×

Kántor Péter: Köztünk maradjon

Gábor Sámuel

2013 // 11
„Ha mindenki számolja a napokat – én nem.” Ezzel az outsiderséget is deklaráló mondattal kezdődik Kántor Péter új verseskötete, a Köztünk maradjon. Pontosabban nem is a kötet maga, hanem fülszövegként közölt kísérőverse, a Közben. A „fülvers” magáról a kötetről szól, annak margójára íródott – talán nem véletlen a néhány sorral alább szereplő „meredek út” szókapcsolat sem, melyről az embernek Radnóti margó-verse, A „Meredek út” egyik példányára is eszébe juthat. A 4 × 5 + 1 soros bevezető vers több, Kántor költészetéből ismerős témát megszólaltat: a Duna vagy a „hétfő–kedd–szerda” az – időközben már nem „45 éves”, hanem „hatvanon túli” – „folyami költő” fontos toposzai. S ismerős az a rezignáció (álrezignáció) is, amellyel a lírai én a napok számolgatásáról lemond: „úgyse lehet megállítani őket, talán nem is kell”. A második versszak az első mondat antitézisét szolgáltatja: „Ha senki nem számolja a napokat – én igen”, majd a harmadik versszakban a lírai én némi külső biztatásra túllép e kialakult paradoxonon, mikor a szemünk láttára költővé válik: „Még valaki más azt mondta: Írj róla! Írd meg.” Az idő múlásának veszteségként való megélése az írásban, a kötetben oldódik föl, a versek a napokat számláló strigulákként is értelmeződnek.

A fülvers negyedik, immár kifejezetten erről a kötetről szóló versszaka végül egy inkább szemlélődő, mint tevékeny költői ént, s egy mint a Duna, olyan lassan csordogáló költő-életformát fest föl a versek hátteréül: „Csak szép sorjában. Ahogy jön. / Közben volt az a remek túrógombóc, / és volt egy padunk a Honvéd téren, / és két gólya meg egy varjú a kertben, / meg a Kőrös nevű hajó, meg egy meredek út. // És közben összeállt ez a kötet is. Köztünk maradjon.”

A kötet e fülszöveg szerint csak úgy „összeállt”, de persze semmi sem előzmény nélküli benne. A ver­sek szerves folytatását képezik Kántor Péter költészetének, melynek 2009-ben Megtanulni élni címen reprezentatív válogatása is megjelent. E könyv az első, 1976-os Kavicstól a 2008-as Trója variációkig született minden kötetből szemezgetett, majd (ahogy 1994-ben az előző gyűjteményes kötet, a Mentafű is) egy maroknyi új verssel (Új versek 2007–2009) zárult. Alapvetően az akkori „új versek” alkotják most a 2012-es Köztünk maradjon első, a nyitó versről Lapozgató névre keresztelt ciklusát, melyet aztán A kávéházban, A könyvespolc előtt, a Háromkirályok, a Levél Anyámnak és a Vízjelek könyv formában eddig publikálatlan versei követnek. E cikluscímek önmagukban találóak is lehetnének, amennyiben – talán a „kávéház” kivételével, melyet annak elle­nére, hogy van a kötetben egy ilyen című, valóban kávéházi jelenetet leíró vers, egyáltalán nem neveznék erre a költészetre jellemző szónak, inkább egyfajta, Kántortól sok szempontból távol álló nyugatos költészetet idéz – a kötet fontos, bár a Levél anyámnak kivételével nem kiemelten fontos témáit emelik ki. A ciklusok belső kohéziója azonban igen gyen­gének mutatkozik, a versek jó része szinte eset­legesen kerül az adott ciklus adott helyére. A cik­lusszerkezet ettől mesterkéltnek hat, a versek e tagolás nélkül, akár csak úgy „ömlesztve” is sokkal természetesebben kapcsolódnának egymáshoz. A természetesség pedig e versek esetében egyáltalán nem mellékes szempont, amennyiben Kántornál a hagyományos versretorika leépítését éppen az őszinteség, a „lírai hitel” mindenáron való megőrzése látszik indokolni: a tiszta rím- és ritmusképletek nem valamilyen avantgardista törekvés okán szorulnak a háttérbe, sokkal inkább azért, hogy a költészeti tradíció folytatása még véletlenül se váljon eszképizmussá, ne eredményezzen „az élettől” való eltávolodást. A közvetlenség érzetét a forma szintjén a versek élőbeszédet imitáló szóhasználata, meg-megdöccenő ritmus- és mondatszerkezetei keltik fel, a ciklusépítés viszont ezt sem erőteljes struktúrával ellenpontozni, sem magától értetődőségével megerősíteni nem tudja.

Ami e ciklusba rendezésnek szerintem mégis némi értelmet ad, az egyetlen cikluson kívüli vers, a felütésként a kötet élén álló Csak ami kell. Az első vers az utána következő ciklusoknak köszönhetően kerül többszörösen kiemelt pozícióba, s válik a kötet egyik legerősebb költeményévé. Ez az egyetlen, egyszerre reális és absztrakt pillanatkép a zsákját pakoló „lírai ő”-ről, a Kántor-versek talán legjellemzőbb költői personájának félig kívülről, félig belülről hangzó jellemzése, s a fülszövegként közölt Közben­nel szemben immár nem a kész művet értelmezve, hanem a kötet lapjain megelevenedő és szinte végig játékban lévő költői ént bemutatva nyit utat az utána következő versekhez.

A Csak ami kell főalakja s egyúttal központi metaforája egy zsák. (Volt már a 2002-es Lóstaféta kötetben is egy Egy zsák című, mondókaszerű költemény, s különböző zsákok időről időre felbukkannak a Köztünk maradjon további verseiben is.) Eleinte úgy tűnik, hagyományos textilzsákról van szó, szinte magunk előtt láthatjuk, ahogy a vers hőse hátára vetve hurcolja: „Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / amit cipel”. Később a kép modernizálódik, a zsák hátizsákká alakul, az archetipikus paraszti létet fokozatosan a bicskát csak egy-egy kirándulás kedvéért magánál tartó értelmiségi modern, városi élethelyzete írja felül (a zsákban a bicska és a telefon mellett egy könyv is lapul). A vers alapvető dilemmája: kipakolni vagy nem kipakolni (ez részben összecseng a fülvers számolni–nem számolni kérdéskörével is). A pakolás, s vele együtt a kint a zsákból–bent a zsákban oppozíció két tagja azonban különböző jelentések közt oszcillál, a második sor felszólítására: „Pakold ki, ami nem kell!” csattanóként az utolsó két sor ellentétes megközelítése felel: „Csak ami kell, csak azt! – / azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen.” Valamely tárgy kivétele a zsákból egyfelől ennek (aktuális) elvesztését, másfelől biztos helyen való (örök?) megőrződését jelenti.

A válogatást a zsák által rejtett kincsek szám­ba­vehetetlensége nehezíti, s a pakolás mint egzisztenciális feladat alapvető problematikussága is a zsáktartalmak sokféleségéből és áttekinthetetlenségéből fakad. „Nem tudta pontosan, mi van a zsákban […] Kártyák és kulcsok, cigaretta, bicska, / s tárgyak, amik többek, mint tárgyak – / egy gesztenye, egy könyv, egy füzet, egy toll, / emlék-kavics, testetlen árnyak. […] Nem tudta pontosan, mi van a zsákban, / s ha mindent kiborítana, hogy lássa egyben, / akkor se tudná.” A zsák az életélmények összességének feneketlen gyűjtőhelyévé válik, melyben az élmények egyfelől egytől egyig megragadnak, elraktározódnak, másfelől folyamatosan kopnak ki és vesznek el. A megtartható vagy kipakolható tárgyak mibenléte és a válogatási szempontok egyaránt annyira kérdésesek, hogy „kipakolás” és „megőrzés” közt választani szinte lehetetlen.

Ebből a bizonytalanságból, illetve a bizonytalanság belátásából levezethető a Kántor Péter-i vers-ego „kifelé passzív, befelé aktív” stratégiája is: a világhoz való viszony elvi tisztázhatatlansága az, ami a személyes preferenciáknak teret nyit, a normatív igazságról való eredendő lemondás, ami a lírai ént morális érzékkel bíró, de annak felelősségétől el nem nyomott szubjektumként engedi létezni saját világában. Persze ez az én, aki a nyitó versben egy metaforizált hétköznapi szituáción keresztül mintegy a maga „létbe vetettségében” jelenik meg, a legtöbb versben konkrét problémákkal, konkrét szituációkkal szembesül.

Ha a Kántor Péter költészetében érzékelhető imma­nens szerző legteljesebb önkifejezésének a Megta­nulni élni sorozatot tekintjük (amire akár e versek komoly, mondhatni, „létösszegző” hangütése, akár kivételes, tízévenkénti megjelentetése, akár a 2009-es összegyűjtött versek címeként való szerepeltetése kellő alapot szolgáltat), akkor az új kötetben szereplő, de 2010-ben íródott Megtanulni élni – III. szignifikáns elmozdulást mutat e konstruált szerzői én önértékelésében és világhoz való viszonyában. A 2010-es Megtanulni élni fő kérdése ugyanis már nem az, hogyan kell megtanulni élni, hanem hogy egyáltalán meg lehet és meg kell-e tanulni. Az 1990-es versben ezt olvastuk: „Most […] már nem halogathatom tovább, / most már igazán meg kell tanulnom élni, / hát nem?”, s ugyanez maradt a kérdés tíz évvel később is. Nyilvánvaló, hogy másodjára a kérdés már nem ugyanúgy cseng, mint annak idején: a 2001-es vers maga előtt tudja az előző, most kudarcosnak nyilvánított nekiveselkedést. A má­sodik évtized során azonban maga a kérdés változott, keseredett meg: „Most, hogy betöltöttem a hatvanat, / nem késő-e már nekem megtanulni élni?”, „Nem késő-e már? Nem késő-e már / újra átúszni a Dunát és partot érni?”, „De ha mégis elveszíteném (a hidegvéremet), / meg a humorérzékem maradékát, / hálnak az utcán, koldus kéreget, […] marad-e még esélyem megtanulni élni? / Volt-e valaha egy fikarcnyi is?” Az „élni tanulás” programja most visszamenőleg is illúziónak, megvalósíthatatlannak tűnik, s ennek oka nem csak az, hogy bizonyos földi javak azóta elvesztek (a „régi yukka pálma” már 2001-re „elrohadt”), nem csak az, hogy a természeti katasztrófák mintha megsokasodtak volna (áradás, cunami, vulkán), s nem is csak a beköszöntő öregkor („hatvanon túl…”). A baj mélyebben keresendő: eltűnt minden, ami a „külső”, s ami a „belső” világ lényege volt. Nincs már szerelem („… újra konflisba ülhet egy hölgy egy úrral. / Vagy azt már soha többé, soha már?”), nincs már látható cél („az ember azt se tudja, mit akar”, „Hol az a Déli-sark, Scott kapitány?”). Kiszolgáltatottság és értékválság van: „kifordult szemmel próbálnak igézni”, „ami szégyen volt, nem szégyen megint”. Nincs meg a kis dolgok öröme, nincs meg a biztonságérzet és az önrendelkezés minimuma, nincs közösség, amellyel azonosulni lehetne. Az élet ebben a világban szabaduló­művészetté válik: „…mint a szaba­duló­művész Houdini, / aki a rávert láncot, mint egy bizsut levette…” A három Megtanulni élni saját költői tükrében az ország és benne az egyén sorsát is mutatja a rendszerváltástól napjainkig: az út a szabadsággal járó elszalasztott lehetőségtől (1990: „megszűnt a két világrendszer csatája, / ledőltek a falak, / kinyíltak a kapuk, s tapsolhatunk, / hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk”) az újjá­éledő nem-szabadságon át (2001: „a ledőlt falak helyén felépültek az újak, a frissen mázolt jelekkel, / a szép rácsos kapukkal, / s tapsolhatunk, / hurrá, sikerült feltámasztani a múltat”) a magánszféra határainak eltörléséhez, a külvilág zsarnokságához vezetett, ahol a közállapotok állandóan fel akarják őrölni, be akarják darálni az egyént (2010).

S mindazok a versek, amelyek legalább fél arcukkal kifelé, a világ felé fordulnak (elsősorban a Megtanulni élni – III., a Megszokod…, az Öregember a térről, az In memoriam Tatárszentgyörgy 2009.), hasonlóképp keserűséggel vannak tele. De nem minden versre jellemző ez a fajta kifelé tekintés. Sőt, talán a legtöbbre nem. Sok korábbi vershez hasonlóan (Gulácsy, Watteau, később Boudin, Jég-öröm stb.) festményeket elevenít meg – hol a modell, hol a festő, hol a néző szemszögéből szólva – a négy Lucian Freud-vers (A Lucian Freud-albumból I., II., III., IV.) s a Brueghel-festményre írt Fölmenetel a kálvá­riára. Az anya halálát dolgozza fel a Mintha egy kendő lobogna, a Téli és nyári utazások, a Levél anyámnak és a Köztünk maradjon. Miniatűröket fűz össze pszeudo-­életfilozófiává a töredékekből építkező két nagy József Attila-versre, az Eszméletre és a Medáliákra hajazó Vízjelek. A 20. század történelmét idézi egyszerre privát és kollektív nézőpontból a Lapozgató, a Lópokróc, a Hetvenes évek, a Két háború közt, a Szél sikálja. Gyakori versszituáció a beszélgetés. Ilyen­kor sokszor egyáltalán nem vagy többféleképp is azonosítható, kivel folyik a társalgás: az egyes szám második személyű megszólalások alanya és a címzettje egyaránt ingadozik. A megszólított gyakran egyszerre a lírai alany és a potenciális olvasó (például: Egy ház); az Allen Ginsberg Kaddisát és az ott megjelenő anya-problematikát is felidéző Köztünk maradjon-ban mintha néha a fiút, néha a szülőket, néha a szülőket idéző fiú hangját hallanánk; a Beszéljük ezt meg esetében pedig csak az – épp ezért csattanóként ható – utolsó szóból derül ki, hogy az aktuális „tárgyalópartner” maga az Úr (van persze előzménye ennek is, például a Lóstaféta kötetben megjelent remek Isten-vers, a Jelentéstétel, vagy allúzió szintjén Petritől Az ilyen fontos beszélgetések).

Személyes kedvencem a kötetből a Szerelmes triptichon, melynek három versében három kü­lönböző szerelmes férfihangot hallunk. Az első Rettenthetetlen ólomkatonaként szól kedveséhez („Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban / gyors léptekkel közeledsz messziről: / mint karcsú vitorlás tükörsima vizen.”): az Andersen-mese bravúrosan szövődik össze egy hétköznapi párkapcsolattal és annak problémáival (késések, félrelépések). A második férfihang egy egészen konkrét jelenetet, egy, a Nagymező utcán hangversenyre siető, civódó párt ír le kedvesének külső, de közeli nézőpontból, s az idegen párban hol szappanoperát lát („Egy szappanoperából ismerősek: / huszadik rész, koraesti idill”), hol a nőt és saját magát ismeri fel („de hisz ezek mi vagyunk: / ott mész a túloldalon, és emitt én…”). A harmadik hang végül egy tévéfilmet néző kedveshez szól, hozzá intézett szavaiban film és valóság viszonya problematizálódik: „Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten […] A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől. / Mi közünk hozzá?”

A Triptichon témája a párkapcsolatok hasonlósága, a mesékben megírt és szappanoperákban ábrázolt szerelmek közhelyessége, s mégis örök érvénye. A három vers egy-egy variáció erre a témára: a meseszereplővel azonosuló, szerelmét balett-táncosnőnek látó hős esetében az azonosulás problémátlan, a férfi a legnagyobb természetességgel veszi fel a mesebeli ólomkatona szerepét. A Nagymező utcán sétáló párt figyelő második férfi egy idegen párról a szappanoperára asszociál, majd ráébred, hogy saját magukat látja: idegenség és azonosság, önmagunktól való távolság és másokkal való azonosulás pa­radoxonai lépnek működésbe. A harmadik hang tulajdonosa a legtudatosabb, a legbölcsebb, ő fölényben van a síró nővel szemben. Kedveséhez intézett szavai folyamatosan az ő „kétes értékű” sírására reflektálnak: a könnyeket először „pazarlásnak” tekinti, utána arra biztatja a nőt, csak sírja ki magát („Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre”), végül egy fölényes „Na, ne sírj már!”-ral oldaná fel a feszültséget. Az életszituáció mélységeit épp annak felszíne, minden archetipikus megfogalmazásában leleplezhető „sekélysége” villantja fel. Ily módon az első hang naivitása („szerelmünkön nem fog az idő”) már előlegzi, magában hordozza a harmadik hang reflexív, önvizsgálatot tartó tulajdonosát: „Vajon megtennél-e bármit értem, / mint szerelméért a filmbeli hősnő? / És én, én mit tennék meg?”

A Szerelmes triptichon ennyiben Kántor Péter költői hangjának csúszkálását is mintázza naiv és kiérlelt, könnyed és vészjósló között. A két véglet időnként tisztán is megjelenik, e hang mégis alapvetően, lényege szerint kettős: mindig egyszerre naiv, és egyszerre mélyreható – s ebből fakadóan mindig szükségszerűen ironikus is. Ahogy egykor a juhász rázta barátjának a juhászkolompot, úgy kántál a kántor saját magáról, saját magának: „Kiáltozol, könnyezel, kántálsz, te se érted, / felmondod, mint egy verset, a világot” (Vízjelek).

(Magvető, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben