Ősztöndi beszéd

Fiatal koromban egyszer én is kaptam egy ösztöndíjat: ugyancsak meglepődtem, mert senkinek nem fizettem semmit, sem italt neki, sem egy nyalat nyálat a hiúságának, ráadásul rossz szokásom mindig a vesztesekkel smúzolni – szóval tényleg csak valami durva véletlen vagy félreértés lehetett.

Mivel azonban visszavenni már szégyellték, és nyilván én is csaptam volna egy kis ribilliót a méltánytalanság miatt (mert akinek elveszik a pénzét, az mindig talál valami világnézeti megfontolást, melynek mentén felfejtheti az őt ért bántás jog- és emberiméltóság-sértő voltát), hát otthagyták nálam. Az önfeledt, „könnyen jött, könnyen megy” életfilozófia jegyében vertem el a pénzt – sok millió forintot, azt –, igencsak rövid idő alatt, és meg is feledkeztem az egészről, vagyis csak néha jutott eszembe, hogy miért nincs még – és már – belőle.

Ámde telt-múlt az idő, és jelzé az én adóbevallásom átlátszó leplébe burkolózó, előrelátó könyvelőm, hogy amennyiben nem tudom – költségszámlákkal – okadatolni, mire és mennyit költöttem e becstelen és mocskos pénzből, szigorúan az életmű megírásának céljából, akkor bizony két befizetési kötelezettségem leszen a számlákkal le nem fedett összeg után – ha jól emlékszem, így mondta, máig sem hiszem el: – az szjáé meg az ehóé. Hát igen, Petőfi, ha igaz, még ekhós szekéren; én azonban ehós batáron. / Sok százezer befizetendő forint libbent meg a szemlátóhatáron.

Ez, no meg a költségszámla-dolog szöget ütött a fejembe: én azt hittem ugyanis, az ösztöndíjat azért adják, hogy könnyebb legyen az alkotói élet, és ne kelljen számlákkal baszakodni. Ehhez képest nem. Úgyhogy gyorsan vettem egy-két dolgot egy örvendetesen közbejött gyermekáldás miatt, illetve megérdeklődtem ismerősi és tanítványi köreimben, milyen számlákat tudnának nekem hozni és szerezni sok millió forint értékben, hogy lehetőség szerint mentesülnék a befizetési kötelezettség alól, melyhez sem kedvem, sem pénzem nem volt.

Az eredmény azonban siralmas lett. Összegre ugyan stimmelt a számlakupac, csak épp semmit sem lehetett kapcsolatba hozni a regényírással; lehet, hogy rossz emberekkel veszem körül magam: egyszerűen senki sem vásárolt vagy tervezett olyasmit vásárolni, amelyre akár a legkisebb mértékben „az alkotás magasztos folyamatának költségei” címkét rá lehetne rángatni. (Tamponszámla jó lesz? Nem lesz jó, de köszi, cuki vagy.)

Nem volt azonban mit tenni, abból kellett élni, ami összegyűlt. Magyarországon úgyis mindenki mindent elköltségel, gondoltam, aztán meg az Úrhoz fohászkodik, és reménykedik, hogy egy esetleges ellenőrzés során majd valahogy kidumálja, mire kellett neki éppen varrógép, mondjuk, az angoltanításhoz. (Természetesen demonstrálni azt a szót, hogy varrógép: sok mindenben megalkuszunk, drága jó adóellenőr úr, de a tanári igényességből nem vagyunk hajlandók engedni! Ja, hogy a feleségem most is azon varr? Hát mégis mit csináljunk, ha egyszer lyukas lett a tanári gatyánk? Talán ne nyúljunk hozzá, csak azért, mert céges pénzből vettük?! Na ugye. Jól van, na, megvarrjuk azt a fránya inget, hát persze, hogy megvarrjuk, adja ide gyorsan, csak magának, csak most ingyen lesz – de aztán fátylat ám az egészre!)

Úgyhogy akkor most elmondom pár dologról, hogy mire kellett – szigorúan a regényírás céljából, természetesen.

Mosógép – hogy kimossak minden más gondolatot a fejemből, és helyet adjak a sajátjaimnak.

Szőnyeg – regényíráshoz, igen!

Morzsaporszívó – a rosszul sikerültség ótvaros következtében összetépett oldalak felporszívózása végett.

Elem – hogy tovább bírjam.

Internet-előfizetés – hogy megguglizhassam, nem jutott-e másnak is eszébe az, amit én itt az elszámoláshoz szükséges regény megírása céljából – nagy nehezen – kiizzadok. Jelentem, sajnos elég sok minden eszébe jutott.

Nadrág – fellépéshez.

Mixerfej – hogy a gondolataim a másokéival jól elkeveredjenek, és így feltűnés nélkül lophassak.

Bútor – összetörésre, vagyis a szakirodalom tárolására.

Szőrvágó olló – hogy szőrt vághassak a stílusomról.

Biztosítás – pompás agyvelőmre kötöttem, mint a focisták a lábukra. Ja, hogy kocsira van? Mégis, mit gondol maga, uram, mivel viszem innen oda és onnan ide ezt a nagyszerű szürkeállományt? Talicskával?!

Talicska – mert néha mégis muszáj.

Korpa, tőgy – hogy eltaláljam korpa közt a tőgyit.

Lyukasztó – hogy lyukasztgassak, mikor semmi más nem jut eszembe.

Fogkefe, körömvágó – hogy foggal-körömmel tudjak ragaszkodni az általam leírtakhoz.

Bohócsapka – a fejemre.

Bélyeg – a homlokomra.

Borotva – mert borot kellett válnom. Én ugyanis az ihletszerzés során nem iszom a borot, hanem válom.

Paplan – hogy fölé tegyem a kezemet.

Szárazkenyér- és hidegvíz-számlák – illendőségből nem az összes.

Alien-tetralógia – a lelki békéhez, mert nem tudom, tudja-e Ön, hogy a lelki béke elengedhetetlen feltétele a remekművek alkotásának.

Napilap-előfizetések – a lelki felpaprikázódáshoz, mert nem tudom, tudja-e Ön, hogy a lelki felpaprikázódás elengedhetetlen feltétele a remekművek alkotásának.

Páratartalom-mérő – az alkotáshoz szükséges egyéb ideális körülmények megteremtéséhez.

Vadász- és orvosilap-előfizetésre – nem, nem az apukámnak, bár nem tagadom, ő is elolvassa őket.

Benzin – nem, nem a kocsiba, hanem meginni! Barom!

Tampon – egyszerűen mégiscsak kellett, és kész.

Vendéglői számlák – hogy a következő könyvemre is kapjak ösztöndíjat. Ott nem fogom őket újra elszámolni, eskire mondom.

Kocsmai számlák – tudja maga, milyen sztorikat hall az ember kocsmában? Nem, mi? Olvasson több Hrabalt, ellenőr úr!

Masszázsbérlet – élni tudni kell.

Szeszek, sok ezerre – ihlethiánykor.

Összetört bútorok pótlására, szerelésére ugyanennyi – mert az ihlet továbbra sem jött.

Akkus csavarhúzó – lásd fenn.

Virágszámlák – nejengesztelésre ezután. Az ihlet még mindig nem jött: de már nem is mert jönni.

Romantikus filmek – még mindig engesztelési céllal. (Jó nagy menet volt.)

Horrorfilmek – az előbbi tétel lelki egyensúly szempontjából való kiegyenlítése céljából.

Hangulatos gyertyafény a vacsora mellé – nehezen békélő feleségem van, uram, ha nem hiszi, mindjárt behívom, és akkor aztán!

Óvszer – na, látja, ezt azért írtam fel, mert ilyet nem vettem: én ugyanis, és ezt kérem jegyzőkönyvbe venni, aggályoskodó, törvénytisztelő állampolgár vagyok, akinek meg sem fordul a fejében, hogy ellenőrzésnél azzal okozzon magának gondot, hogy olyasmikről mutat be számlákat, amelyek nem kapcsolódnak szigorúan az alkotás folyamatához és mechanizmusához. Hát… meg is lett az eredménye.

Hálapénz – a szülészorvosnak.

Babakocsi – hogy a síró gyermek elringjon, és én alkotni tudjak fejben.

Légzésfigyelő – mert légzést kellett figyelnem. Pihés kislányomét és regényemét.

(A lista oldalakon keresztül folytatható lenne – csak a jó ég tudja, meg én, mennyi könyv-, posta-, dvd- és egyéb oda nem illő számla van még a tarsolyomban. De minek, mikor rábukkanok a következő tételre:)

A Belga együttes „Kedves adóellenőr! Ugyan mit tudsz te az alkotás szent misztériumáról?” kezdetű számát tartalmazó, Társadalmi közérzet című albuma – hogy a cím magáért beszéljen.