×

Inkább azt, ami össze, nem pedig azt, ami szét

Buda Attila

2013 // 11
Pest-Budán – ha a források igazat mondanak – 1789-ben volt az első Mozart-opera, a Szöktetés bemutatója, május 27-én a jobb, míg három nappal később a bal parti városban. Kortárs szerző művét adták elő, aki ebben az évben látogatta meg Berlint, Drezdát és Lipcsét, s a Tamás-templomban, ahol akkoriban a nagy Bach egyik tanítványa volt a kántor, kipróbálta az orgonát, majd nagy érdeklődéssel tanulmányozta elődje műveit. Ma is állandóan játszott operái közül még csak eztán írta meg a Così és A varázsfuvola zenéjét, amelyek később szintén a hazai repertoár részei lettek. 1793-ban az utóbbit, 1795-ben a Figarót, 1797-ben pedig a Don Giovannit adták elő Budán. A harmadikat korabeli címén mint Don Juant – a főszereplő nevének változata az akkori értelmezésnek megfelelő befejezésre utalt –, majd a felsorolt darabokat még aznap vagy néhány nap múlva Pesten. Figyelembe véve a vidéki bemutatókat is, kitűnik, a legújabb zene befogadásában hazai zeneértő, illetve -kedvelő közönségünk belesimult a közös európai érdeklődésbe és tradícióba.

A kultusz, amelyben természetesen a zenekari és kamaraművek is helyt kaptak, nagy szolgálatot tett Pest-Buda zenei életének. A 18. század végére ugyanis Magyarország nagyobb városaiban kialakult egy társadalmilag különböző eredetű, ám a rendszeres zenehallgatás igényében egyformán érdekelt réteg, amelynek egyes tagjai nemritkán amatőr zenészek – sőt zeneszerzők is, mint nem sokkal korábban Esterházy Pál – voltak. A fővárosi szalonok, a vidéki kúriák a házimuzsika színtereivé is váltak, a családi koncertek, meghívott vendégekkel a társasági élet érdekességei mellett, a zenegyakorlásra, nemegyszer énekes produkciók előadására is lehetőséget nyújtottak. A tanult főnemesség és családjuk a zene szeretetében rokonságra lelt a napóleoni háborúk hadiszállításainak lehetőségeit kihasználó, feltörekvő kereskedőkben és polgárokban, nemkülönben a hazai értelmiség és köznemesség művelődni vágyó tagjaiban. Megegyező érdeklődésük az indítékok esetleges különbözősége mellett is már nem alkalmi, hanem ebből a szempontból tartós és állandó közönséget eredményezett, amely hazai viszonyaink között megteremtette a (komoly)zenei és színházi produkciók rendszeres, változatos bemutatásának lehetőségét.

Wolfgang Amadeus Mozart halála évében, 1791-ben Magyarország a Habsburg-Lotharingiai házból származó II. Lipót országának része, önálló állami létét több mint két évszázada elveszítette. Lakossága soknemzetiségű, sok nyelven beszélő, erről a tényezőről az itt járt külföldi utazók mind megemlékeztek. Arisztokráciája is alkalmazkodott a divatos nemzetközi szokásokhoz, a német nyelv és kultúra gyakorlása mellett akadtak hívei az olasz vagy a francia művelődésnek is. Hozzájuk hasonlóan többféle szokást követtek, több nyelven beszéltek a polgári és értelmiségi rétegek, míg a hazai köznemesség legnagyobb része, valamint a magyar érzelmű jobbágyság a hagyomány által megszokott és szentesített, illetve a történelem távlatában magyarnak érzett szokásokat tekintette példának. Közülük az iskolázottak beszéd-, illetve írástudása a 18. század végén a nyelvújítás előtti magyar nyelvet, a latint és a németet foglalta magában, az új században a két utóbbit fokozatosan felváltotta a Kazinczyék mozgalma utáni, a világ leírására alkalmassá tett anyanyelv. A nyelvében vegyes városi polgárság és a magyar értelmiségi réteg az ország összlakosságához képest nem volt nagyszámú.

Két uralkodóval korábban, Mária Terézia alatt a bécsi udvarban is inkább olaszul vagy franciául beszéltek. A Burg és a Stadt zenei műveltségének jelentős részét épp e két nemzet alkotásai adták, s Gluck operai reformja a konvencionálissá vált déli operajátszás – de nem annak korábbi értékei – ellen irányult. Librettói azonban eztán is olasz vagy francia nyelvűek voltak. A pozsonyi diétán karonülőként bemutatott II. József már nagyobb körben gondolkodott, a birodalmi adottságokat akarta megreformálni. Kormányzási kényszert jelentett elődeinek is a nemzeti és nyelvi heterogenitás, amelyet a benne rejlő ellentétek, az országos és helyi ügyvitelek lehetetlensége miatt valahogyan kezelni kellett. Kézenfekvő volt számára, hogy az egység megteremtésében jelentős szerepet kell játszania egy mindenki által ismert és gyakorolt nyelvnek. Anyja lehetővé tette egy bécsi francia színtársulat működését, a műsorválasztásba, az előadások részleteibe azonban nem kívánt beleszólni. Vele szemben II. József az 1776-os színházi rendeletében megszabta az előadható darabokat, s a Michaelerplatzon, ahol a színház működött, egy német társulatnak adta az udvari játszás lehetőségét. Megállapította az alapszabályokat, német színészeket toboroztatott, és német nyelvű, német színházat működtetett. A „Theater nächst der Burg”, azaz a Burgtheater – bár napjainkban már nem eredeti épületében, azt az 1880-as évek végén lebontották – azóta is az osztrák s az európai színházművészet egyik fontos színhelye. A zenetörténet fontos ősbemutatói voltak itt, 1782-ben például a Szöktetésé, 1786-ban a Figaróé, 1790-ben a Cosìé. A császár nyelvhasználatot egységesítő törekvésével késleltetett kettős hatást ért el a birodalmi főváros határain kívül. Részben követendő példát teremtett állandó magyarországi kőszínház létrehozatalára, egyben ellenkezést váltott ki terve a Pest-Budán is érvényesíteni kívánt német nyelv általános használata miatt. Meg kell jegyezni, hogy a korabeli statisztikák szerint ekkor még a szerbek is több lelket számláltak Pesten, mint a magyarok. II. József avval, hogy a kormányszékhelyt Budára helyezte, s az országos hivatalok számának növekedésével a kettős város egyre inkább Pozsony helyébe lépett, szintén a magyarosodást segítette elő. Vagyis, talán akaratlanul, ám közvetve mégis hozzájárult a magyar nyelv megreformálásához, illetve közvetlenül egy színházi intézményrendszer kialakulásához, amely az 1700-as évek utolsó évtizedeiben – magyarul játszható darabok és játszó személyek híján – nyilvánvalóan német nyelvű lett és lehetett. Bécs tehát a könnyen feledhető – a maguk korában feloldhatatlan – politikai kényszerek mellett művelődési/kulturális mintát nyújtott a birodalom összes nemzetiségének, beleértve a magyarokat is. Ráadásul ezt, apróbb kisiklásoktól eltekintve, nem a kizárólagosság igényével, mivel a párizsi hatásokat egyik uralkodó sem kívánta, nem is tudta volna hermetikusan a határokon kívül tartani.

A bal parti, német polgárok lakta kereskedővárosban a Burgtheater működésének új koncepciója előtt már ismertek voltak a német nyelvterületről érkező hivatásos vándor színtársulatok. Mivel itt és még több magyarországi városban megfelelő érdeklődést találtak, vissza-visszatértek, s kezdeti, alkalmi játszóhelyeik után a középkori városfal bástyájában berendezett Rondella színpada, valamint annak nagyjából ötszáz fős nézőtere állt rendelkezésükre. Budán pedig a volt karmelita kolostor templomát alakították át Várszínházzá. Ennek közönsége főként a tisztviselőkből, az udvar tagjaiból és a kormányszervek képviselőiből tevődött össze. Mindkét helyen német nyelvű darabokat adtak, s közönségükből következett, hogy az elsőnek nagyobb számú, a másodiknak finomabb nézői voltak. A játszóhelyek adottságai – színpadtechnika, nézőtérnagyság, kiegészítő szolgáltatások – azonban nem követték a két város lakosságának növekedését, ezért Pest város tanácsa elhatározta, hogy új épületet emeltet. A Pesti Német Színház (Városi Színház) végső helyéül a ma Vörösmarty térként azonosítható terület egy részét jelölték ki, ahol az 1700-as évek végén egy szórakoz­tató darabokat adó nyári színház működött. E tér néhány korábbi elnevezése mintegy a fővárosi német színjátszás történetét is magában foglalja: Theátrom piatza (1812), Játékszín tér (1833), Deutsche Theater Platz (1846), Theater Platz (1850), Alte Theater Platz (1866), Gizella tér (1874).

Johann Centurius Hofmannsegg, aki 1793-ban hosszabb időt töltött Pest-Budán, éppen e kezdeti időszakról hagyott érdekes képet az utókorra. Pécsről utazott az ország belsejébe, s őt segítő kísérőjéről feljegyezte: „bár magyar, de egészen német szokásai vannak, úgy is beszél, mintha született német volna”. Pestre érve azonnal szemébe ötlött az épülő sok új ház, s képzeletében már egy kis Berlin látványa merült fel. Dicsérte a kávéházat, ahová betért, s elképedt az állathecc barbárságán. (De azért megnézte…, és leopárdot is látott összeereszteni egy kossal.) Megörökítette a színi életet is: „A színház, melyet szintén ez esten látogattam meg, kicsiny, sötétes és alkalmatlan. Ama helyet, hova fiatalemberek járnak, első földszintnek hívják; de itt alig van ötven szabad hely, a többi zárt vagy részben bérelt, részben előre megrendelt hely, különben pedig szokás, hogy egyedül nők használják. Mivel egy kissé későn jöttem, három órán át állnom kellett. E kellemetlenségemet mégis némileg elfelejtettem az előadás folyamában, ami valóban igen jól sikerült. Csak egy társulat van, amely Budán és Pesten játszik, nap nap után, fölváltva operát és színműveket ad, s a legjobb középszerűek közé lehet sorolni.” Társaságokba járva találkozott az előadások közönségével is: a zongorán játszó Podmaniczky báróval, valamint Schenstein udvari tanácsosnéval és a tizenöt éves Haller grófnővel, akik az akkor már két éve halott zeneszerző kamarazenéjének előadásával jeleskedtek, pedig „alig van valami nehezebb, mint Mozarttól egy kettős szonátát eljátszani”. Több előadást és koncertet meghallgatott még, s tudomást szerzett arról is, hogy „nemsokára egy új színház fog itt épülni”. Külön kiemelte a helytartótanács elnökénél, gróf Zichy Károlynál tett látogatását. Róla így nyilatkozott: „Igen szereti a zenét is, maga is szépen énekel, s minden szép operának a partitúrája megvan nála.” Az ott látott társaságról pedig: „Leginkább kiválik egy fiatalember, mesterien játszik a zongorán, alaposan érti a zenét, és egész operákat megtanul, pl. A varázsfuvolát könyv nélkül tudja.” A jelenlévők ezt követően együtt énekeltek, a vendég pedig feljegyezte még, hogy a Zichy családnál a francia, a Hallernél a német szokásokat követték. Utolsó színházi tapasztalatait ekként összegezte: „Az itteni színház elég szép, körülbelül olyan, mint a drezdai, mégis valamivel kisebb. Szereplők és énekesek egészben véve középszerűek, némelyek nagyon jók, mások nagyon rosszak. Egy nap itten játszanak, másnap Pesten, de ez utóbbi helyen a színház berendezése nyomorúságos. Akkor nap, mikor Budán színművet adnak elő, Pesten magyarul játszanak. Leginkább nagy és csupa jó darabokat játszanak. Legfigyelemreméltóbb A varázsfuvola előadása. A basszus hangra, mely pedig az operánál nagyon lényeges, a legjobb énekesek egyike van itt, aminőt eddig életemben hallottam, s hozzá ez énekes még magas, tekintélyes férfiú is, aki mint a nap papja rendkívül jól veszi ki magát, s e szerepet nem is lehetne már jobban betölteni. Annál középszerűbb volt a többi szereplő és a zenekar, mégis az egész igen kedvező sikert ért el.”

A nyelvi és politikai indíttatások mintáját követte tehát – de nem másolta – a pest-budai színjátszás is, a német és a magyar nyelvű egyformán. A Nyugatról érkező vándorszínész-társulatok keltették fel az igényt zenés és prózai művek meghallgatására, vagy azért jöttek, mert itt is voltak nézőik; mindkét válasz igazsága kétségtelen, s tulajdonképpen kiegészítik egymást. A színházlátogatók egy részét a napóleoni háborúk alatt meggazdagodott kereskedők adták, akik személyesen vagy már csak felmenőikben a Lajtán túli kultúra neveltjei voltak, s részben a francia felvilágosodás, az olasz és német irodalom, zeneművészet eszméi, darabjai iránt érdeklődtek. Közönségük kiegészült az arisztokrácia vidéken vagy Pest-Budán élő, a nyugati művelődés által is elkötelezett tagjaival, valamint a hivatalnoki kar és az értelmiség képviselőivel. S alkalmilag hozzájuk csatlakoztak a kormányzás központjába ügyintézés vagy vásározás miatt felutazó, szórakozni kívánó vendégek. Mindez a több irányból érkező igény kívánta s tette lehetővé az állandó kőépületek emelését.

A nyomtatásban sokszorosított írásnak, a színházakban elhangzott szónak azonban akadályai is voltak. Az 1700-as évek utolsó évtizedeiben a Habsburg uralkodók változó hőfokú állami cenzúrát gyakoroltak. II. József alatt az ellenőrzés nem jelentett elviselhetetlen súlyt, 1792-től azonban a napóleoni háborúk következtében a cenzúra szigorodott, a kényes, mellőzendő témák s a felség­sértést megvalósító esetek lehetséges száma is nőtt. Emiatt a fajsúlyosabb, ám többféleképpen érthető és magyarázható gondolatokat megfogalmazó szerzők – Shakespeare, Goethe, Schiller, Lessing stb. – a színjátékban háttérbe szorultak, a komoly darabok helyén a közvetlenül szórakoztató előadások jelentek meg. A jelenséget fel lehet fogni egy belpolitikai döntés nemkívánatos és az utókor számára is tanulságos következményeként, de van e változásnak egy másik olvasata is. Mégpedig az, hogy a szigorúbb felfogás nyomán azok a rétegek is bebocsáttatást nyerhettek a kultúra szentélyeibe, amelyek addig időtöltésüket nem kimondottan ott keresték. Ami az egyik oldalon lefokozódás, az a másikon, ha erős a kiválási szándék, lehetőséget nyerve válhat a felemelkedés kiindulópontjává; az igazi szakadék ugyanis nem a mély- és magasműveltség, hanem a kultúranélküliség és a kultúra között húzódik. A jelenség, ugyancsak akaratlanul, a potenciális nézők számát növelte tovább. Az opera műfaja és előadásai azonban ekkor sem szenvedtek vereséget, olyannyira, hogy például A varázsfuvola 1793-as (az ősbemutató két évvel korábban volt) premierjét Pesten, majd néhány nappal később Budán díszletek nélkül is megtartották, koncertszerű előadásban, mivel azok nem készültek el időre. A század fordulójára a cenzúra bilincse ismét meglazult, Széchényi Ferenc adománya, Kultsár István lapja magyar és külföldi hírekkel, írói életpályák kezdete már a reformkor előhírnöke volt… Mindenesetre a Pesti Német Színház felépültéig A varázsfuvola maradt a legtöbbször előadott darab, mások mellett Batsányi, Verseghy és Csokonai is lefordította szövegkönyvét. Sikerében talán szerepet játszott az is, hogy a librettó német volt, ám legalább ekkora súllyal esett latba a zene és a mese is. Erre utal, hogy a romantikus darabok 19. századi megjelenése után is műsoron maradt, s későbbi magyar nyelvű előadásai sem befolyásolták lényegesen népszerűségét.

Az 1800-as évek elején több orosz utazó is útba ejtette Magyarországot. Látogatásuk kihagyhatatlan állomása volt József nádor első feleségének, az 1801-ben elhunyt Alekszandra Pavlovna ürömi sírjának meglátogatása. Ezen túl azonban éles, igaz, nem mindig elfogulatlan szemmel tekintettek az országra. Alekszandr Ivanovics Turgenyev, az író 1804-ben, a napóleoni háborúkban részt vevő császári hadsereg díszszemléjén is részt vett, s az annak tiszteletére rendezett bálon megismerkedett a magyar nemesség színe-javával. Ő Pestet jövendőbeli Londonnak nevezte. Vlagyimir Bogdanovics Bronyevszkij hadtörténész 1810-ben járt Magyarországon, a fővárosba ő is vidéki tartózkodást követően utazott. Lengyeltótiban látta, hogy vendéglátója ideje nagy részét Bécsben tölti, de a német mellett az olasz nyelv és kultúra elkötelezettje is. Meghallgatta lánya klavikordjátékát, amellyel az énekelt német és olasz áriákat kísérte, s hallott népdalokat, valamint azoktól megkü­lönböztetett magyar dalokat is. Pestre felérve megállapította, hogy az a város a kereskedőké, Buda viszont a nemeseké, életmódjuk eltér egymástól, szándékaik nemegyszer ellenkezőek. Szót ejtett a két színházról, s megdicsérte a Várszínház tetszetősségét. A pesti színházat azonban kicsinek találta, páholysor nélkül. Gróf Hofmannsegg utazása óta már eltelt tizenhét év, de még ő is csak az új kőszínház tervéről számolt be. „Budán az előadás német nyelvű, míg Pesten a színdarabokat nemzeti nyelven adják […] a drámák szentimentális műfajába tartoznak, melyekben sem valószerűség, sem erkölcsi tanulság nincs […] a hölgyek igen csinosak, a férfiak nem mozognak természetesen. A francia módi megy a társalgásban.” Úgy hallotta, hogy nyáron a nemesség és a gazdag városi lakosság vidékre vonult, ez idő alatt a bálok és a koncertek Pest-Budán megszűnnek. Más érdekes megfigyelései mellett ő is említést tett az állatheccről s arról, hogy a társadalom felső rétege láthatóan sokféle szokásnak hódolt, a köznép azonban egyértelműen hagyományaihoz ragaszkodott.

Más források is arról szólnak, hogy noha az előadások általában nem álltak azon a színvonalon, amelyen a nagyobb hagyománnyal és gyakorlattal rendelkező bécsi, drezdai, berlini és egyéb társulatok produkciói, sokszor volt közöttük egy-két húzónév, mai értelemben sztárolt előadó, aki hozta a közönséget. Nehézséget jelentett – főként eleinte –, hogy nem állt mögöttük olyan rutinos társulat, kísérő együttes, mint az említett városokban. Jan Ackersdijck holland utazó 1823-ban így írt erről: „A színházban az Ein Uhr című darabot néztük meg. Az épület belülről és kívülről is nagyon szép. A belső teret igen jól úgy alakították ki, hogy a színpadot mindenhonnan látni lehessen. Sok ember volt jelen, de a darab igen nyomorúságos volt, ráadásul még rosszul is adták elő.” Kiépült viszont a teljes színházi ipar, díszlet- és jelmezkészítőkkel, színpadi berendezőkkel, az előadást segítő szakemberekkel – rendezők, karmesterek –, zenei és balettkarral, hozzáértő színházi vezetéssel. A német igazgatók szakmai ismeretei megbízhatóak voltak, még akkor is, ha az anyagi siker vagy biztonság ezt nem igazolta vissza. Az általuk gyakorolt színjátszás a magyar kultúra fejlődését illetően kettős arcot mutatott: eleinte inkább vonzotta a közönséget, mint a minőségileg még kevésbé hatásos magyar színjátszás, később pedig részleges mintát jelentett, amelyre építve a hazai teátrum – prózai és zenés előadások egyaránt – is kialakíthatta saját hagyományait. Német előadások ismertették meg az európai dara­bokat a magyarsággal is – ebben az időben a színházlátogatók számára nem okozott nehézséget a szöveg megértése –, sőt az első, magyar darabokat játszó kőszínház megépülése előtt közönségük egyre növekvő részét tették ki a magyar anyanyelvűek. Különben nem Mozart volt az egyetlen zeneszerző, kortársai közül Paisiello és Dittersdorf darabjai is szerepeltek, majd a 19. században, a magyar nyelvű operajátszással párhuzamosan az akkor felkapott szerzők is megjelentek: Rossini, Bellini, Donizetti, Meyerbeer. De a legnagyobb sikert mindig a Mozart-operák aratták.

A Pesti Német Színház építészettörténete meglehetősen kalandos. A II. József alatt felmerült terv egy színjátszásra alkalmas épület létrehozatalára anyagi nehézségek miatt nem valósult meg, s a napóleoni háborúk, a pénz devalválódása is hátráltatták a színházépítést. Az újult nekifutás József nádornak volt köszönhető, de a gondok nem csökkentek, az épület kijelölt helye megváltozott, építészei, akik között a fiatal Pollack Mihály is szerepelt, a kivitelezés közben meghasonlottak egymással. A munka meglehetősen elhúzódott. 1812. február 9-én volt az első előadás, Kotzebue darabja, amelyhez Beethoven komponált kísérőzenét. A színháznak nagyon tágas nézőtere volt – nagyobb, mint a Burgtheateré –, ahol a zenés darabok jobban érvényesültek. Tartottak benne azért prózai előadásokat is. Működéséről, előadásairól több korabeli beszámoló is fennmaradt, ezek bizonyos pontokon ellentmondanak egymásnak. Akadtak olyan drámák – például Theodor Körner Zrínyi című darabja –, amelyek egyes részeit magyarul adták elő. A reformkori fellendülést követően, Fedor Grimm bérlő igazgatása alatt gyakran énekeltek és szavaltak is magyarul. Ebben az időben már a hazai anyanyelvű színjátszással kellett versenyezni, s bizony a német színház jövője nem volt szívderítő. Három és fél évtizednyi működés után egy véletlen tűzvész rongálta meg épületét. 1849 után eredeti funkcióját elveszítette, majd megmaradt falait is elbontották. Működésének egyik érdekessége, hogy bérlői 1824-ig magyarok voltak, s csak azt követően németek. Nyilván a reformkor kezdetétől a magyar nyelv és képviselői egyre inkább megtalálták saját fórumaikat, s átengedték ezt a terepet a vesztésre állóknak… Közönségének nagy része mindig hangsúlyozta és vallotta magyarországi elkötelezettségét, leszármazottaik elmagyarosodása napnál világosabban bizonyította ezt, de azért a bécsi és azon keresztül a nyugatibb művelődési újdonságoktól sem akartak elszakadni. A színház mint intézmény s előadásai jelentős szerepet játszottak a 19. század elején még többnyelvű Pest kulturális szerepének megerősítésében. Épülete a klasszicista városkép része volt, többek között a Nemzeti Múzeummal és régi Vigadóval együtt. Helyén ma a Vörösmarty téren posztmodern, fém-üveg homlokzatú épület magasodik.

Nem a semmiből jött hát létre a magyarországi professzionális(sá váló) színjátszás, voltak előzményei, és annak tekintendő a pest-budai német színjátszás is. Mindez természetesen nem von le semmit Kelemen László és utódai jelentőségéből. A múlt árnyaltabb megismerése, a jelen törekvő befogadása azonban vonzóbbá teheti a várakozó jövőt. Ami pedig vonzó, az a mából hiányzó mosolyt is elővarázsolhatja.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben