyis a szabadság el nem évülő föltételeiről”), illetve megokosodásról és megvidámodásról („mint kell mindezeket úgy szemlélnünk, hogy megokosodásunk párja megbátorodás, sőt megvidámodás légyen”). A szív tehát: a harmónia vágya, hite. És a csak ritka pillanatokra megszűnő hiányérzet: „annyi vággyal a szívben, annyi / hittel csak embernek maradni –” (A zene szava).

A szépség pedig az, ami harmóniát sugall. Ami megerősíti összhangérzetünket. Ami szétfoszlatja a látszatrendet. Ezért lehet a káromlás és a hangzavar is szép. Feltéve, hogy a káromlás az álszépség ellen feszül, a hangzavar a kínzó hiányt fejezi ki. A szépség rendezőelv, értelmet visz a világba: ezért „szerkezet” (és ilyenként a racionalitás sem idegen tőle – itt a nyitja az illyési józanság költőivé fogadásának). Minden részharmónia azonban visszautal valami végső, eredendő harmóniára. A teremtő Igére: „Egy szót, csak egyet ejtene, / abba vörösödik bele, / azért feszül meg a zene, / azért dadog, / nem leli azt a szót, / egy messzi, még ember-előtti / tiszta szót szeretne kilökni /…/ majdnem kimondta az igét, / a könnyítőt, az oldozót, / azt az emberfölötti szót! – /…/ mert elfeledte azt a szót, / a rend-tevőt, a fényhozót /…/ egy szót, egy ég-sugallta, egy / távoli, tán még isteni / ős-szót szeretne ejteni, / egy villámfényű hirtelent” (A zene szava). És bár az isteni Ige ember számára aligha elérhető, de közelíthető talán: „Előttünk jár, fönnen libegve / Hamlet, Karenin Anna, Bánk, / – megannyi tiszta láng! // A homályt-üző ős Világ / nő, ha ők szólnak” (Óda a törvényhozóhoz). Minden kor új helyzetet teremt, ami új rend után kiált. A miénk még nem találta meg a magáét: „Mert olyanokat éltünk meg, amire / ma sincs ige” (Bartók). Talán túlmentünk azon a határon, amin belül még az istenihez mérhetők a dolgok? Vagy a sokfelé kitágult világ összefogása nagyobb önmegtagadással jár, és ettől vonakodunk (Párbeszéd új házasok közt: „Pórázon vagyok, annál szorosabban, / minél tágabb a birtokom”). Ha így, ha úgy, a kései versekben egyre erősödik a katasztrófa előérzete (elég Az ígéret megszegését említeni). De a remény se hal el, hogy a katasztrófa esetleg mégis elkerülhető, vagy legalább átvészelhető. És ha a társadalom – jó ideig vagy örökre? – nem is biztat harmóniával, de ott van a természettel való közösség (teremtettségünk közössége): „Kivághatták a vén nyárfát /…/ mintha annyi ős előtt még / valahol tőle erednék. // Sajdít az ösztön homálya / valami ősi világra, / melyben ember, állat és fa / közös atya ivadéka!” (Örök berek) És ha esendő is a rendhez való hozzájárulásunk, talán a szándék, a kis jobbítás is egyengeti a lélek útját: „mert megleli tán az is üdvét, / ki a legfőbbről csak dadog” (A zene szava). Hiszen talán nem is a jóért való küzdelem eredménye a lényeg, talán mindez csak lélekgyakorlat, próbatétel, a harmónia csak túlvilági: „mert ami él, csak – átmenet!” (Körülvettelek…) Hiszen olybá tűnik, az emberben élő harmóniaigény, teljességtudat is platóni ideaként szállt a lélekbe: „Megvoltál bennem már előbb, / mielőtt megismertelek. / A képzelet, / vajon a vágy is csak mélységesebb / emlékezet?” (Párbeszéd új házasok között) (Magyar Napló, 2012)