Mahalia Jacksonnak
Nana Mouskourinak
Paul Simonnak
Az ideális élet – mi lehet más, mint a mindig megújuló és újjászülető révület, a rábízás révülete, beletekintés abba az embertelen, élhetetlen, szépséges isteni igazságba, mely egy másik világból érkezik el hozzánk, megszólít és elhív minket?
Cseke Ákos: A Távol közelében
Ha csakugyan Szerelem,
áttüzesíti a halált is.
Ő teszi jelenné az időt.
Benne ég s él. Ledobja
magáról a múltat, mint
elfeslett takarót, s lép
tovább a Jelenébe, mindig
előre, beleszántva mellel
a Nincsbe: ez lesz a Jövő.
Röpteti hulláit a meg-
nyíló Elevenségbe, mely
a mennyei Kemenceajtón
át befogad, de nem parazsas
táj terül el sivatagos
színaranyában, hanem
mint nesztelen hózuhatag,
hizlalva magát fut szét
tüstént mindenfelé, a
végtelenbe. S táncol
számlálhatatlan mozdulatot
ihletetten, rajzolva, öltve
arannyá, zenévé, forrásozva
a szépet, ahogy csak az
Örökre megérett szeretet
képes, tombol, de simogat,
zengenek a gitárok, rózsa-
szín tenyerek ujjanként
peregnek dobjaikon, kürtök,
tubák, fuvolák széllángja
kisüvít tölcsérekből,
féktelen áradás keresi
s meg is leli nyugtalan
tornyosulás közepette
a biztonság gyönyörű
szikláit, s körülöttük,
át rajtuk ömölve csipkét
fröccsentő patakokká válik
ez az önnemző halleluja:
habzik a vita nuova – ó,
a halottak meg az élők
mind a százhetvenötezer
millióan, eltelve lehunyt
szemük mögött a magát meg-
mutató mámor látványával
úszva ölelnek, kit ahol
érnek, merülve s kimerevítve
a megértéstől, mit csak
elfogadniuk kell, majd azt
sem, hiszen azzá lesznek,
amire vágytak, mit is érne
a szó itt, ha ugyan emlékez-
nének rá, hogy valaha…
szóval
itt az emlék oly eleven,
mintha éppen történnék,
de a történés maga a
beteljesülés, ez az, ami
folytonosan terjed, a leg-
félelmetesebb dinamizmus,
az élő Szerelmen túl nincs
élet: az isteninek egyetlen
lehelése; itt már senki se
tudja, hova lett a nyomor,
baj, életecet, salakos
keserűsége a létnek –
pedig ott hullámzik alant:
onnan hangzik a kórus ide:
Ó, Happy Day! Ó, God! Helló!
Yes, Sir! Bocsáss meg! Heló!
Énekel a maradék, a sok fekete,
megcsillan köztük a szőke-fehér
(Ne bánjátok! Ha az ember
imád, összehord mindenféle
bolondságot, hurrázik az
égnek, higgyétek el, tetszik
az Úrnak, mondta az Ávilai),
ujjongj, tapsolj, dobáld
magadat, oldozd föl – már itt –
tested kötelékéből
a Legfölső Boldog Őrületet,
ó, Happy Day!, Eljöttének
Napja, Marana Tha, Dzsizasz
kavarja szét a szennyet,
kóvályogjon légben a giz-gaz,
a bűn, a piszok, mint a
darabos füstköd röpködő
kacatokkal, át van itatva
méreggel a föld meg a lélek,
sittbe vetve a sárga homok,
ó, Happy Day, sűrű, sötét
ez a hóhullás, amúgy hazugság
a neve, összecsapódnak a
csillagképek, egymást marják
a cárok, a nyirokbárók,
császárkodnak a senkik, ó,
Happy Day! Yes Sir! Heló!,
a sztárok kozmetikus mosolya
csipetnyit se melengeti meg
a hajléktalanokat, inkább
megzsugorítja gyűlölettől
összebarázdált arcuk, más,
habfehér nyakakat hurkol
aranyláncokkal a puha
tündöklés, nem baj, hogy
ejtve nyitott szájukból
cukrozott ízű beszédek
susorognak ki, elkenve
faforgács szépségű szavainkat,
milliós estélyi ruhákban
beleülnek a lekváros derelyébe,
csak úgy, fogadásból, hova
lettek a megbabonázó dísz-
fölvonulások, márványpadlóra
omolnak a tükörtermek, ó,
Happy Day!, dirib-darabra
törnek a fénypaloták, gyufa-
lángra se telne tüzükből,
hívság, üröm, hatalom
rubintozik pezsgőspoharakban,
nem bömbölik már a hangosítók
a végső győzelmet, mely elcin-
cogva gőgbe virágzott, hol
van az utcákon végigdöngő
tuc-tuc-tuc zenepárduc, este
a flitteres bársonyblúz
dekoltázsából sárga csíkos
kígyó dugja ki fejét, szisszen
egyet s elvillan, itt-ott még
választalan kiabálás hallatszik,
elcsöndesedett a hörgés, penész
lepedéke utolsó szavainkon,
nincs, ki jegyezze őket,
s nincs kinek. Mint minden,
a lét is aljáig ülepedik.
•
Ha megjössz, itt találsz engem,
uram.
•
Egy almamagban. A rigó hátán.
Végtelenített sóhajtásban.
•
Ó, Happy Day! Yes, Sir! addig futok
Hármójuk után. Abba ne hagyják.
