×

Kenyeres Zoltán: Pár percesek – fogalmak, könyvek, kortársak

Sipos Lajos

2013 // 11
Többrétegű Kenyeres Zoltán könyve, mely a Vigíliában megjelent írásait tartalmazza. A legkülső héját a megszabott terjedelmű recenziók adják, másfél-két flekkes írások („pár percesek”). A kötet belső részét hosszabb tanulmányok, köszöntő szövegek, a Finta Gáborral és Szénási Zoltánnal folytatott beszélgetése jelentik.

A rövid és hosszabb terjedelmű írásokat összekapcsolja a szerző elegáns szövegformálása, a művek szépirodalmi hangoltsága, az empirikus irodalmi tények hátterében felvillantott kultúra- és irodalomtudományi fogalmi utalások sokassága. Meg összekapcsolja a szerző szemléleti pozíciója és emberi valóságában való jelenléte. Az elsőt jelzi, hogy bármiről is ír, legalább jelzésekben ott van az ismertetett szerző pályája vagy a műfaj elő- és utótörténete, a probléma eszme- és műfajtörténeti érintkezése a világkultúrával, mindenekelőtt azok a párhuzamok és eltérések, melyek az adott ügyet a 20. századhoz, a klasszikus, a késő, és a posztmodern magyar irodalomhoz kötik. Rimay János Balassi-epicédiuma kapcsán például idézi a 16. századi költő utolsó szavait mint a kelet-közép-európai történelem „csodálatosan feszes, tömör összefoglalását”: „Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem […]”. A bibliafordítá­sokról szólva felemlegeti, miként jöttek létre a középkor végén Európa kulturális-szellemi értelemben felfogott nemzetei, miként született meg a nemzet fogalma, hogyan ment át ez a fogalom „a történelem kohóján”, s miként „tölti meg a szót máig”. Szemere Bertalan Politikai jellemrajzok című műve kapcsán nemcsak a szerző éles elméjéről, jogérzékéről, munkabírásáról, határozott egyéniségéről ír, de a sze­merei Szemerék sorában felemleget mindenkit, akinek kapcsolata volt a magyar irodalommal, köztük azt a Szemere Miklóst, aki lótenyésztő volt, vívókört alapított, céllövő versenyeket rendezett, s akinek alakját Krúdy idézte föl. A győri Műhely szürrealizmust összefoglaló különszámát bemutatva pedig arra utal, hogy a magyar irodalomtudományban eddig kevésbé figyeltek föl „a szürrealizmusnak a dadaizmushoz közel álló jellegzetességeire”, a „játékos kedvre és humorra”.

Kenyeres Zoltán a szemléleti pozíció változatlansága mellett egy-egy személyes emléktöredékkel is hitelesíti a leírtakat. A Londonban élt Siklós István válogatott műveiről szólva például felemlegeti, miként vette pártfogásba az 1960-as évek végén az akkor már BBC-munkatárs őt, a soványpénzű ösztöndíjast, aki Márai Sándor Föld, föld! című könyvét szerette volna hazahozni. „Már utaztam haza – írja Kenyeres Zoltán –, amikor utolsó este polcához lépett, és saját példányát adta oda. »Ne haragudj – mondta –, bizonyára zavarni fognak a jegyzeteim.« Csak itthon nyitottam ki a kötetet, s akkor láttam, hogy a lapok margója csakugyan sűrűn tele van írva: szanszkrit betűkkel.” Az 1993-ban megjelent Prágai Tükör című folyóirat első számáról így indítja írását: „Néhány évvel ezelőtt szemináriumi óráimon ült egy sudár, finom arcú, szép lány, Lucie Szymonovská, aki a lehető legtökéletesebben megtanult magyarul, és megismerte irodalmunkat és történelmünket. Amikor elvégezte az egyetemet, visszatért Prágába, s most főszerkesztője lett egy induló magyar nyelvű negyedéves lapnak. Ez a Prágai Tükör.” A személyesre fordított hang azonban sohasem nyomja el a nemzet- vagy irodalomtörténeti szempontból fontos tényt. Siklós István esetében azt, hogy a Párizsi Magyar Műhely vonzásában költővé váló miként „simította egybe” a magyar neoavantgárd törekvéseit és a klasszikus magyar költői hagyományt. A Prágai Tükröt bemutatva pedig azt a cseh szerzőt, aki külön kitért arra, milyen veszélyeket rejteget „az éretlen szlovák és számító cseh politika [ha Bős ügyében] minden terhet Magyarországra hárít […]”.

A recenziók utalásai sejtetik, a kötet végén olvasható emlékezések és vallomások rögzítik, a tanulmányok jelzik: Kenyeres Zoltán bármiről is gondolkozik, egy Nyugat-monográfia megírására készül. Ebben a könyvben nem tartalomismertetést kíván adni, ahogyan azt annak idején Gellért Oszkár tette. A „különböző rovatok évtizedes folytonosságát, egymásra vonatkoztatható jellegzetességeit” szeretné bemutatni. A „pár percesekben” is felvillan gondolkodásának Nyugat-központúsága. Bunder-Todorov Ilona Ivan Meštrović című könyvét recen­zálva megjegyzi: a horvát szobrász abban az esztendőben született, amelyben nálunk Babits Mihály, s egyiküket „sem érintette meg az avantgárd kí­sérletező szelleme”. Juhász Gyula A Tápai Krisztus című gyűjteménye kapcsán kitér a Nyugat első nemzedékének költészetében az istenhiány és egy új, modern hitkeresés problémájára. Devecseri című ismertetésében egy gyűjteményes kötet kapcsán a harmadik nemzedék tagjai közül több, méltatlanul fakuló emlékéről meditál. A hosszabb tanulmányokban a Nyugat értékszemlélete, a folyóiratról írandó monográfia körvonalai határozottabban jelentkeznek. Az Írástudók? című „majdnem pár perces”, a cím sugalma szerint Julien Benda La trahison des clers című 1927-es könyvéről és az erről 1928-ban készült Babits-tanulmányról értekezik. Kenyeres Zoltán interpretációjában azonban sokkal általánosabb problémáról van szó. A szerző egybeveti az Ószövetség görög szövegét, a latin nyelvű Újszövetséget, a Vulgatát, az Újszövetség angol fordítását, a „kis Larousse-t”, a magyar írás szó történetét a Jókai kódextől napjainkig. Értelmezi a különböző nyelvi változatokat, az egyes formákban megjelenő kivé­telezettség tudatát, e tudat lehetőségét. A nyelvek kontextuális közösségében sokkal tágabbra húzza a szó holdudvarát, az eredetihez és a magyarhoz viszonyított jelentésváltozását. Nem megy azonban tovább ezen a ponton. Gondolatmenetének iránya ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi, véleménye szerint senki sem pozicionálhatja magát „a felelősség felelősei” helyzetben. A Nyugat történetében is mindenkinek felelősnek lennie.

A Nyugat históriájában bizonyára fontos fejezet lesz Kassák, a magyar avantgárd és a folyóirat kapcsolata. Ha Szabó Dezső vagy A Tett és a MA felől nézi valaki ezt a viszonyt, beleértve a Nyolcak néhány tagjának és Lukács Györgynek, de magának Kassáknak is változó véleményét, mindenképpen más eredményre jut, mintha az 1912-re pozícióját megerősítő Nyugat felől szemléli az irodalmat, amikor Ignotus, Osvát, Ady, Babits és mások folyóirata oppozícióba került az Új Időkkel, A Héttel és a Renaissance-szal is. Kenyeres Zoltán a Misilló királysága című Kassák-regényről írva nem innen vagy onnan tekinti a kapcsolattörténetet. Megidézi a Zsilip utca és Árbóc utca tájékán volt szoba-konyhás lakást, az ott szorongó „muttert”, három lánytestvérét, barátnőket, barátokat, gyerekeket, a verset bárhol írni tudó magamagát és a fülét vattával bedugó szerzőt, aki a nyugalmat igénylő prózát csak ebben a viszonylagos csendben tudja írni. Az Osvát elutasításában megjelenő gesztust, melyet Kassák az Egy ember életében részletezőbben tárgyal, Kenyeres Zoltán az életmű és a történeti folyamat egésze felől szemléli. A Misilló királyságát az elbeszélt események egymásutániságában és „belső szövegkörnyezeti” övezetben tárgyalja. Visszaállítja a már-már elfeledett szöveget a recepciótörténetbe, mérlegeli Németh Andor és Komlós Aladár egykori véleményét. Ebben az interpretációban nem az lett a fő kérdés, hogy a Nyugathoz tartozik-e az ott 1916-ban megjelent mű, netán a magyar naturalista regények közé vagy a kassáki avantgárd áramába. Az egyetemes magyar irodalom, a premodern magyar próza egyike ez az alkotás, érvel a szerző, „a magyar regény korszerűsödésének egyik különleges remeke”. Kádár Endre Balalajka című művéről írott tanulmánya egy reménybeli Nyugat-monográfiára gondolva más szempontból érdemel figyelmet. Az a kérdés is ott van a nagy apparátust mozgósító írás hátterében, mi legyen a maga korában valamiért fontos művel és szerzőjével, ha mindkettő időközben kikerült a magyar irodalmi gondolkodásból. Az 1918-ban a Nyugatban folytatásokban közölt, 1919-ben könyv alakban is megjelent Balalajka ugyanis a maga korában éppúgy legendás volt, mint Hemingway A folyón át a fák közé vagy Zilahy Lajos Két fogoly című alkotása. Ennek a története is az első világháború idején játszódik, Franciaországban és Svájcban, a férfi főszereplő orosz emigráns katonatiszt, tehát beépül a történetbe a társadalmi megújhodás kérdése éppúgy, mint a mensevik–bolsevik ellentét. Itt is, ott is nemzetközi társaság veszi körül a hősöket, az „ügy” Európa ügye is már. Ebben az összefüggésben sok empirikus tény olvasható a könyvben a háborúról, az 1905 után Európát elárasztó orosz menekültekről, arról a kettősségről, amelyik Oroszországhoz a szépséget és a kultúrát kapcsolja, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij hazáját látja benne, meg amelyik az Európát fenyegető despotikus birodalmat. Egy ilyen szerzőt ki lehet írni a magyar irodalomból, ha a főmű nem bizonyul elég erőteljesnek „az esztétikai maradandóság szigorú mércéjén”. A Nyugat történetéből azonban semmiképpen nem hagyható ki. Ez utóbbi könyv nem lesz tehát azonos a korszakról szóló irodalomtörténeti összefoglalók egyre szűkebb kor­puszával. Érdekesebb, teljesebb, hitelesebb lesz azoknál.

A Pár percesek – fogalmak, könyvek, kortársak egyes darabjaiban is érdekes és fontos munka. A szer­ző imponálóan egységes kötetbe fűzi a recenziók tárgyát jelentő Suetoniust és Heller Ágnest, Adornót és Kölcseyt, Czesław Miłoszt és Arany Jánost, Georg Cristoph Lichtenberget és Nemes Nagy Ágnest. S mind­­ezenközben körvonalaz egy ezután elkészülő munkát. (Savaria University Press, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben