×

Két vendégszerető magyar úr

Saly Noémi

2013 // 11
Hamarosan a könyvesboltokba kerül Glück Frigyes és Stadler Károly Az ínyesmesterség könyve című, 1889-ben megjelent munkájának új kiadása. Szerkesztőként úgy éreztem: nemcsak az a dolgom, hogy megmagyarázzam a százhuszonnégy esztendős szövegben hemzsegő, mára érthetetlenné vált kifejezéseket, határon túlra taszítva megváltozott földrajzi neveket, és pár soros jegyzetek erejéig leporoljak két marék méltán feledésbe merült hazai és külföldi tollforgatót, hanem – talán elsősorban – az, hogy bemutassak két nagyszerű embert a magyar gasztronómia történetéből. Két embert, akik a saját korukban, sőt messze azon túl is meghatározták a szakma fejlődésének fő irányait, iskolát alapítottak, jótékony célú egyesületeket támogattak és vezettek, tornyot építettek, műkincseket gyűjtöttek (majd azokat a köznek ajándékozták) – egyszóval mindent csináltak, amit az én családom egyik szállóigéjével lehet a legjobban összefoglalni: „polgár, fiam, az az ember, aki hozzárak a világhoz”.

Hogy mennyi volt pontosan az a „sok év”, amit e két kiváló szakférfiú a könyv megírásával töltött, nem tudjuk. Mindenesetre az 1880-as években történt, abban az aranykorban, amelyet a franciák belle époque, „szép korszak” néven emlegetnek. Jócskán túl a kiegyezésen, túl a három Duna-parti testvérváros egyesülésén, a nagy „gründolások” esztendőiben, amikor Magyarország soha − se azelőtt, se azóta − nem látott virágzásnak indult. Gőzerővel épültek a vasútvonalak, épült-szépült Budapest, de a versenybe olyan vidéki városok is sikerrel szálltak be, mint Szeged, Kecskemét és Debrecen, Győr és Pozsony, Pécs, Szabadka és Újvidék, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad és Temesvár.

Nagy vagyonok − az építőipar mellett − főként az élelmiszeripar és az azt kiszolgáló gépipar, a textilipar és a pénzintézetek világában keletkeztek (persze nagy panamáktól, Amerikába vagy a halálba menekülő peches szerencselovagoktól is zengett a sajtó). E kis ipari-gazdasági forradalom nyomán megizmosodott, és egyre komolyabb politikai befolyásra is szert tett a nagy-, majd a középpolgárság. Iskolák, színházak, múzeumok sokasága nyílt, megjelent a bulvársajtó, a profi szórakoztató- és vendéglátóipar.

Míg a nagyváros épített, gyártott és kereskedett, a falu szorgalmasan termelt, és bár voltak nagyon szegény vidékek és emberek, a nép, nagy általánosságban, nem nyomorgott, nem éhezett. A dualizmus éveiben az egy főre jutó nemzeti jövedelem két és félszeresére nőtt − s ha elosztása egyenlőtlen volt is, a javulást mindenki érezte.

A konyha felől nézve a dolgot: pénzt és nyersanyagokat tekintve is volt miből főzni, a pincértanoncoknak és a mesterszakácsoknak is volt miből és hová utazni tanulni vagy friss tapasztalatokat szerezni, és volt már olyan, egyre bővülő vendégkör, amelyik igényelte és méltányolta a magas színvonalú ételeket, italokat, kiszolgálást.

Ebben a pezsgő, izgalmas, gazdag korszakban találkozik a mi két főhősünk, két kiváló vendéglátó szakember: Stadler Károly és Glück Frigyes.

Nem kellett messzire menniük, hogy megismerkedjenek. Stadler Károly (1845 v. 1846–1909) a Keleti pályaudvar vendéglőjének és szállodájának bérlője volt, Glück Frigyes édesapja, Glück Károly pedig a Kerepesi úti Fehér Hattyú fogadó tulajdonosa. A szakma képviselői akkoriban rendszeresen összejártak, nemcsak hivatalos, de baráti eseményeken, vacsorákon, névnapokon, bálokon is. Ugyanez volt a szokás a pesti evangélikus németek körében, ahová mindkét család tartozott. A Frici gyerek ott cseperedett Stadler úr (aztán nyilván „Károly bátyám”) orra előtt. És nem kételkedhetünk: a két família tagjai nemcsak köszönő, de szívélyes beszélő viszonyban, sőt barátságban voltak egymással. Különben hogy adta volna Stadler a lányát a legkisebb Glück fiúhoz? (Miközben a kortárs emlékezők szerint a bátyját, ezt a Fricit sokkal jobban szerette. De hát az a lány…)

Stadler Károly gyermekkoráról, tanulóéveiről szinte semmit nem tudunk. Szüleit a halotti anyakönyv tanúsága szerint Stadler Józsefnek és Zitterbarth Erzsébetnek hívták. (Hogy ez utóbbi rokonságban állt-e a kiváló pesti építészcsaláddal, nem sikerült kiderítenem.) Egyes források szerint a fiatal szakember Miskolcról vagy Debrecenből érkezett Pestre, méghozzá elég nagy kitérővel, mert közben egy ideig a párizsi Grand Hotel főpincére volt.

A vasúti vendéglátás nehéz mesterségét, amiről az egész ország ismerte, biztosan nem Budapesten kezdte, mert itt a Keleti vendéglőjének átvétele előtt semmi nyoma − ám a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őriz egy igen becses és szép kivitelű dokumentumot: henger alakú, aranyozott bőrtok, benne 1896. február 1-jére dátumozott, díszes menülap. Felirata így szól:

1871–1896
25 éves Jubiláris Áldomás
szeretett rokon és barátom Stadler Károly mint vasuti vendéglős 25 éves működése alkalmából.
Pannónia szálloda.
1

(A tízfogásos ünnepi lakomát Glück Frigyes adta, ki más?)

Hogy mikor nyerte el az akkor – 1892-ig – még Központi pályaudvarnak nevezett Keleti vendéglőjének és szállodájának bérletét, azt már elég pontosan tudjuk: neve 1890-ben szerepel először a Budapesti Cím- és Lakjegyzékben, éspedig mindkét intézmény gazdájaként és az állomás épületegyüttesének lakójaként. Az, hogy egy szállodás családostól bent lakik a maga vezette intézményben, akkoriban természetes volt, mást el se tudtak képzelni. Stadler második üzletében, a Kerepesi (ma Rákóczi) út 15. szám alatti Fehér Lóban leánya, Marianne lakik majd férjével, Glück Erős Jánossal, aki mindkét hely irányításában társa és segítője lett apósának.

Ez a második üzlet, Pest egyik legrégebbi és leghosszabb életű fogadója 1896-ban került a birtokába. 1802-ből maradt fenn első ismert említése, amikor 12 szobával és 16 lóra való istállóval várta a vendégeket, míg a pincében négyezer akó (kb. 216 ezer liter) bornak volt hely, tágas tánctermében pedig nagy mulatságokat lehetett rendezni. 1831-ben Hild József építi át, 1852-ben Diescher József tervei szerint emeletet húznak a házra, az 1880-as években már 66 szobája hívogatott. Udvarában Stadler színre lépését követően, 1897-től vendéglő, sőt később cukrászda is működött, amelyeket bérlők üzemeltettek.

A Zalai Közlöny 1897. január 16-i számában bukkantam a hirdetésre, de nyilván más vidéki lapokban is megjelent:

A nagyérdemü közönség figyelmébe!
Tisztelettel tudatom a nagyérdemü közönséget, hogy a Kerepesi út 15. sz. alatt levő Fehérló szállodát átvéve azt teljesen átalakitottam s a szobákat ujonnan berendeztem. Ennek daczára az árakat nem emeltem föl, sőt azon ujitás által, hogy 1897. január hó 1-től kezdve a régi szobaárakba a kiszolgálás (service) költsége is betudatik, tetemesen alább szállitottam.
A szálloda udvarán pedig nagyszerü éttermet épitettem, a melyet izléses berendezése, dúsan fölszerelt konyhája a legkiválóbb termelők borai és igen olcsó árak ajánlanak.
A tisztelt közönség kegyes pártfogását kéri tisztelettel
Stádler Károly
szállodatulajdonos
és a keleti pályaudvar vendéglőse.


Stadler egyébként szinte egyáltalán nem reklámozta üzleteit. A jó bornak nem kellett cégér. Ami teendőinek nehezebbik felét illeti, a korabeli gyakorlatot ismerve biztosak lehetünk benne: ha a MÁV vezetősége és az utazóközönség nem lett volna tökéletesen elégedett a Keleti pályaudvar szállodájának és éttermének színvonalával, a bérlő rövid úton röpül. (Nem akármilyen elvárásoknak kellett ám eleget tenni, hiszen akkoriban a legmagasabb rangú vendégek is vasúton érkeztek és távoztak, olyankor pedig a protokollnak megfelelő fogadtatásban és búcsúztatásban kellett részesülniük, és erről a vasúti vendéglősnek kellett gondoskodnia.) A másik, a Fehér Ló pedig, bár nem számított a város előkelő szállodái közé, ugyancsak kifogástalan, megbízható, tehát reklám nélkül is forgalmas hely volt.

Stadler legrészletesebb nekrológja, amint ez elvárható, a szállodás és vendéglős szakma egyik lapjában, a Fogadóban jelent meg 1909. szeptember 15-én. Ebből ha nem is mindent, de sokat megtudunk hősünk közéleti tevékenységéről, különféle tisztségeiről és érdemeiről. Szögletes zárójelben odatettem az évszámot, amikor a címtárban az adott tisztség viselőjeként először megjelenik. És hadd fűzzek az alább olvashatókhoz még néhány jellemző adalékot. 1885-ben Glück Frigyessel kidolgozza az Országos Vendéglősszövetség első tervezetét; 1889-ben megjelentetik Az ínyesmesterség könyvét; 1891-től a két erzsébetvárosi iskolaszék egyikének alelnöke és a VII. kerületi „szegény tanulókat segítő egyesület” gondnoka (vagyis felügyelője), 1894-től „fizetéstelen árvaszéki ülnök”, és ami a jövő szempontjából talán a legfontosabb: Stadler Károly, Glück Frigyes és Gundel János kezdeményezésére és szervezőmunkájának köszönhetően 1895. október 22-én Budapesten megnyílt az ország első önálló vendéglősiskolája, „a fővárosi vendéglősök államilag segélyezett szakirányú oktatási intézménye”. A három fő szaktárgy − szakácsművészet, borászat és felszolgá­lástan − mellett illemtant, francia és német nyelvet oktattak. Három év se kellett: az iskola diákjai aranyérmet nyertek az 1898-as bécsi nemzetközi tanonckiállításon. Ehhez, ugye, előzőleg meg kellett nyerni a magyar vendéglátósok legjobbjait: írjanak tankönyveket (és adjanak pénzt a kiadá­sukra), jöjjenek el oktatónak, vizsgabiztosnak, szakfelügyelőnek, fogadjanak üzletükben tanulókat, kapcsolataik révén juttassák őket külföldi munkához, jutalmazzák a legjobbakat − persze az alapítók mindezekben élen jártak. Glück például az iskola nebulói számára állít össze négynyelvű (magyar–francia, magyar–német, magyar–olasz és magyar–angol) szakszótárt.

Most pedig lássuk, hogyan búcsúzott Stadlertől a szakma, a város.

A hazai fogadós-kar egyik széles körben ismert tagja, Stadler Károly, a Rákóczi-úti Fehérló fogadó tulajdonosa és a keleti pályaudvari vendéglő bérlője f. hó 4-én hosszas betegség után elhalálozott. A 64 évig élt Stadler Károly nemcsak a fogadós-vendéglősiparban, hanem társadalmi téren is általánosan ismert és közszereplő egyéniség volt, s itteni kiváló tevékenységéért a koronás arany érdemkeresztet kapta kitüntetésül. Ezenkívül székesfővárosi bizottsági tag [1894], a kereskedelmi és iparkamara beltagja [1894], a bpesti kir. kereskedelmi váltótörvényszék ülnöke [1896], a budapest-erzsébetvárosi bank r. t. igazgatósági tagja [1896] és ugyancsak az Erzsébetvárosnak egyik vezérembere (törzsfőnöke) volt. Az elhunyt fogadós temetése e hó 7-én, szép verőfényes délután és igen nagyszámu közönség részvételével történt a kerepesi-úti temető halottasházából. A temetésen a társadalom minden osztálya képviselve volt. Ott voltak az elhunyt jóbarátai, többen a VII. és VIII. kerületi tényezők közül és sokan a vendéglősök, pincérek, valamint a vasúti tisztviselők és altisztek közül. A gyászszertartás befejezésével az elhunytat barátja: dr. Morzsányi Károly volt orsz. képviselő bucsuztatta el, mire a MÁV altisztek dalárdája a »Miért oly borus« című gyászdalt énekelte; majd a gyászkocsira helyezték a díszes érckoporsót, amelyet Glück Erős és neje, szül. Stadler Marianne és gyermekeik, azután Glück Frigyes és neje és a résztvevők nagy sokasága kísért el a sírig, ahol egy vasuti tisztviselő mondott bucsuztató beszédet az elhunyt fölött. Ezután a családi sírboltba tették a koporsót, amelyet a diszesebbnél diszesb gyászkoszoruk nagy halmaza majd a kerepesi úti temető nyugodalmas csöndje boritott be.”

Halálának pontosabb okáról és körülményeiről a központi hírforrás, az úgynevezett „kőnyomatos” szolgált még némi adalékkal: ennek nyomán több napilap szinte azonos szövegű tudósításban mondja el, hogy a családtagok négy hónappal korábban vitték be a Herczel-szanatóriumba (közismert nevén Fasor szanatórium, a legjobb magánklinika volt a városban – Városligeti fasor 9–13., az én nemzedékem már BM-kórházként ismerte meg). A műtét nem hozott gyógyulást, a derék szállodás hosszú szenvedés után elhunyt. A halotti anyakönyvben a halál okaként a gyomor elgennyesedése szerepel.

Glück Frigyes nem érte be a kötelező gyászkoszorúval: a kedves rokon és jó barát emlékére tüstént létrehozta a Stadler Károly alapítványt, amely a szükséglakásban élő józsefvárosi gyerekek élelmezését finanszírozta.

Két évvel később, a Vendéglősök Lapja 1911. szeptember 20-i számában megjelent egy hír, miszerint „lebontják a régi Pest híres szállodáját, melyet néhai Stadler Károlytól Glück Frigyes öccse, Glück Erős János örökölt. Most modern, 5-6 emeletes szállót építenek a helyére.” Ebből csak egy újabb emelet ráépítése valósult meg, 1912-ben. Az első világháború alatt Erősék eladták az örökséget, egy következő tulajdonos Hunnia szállóra nevezte át, de a húszas években végleg bezárt, a szállodai részből bérház, a vendéglőből pedig zenés-táncos szórakozóhely lett. Az öreg épület szerencsére ma is áll, a Közép-Európai Kulturális Intézet és hátul, az udvarban egy óvoda működik benne. (De ha azt mondom, itt volt a régi Csehszlovák Kultúra Boltja, sokan még jobban fogják tudni, miről beszéltem.)

Nem messze tőle, az út túloldalán, a mai Rákóczi út 4. szám alatt állt az a szomszédvár, ahonnét a Glück fiúk indultak: a Fehér Hattyú. Az ódon fogadó 1806-tól, más adatok szerint 1818-tól működött. Elsősorban a pesti vásárokra érkező kereskedők, lókupecek szálltak meg itt. Fénykorát az 1860-as években élte, miután – 1858-ban – Glück Károly lett a tulajdonosa. Kiváló gazdaként tisztelték, ötmázsás disznókat nevelt, és olcsó vendéglőjében pompásan lehetett étkezni. 1876-ban halt meg, az 1881-es címtárban özvegye, Glückné Langheinrich Anna Rozina mellett négy fiú is szerepel a Hattyú tulajdonosaként: Frigyes (1858−1931), Endre (1860−1884), Károly (?−1923) meg az Erhardt Johannról magyarított nevű Erős János (1864–1938).

Hogy? Langheinrich? Akkor most nézzünk csak át megint a Kerepesi út páratlan oldalára, pontosan a Hattyúval szemben ékeskedő házra. Mit látunk? Az ELTE egyik épületét, igen, azzal a szép kis Rákóczi-domborművel az erkély fölött. Vagyis jobban mondva: a valaha háromszintes, 72 szobás Pannonia Szállót, amelyet az 1865-ben leégett Arany Griff fogadó helyén 1867-ben építtetett Westermayer József, nem kisebb építőművésszel, mint Pán József. Hogy Westermayer vajon rokona volt-e Langheinrichéknek, rájuk hagyta vagy eladta nekik a házat, egyelőre nem tudom, annyi biztos, hogy 1873-ban a tulajdonos már Friedrich Langheinrich vendéglős. Tőle a fia, Langheinrich András szállodás (1819−1884) örökli, az ő halála után a húgára, Glücknére száll, s amikor 1912-ben, nyolcvanhat esztendősen Rozina nagymama is itt hagyja az árnyékvilágot, a fiaira marad. Akkor már csak hárman vannak.

A legújabb, 2010-es felújítást megelőző kutatás anyagában (Mányi Építészstúdió) az áll, hogy a háromemeletes, körfolyosós, romantikus stílusú lakóházat Glückék 1891-ben építtetik át szállodává Schubert építőmesterrel.

[Eredetileg] az utcai traktus földszintjén üzletek és raktárak voltak, a belső szabálytalan udvar kocsiszín és kocsmaudvar volt. Három lépcsőház szolgálta a közlekedést. […] [Az átépítő mester keze nyomán] az utcai szárny változatlan marad, az oldalszárnyakat háromemeletessé, a hátsó szárnyat pedig négyemeletessé építette át (itt lakott a család, a személyzet egy része, itt volt a mosoda). Az oldalszárnyak kibővítésével az udvart négyzetesre alakították, ide télikertet és éttermet helyeztek el, és üvegtetős vasszerkezettel fedték be. Az utcai és udvari szárnyak földszintjét szálló- és fogyasztóvendég-fogadásra teszik alkalmassá.”

Az átépítés tényét és mikéntjét nem vonom kétségbe, de a funkcióváltás (ha volt egyáltalán) jóval korábban megtörtént: a címtár alapján a házban már 1873-ban egészen biztosan a Pannonia szálló működött.

Leégett a Griff. Helyére felhúzták az emeletes Pannóniát. Mint valamennyi szálló földszintjén: itt is kávéház működött. Itt kávéztak reggelente, próba előtt, uzsonnáltak próbaszünetben, az emeleti étteremben ebédeztek próba után, és vacsoráltak előadást követően a szomszédos Pesti Magyar Színház nagytekintélyű tagjai. Színészbüfé nem volt. A Pannonia étterme és kávéháza szolgálta a célt annak idején. A kávéházban balra esett a Nemzeti tagjainak hosszúkás márvány törzsasztala. Foglaltat jelzett mindenkinek, kivéve a színház művészeit. Hazafiasságon ültek megnyílta idején a vendégek. Piros-fehér-zöld volt a kanapé. Háromszínűek a függönyök. Nemzeti nagyok képmásai körben a falakon. Országcímer. Természetesen: magyar. Két oldalról egy-egy angyal támogatásával. Honszeretetet sugárzott a berendezés a Pannóniában.”2

Itt, a szálloda teraszán működött minden esztendő virágvasárnapján a híres színészvásár: innen szerződtették az új társulati tagokat a vidéki színigazgatók.

És a forrásokból azt is tudjuk, hogy itt, a nagybátyja keze alatt kezdte tanulni a vendéglátás művészetét alig tízévesen a kis Glück Frigyes.

Iskoláiról, tanulmányútjairól nem tudunk részleteket, de annyit igen, hogy főreáliskolát végzett, majd hat évig külföldön tanult és dolgozott tovább, szállodás szakképesítését Svájcban és Németországban szerezte, és később is több külföldi úton ismerkedett a modern nyugati szállodaiparral. A német mellett franciául, olaszul és angolul is kitűnően beszélt. Járt Angliában, Olaszországban, Hollandiában, Amerikában, jó kapcsolatokat épített ki az ottani szállodásokkal.

Az 1880-as évek elején megnősül. Felesége, Helfenstein Amália (1861−1941) régi, híres pesti pékcsalád leánya. A házasságból két gyerek születik. 1884-ben egy kisfiú, aki Frigyes fiatalon elhunyt öccsének nevét kapja, de ez rossz ómennek bizonyul: a kis Endre tízévesen meghal egy nyaraláson Abbáziában; és 1887-ben egy kislány, Mária, családi becenevén Mici vagy Mica. (Glück kisebbik öccse, Erős is elveszít két apró gyereket, talán ez a sok családi gyerekhalál is oka, hogy Stadler is, a Glück fiúk is olyan szoros kapcsolatokat ápolnak gyerekkórházakkal és szegénygyermek-intézményekkel.)

Van itt egy csúnya, sötét folt a családtörténetben, de ha már benne vagyunk, mondjuk el ezt is. 1885-ben a Pannonia szálló éttermét bérlő Pelzmann Ferenc szép feleségének, Singhoffer Irmának kisfia születik. A kis Ferenc és Glück Mici együtt gyerekeskedik, mi sem természetesebb, mint hogy fölserdülve egymásba szeretnek. Semmi sem állhat a házasság útjába, 1909-ben annak rendje és módja szerint egybekelnek. Két év sem telik el, szörnyű tragédiától borzong egész Budapest: ifjabb Pelzmann Ferenc 1911. május 2-án Százhalombattán agyonlőtte magát. Huszonhat éves, boldog fiatal férj, komoly családi vagyonok várományosa, előtte az élet, hát vajon miért? A hivatalos magyarázat szerint apósa gyakran korholta, hogy nem áll helyt az üzletben, nem dolgozik úgy, ahogyan az a család minden férfi tagjától elvárható. Ebből lett volna annyira elege a gyenge idegzetű, érzékeny fiúnak, hogy egy sokadik veszekedés után végleg megfutamodjék a neki kijelölt munkás élettől? A nem hivatalos magyarázat ennél sokkal drámaibb. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum adattárában található följegyzés szerint (Gundel Imre készítette Ságodi Ferenc elmondása nyomán) azon a végzetes beszélgetésen Glück Frigyes bevallotta a fiúnak, hogy ő a vér szerinti apja, ilyenformán a féltestvérét vette feleségül… Hogy Irma, az egyetlen, aki biztosat tudhatott (ha egyáltalán), miért nem szólt már sokkal korábban, teljes rejtély. Mert ha Glück tudta volna, egészen biztosan megakadályozza ezt a házasságot.

A huszonnégy évesen megözvegyült Mici nem ment újra férjhez, pedig nyilván sokan vitték volna. Hetvenkét évet élt, 1959-ben hunyt el.

Térjünk vissza apjához. 1884-ben, amikor nagybátyjuk meghalt, a három fivérből Frigyesre hárult a Pannonia vezetése. (Károly a Hattyúban maradt, Erős pedig még csak húszéves volt, ekkora feladatot nem lehetett rábízni.) Hét év kellett, hogy belevágjon a már emlegetett nagy építkezésbe. Mint a Magyar Szalon újságírója később, 1898-ban lelkesedik: a törzsközönség, a „par excellence magyar gentry” és „az Erdély részi úri világ” igényeit akarta kiszolgálni, hogy a vendég ne rideg szállodának, de bizonyos tekintetben kedélyes otthonnak tekintse e szállót”. A gyönyörű építészeti kialakítás és belső berendezés mellett ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a bájos Glückné maga ült az étterem kasszájában, az első emeleti olvasóterem és könyvtár vendégei pedig kedvükre lapozgathatták a tulajdonos gasztronómiai tárgyú könyvgyűjteményének olyan ritkaságait, amilyenek a kortárs tudósító szerint „még a British Museum könyvtárában sem voltak”. És már nem kellett büdös légszesszel működő lámpák tompa fényénél vakoskodni: a Pannonia volt az első budapesti szálloda, ahol villany világított, a földszinti éttermet és kávéházat pedig télen központi gőzfűtés tartotta melegen. Kedvünk lenne elmerülni a részletekben, de az olvasó türelmének is van határa, ezért következzék csak egy kis részlet a korabeli méltatásokból.

A Hét folyóirat így írja le a vendéglői berendezést:

„…műtárgyaknak bevált bútoraival, szőnyegeivel és gobelinjeivel túltesz minden eddig látottakon…, maroquin pamlagok, székpárnák gyönyörű hímzései, a mennyezet nemes színlendülete, a buffet tükrében megduplázódó remekművű fayence óra és villámos lámpatartók, a drága kancsók, művészi faragásokkal és az egész karaktere mintha egy-egy nagy úri háznak egyéni ízlés szerint berendezett ebédlőjében volnának. Kínai vázák, bronzszobrok, festmények, tálcák, muzeális értékű pompás függönyök háza volt ez. Minden kályha külön műremeknek számított.”

Egy igazi üzletember mindig előretekint, és nem ül tétlenül a babérjain. 1894-ben Budapest már a közelgő millenniumi ünnepségek lázában égett. Szállodások egy csoportja 1,2 millió forint bejegyzett tőkével létrehozta a Royal Nagyszálloda Részvénytársaságot. Elnöke Glück Frigyes lett; testvére, Károly és a svájci születésű építésztervező, Ray Rezső is a bizottság tagja volt. Másfél év alatt felhúzták Budapest legnagyobb − öt telek egyesítésével keletkezett − grundjára Európa legnagyobb és legszebb szállodáját. 350 szoba, mind mahagónival bútorozva, 450 ágy, 100 szobához saját fürdőszoba, az emeletek közt gőzüzemű felvonók, minden emeleten városi telefon, a földszinten társalgó, tárgyalók, étterem, kávéház, fodrászat.

A hatalmas, világszínvonalon fölszerelt és működtetett konyha a Hársfa utcai oldalra került. Fölötte, az első emeleten volt a művészien kialakított bálterem, Vajda Zsigmond farsangi jeleneteket ábrázoló falfestményeivel. A 130 ezer akkori forint értékű ezüstneműt két rendőr vigyázta éjjel-nappal. A vendégekről pedig több mint 200 alkalmazott gondoskodott, például tolmácsok, akik városnézésre is elkísérték őket.

A megnyitó ünnepségre Cannes-ból érkezett egy vagon pálma és déligyümölcs. A szállodát egy ideig maga Glück vezette, de amikor már minden kifogástalanul ment, visszatért a Pannoniához.

Ennyi munka a legmagasabb körök elismerést is meghozta: 1899-ben megkapta a Ferenc József-rend kitüntetését. (Magyar királyi kormányfőtanácsos később, 1923-ban lett belőle.)

1900-ban Cholnoky Viktor a Krúdy műveiből ismert Üllői úti Arabs Szürke vendéglőben megalapította a Titánok asztaltársaságát. Rövid életű, bohém kompánia volt, mégis érdemes fölidézni, mert az alapító mellett nem akármilyen tagok sorakoznak:

Krúdy Gyula, Nemeskéry Kiss József, Kiss Gyula és Olty Antal újságíró kollégák, Bothmer Jenő főhadnagy és vívótanár, valamint Glück Frigyes vendéglős. Neki, a Pannónia Étterembe címzi levelét Krúdy 1901. április 29-én, amikor Bothmer és Olty lakásavató vacsorájának ételeit jelöli meg, különösen részletezve a magyaros töltött káposzta elkészítésének módját, de nem feledve a töpörtyűs, juhtúrós galuskát és a rummal leöntött csurgatott palacsintát sem.”3

Kiss József ilyenformán méltatta barátjuk érdemeit:
Jó a pezsgőd, jók a havannáid,
Amihez nyúlsz, mind arannyá válik,
S irigyed nincs – de barátod tenger,
Oh, Te aranyember!

1902-ben Glück, akit bízvást a magyar idegenforgalom „alapító atyái” közé is sorolhatunk, Budapestre hozta a világ szállodásainak első nemzetközi kongresszusát. A rendezvény óriási sikert aratott, és a szakmai elismerésen túl maradandó hozadéka is lett a város számára. A vendégeket megismertették Budapest összes nevezetességével. Az egyik napon a sváb-hegyi Eötvös-villában reggeliztek, majd fölvitték őket a János-hegyre az Erzsébet emlékkőhöz és a kilátóhoz. (Erzsébet királyné 1882-ben többször kirándult ide, és a turistaegyesület által emelt fatákolmányról is gyönyörködve nézett le a városra.)

A kilátótornyot már 1885-ben le akarták cserélni, képzelhető, milyen állapotban volt 1902-ben… A világ legnagyobb szállodáinak tulajdonosai reszkető inakkal másztak fel a rozoga, korhadt, ócska magaslesre, Glück pedig − előre megfontoltan vagy hirtelen felindulásból? − nyomban kihirdette: díszes emlékművet és egyben kilátót akar építeni a királyné tiszteletére itt, a város legmagasabb pontján. A kalandot túlélt külföldi szaktársak ujjongva üdvözölték az ötletet, és versengve járultak hozzá bőkezű pénzadományaikkal a pompás terv megvalósításához.

Ez az összeg persze nem lett elég, de Glück, aki egyébként nagy turista is volt, nem nyughatott. 1904 tavaszán az épp Budán tartózkodó Ferenc József hozzájárult, hogy Rákóczi hamvait hazahozzák Magyarországra. A főváros közgyűlése küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, hogy megköszönjék ezt a nemes gesztust. Glück is ott volt a tagok között, és ki is használta a ragyogó alkalmat. Fölállt, és felolvasta a szállodások ipartestületének határozatát, ilyeténképpen: szaktársai

a nemzetünk történetében páratlan királyi elhatározás fölötti örömüknek és soha el nem múló hálaérzetük jeléül és példaadásul a királyhűségre, az ország szívében, Budapesten, a János-hegy legmagasabb pontján, azon a helyen, a hol egykor csillagos estéken, harmatos reggeleken egy istenáldotta nagyasszony, nemzetünk védőangyala, istenben boldogult Erzsébet királynénk gyönyörködött Budapestünk egész nagyságában, eléje táruló szépségében, felépíttetik az Erzsébet királyné kilátó tornyot, hogy hatalmasan merész márványíveivel és büszkén a magasba törő kupolájával időtlen időkig tartó beszédes bizonyítéka legyen a hagyományos magyar királyhűségnek.”

Erre persze Ferenc József is kénytelen volt kinyitni a bukszáját, de nem vitte túlzásba, így végül a főváros pótolta ki az addig összegyűlt adományokat, méghozzá igen tetemes összeggel. 1910 szeptemberében aztán végre átadták a nagyközönségnek a Schulek Frigyes tervei szerint fölépült János-hegyi Erzsébet kilátót. Márványtábla hirdette az utókornak:

Ezt a kilátó tornyot Glück Frigyes budapesti polgár kezdeményezésére a Budapesti Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Ipartársulatának anyagi hozzájárulásával Erzsébet királyné emlékére építette Budapest Székesfőváros közössége, hogy megjelölje a helyet, ahonnan Magyarország drága Nagyasszonya oly szívesen és oly gyakorta gyönyörködött a csodás természet szemei elé táruló fölséges látványában.”

A kilátóhoz vezető erdei utat a főváros 1931-ben, az ötletgazda halálakor nevezte el Glück Frigyes sétaútnak. (A közelmúltig ez volt az egyetlen közterület Budapesten, amelyik vendéglátó szakember nevét viselte, nemrég csatlakozott hozzá a Gundel Károly út a Városligetben.) S ha már a csúcsoknál tartunk: kevésbé köztudott, hogy – 1929-re – Glück harcolta ki a Gugger-hegyi Árpád-kilátó létrehozását is: legalább még egy olyan helyet akart, ahonnan a vendégek megcsodálhatják szeretett városának gyönyörű panorámáját.

1906-ban csakugyan hazahozták Rodostóból II. Rákóczi Ferenc hamvait. Glück huszonnyolc esztendős kora óta városatya volt: a legtöbb adót fizető 1200 budapesti, úgynevezett virilis polgár egyike. (Az évek során a főváros pénzügyi, közoktatásügyi, közélelmezési és képzőművészeti bizottságaiban működött, olykor egyszerre többen is.) Részt vett a vitában, amely a menet útvonaláról folyt, és sikerült elérnie, hogy válasszák a hosszabb utat a Keletiből a Nyugatiba, vagyis haladjanak el a Kerepesi úton a Pannonia előtt, mielőtt a Kiskörútra kanyarodnának. (Ekkor kapta meg a Kerepesi út belső szakasza Rákóczi, a folytatása pedig Thököly nevét.) Glück ebből az alkalomból emléktáblát helyezett szállodája homlokzatára. Ma is olvasható:

1676. március 27. − 1735. április 8. Hazajöveteled 1906. október 28-án diadalut volt, melynek emlékét őrzi a Rákóczi-ut. Hirdesse e tábla hűséges néped háláját és reményét.”

A középütt látható domborművet Horvay János szobrászművész készítette 1927-ben, Mányoki Ádám Rákócziról festett arcképe alapján.

Hősünk könyvgyűjteményét már emlegettük, művészetszeretete szállodáiban is világosan megmutatkozott, de iparművészeti és festménygyűjteményét még nem hoztuk szóba. Pedig nagyon sokat költött rá, és értő szemmel válogatott: kincsei között középkori arany evőeszközök, 13–17. századi serlegek, billikomok és 17. századi holland festmények is sorakoztak. Az Iparművészeti Múzeum 1908-ban rendezett egy „amateur” kiállítást a korabeli gyűjtők anyagából. A látottakon föllelkesülve a nézők és a kiállítók közül is sokan adtak vagy eladtak tárgyakat a múzeumnak, köztük Glück is, aki ekkor ajándékozta oda kulcs-, majd hamarosan evőeszköz-gyűjteményét is. Nagy álma volt egy vendéglátás-történeti múzeum megalapítása, de belátta, hogy erre a közeljövőben nem lesz mód. (Nem is valósult meg, csak 1966-ban, de hagyatékának szétszóródott darabjai sajnos aligha kerülnek valaha is újra együvé.)

1911-ben megkapta a szakmától a lehető legnagyobb megbecsülést: ő követte Gundel Jánost az ipartársulat elnöki székében. (Amikor idős korában leköszön, örökös díszelnökké választják.)

1913-ban kitalálta, hogy a vendéglősöknek kötelességük „leróni a kegyelet és hála adóját” Petőfi édesapjának, „a jó öreg korcsmárosnak” sírjánál. A szaktársak első szóra rábólintottak, szép érckoszorút csináltattak, 1913. március 15-én felsorakoztak a Kerepesi úti temetőben, ahol Glück beszédet tartott, majd a koszorút a sírra erősítették, ma is ott ékeskedik. A Vendéglősök Szövetsége az eseményre gazdagon illusztrált, díszes albumot is kiadott, a Petőfi Társaság tagjai írtak bele tisztelgő sorokat.

A Szállodások Ipartestületénél maradt valami kis pénz a János-hegyi toronyépítésből. Nem sok, de arra − némi kiegészítéssel – elég volt, hogy az 1926. évi újabb nemzetközi szállodáskongresszus örömére, persze Glück javaslatára, készüljön a Vajdahunyadvárhoz a mai Kacsóh Pongrác út felől bevezető rozoga fahíd helyett egy szép, oroszlános kőhíd. (Voltak még jócskán ötletei, például a pesti rakpart rendezése, a víz fölé nyúló kilátóterasszal, de azokra már nem maradt ideje.)

1927-ben ismét felújította és bővítette a Pannoniát: a vendégszobák számát 115-re növelte, új fürdőszobákat alakított ki, immár az összes szobába, sőt a folyosókra és a mellékhelyiségekbe is bevezette a központi melegvíz-fűtést, minden csapból hideg-meleg víz folyt. Az udvar fölé nyitható üvegtetőt csináltatott, így hatalmas télikert lett belőle, amelyet étteremnek használt.

1930-ra fölépül Pécelen a Szállodások és Vendéglősök Otthona: a munkában megrokkant, családtalan, elszegényedett kollégák menedéke. Ki találta ki? Ki szedte össze rá a pénzt? Na, ki?

Mindeközben − évek óta − a fiatalkorúak budapesti felügyelő hatóságának tagja, a Háztartási iskola, az Országos Gyermekvédő Egyesület és a Stefánia Szegénygyermek-kórház Egyesület alelnöke, a VIII. kerületi Általános Közjótékonysági Egyesület elnöke (van foglalkoztatójuk, népkonyhájuk, „diákasztaluk” és gyermekétkeztetőjük); a pincérszakiskola elnöke, számtalan egyesület díszelnöke. Támogatja a pesti színitanodát (két-három rászoruló színinövendék rendszeres ingyenebédet kap a Nemzeti Színházzal szomszédos Pannoniában), kisebb-nagyobb összegeket adományoz az építők és műszaki rajzolók báljára, a szatmári árvízkárosultaknak, a Szamaritánus Egyesületnek, a Párbajellenes Ligának, az Államrendőrség Nyugdíjintézete Segélyegyletének, a Magyar Szakácsok Körének. „Egy darabja a régi Magyarországnak − írta róla 1928-ban Gellért Lajos −, hiszen a Pannónia a régi Magyarország szállodája. Műkincsei muzeálisak, általában Glück Frigyes is múzeumba való, olyan szíve van. De sok művész köszönheti fiatal évei ebédjeit ennek az embernek!” Múzeumba való? Hát majdnem. De csak majdnem. Mert kortársai szerint „mindent áthozott a múlt századból, ami abban jó volt, és otthagyott minden feledésre méltót”. Irodájában Deák Ferenc arcképe lógott.

1931. május 15-én éjjel halt meg, mosollyal az arcán. Koporsóját az Országos Képzőművészeti Társulat hálája és tisztelete jeléül Munkácsy Mihály leplével borította le. A főpolgármester mondott gyászbeszédet. Pályatársa, Gundel Károly így búcsúztatta:

Nem győzöm felsorolni minden érdemét, minden erényét, de Odafönt az Égi Bíró tudja, ki volt Ő, s mit cselekedett idelenn a földön… Konzervatizmusa, a hagyományokhoz való ragaszkodása dacára, haladó és modern volt úgy iparában, mint egyebekben is. Mint ifjú, megrendezte az 1885-ös Országos Kiállítás keretében a vendégiparok pavilonját, és bemutatta – ezzel aratva életének első nagy sikerét – akkor, mikor nálunk ilyesmiről még senki nem álmodott: az első felvonót és az első gáztűzhelyet. Megírta, nem sokkal ezután testi-lelki barátjával, Stadler Károlyunkkal az »Ínyesmesterség könyvét«, melyben utat mutatott az akkor még németes pesti vendéglői étlap megmagyarosítására, s a magyar műszavaknak egész seregét alkotta meg, melyek azóta régen közhasználatúak lettek. De legjobb bizonyítékát szakmabeli kiválóságának maga az ősi Pannónia adja és őrzi!

Mesterségének, melyet művészi magasságokba emelt, valóságos mestere, valóságos művésze volt; poétája, álmodozója és tudósa a fehér asztal nemes örömeinek, poézisének és tudományának; példaképe a vendégszerető magyar úrnak, ideálja a magyar fogadósnak!”

Voltaképpen itt kellene abbahagyni, de sajnos van tovább. A Pannonia igazgatói irodájához 1938-ig nem nyúlt senki. Az alkalmazottak dolgoztak, ahogy tanulták, olajozottan, fegyelmezetten, özv. ifj. Pelzmann-né Glück Mici keze alatt. Ő 1941-ben még belevágott egy kisebb építkezésbe. Aztán jött a háború, 1947-ben pedig elvettek tőle mindent, az utolsó szögig.

Jegyzetek

1 http://www.mkvm.hu/webtarlat/VVB/targy.php?lelt=DA_74_1620&vi=1_04
2 Molnár Gál Péter, Pannónia Szálló, http://www.nol.hu/archivum/archiv-502301
3 http://bfl.archivportal.hu/id-465-frater_zoltan_szecesszios_emberek.html

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben